Szilágyi Zsófia Emma: Szonja
2022 szeptemberében jelent meg a Helikon Kiadó gondozásában Szilágyi Zsófia Emma első regénye. Az írónőt már ismerhette az olvasóközönség, többek között az Élet és Irodalomban, a Tiszatájban, illetve az Irodalmi Jelen online felületén is olvashattuk novelláit.
Első regénye, a Szonja saját generációjának a Covid és a háború előtti fiatal felnőtt problémáival foglalkozik. Szonja, a főhős 21 éves, Szegedről származó, de már Budapesten élő egyetemista lány. Tulajdonképpen naplót ír, csak éppen nem magának, és nem is a jövő számára, hanem egészen konkrétan az apjának. Szonjának olyasmi problémái vannak, amelyek közel hozhatják őt bármelyik fiatal vagy egykori fiatal olvasóhoz. Ismerkedik a testével, aggódik, mert ritkán van orgazmusa, keresi a szerelmet. Emellett pont úgy él, ahogy az egyetemisták egy jelentős része: albérletben lakik a barátnőivel, dolgozik a tanulás mellett, iszogat társaságban, olykor éppenséggel jóval többet iszik, mint amennyit bír, és mindeközben persze alakítja ki azokat a szokásait, amelyek által felnőtt személyisége előbb vagy utóbb előtérbe fog kerülni. Van azonban egy körülmény az életében, ami összefügg minden más problémájával, sőt örömével is, az egész életét alakítja: nincs apja. Amint azt az első fejezetből megtudjuk, egyéves volt, amikor otthagyta őket az anyjával, mindössze egy angyalfigurát és a Rolling Stones-lemezeit hagyva hátra. Ez a hiány, valamint ennek mindenre kiterjedő hatása érdekes regénnyé tehetné a Szonját, ugyanakkor mind irodalmi, mind pedig pszichológiai szempontból felmerülnek problémák. Szilágyi Zsófia Emma – a novellái alapján – képes jó szövegeket alkotni, a Szonja alapján pedig érződik, tud nagyobb terjedelmében is koherens módon írni. Azonban ez a regény még egészében nem lett igazán mély alkotás.
Nem szeretnék olyan sommás állításokba bocsátkozni, hogy az ember márpedig nem úgy működik, mint Szonja – és nemcsak azért, mert nagyon sokféleképp működhetünk, hanem azért sem, mert a regény egy-egy részében megcsillannak kifejezetten életszerű motívumok. Az albérleti életképek, a baráti beszélgetések, az ismerkedés a szexszel és az arról való elmélkedés például ilyenek. Élő karakter Szonja akkor is, amikor gyermeki rajongással beszél a fővárosról, még úgy is, hogy kissé lexikonszerűen sorolja kedvenc épületeit, stílusukat és tervezőiket. Nem áll távol a fiatal egyetemistáktól, hogy úgy örüljenek saját bimbózó műveltségüknek, mint főhősünk. Jó ötlet az időjárásra érzékeny heg is, hiszen az identitását kereső Szonjának ez is egy kapaszkodó saját személyisége megfogalmazásában – a karaktert pedig élettel tölti meg ez a specifikus tulajdonság. Azonban Szonja történetébe időről időre olyan epizódok épülnek be, amelyek nem ütnek el annyira, hogy stiláris különbségükkel teremtsenek jelentést, mégis kizökkentik az olvasót az életteli elbeszélésből. Az olyan jelenetek egy részében, amikor egy-egy tragikus esemény elmesélése nehézséget okoz Szonjának vagy inkább a szerzőnek, a humor eszköze nyújt segítséget. A falábú szomszéddal folytatott, halálos végkimenetelű szexjelenet például ilyen. Az olvasó nem tud nem nevetni a szörnyű eseményen, ezáltal viszont az írónak nem kell megküzdeni az összetettebb érzések ábrázolásával, ami a regény leggyengébb pontja. Ahol mélységre, emberismeretre lenne szükség, ott a Szonja gyakran felszínes marad. És míg a humoros, tragikomikus jelenetekben mindez nem okoz gondot, az már sokkal szembetűnőbb, hogy az alapszituációt tekintve sem jut a szöveg elég mélyre. Szonját tehát elhagyta az apja, az anyjából pedig nem tud semmi információt kicsikarni. Nehéz élethelyzetről, valós problémáról beszélünk, ami mindenféleképp árnyalást igényelne – sokrétegű ábrázolása ennek a kortárs magyar irodalomban például Ayhan Gökhan lírája –, azonban a szobrocskához és a Rolling Stones-hoz való állandó visszacsatolás (a regény majd’ minden fejezetében direkt módon kifejezi az elbeszélő, hogy ezeket hagyta rá az apja, ezekkel próbálja azonosítani őt) egy nagyon egysíkú látlelete ennek az állapotnak. Szonja problémája nem ismeretlen a pszichológiában. A nem jelenlévő, sőt, ismeretlen szülő akkor is hatással van a gyermek személyiségére, ha az élet többi területén nem szenved (ekkora) hiányt, vagy ha a másik szülőjével biztonságos gyerekkort élhetett meg. Azonban ennek a hiánynak a sokféle megjelenési módja hiányzik Szilágyi ábrázolásából. Az, hogy a történet jelenében Szonja apjához szól, vele oszt meg mindent, nem von el az érvényességből, hiszen nemcsak a szerzőnek, de a főszereplőnek is koncepciója az apa megszólítása, a felé forduló történetmesélés. A gyerekkori visszaemlékezések azonban véleményem szerint két szempontból is leegyszerűsítik a regény fő problematikáját. Egyrészt Szilágyi olyan pszichológiai jelenségekhez nyúl, amelyek a lélek mélyrétegeiben játszódnak, explicit megjelenésük legfeljebb jóval a trauma után kerül a felszínre. Ilyen a gyermek Szonja önhibáztatása apja eltűnéséért. Kétségtelen, hogy megéli ezt egy gyerek, azonban inkább a személyisége alakulásában, esetleg általános bűntudatérzésben vehető észre, nem konkrétan a hiányzó szülő emlékéhez kötve. Másrészt azért is hagy hiányérzetet Szonja apjához való viszonyának kibontása, mert a sajátos kötődés további irányokba is vihette volna a történetmesélést. Például az anyához fűződő, a regényben teljesen kifejtetlen viszony Szonja karakterét is gazdagíthatta volna, de akár a cselekmény valóságában magyarázattal szolgálhatott volna apai kapcsolatára is. Megoldásként kínálkozott volna az is, ha a szerző egy-két évvel később „küldi ki” hősnője életéből az apát: ha például Szonja három év körüli kislány apja távozásakor. Ebben az esetben személyesebb a trauma, lehetnek foltszerű emlékek, épp olyanok, amelyek nem elegek egy ember emlékének őrzésére és helyén kezelésére, de elegek lehetnek arra, hogy életben tartsák a sebet.
Hasonlóan problémás a gyerekkori emlékek, főként a balatoni régi nyarak leírása is. A szöveg szerint Szonja kislányként „több nyáron is lent töltött egy hónapot” a barátnője nagypapájánál a Balatonon. Hosszan ír az emlékekről, dinnyeevésről, nyári barátokról, felnőttek nélküli kalandos élményekről, gyerekszerelemről – remek szövegrész, könnyű lenne belehelyezkedni, szerethetően ábrázolja az alsó tagozatos, kiskamasz korosztály időtöltéseit. Csakhogy – amint a fejezet elején kiderül – Szilágyi hőse utoljára ötévesen volt a balatoni házban. Szonja megdöbbenése az öreg Angi bácsi megöregedésén, az egykori kislány és a nagypapa 16 év utáni egymásra csodálkozása vagy az öreg komondor előbukkanása mind-mind kevesebb eltelt évet és idősebb egykori gyerekeket sejtetnek. Apróság, de zavaró, ha tudjuk, hogy a komondorok nem élnek eddig. Ám a szomszéd fiút szerepeltető jelenet már komolyabb kérdéseket vet fel. Szonja tisztán emlékszik a16 éve nem látott, „fogatlan tejfelszőke” kisfiúra, rengeteg egykori közös kalandra, arra, hogy lengyel és olasz kamasz csajokat néztek a strandöltöző falán lévő lyukakon… és persze arra is, hogy egykor „szerelmesek” voltak egymásba, kis rítussal pecsételték meg a szerelmüket. Sőt, Szonjának megdobban a szíve, hogy mekkorát nőtt Andris… Később Andris barátnője elmondja Szonjának, hogy Andris sokat mesél róla, majd nem sokkal később Andris egy levendulásban szerelmet vall Szonjának, és elmondja neki, hogy megvette a szomszéd telket, mert mindig is azt remélte, hogy Szonja majd vele lesz, és ott fognak együtt élni. Félretéve a kérdést, hogy 2018-ban Magyarországon egy 21 éves fiú miből vesz balatoni (vagy nagyjából bármilyen) telket, ennél sokkal nagyobb probléma, hogy a sántító életkor- és időábrázolásnak köszönhetően giccsbe hajló színezetet kap a fejezet. Pedig 10-12 éves gyerekekkel ábrázolva, a korábbi fejezetekből megismert humorral tálalva jól működő rész lehetett volna ez is. Sajnálatos, hogy a könyv szerkesztői és előolvasói közül senkinek nem szúrtak szemet ezek a logikai-lélektani hibák. (Egyébként a számokkal kapcsolatos probléma nemcsak a regényben tűnik fel, a „Pirosodik még a popsitok” című rövidke elbeszélésében olvasható a következő mondat: „Harmincöt évesen az első fog azért már teljesítmény, őszintén gratulálok neked! Nektek! Nagyon fájt, amikor kinőtt? Nyugtass meg, kérlek, hogy ügyesen megbirkóztál ezzel a fájdalommal, így majdnem hétszer ennyi idősen, mint a gyerek!” – ahol a hétszer annyi alapján az anya legfeljebb 7 éves lehetne, de semmiképp nem 35…)
Ha az olvasó túljut ezeken az „irodalmon kívüli” problémákon, és a kiadó által nem korrigált sajtóhibákon (sajnos van belőlük bőven), akkor a Szonja adhat kellemes élményeket. A cselekmény lendületes, nem akad meg a történetmesélés, a szerkezetet jól szövik át a fejezetek elején olvasható Rolling Stones-idézetek (véleményem szerint önmagukban, sokszori hangsúlyozás nélkül is fenntartották volna a regény apahiány-motívumát). Nem tolakodóak, nélkülük is olvasható a mű, mégis működik a szövegek párbeszéde. Ugyanez igaz az időről időre megjelenő, a popkultúrától egészen a filozófiáig terjedő intertextuális utalásokra, amelyek ráadásul bizonyítják, hogy a szerző tisztában van a kultúrtörténet jelentős alkotóival és alkotásaival, és ezt hőse karakterébe is be tudja építeni. Helyükön vannak a mű jelenében játszódó, a szereplők hétköznapi eseményeit bemutató jelenetek is. Ezeknél a részeknél a szöveg dinamikus, őszinte, a karakterek valóban megelevenednek, s bár természetesen a regénybeli hős nem feleltethető meg az írónővel, az azért látványos, hogy a tizen- huszonéves fiatal nők mindennapi problémáinak megírásához több muníciót tudott gyűjteni Szilágyi, mint a rendhagyóbb, nehezebb megélésekhez: az apahiányhoz, a beszélgetéshez az öngyilkosságra készülő emberrel, vagy épp a végzetes egyéjszakás kalandhoz. A regényt szépen íveli át a Budapest-szeretet is szimpatikus városimázzsá teszi az adott részeket, sőt, általuk voltaképpen az egész művet is.
A Szonja elsődleges erőssége a humor. Az olykor abszurdba forduló részeket igazán profin alkotta meg Szilágyi, legyen szó a hentes-komédiaíró-színész beékelt, örkényi hangvételű történetecskéjéről, a hirdetésről, melyben valaki könyveket sajtra cserélne, vagy éppen a cukrászdai munkanap szenvedéséről. S mindez egybe is vág azzal, amit az írónő egy interjúban maga fejtett ki: „a tragédia nem nettó gyötrődés”. Valóban, a Szonja olvasása közben nem egy depressziós, gyötrődő lányt ismerünk meg, ami nem is baj, hiszen megfelelő mélységgel megalkotva lehetne éppen ez a motívum a mű erőssége. Viszont míg a könnyedség megkérdőjelezhetetlenül megvan, hiányzik az a többlet, amitől például Karinthy Frigyes művein felhőtlenül nevetünk, de közben képesek úgy mellbe vágni, mint egy vaskos dráma.
Talán azért nehéz valahova sorolni Szilágyi regényét, mert több műfaj jegyeit is magán hordozza, de egyikben sem teljesedik ki. Ha lélektani-, esetleg fejlődésregényként olvassuk, hiányzik a mélység és a kitekintés Szonja saját szűkebb világából. Lektűrként olvasva kellemes élmény, de túl mély az alapprobléma, és az irodalmi, művészeti utalások is e műfaj ellen szólnak. Olvashatjuk felnövéstörténettel ötvözött Budapest-bedekkerként vagy épp a fiatalok lelki gyötrődésének paródiájaként. Mert van valami parodisztikus abban, ahogy Szonja problémája megoldódik egy kedves fiú megismerése és az angyalszobrocska Dunába hajítása által. De talán akkor járunk a legközelebb a Szonja megértéséhez, ha fiatal felnőtt (New Adult) szépirodalmi alkotásként tekintünk rá. Bár a műfaj sok képviselője jóval kevesebb irodalmi igénnyel foglalkozik a fiatal felnőttek problémáival, az egyszálú cselekmény és az egyszerű, boldog végkifejlet a Szonját minden erényével együtt is inkább a szórakoztató művek felé tolja.
Szilágyi Zsófia Emma: Szonja, Helikon, 2022.
Hozzászólások