A középgeneráció képviseleti szólamai

Nem lövöm fejbe magam, szerk. Gerevich András

A 2022-es könyvfesztiválra jelent meg az 1749-könyvek sorozat legújabb tagja, a Nem lövöm fejbe magam című, kortárs amerikai költők verseit bemutató antológia a Petőfi Kulturális Ügynökség kiadásában, Gerevich András szerkesztésében. Az 1749-könyvek különböző országok, régiók költészetét bemutató válogatások, rajtuk keresztül cseh vagy éppen kolumbiai költők verseit ismerhetjük meg. A sorozat – mint a neve is mutatja – az 1749.hu világirodalmi portál felől indult, mely a Versum mellett Magyarország egyik legfontosabb, kortárs és klasszikus világirodalmat bemutató, szépirodalmi fordításokat közlő portálja.

A Nem lövöm fejbe magam esztétikus, modern designnal bíró kiadvány, acélkék-vörös-szürke-fehér színvilága a Stars and Stripest idézi, sikeresen elkerülve minden ehhez kapcsolódó vizuális giccset. A cím Jericho Brown Golyóstoll (Bullet Points, 76–77., ford. Gerevich András) című verséből származik, ami átgondolt választásról tanúskodik, hiszen a kötetben szereplő költők közül talán Brown versei reprezentálják legközérthetőbben azt a tendenciát, amelybe a versek betagozódnak – de erről majd később.

Hiánypótló antológiáról beszélhetünk, hiszen az utóbbi évtizedben nem jelent meg hasonló válogatás a Viselnéd a szemem – Kortárs amerikai költészet és próza (szerk. Domokos Johanna, ford. Gyukics Gábor, L’Harmattan Kiadó, 2021) című köteten kívül, azelőtt pedig utoljára 2007-ben, Gyukics Gábor fordításában és szerkesztésében jelent meg efféle Átkelés – Kortárs amerikai költők antológiája (Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2007) címmel. Azonban ezek – főként az utóbbi – kevésbé átgondolt, koncepciózus válogatások. Továbbá gyümölcsöző lett volna, ha a Nem lövöm fejben magamhoz hasonlóan több fordítót is felkérnek a munkára – ahogyan Ferencz Mónika is megemlíti ezt a Viselnéd a szememről írt kritikájában. Azonban megegyezik az antológiákban, hogy hangsúlyozzák a kortárs amerikai költészet sokarcúságát-sokgyökerűségét, előre jelezve azt a diverz szépirodalmi anyagot, amit a posztmodern utáni decentralizált kultúra által kitermelt költészetből válogattak.

Ezt az anyagot viszont a Nem lövöm fejbe magam deklaráltabban rendezi egy tematikus koncepció köré. A fülszöveg alapján „[a] kötet minden szerzője a maga módján reagál a társadalmat a mindennapjaiban átitató, a hírcsatornákat és közösségi oldalakat elárasztó ezerarcú brutalitásra […]”, tehát olyan kötetet foghatunk kézbe, mely a képviseleti költészet különböző aspektusait mutatja be 11 egyesült államokbeli költő versén keresztül – nem is lehetne talán aktuálisabb a koncepció. Mindegyik szerző többkötetes, több díjjal is elismert szerző – közülük négyen Pulitzer-díjasok –, mindegyikük másfelől közelít az említett tendenciához, többük valamilyen társadalmilag marginalizált helyzetből érkezik a költészetbe.

Hogy erről pontosabb képet kapjunk, érintőlegesen felsorolom a szerzők (a kötetben bemutatott) poétikájának jellemzőit, illetve azt, hogy milyen biografikus tényezők hatásai érhetők tetten a versekben. A költők sorrendjében egyedül a kor szerinti elrendezést véltem felfedezni mint tudatos döntést; így az antológiát a legidősebb, 1966-os születésű Natasha Trethewey versei nyitják. Trethewey azután kezdett írni, hogy édesanyját megölték, a kötetben szereplő műveinek azonban kevésé a gyász, sokkal inkább az életét gyermekkora óta körülvevő rasszizmus és az ebből fakadó hátrányos megkülönböztetések a mozgatórugói; húsbavágó, erőteljesen autobiografikus traumaverseket olvashatunk tőle.

Őt követik Brenda Shaughnessy női létet centrumba helyező versei. Shaughnessy szövegeiben több példát is találunk öniróniára, metapoétikai gesztusokra is, s egy fanyar, mindenhez kétkedéssel forduló költészetből kapunk ízelítőt. Erre talán az Egy költő verse (A Poet’s Poem, 17., ford. Simon Márton) a legjobb példa: „Ha az egész napom rámegy is, / ki fogom szedni a »felüdül« szót ebből a versből. / Beleírtam az első sorba, aztán áttettem a másodikba, és most sehogy se jön ki. / Beragadtam vele. […] [M]egfogtam egy elég nagy, / tiszta jégtüskét, és letörtem a tető aljáról (…) Arra használtam, hogy beleírjak vele egy szót a hóba. / Azt a szót írtam, hogy »hó«. / Ki nem állhatom magam.”

Dan Chiasson költeményei az interperszonális (elsősorban: családi) kapcsolatokon keresztül férkőznek hozzá az identitás, idegenség, és a generációk egymásra hatásának problémáihoz. Ez utóbbira talán az Ásó (Spade, 33. ford. Krusovszky Dénes) a legjobb példa, amelyben a szerző az anyjához fűződő kapcsolatának aspektusairól ír.

Chiasson után Tracy K. Smith versei következnek, melyek sokszor nélkülözik az explicit képviseletiséget, viszont fontos attribútumuk a nyelvi regiszterek keverése, ütköztetése vagy épp párbeszédbe állítása. Azonban Smithnél is megjelennek a közéleti szólamok: „Végre egy nő is feláll. Teste megfeszül. / Kezét tördeli. Először azt hiszem, nem is / Hallottam. Aztán megláttam az arcát, és megértettem. / Elkapott és ráncigált. / Aztán egy másik: Engem ráncigált, és fojtogatott. / Aztán egy másik:/Egy nő lerántotta a fejemről, és azt mondta, / Többé nem áll jogomban. / Egy férfi megköszörüli torkát, / Úgy tesz, mintha köpne.” (Színházi improvizáció/Theatrical Improvisation, 50., ford. Mohácsi Balázs).

Ada Limón művei ehhez képest jóval könnyedebbnek tűnnek. Mondhatni szelídebbnek, bár tőle is igen erőteljes szövegek kerültek a kötetbe, melyeknek – Shaughnessyhez hasonlóan – a nőiség az egyik központi témája. A másik igen fontos téma a humán és nonhumán viszonya, egymásra gyakorolt hatása; ez utóbbira jó példa a Réges-régen egy lámpaoszlopon (On a Lamp Post Long Ago, 64–65., ford. Ferencz Mónika), előbbire a Hogyan győzedelmeskedj, mint egy lány (How to Triumph Like a Girl, 56., ford. Ferencz Mónika), amely a válogatás talán egyik legszebb verse. „[M]intha valahol a testem puha bőre / alatt ott pumpálna / egy 4 kilós női lószív, / erőtől duzzadó, vértől nehéz. / Nem akarod elhinni? / Nem akarod felemelni a pólóm és látni / ezt a hatalmas, dobogó, zseniális gépezetet, / ahogy hiszi, sőt tudja, / hogy elsőként fog beérni.”

Limón szöges ellentéte Jericho Brown költészete. Fentebb megemlítettem, hogy jó döntésnek bizonyult tőle választani a címadó idézetet, most ki is fejtem, miért. Brown mélyen keresztény munkáscsaládból származó fekete, meleg, HIV-pozitív költő, tehát társadalmi szempontból halmozottan hátrányos helyzetű. Mindez explicite jelen van vallásos szövegekhez hasonló nyelvezetű verseiben is; a Rómaiakhoz 12.1 (Romans 12.1, 69., ford. Gerevich András); a 150. zsoltár (Psalm 150, 72., ford. Gerevich András) és a Betlehemes (Nativity, 73., ford. Gerevich András) címekkel is ezt erősíti. Továbbá az egyházi szertartások retorikájának megidézése és a tematizált problémák kontrasztja hatásos dinamikát ad verseinek; talán nem csak az életkor szerinti sorbaállítás miatti véletlen, hogy Brown hatodikként az antológia közepén kapott helyet a másik tíz szerző között, mintegy az egész koncepció magjaként.

Ilya Kaminsky orosz–ukrán–zsidó költő, aki tizenhat évesen migrált családjával az Egyesült Államokba. Nagyothalló, ennek tapasztalata szolgáltatott alapot Deaf Republic (Graywolf Press, 2019) című, számos díjat elnyert kötete megírásához, mely az elnyomó hatalommal szembeni csendes ellenállás alternatíváinak ad hangot. Bár fajsúlyos, esetenként felkavaró Kaminsky-verseket olvashatunk a Nem lövöm fejbe magam lapjain, talán szerencsésebb lett volna, ha nem csak a Deaf Republicból kerülnek be versek, hanem Kaminsky korábbi köteteiből is.

Natalie Diaz mojave indián nyelvi aktivista, költeményeiben az amerikai őslakos mítoszok kerülnek egy térbe a keresztény és az antik mítoszokkal; ezen termékeny szövegvilágban képződnek az olyan versszakok, mint: „Villájával a bordáim alá döfött – / Igen, dalolta. Jézus szent sebe. / Nem állt el a vérzés. / Benyúlt, és/felkapcsolt egy lámpát – / Nem is tudtam, hogy lámpa is vagyok – majd a fény / kihullott belőlem, a combomra csöpögött, felrepült bennem, / és mint egy kanári, a torkomban verdesett. / A kanári igazából kutyát jelent, mondta.” (Az én bátyám, az én sebem/My Brother My Wound, 100–101., ford. Fenyvesi Orsolya). Több versében is a személyes problémákat, illetve a vágyakozást tematizálja, de táplálkozik testvére függőségéből is.

Már Kaminsky verseit olvasva is az volt a benyomásom, hogy a kötet második felében találhatók a relatíve komplexebb/komplikáltabb poétikával bíró szerzők, erre Diaz csak ráerősített, azonban Ben Lernernél vált bizonyossá. Lerner kötetben szereplő versei nyelvileg és tartalmilag roppant összetettek, szikárak, alkalmanként szélsőségesen eltérő nyelvi regisztereket hoznak játékba. A szövegek által generált kérdések és konklúziók sokszor igen nehezen felfejthetők – ebből a szempontból talán Lerner lírája a legbonyolultabb az antológiában. Erre jó példa a [Csak mert a te arcodon] ([Just because these tears], 118., ford. Závada Péter) című vers: „A könnyek újraelosztása / kollektív elköteleződésünkről tanúskodik / a vihar és a stressz iránt, / a sportokban és a sportújságírásban érdekeltekhez / illő attitűdök iránt. […] A rangidős fiúk, ha megfosztják őket felmenőik könnyeitől, / az újgazdagok könnyein kezdenek gúnyolódni. / Ezt nevezed te zokogásnak?”

Tarfia Faizullah szülei Bangladesből vándoroltak az USA-ba; identitását és költészetét ez nagyban meghatározza, valamint az az interjúsorozat, amelyet a bangladesi függetlenségi háborúban megerőszakolt nőkkel készített. Formai szempontból sokszínű anyagot közölnek tőle, közös nevezőnek tekinthető viszont valamiféle mítoszépítési kísérlet, amely eltérő mértékben, de mindegyik versében fellelhető, ahogy a háború tragédiája is: „bár a hajnal felzabálja / saját hitét, fűszereket dörzsöl / a kérdésbe, mi jön a következő / légitámadás vagy bombázás / vagy lövöldözés után, / és a reggel üres, / és nap süt egy újabb / csonkokkal zajló / folyóra.” (Hajnali szerenád citrommal és zsályával/Aubade With Lemon and Sade, 130–131. ford. Tóth Réka Ágnes).

A kötet utolsó szerzője az utóbbi években megnövekedett számú fordításoknak köszönhetően a hazai olvasók számára is ismerős Patricia Lockwood. Az antológiába válogatott verseiben is tetten érhető a rá jellemző experimentalitás, sokkolás és szókimondás, valamint a határozott társadalomkritika. Minderre szemléletes példa a Kormányzati Kiadás (Government Spending, 145–146., ford. Branczeiz Anna): „Bennem van minden űrkutatásra szánt apró […] / ha elnök leszek / elvonok a kultúrától, veszni hagyom értékemet / készen állok, semmi átlagos nincs bennem, / percenként megsemmisítek egy bankót, / kihúzok egyet a kötegből / ez az a nap, a dohány íze a számban, / kihajtom, ropogós.” Nagy öröm, hogy bekerült a válogatásba híres-hírhedt verse, Az egész világ összegyűlik orgiára egy őzzel (The Whole World Gets Together and Gangbangs a Deer, 147–148., ford. Branczeiz Anna), mely a lockwoodi életmű szignifikáns verse, hiszen hatványozottan érvényesülnek benne a lockwoodi poétika fentebb említett attribútumai. „Bambi csak most jött vidékről. Még üde, / és filmet akarunk vele. Azt sem tudja, / hogyan kell csókolózni. »Dőlj előre,« mondjuk, »ajkadat / nyisd szét, és dörgölőzz lágyan a fához.« […] Ahogyan a Bambi-nők / nyögnek: EZ JÓ! MÉG! NAGYON JÓ! Egy tágas / tisztásra gondolnak akkor.” A kötet záróverse, az Évekig nem voltak új színek (There Were No New Colors for Years, 156–157.) visszafogottabb a többi Lockwood-szöveghez képest, kevésbé burjánzó, mégis határozott és súlyos, sokáig visszhangzó lezárás.

Tehát a fenti poétikákból kaphatunk ízelítőt az antológiában szereplő 99 versen keresztül. Ez az egy híján kerek szám valamiféle hiánnyal, nem-teljességgel kapcsolatos előfeltevést adhat a kötet olvasásához (nyilvánvalóan nem szándékoltan), ami igen hamar, már a szerzők rövid életrajzait böngészve érthetővé válik. Bár a kötet vállaltan a középgenerációs szerzőkre fókuszál, és ebben az életkori kategóriában kiváló és reprezentatív anyagot vonultat fel, én mégis hiányolom (ezen belül) a fiatal(abb) költők jelenlétét; például Saeed Jones vagy Ocean Vuong poétikája is tökéletesen illeszkedne a koncepcióba. Ugyanakkor ezért kevéssé illetheti kritika a szerkesztőt, hiszen az USA roppant kulturális diverzitása a költők számában is megmutatkozik. Nyilvánvaló, hogy nem könnyű egy ilyen válogatás összeállítása, melyre hivatkozva Gerevich András – jogosan – fel is menti magát az utószóban; illetőleg bizonyos költők szerzői jogi problémék miatt maradtak ki. A sokrétű anyag, amelyet Gerevich felvonultat a kötetben, egyébként feledteti az említett deficitet; ehhez természetesen hozzájárul a fordítói munka is.

A kötet fordítói ugyanis egytől-egyig gyakorlottak amerikai szerzők átültetésében (számos munkájuk elérhető a fentebb említett világirodalmi portálokon), ahogy az rövid életrajzukból is kitűnik. Itt megjegyezném az antológia egyik fontos tulajdonságát: nem csak a költők, de a fordítók is kaptak néhány mondatos életrajzot – ezzel is hangsúlyozva, hogy ezeknek a szövegeknek az eredeti szerzővel egyenértékű szerzője a fordító. Hiszen egy a magyartól gyökeresen eltérő nyelven megírt verseket kell átültetniük úgy, hogy illeszkedjenek a célnyelv rendszerébe, működő szövegek maradjanak. És mi tagadás, a felkért fordítók – akik mindannyian szépírókként is tevékenykednek – remek munkát végeztek ebben a tekintetben. Különösen figyelemre méltó, ahogy az angol nyelv szókapcsolatait, szójátékait – melyeknek általában nincs magyar megfelelője – ültetik át, sokszor igen kreatív megoldásokkal.

A legbravúrosabbnak ebből a szempontból talán Deres Kornélia egyik Trethewey-fordítását érzem. Az angol cím (White lies) egy olyan frazéma, amely az angol nyelvben tkp. a kegyes hazugságnak felel meg, szó szerinti fordítása szokatlan lenne, nem hívná elő automatikusan a z említett jelentést. Ugyanakkor többletjelentései bontakoznak ki az afroamerikaiak elleni rasszizmust tematizáló szövegben. Deres Csontfehér hazugságoknak fordította, amely jelző megjelenik a versben is („Megragadott, és a számat / csontfehér szappannal / kimosta.” Csontfehér hazugságok/White lies, 8., ford. Deres Kornélia), a csontig hatolás érzetét is beemelve, roppant kreatívan megőrizve a vers által generált többletjelentéseket. (Az eredetiben „Ivory soap” szerepel, a tisztaságáról és tisztítóerejéről híres szappanmárkára, illetőleg Elefántcsontpartra is utalhat.) De megemlíthetném Gerevich András két Jericho Brown-fordítását, a Rómaiakhoz 12.1 (Romans 12.1, 69., ford. Gerevich András) és a Virág (Flower, 74., ford. Gerevich András) című verseket is. Utóbbinál különösen izgalmas, hogyan maradt fent az eredeti szöveg sűrítettsége és dallamossága a magyar változatban is, ugyanakkor szövegileg viszonylag szabadon kezelte a Flowert.

A kiváló fordítói munkától eltekintve is egy igazán színvonalas kötetet kapunk, melynek tematikája már csak azért is aktuális, mert Magyarországon az utóbbi néhány évben kapott szárnyra újfent a rendszerválás környékén elcsendesedő képviseleti költészet. Az antológián keresztül közelebb kerülhetünk az olyan problémákhoz, mint a rendszerszintű rasszizmus, a toxikus maszkulinitás, a szexizmus vagy akár a nemi erőszak. Mindezt nagyszerű, közhelyek nélküli, súlyos verseken keresztül, amelyek magukkal ragadnak, és olvasás után is sokáig fogva tartanak.

Fontos és innovatív döntés volt, hogy ezúttal olyan antológia jelenjen meg, amely nem az idősebb, Magyarországon is (köz)ismert szerzőkből válogat, hanem az eggyel fiatalabb korosztályból – kíváncsian várom, hogy valamikor a jövőben megjelenik-e olyan gyűjtemény, amely a 40 vagy 30 év alatti amerikai szerzőkre fókuszál.

Összességében a Nem lövöm fejbe magam egy átgondolt, sokszínű, releváns problémákról beszélő antológia, amely a magyar olvasók számára új perspektívákat nyithat a kortárs amerikai költészet felé.

Nem lövöm fejbe magam, Petőfi Kulturális Ügynökség, 2022, szerk. Gerevich András, ford. Branczeiz Anna, Deres Kornélia, Fenyvesi Orsolya, Ferencz Mónika, Gerevich András, Krusovszky Dénes, Lanczkor Gábor, Mohácsi Balázs, Simon Márton, Tóth Réka Ágnes, Závada Péter.