Megismerhetetlen történetek

Jenei Gyula: Isteni műhiba

Jenei Gyula legújabb, Isteni műhiba című kötete a Légszomj (2020) és a Szabadulószoba (2022) covidot és karantént tematizáló verseskötetek után jelent meg. Az Isteni műhiba sem szakít teljesen a betegségek és katasztrófák kérdéskörével, ahogy a hipochondriával sem. Gyakorlatilag a kötet címe is ezt az érzést idézi meg. Az Isteni műhibában azonban egyéb más tematikai csomópontok is megjelennek. Családi történetekre, pontosabban ezeknek a hiányára, a gyász feldolgozásra, a múlt felidézésének lehetőségére fókuszál a lírai én. Az Isteni műhiba egyik kritikusa, ha élesen nem is bírálta, de negatívumként említette a versek hosszúságát, melyek befogadása problematikus lehet.[1] Valóban, kitartó és figyelmes olvasói magatartást követel a verseskötet. Ezért a befogadói horizontot érdemes ennek megfelelően alakítani, és hosszú, szinte lapszéltől lapszélig tartó prózaversekre számítani, melyekben gyakran egy egész regényre való történet bontakozik ki. Jenei olvasóinak azonban mindez nem hat az újdonság erejével, a prózaversek mindig is meghatározták költői repertoárját. Másrészről a beszédmód, a versek sorrendje gondoskodnak arról, hogy ne váljon egyhangúvá a kötet.

A lírai én egyes szám első személyben nyilatkozik, meglehetősen feltárulkozóan (az őszinteség látszatát keltve), amely zavarba hozhatja a befogadót. Jó értelemben vett zavarról van azonban szó, amely egyrészről a közvetlennek ható beszédmód, másrészről a kötet meghatározó, nagyfokú érzékenységgel kiválasztott témái miatt jön létre. A költemények e felkavaró erejével már a kötet legelső, Hagyományok címűrésze szembesít. Családi történetek, vagy sokkal inkább ezeknek a töredékei rajzolódnak ki a szövegekben, és az anekdoták befejezetlensége, meg nem ismerhetősége váltja ki a tehetetlenség érzését.  Tulajdonképpen a fel nem tárható múltra utal a kötet kezdő verse is, a Dinnyehéj. A családi emlékezet csak töredékesen képes rekonstruálni múltat, így az anekdoták képlékenyek, bizonytalanok, sorsuk ezzel együtt pedig elkerülhetetlen, idővel teljesen feledésbe merülnek. A hiányos családi emlékezet viszont a lírai én identitására is hatással van. A beszélő nemcsak felismeri, de megerősíti saját létének kiismerhetetlenségét, és erre reflektál is. Ez a tudatosság egy a képzőművészeti hasonlatban mutatkozik meg: „én úgy vagyok, hogy a családom története, mint / kopott festmény, olyan: néhány kusza vonás, / szétfolyó akvarell, amit körbevesz a képkeret, de / már fakul” (7.). A szövegből kirajzolódó családban nincsenek háborús hősök, határon túli rokonok, népcsoportok sem keverednek benne, nincsenek nagy történetek és legendák, legalábbis ezekről a családi emlékezet nem tud. A kiismerhetetlen sorsoktól egyfajta feszültség jön létre a versben, hiszen nem kapunk teljes egész, kerek történetet, és úgy tűnik, ezek nem is feloldható hiányok: „de már / ebből a legendából sem igen lehet semmit / kicsomagolni. elúszik: dinnyehéj” (9.). Hiszen a családi emlékezet kiüresedett, feledésre ítélt, akár a dinnyehéj. A dinnyehéj szó megidézi József Attila A Dunánál című ódáját, melyben a lírai én tűnődve szemléli a víz felszínén elúszó héjat. Ahogy a klasszikus versben a dinnyehéj könnyedén, kiüresedve úszik a folyó felszínén, úgy a családi emlékezet is tartalommal alig megtöltve, feledésre ítélten tűnik tova az emlékezetben.

Ahogy arra korábban utaltam, a versbeszéd zavarba hoz, és ez a jól felépített költői képeknek és a lírai én önfeltárulkozó hangjának köszönhető. Jenei kötete számos egyetemes emberi problémát dolgoz fel, melyekhez épp ezért könnyű olvasóként kapcsolódni. A második, Az ünnep klausztrofóbiája című vers, értelmezésem szerint, a Dinnyehéj párdarabjaként olvasható. Nem kizárólag a család-tematika miatt, hanem mert a bizonytalan történetek helyett a szöveg a jelenre, a megfogható és biztos szokásrendszerre koncentrál. Jóllehet, pont ennek az elbizonytalanítására tesz látszólag kísérletet. A szövegek együttolvasására buzdít továbbá a hasonló poétikai eszköztár is, hiszen  a Dinnyehéj és Az ünnep klausztrofóbiája is az ismétlés metódusával operál. Habár a tautológiának eltérő szerepe van a két vers esetében, mégis párbeszédbe lépnek egymással. Míg az előbbi vers a múlt bizonytalanságát képzi meg, az utóbbi a jelenben játszódik, és annak a bizonyosságaira fókuszál. Az ünnep klausztrofóbiájának versszakai „az a hagyományunk, hogy nincs hagyományunk” sorokkal kezdődnek, majd a lírai én számtalan családi szokást felsorol, melyek mégis hagyományként funkcionálnak: „a karácsonyfát / sokáig jézuska hozza; később rájövök, hogy rejtegetik előlem” (10.). A korábban megképződő bizonytalan családi múlt után a lírai én rokonságának jelene is bizonytalan lábakon állna hagyományok nélkül. De legyenek bármilyen jellegtelenek vagy ismétlődőek a karácsonyok, mégiscsak egy szokásrendszer sejlik fel a sorok között, melynek része, hogy minden ugyanúgy történik. Ennél a versnél térnék ki azokra a szöveghelyekre, ahol az érzékletes kép megteremtése különböző vizuális leírásokkal történik, melyekkel a lírai én legtöbb esetben saját magára, lelkiállapotára, élethelyzetére reflektál. A Dinnyehéjban a család történetét egy kopott festményként jeleníti meg, melynek képkeretén kívülre is kerülnek jelenetek. Az ünnep klausztrofóbiájában pedig saját arcképéről ír, amit egy díszgömbben pillant meg: „ha belenézek, domború / tükrében annyira torznak látom a szemem, az arcom, / mintha szörnyű, távoli mesében” (10.). A képzőművészetből átemelt elemek benső, lelki folyamatokat érzékeltetnek, illetve rendkívül erős vizualitással bírnak. Ez alatt nemcsak a költői képek alkalmazását értem, de azt az eljárásmódot is, amikor a szöveg retorikájában különböző, nyelv által konstruált fényképekről, festményekről nyújt vizuális beszámolót. Ahogy a Békebeli című versben is történik, melyben egy család fotózkodásra készül: „jobbról petúniák, a falnál valami futónövény”, „a veranda ablakszemein félrehúzva a függöny, belátni / az épületbe, de csak egy félig nyitott ajtó geometriája / mutatja magát” (16.). Hasonlóan izgalmas a Jeneire jellemző különleges időkezelés, amikor a lírai én úgy nyilatkozik a múltról, mintha az a jövőben történne. A vers beszélője azonban már birtokában van a jövő ismeretének, kommentárokat fűz a majd bekövetkező eseményekhez, így teremt erős feszültséget a szövegekben.

A családi hagyományokat, történeteket követően az Évek című szakaszban elsősorban az ősz toposzára kerül a fókusz. Az évszakok és a hozzájuk kapcsolódó hangulatok színrevitele több kérdést vet fel. Lehet-e még újat mondani, új érzéseket, izgalmas képeket létrehozni ennek a jól ismert, tradicionális tematikának a működtetésével? Jenei azonban izgalmas versnyelvezetet működtet a szövegekben, ezért nem válik egyhangúvá az ősz témája. Az Örökősz klasszikus költészeti hagyományt idéz címével és felütésével: „régi ősz emléke kísér” (21.); a vers valóban egy emlékfolyamot visz színre, ám különleges időkezelés jellemzi. A lírai én a jelenből tudósít a múltbeli eseményekről, a beszélői szólam bejárja a fürdőt, ahová az egykori írótábor tagjai kikapcsolódni mentek. Ennek az időkezelési módnak az izgalma fokozatosan bontakozik ki. Az első strófában még csak halvány utalás történik arra, hogy tulajdonképpen itt egy visszaemlékezés következik: „beszélget. de nem. ő nem lehet. / voltam a temetésén”. A második versszakban pedig a vershelyzet elbizonytalanítása folytatódik: „a szállodában a recepciós azt mondja, az írók / odakint áznak a medencékben”. Ez a beszédmód a rejtelmesség érzetét kelti. Egészen a harmadik versszakig nem tudjuk biztosan, hogy mi fog a szövegben történni. A harmadik strófától válik egyértelművé, hogy a vershelyzet egy visszaemlékezés: „ám a strandvendégek mind idegenek: sok / a nyugdíjas, az öreg” (21.). Az eddigi versek is felvillantották az időtapasztalatra irányuló különleges érzékenységet, de talán ez a kötet első verse, ahol ez a szenzitivitás nemcsak reflektál a múló időre, hanem érzékletesen képes számot adni róla, ellensúlyozva az őszhöz kapcsolódó  bevett gondolati sémákat.

Az emlékezés és a gyász témája a következő, Tavaszba, őszbe című versben is megjelenik, amely Körmendi Lajos emlékére íródott. Korábban említettem, hogy bizonyos versek olvashatóak egymás párjaként, és ez a Tavaszba őszbe, illetve az Örökősz  szövegek esetében is megfigyelhető. A párhuzam nemcsak a szövegek témája, az elmúlás, hanem a fürdő mint helyszín megjelenése miatt erőteljes. A versek sorrendjének köszönhetően az ősz motívuma nem válik önismétlővé a kötetben; a soron következő szöveg az Őszi bevásárlások, mely – az ősz címbe emelése ellenére – témáját és hangnemét tekintve is lényegesen a különbözik az előbbi két verstől. Kifejezetten szerencsés, hogy az Őszi bevásárlások itt kapott helyet a kötetben, megszakítva a klasszikus hagyományokat idéző versek dinamikáját, és az elmúlás-tematikát, melyek után egy teljesen hétköznapi jelenetbe érkezünk meg. A szöveg egy hétköznapi bevásárlást visz színre, annak minden nyűgjével, apró-cseprő momentumával együtt, és mivel pontos és aprólékos megfigyeléseket rögzít erről a kötelező, rutinszerű tevékenységről, a szöveg poétikailag izgalmasabb, mint maga a bemutatott téma. Jenei kötetére jellemző a melankólia, a pesszimista lemondás és a különböző félelmek színrevitele. Egy ilyen negatív képzeleten alapuló gondolatsor jelenik meg az Őszi bevásárlások zárlatában, amely azonban egyszerre felszabadító is, hiszen a beszélő képes megfogalmazni egy olyan rémképet, mely sokak számára ismerős lehet: „attól félek, hogy / elfogy a pénzem, nem lesz”, „hogy utcára kerülök, / s majd borostásan állok egy bolt / előtt, cserepes lesz a szám, a kezem.” (28.)

A félelem markáns gondolati csomópontja az Isteni műhibának. A kötet másik fontos központi gondolata a gyávaság, amelyhez a lírai én rendkívül sok reflexiót fűz. Olyannyira, hogy szinte elfelejtjük észrevenni a kötetben szintén felbukkanó, de kevésbé hangsúlyosan jelenlévő bátorságot. Ez jelenik meg a Kilenc bekezdésben, amely az Évek ciklus csúcspontja a versek érzelmi dimenziói szempontjából. A beszélő kilenc bekezdésen keresztül lamentál arról, hogy szereti a macskákat, viszont egyben elárulja, hogy ez az állítás lehet önvédelmi mechanizmus is, ami arra szolgál, hogy a környezete elfogadja őt. A negyedik versszakban mintegy mellékesen jegyzi meg, hogy volt olyan időszak gyermekkorában, mikor kölyökmacskákat ásott el a birsalmafa alatt. Ennek a tettnek a beismeréséhez bátorságra van szükség, hiszen ezzel a vallomással a saját, jól felépített szerethetőségét rombolja le. Írásom elején jegyeztem meg, hogy a lírai én feltárulkozó és őszinte voltát fenntartásokkal szükséges kezelni. Ezt az olvasói kétkedést ez a vers ébresztette bennem, hiszen egyértelműen felkínálja, hogy állításait kétségekkel kezeljük: „szeretem a macskákat. vagy nem szeretem. mindegy. aki / olvassa ezt a verset, jobban tudja nálam, mit gondolok”. A vers egy kimerevített életképpel zárul. A macska egy laptopon fekszik, és onnan figyeli gazdáját, aki az állat tekintetének bűvöletébe esik: „beleborzongok: isten, boszorkányok, drónok” (44.). A kötetben gyakoriak a különböző helyzetképeket adó, szentimentális verszárlatok. A Kilenc bekezdésnek kifejezetten izgalmas hangulatot kölcsönöz a különböző regiszterek versnyelvbe emelése, többek között a transzcendens entitások, az alantas kifejezések és a laptop mint modern technikai eszköz megjelenítése.

A nosztalgia és az emlékezet irányítja a versbeszélő figyelmét a Helyek című szakaszban is. A Két birsben például a lírai én emlékezni próbál gyermekkori otthonára. A ház, az udvar azonban annyira megváltozott, hogy képtelen felismerni, mivel a vizuális tapasztalatok nem alkalmasak a gyermekkori emlékek felelevenítésére, ezért inkább a szaglására szeretne támaszkodni. Azonban ezzel sem jár sikerrel, a múlt visszahozhatatlanul eltűnt: „az asztalon / két birs. Illatuk nincs, nem is lesz soha.” (70.) A birs mint a lírai én gyermekkorát magába sűrítő szimbólum nem bizonyul alkalmasnak arra, hogy felidézze a múltat. Ugyanez az időkezelés és melankolikus hangulat jelenik meg az Épül a múltban, ahol a beszélő nem ismeri fel egykori lakóhelyét, csak sejti, hogy nagyjából merre helyezkedett el valamikori szobája a városban: „a kertes, régi házak / helyére soklakásos társasokat húztak / semmi nincs, ami beazonosíthatná a szoba / helyét” (70.). A múlt és jelen tükröztetése Jenei költészetének erőssége ebben a kötetben is; ez a különleges időkezelési mód pedig gyakorta melankolikus hangulattal párosul. A Helyek szakaszból érdemes kiemelni az Elégiát, amely tematikailag az előbb tárgyalt két vershez kapcsolható. A falusi táj leírása erős vizualitással bír. A domboldalt, a legelő állatokat maga előtt látja olvasás közben a befogadó: „s egybecsúsznak / évszakok, napok és hetek.” (71.) Ez utóbbi sor azért is figyelemre érdemes, mert önfeltárulkozó módon magába sűríti azt a különleges időkezelést, amely meghatározza Jenei líráját, ezzel együtt pedig az Isteni műhibát is.

Az Utak ciklus egy átmeneti állapot a kötetben, éppen úgy, ahogy az utazás is egy köztes léthelyzet mindennapi valóságunkban.  Különösen kiemelkedő ebből a verscsoportból az Álom a vonaton című költemény, amely pillanatkép egy hosszú vonatútról. Azon túl, hogy ez a szöveg is erős vizualitással bír (pl.: „suhannak mellettem cserben hagyott / tanyák, elárvult állattartó telepek, kövér temetők, / fák, arcok, évszakok, évek”), érzékelhető, hogy nem kizárólag tájleírásról van szó, hanem sokkal inkább lelki folyamatok leírásáról, emlékezésről: „elsuhan a gyerekkor / gőzmozdonyainak fanyar, fehér füstje, mikor / a peronról belépek a túlfűtött, fapados / vagonba” (91.). Majd a gyermekkort felidéző képek jelennek meg: régi gőzmozdonyok, kendős nénik, parasztemberek, svájcisapkás melósok. Ezek az emlékek nemcsak az egyén számára fontosak, hanem a kollektív emlékezet részei is. Noha az utazás-metaforika réges-régi eszköze az európai költészeti hagyománynak, Jenei mégis egyedi módon tudja aktualizálni, és sajátos (erőteljesen vizuális) versnyelvébe építve új jelentéstartalmakkal tudja feltölteni a toposzt. A vers záróképei az élet ciklikusságát, monotonitását idézik meg: „ugyanazok a színek, / szagok, hangfoszlányok, s ugyanazokat az álmokat / kattogja a végtelenített vágányokon / semmibe száguldó szerelvény” (93.). Persze mindebben benne van az élet paradoxona is, hiszen egy ember élete lehet bármily ismétlődő és monoton eseményekkel telített, mégsem tart örökké, s ekképp egyedi.

Az utazások Amerikába vezetnek, a kontinensen tapasztalt élményeket a Távolságok című rész viszi színre. Az Amerikai nagyváros azt az általános utazói tapasztalatot fogalmazza meg, amikor azt érezhetjük, hogy bár rengeteg dolgot láttunk, de a helyiek szokásairól, életmódjáról, az adott város hétköznapjairól semmit nem tudunk meg. Míg a múlttal és annak lezárásával foglalkozó versek számomra megunhatatlanok, számtalan értelmezési módot magukban rejtenek, az utazási élményeket felvillantó szövegek, túlzott konkrétságuk, zártságuk miatt, feledhetőbbek. Hasonló disszonanciát éreztem a Hitek című filozofikus, elmélkedő szövegeket tartalmazó ciklussal kapcsolatban, és szándékosan hagytam az elemzésem végére. A Gyávaság című vers beszélője felsorolja az összes félelmét, amitől tart, beismeri saját bátortalanságát, amit egy komikus paradoxonnal érzékeltet: „talán csak abban vagyok bátor, / hogy néha bevallom a gyávaságom.” (55.). Talán ez az idézet is érzékeltetheti, hogy melankolikus, nosztalgikus tónusú versek mind tematikailag, mind versnyelvezetüket tekintve izgalmasabbak – az elmélkedő versszövegek esztétikai teherbírása elmarad ezekétől. Jenei költészetének a letűnt korok, családi történetek, személyes emlékmorzsák fölidézése és újraalkotása az erőssége, ezekben a témákban érződik igazán érzékenysége, mellyel a világot szemléli.

Az utolsó, Halálok című rész két verset tartalmaz, köztük a címadó szöveget, az Isteni műhibát. A cím az orvosi műhiba állandósult szókapcsolat torzítása, így bármennyire is baljós jelentéssel bír, ezzel együtt mégis humoros hatást kelt. Az Isteni műhiba gyakorlatilag az összes elképzelhető halálesetet felmutatja. Ennek a halál-katalógusnak lehet egyfajta szorongáscsökkentő hatása, hiszen a kiismerhetetlen, rejtélyes halál ezzel a listával mégis megfoghatóvá válik. A lírai én pedig hipochondriájánál fogva meglehetősen kreatív, így a lehetséges halálesetek között szerepel például a kozmosz által előidézett végzet is: „a hullócsillagok a légkörbe érve / többnyire elégnek, némelyek viszont hatalmas krátereket / ütnek távoli földrészeken.” (123.) Persze a beszélő nem feledkezik meg a különböző hétköznapi vagy kevésbé hétköznapi betegségek (szélütés, szívroham, agyvérzés, rák) listába vételéről sem, ugyanakkor a lassú, sokáig tartó szenvedést is lehetséges opciónak tekinti: „mindenkit túlélek, aki valaha / fontos volt nekem ebben az istenverte városban.” (130.)

A listán szerepel még a szándékosan előidézett vonatszerencsétlenség is, és ennek a balesetből fakadó változata, az utcai támadás során bekövetkező halál, valamint a háború okozta kimúlás. A halál mibenlétéről a következő okfejtést olvashatjuk: „történnek mulasztások, orvosi tévedések. de / mind csak következmény lesz. következménye / a jóvátehetetlen isteni műhibának.” (132.) Azaz az isteni műhiba azt az értelmezést hordozza magában, hogy a halál, az ember múlandósága nem más, mint tévedés a teremtő részéről. Ennek a gondolatnak a megfogalmazása egyszerre érzékeltet beletörődést és elfogadást. Így az Isteni műhiba nemcsak a lírai én egzisztenciális problémáit, szorongásait viszi színre, hanem az emberiség univerzális, állandóan visszatérő kérdéseit próbálja értelmezni (gyakran melankolikus módon, elvétve humoros-komikus formában). Noha a kötet nem adhat válaszokat a felvetett problémákra, a gyászfeldolgozásra, a családi történetek rekonstrukciójára, a betegségektől való félelemre, az Isteni műhiba fő tétje ebben a kiismerhetetlenségben áll, hiszen az érzékeny olvasót akaratlanul is arra biztatja, hogy gondolkodjon el saját történetein, félelmein. S azáltal, hogy a kötet kimondja a rejtett aggodalmakat, nemcsak a kitárulkozó költő szabadulhat meg szorongásai egy részétől, hanem a befogadó is.

Jenei Gyula: Isteni műhiba. Tiszatáj Alapítvány, Szeged, 2024, 136 l.

[1] Bukovenszki-Nagy Eszter: Ülünk a tűz körül, az ősök meg én, Irodalmi Jelen, 2024. okt. 9., https://www.irodalmijelen.hu/2024-okt-09-1100/ulunk-tuz-korul-osok-meg-en [utolsó letöltés: 2025. 01. 10.]