Fahasábok közé rejtett transzcendencia

Gál Ferenc: Ház körüli munkák

Gál Ferenc legújabb verseskötetében az otthonosság érzete képződik meg az olvasó számára. A szobák, kertek, házak, mindennapok határait körbenövi a titok, a misztikum, a játékosság. Az alanyi költészet kódjait is működtető, de a vallomásosságtól tartózkodó, a tárgyiasság határátlépésére készen álló, a mozdulatlanságot mégis optimális bensőségességgel megszólaltató versvilág narratív vezérvonalából több út nyílik az értelmezéshez.

A ciklusokba rendezett, számozott szerkezetű versek a munka fogalmát sokszorozzák meg, más-más érvényességi kört rendelve minden munkafolyamathoz. A munka fogalmának poliszém mellékszálaival a gyász-, álom-, fizikális, alkotói és önmunkák indukálják a komplementerképzést. A kötet „munkatémái” nem elszigetelt, különálló egységekben valósulnak meg, sokkal inkább metareflexív alapon, a munka fogalmát kitágítva, és mindent arra visszavezetve alkotnak rendszert. A metapoétikus verstérben palimpszeszt jellegű ráíródásokban egymásra támaszkodva létesülnek a munkaformák. Ezt a mozgást a köteten végig jól követhető beszélői önreflektivitás tartja fenn. A munkakategóriák kulturális tudatba kódoltságuk és rétegzettségük miatt alkotnak szervező erejű, orientáló jellegű fogalomkört, melynek érvényességét a kötetcím is megerősíti és előfeltételezi. Ugyanakkor a paratextusok tekintetében nemcsak a cím lesz irányadó alap, hanem a borító is kiegészítést biztosít hozzá. Az Odüsszeia egyik közismert jelenetét prezentáló mozdulat kiemelt fontosságú, hiszen a kép–szöveg egymásba fonódása ad keringést a koncepciónak. Állandó jelzőkaróként áll e kettő, implikálva azt, hogy miről is van itt szó: az otthon megtisztításáról, visszafoglalásáról és az ezzel járó munkáról.

A gyászmunkát, továbbá a gyászfolyamatot övező, ehhez köthető hétköznapi vagy éppen egészen alkalmi jellegű tevékenységek elvégzésén túl a környezetét leíró és megfigyelő szemlélő is szerepet kap a versekben. A helyzetjelentések az újdonságról és megszokásról, ismert és ismeretlen világok közötti ingázásról, ezeknek szerves egységéről adnak tájékoztatást: „Egy menetben jutok el a farakáshoz, / nyújtott karral a sírig.” (XLI.) – A fizikai és a gyászmunka közötti átmenet képződik meg itt, szisztematikusan tematizálva a testet és annak változásait, mint a kötetben több helyen is. Mindazonáltal e kettő nem különül el teljes egészében; bele- és ráíródások egyaránt felfedezhetők a versekben –a XII. költeményben például annak lehetünk tanúi, miként változik át a gyászmunka alkotói munkává: „Tartva egy kis szünetet / a gyászmunkában, nyugtázom, / hogy készételünk gombnyomásra / olvad, és augusztus nem enged.” A felejtés és az emlékezés közötti egyensúlyozás közben az álomversek és az ezekre irányuló alkotói önreflexiók teremtenek stabilitást. Ahogy a XX. vers kitermeli az íráshoz szükséges emlékképeket: „milyen volt / a szülői ház utcafrontján / nemrég felriadnom. / Csak az ágy körüli szőnyegekből / jöttem rá, hol is vagyok, / és mennyire korán van.” (XX.), arra a LX. számú szöveg egy részlete reflektál: „Ezen a szőnyegen is letérhetsz utadról.” (LX.) A zaklatottságot és a helynélküliséget, helykeresést a mondatok felborult szórendje is érzékelteti.

Az emlékeken és emlékekkel dolgozás inverzeként a párhuzamos felejtés is uralkodó a verstérben. Az alakulásfolyamatoknak egyidejűleg okozója és szemtanúja a beszélő. A hiány, valamint az elmúlás érzetét keltő szavak és sorok mint asszociatív múlásképzetek ékelődnek be a munka fogalomkörével szemben, ami mint létrehozó folyamat, hiánypótló tevékenység, a létrehozásra irányuló szándék kifejeződéseként tart ellen a felejtésnek. Ennek mechanizmusa pedig nem végeredményeként, hanem a jelen idejűség és a még bekövetkező viszonyában ismerhető fel: „Tenyerét, vagy étolajjal megkent / talpát megörökíthetjük a csillogó / betonban” (I.). A múlt–jelen arányosságának, kiegyenlítettségének a kötetet átszövő motívumháló biztosít talapzatot, mely egyidejűleg korrelál a már említett Odüsszeia-jelenettel is. Ahogy az archaikus történetben Pénelopé a szőttesét bontja és újraszövi, úgy a szövegekben is egymásba szövődnek a motívumok. A szálak visszabontásának rituális és referenciális értéke van, mindemellett metaforikus áthallásokkal az alkotói munkára is enged következtetni, az emlékezet szétszálazásának értelmében. Ez a szándék több versben is visszatükröződik, a XX. számúban például ekképpen: „a szálak elvarrása helyett […] bedobom milyen volt / a szülői ház utcafrontján / felriadnom […] homályos átkötéssel / a fájdalom küszöbéig jutottam”; vagy ahogy XLIII. vers egyik sorában olvashatjuk: „vegyem fel a szálakat a történetben”.

A motivikus mező megidéz egy természeti közeget, ami a figyelmet állandó emberi tapasztalatok forrásához vezeti vissza és kifejezhetőséget kölcsönöz az ott szerzett élményeknek. Az őselemek jelenléte az élet bomlását és keletkezését, végességét és végnélküliségét idézheti fel. A víz például az állandóság és múlandóság jelenvalóságát és rendszerszerű megtapasztalhatóságát szimbolizálja; halmazállapotának váltakozásai végigkövetik a test fiziológiai módosulásait, és az emlékező hang emlékmunkájának lenyomataként értelmezhetők. A biológiai dimenzió tudatos megjelenítése teremti meg azt a kettős mozgást, amelyben az anyagoknak nem a stagnálását figyelhetjük meg, hanem mint mentális folyamatok aktív alakítói tűnnek föl. A XLVI. versben például egyszerre tételez vizuális és alanyi kapcsolódást a fizikai térben történő mozgásokhoz: „lecsengésig követve az emlék / áttűnéseinek sodrát, még beugrik, / hogy a víz áramlik így állóvízben, / és csak arra vagyok kíváncsi, / hogy miért pont veled kapcsolatos / mindez.” Az összefonódást a XV. vers még erősebben hangsúlyozza: „a víz apadt, / a sziget partja mentén bárkák / horgonyoztak üres gyomorral”.

A víz ellenpárjaként, központi motívumként kap szerepet a tűz – a vízveszteség is a hő által történik, az elpárolgás és felszáradás/kiszáradás miatt van szükség a vízpótlásra, az élet fenntartására –, mely a kötet egészében uralkodó elem marad, s vonzásában ritmusváltásokat figyelhetünk meg a versekben. Gyakoriak például a különféle hőátadások, hőcserék a versekben rögzített létezők között. A tűz és a meleg különböző közvetítettségekben bukkan fel, mint a tárgyak kibocsátotta melegség, a fénytől származó hő vagy annak hiánya („Éjszakai eső után napon / reggeliztünk […] ahogy kiböktem: az alagsor / padlóján kellett elemet cseréljek, / hogy lefényképezzem apámat. / A kezem fázott, az összevissza / fényekben a portrétávolságot / sem találtam” [VIII.]), majd a csillogástól kezdve képződik átmenet az enyhébb hőérzetektől a már-már elviselhetetlen forróságig. A szövegekben a hő, a meleg izgalmas transzformációkban testesül meg; ezek közé tartozik az aszalás, amely metaforikus értelemben valaminek az eleven megtartását s esszenciájának elraktározását célozza: „Inkább felállítom / az aszalót, és gyümölcsöt pakolok / a légáramba, amitől a teraszt / estére bogártetemek borítják.” (LIV.) A tűz ilyen jellegű áttetszősége és sokszínűsége megenged egy plasztikussá váló, állandó hőérzetet is, a kötetet organizáló forróságot. A hő és a fény jelenléte az egy év eseményeit taglaló narratívumban egészében, minden évszakban érződik (kiváltképp a nyári hónapokban), így a belső égés által a gyász és a halál, valamint az elmúlás állandó érzete képződik meg, megkérdőjelezve ezzel a hagyományos évszakokhoz fűződő asszociációs bázist. A tűz és a hőség állandóságában karakterizálódik a gyászérzet, majd univerzalizálódik, és ez az élettani hőség cserefolyamatok következtében tevődik át a természeti közegbe, és hat vissza a gyász hordozójára, végig fenntartva ezt a dinamikát: „táplálva a tüzet, mely a levegőt / elszívja előlem” (XLVI.). Központi alakzatként tűnik fel a kályha, amely mint hordozó és közvetítő számos jelentésréteggel gazdagodik, kezdve az otthon melegének képzetétől („a hagyatéki eljárás lezárult, és a héten próbafűtést tartok.” XVIII.) az élet ciklikusságára való reflexiókig, az elmúlás és megújulás programszerűségéig: „És a kályha melegpontját tapintva / pontosítsa, hova vágyik vissza.” (XXVIII.). Valamint az emlékezésbe és a magányba történő átsüllyedésig: „A kályha táplálása mellett jut idő / a rágcsálásra és a múltra.” (XXXII.) Míg egyes szöveghelyek az elszakítottság és fájdalom jelentéstatományaiba illeszkednek, megbújva a repedésekben, farakásokban, konyhafiókokban, várakozva a transzcendensre, a tűz misztikuma az élet fenntartásának, az átalakulásnak, megtisztulás ígéretét hordozza.

A tűz az emlékezésben is feltűnik, egyszerre kiinduló- és végpontként jelenik meg. Az írásmunka egyben emlékezésmunka is. A materiális tárgyakat el kell égetni ahhoz, hogy írni lehessen róluk, a hozzájuk fűződő viszonyt meg kell szakítani. Az emlékezés kereteit a kötetben a cédulázás struktúrája adja, annak tudatában, hogy a gyűjtőmunka a versírással folyó munka is. A gyászmunka inkább adminisztrációs tevékenységként jelenik meg, áthelyeződve a mindennapi teendőkbe, mivel magában foglalja az archiválást: „délelőtt még végigcsinálom / az úgynevezett papírmunkát, / és a hamvakat kiadják” (IX.). A szövegek összegyűjtik a múlt relikviáit, amelyek segítik az emlékezést, így ezek a cédulák az írás előkészületeiként is értelmezhetők. Ebben az értelemben épül egymásba e két jelképelem: „[a] selejtezett iratkötegeket és fotókat / a szárazságnak megfelelő adagokban / égetem, hogy a zsákok tartalmának / végre helyet szorítsak, / és legyen miről írnom.” (LIII.)

A felejtés és emlékezés, gyász és elengedés, hideg és meleg közötti kontinuitás megteremtésére irányuló próbálkozások, melyek megkísérlik leépíteni az idegenségkonstrukciók meglétét, a VII. és XII. párversben összeolvadó motivikában, ana- és kataforikus utalásokban a legszembetűnőbbek.

A VII. vers kettős térszerkezettel dolgozik, melynek fő szervező metaforája, allegorikus átvezetésekkel, a forróság és a hőhatások. Az augusztus nem enged (az adott időszakhoz kapcsolódó tapasztalat, vagy egyszerűen a meleg hónap hőereje nem csökken) alapállításból kezdi az építkezést, amikor kijelöli az idő(járás)t, és megképezi a teret. A forróság elsődlegesen természeti hőforrásokból gyülemlik, amit azonban megcáfol a XII. vers következtetése: „a forróság / az álommunkában is lecsapódik”. A minden tárva-nyitva egyszerre a beszélői megnyilatkozás szintjét jelzi, valamint térmegnyitási mozzanat. Ha belső térként értelmezzük, meditatív eseményként, onnan megindulhat az emlékezés aktusa. Erősíti még ezt a szomszéd szóalak homonímiájának leleményes használata, amely köznyelvi értelmében mindig közel van, de ettől elvonatkoztatva, a közelség eredményeképpen lehet egy a visszatekintés igényével, mesterségesen kialakított, képzelt helyszín, amelyben az imaginárius én a „régi tervet” akarja valóra váltani. A sötétedés után egyszerre jelentheti az éjszaka beköszöntét, amikor a tervet valóra lehetne váltani, így feloldani a teljesülésre irányuló vágyat, vagy létesülhet az álomban, az emlékezésben, ha a szem lecsukódásaként, az álom kezdőpontjaként közelítünk hozzá. A hintaszék előre-hátra mozgását ráolvasva a terek közötti átbillenésre az emlékvilágban való utazás képe sejlik fel. A hullócsillag (fény) sztenderd jelentése a kívánság, a valamire irányuló vágy, aminek meg kell(ett) történnie. Valamint a pillanatnyiságot is hivatott képviselni. A strigulázás előreutal az alkotói munkára, ami a XII. versben valósul meg, a megfigyelések és azok rögzítése folytán. Ezt a gondolatmenetet erősíti a visszavonulás ne volna óhaja, ami megakadályozná a visszatérést ebből az idillből, a múltból, és félbeszakítaná a nosztalgiát. A hőség egyszerre belső forróság, a fájdalom, a hiány égető érzése, a múltba révedés következménye. („Ez bizony tűzbe révedéstől edzett tekintet.”) A gémberedett tagok a mozdulatlanság állapotát jelzik, mintha a valóságban nem történne semmi, csak a kívülről láthatatlan folyamatok mögött történne minden. A hajnal is határt képez, átlendülés (hintaszék mozgása) egyik állapotból a másikba. A munkába indulók szókapcsolat, mint a fentebb említett többfajta munka, azt implikálja, hogy valaminek el kell kezdődnie, valamit el kell végezni, így, az emlékezésből táplálkozó, annak táptalajt biztosító megfigyelésekből indulnak el a „munkába indulók” – ezekből a mentális és tárgyi emlékekből jöhet létre az alkotói munkafolyamat. A versekben megszólított „te” (aki a gondoskodás feladatát látja el, és akire a beszélő rá van utalva) a hálószoba intim terében félrehajtja a függönyt az ablakról – az ablak megint egy közvetítője a kintnek és bentnek, a függöny pedig az eltakarás és megmutatás kettősét, valamint áttetszőségéből kiindulva egyfajta vékony határt jelenít meg, ami az álom és valóság szintjén is érvényesül. A zárlatban már a felnőtt férfi van jelen, mely a szöveg burkolt szexuális metagesztusaiból következtethető ki.

A XII. vers nyugtázom (cédulázás) alakja konkrét feladatelvégzést rögzítő munka, a VII. gondolatmenet retorikájára épít, és önreflexíven az alkotói munkát célozza meg, amiben az emlékek lejegyzésre kerülnek: „Tartva egy kis szünetet / a gyászmunkában, nyugtázom, / hogy készételünk gombnyomásra / olvad, és augusztus nem enged.”

A felveszem a fonalat (szőnyeg) emlékezésalakzata pedig átvezeti, egymásba illeszti a két munkaformát, és a forróság az álommunkában is lecsapódik (víz az izzadás révén) tagmondat generálja a VII. vers metaforikus olvasatát. Az és el is hagyom mindjárt szerkezet a munka sikerességére helyezi a hangsúlyt, az emlékezés és annak megírása teljesült, hiszen a nyugtázom előtti, gyászmunkában tartott szünet engedi meg a lezárást, a megírást, ami a szünet ellenére segítette a gyászmunkát. De van relevanciája annak, hogy ismét álommunkát végez a beszélő, és az ébredés miatt kell elhagyni a megidézett helyet. A völgyet záró antennák (befejezés), és a szomszéd gyerekét látom újra (kezdés) feszültsége miatt nem lehet eldönteni, hogy ténylegesen milyen pozícióból szól az én. A gumírozott tó a későbbiekben nyer jelentést, amikor a fürdés tisztulásalakzata (gondolhatunk a tűzre) rendre megjelenik a versekben, a helyátadás pedig megtörténik, vagy csak módosul: a medence már a fürdővilágba visz, ami Az élet sűrűjében (2015) kötet alapélménye, illetve az abban megjelenő „lemezkád”, „szaunakabin” egyik változata. Így létesül Gál lírájában összeköttetés nemcsak az egyes versszövegek, hanem a korábbi kötetek között is.

A Ház körüli munkák elszakad az előző kötetek hangoltságától, a jól ismert metafizikus szólamok áttevődnek egy mindennapibb beszédmódba, de a szövegvilág nyomokban továbbra is tartalmazza a titokzatosságot, rejtelmességet és a félréerthetőséget, csak már a referenciaérték és az áthallások móduszában. Az ironikusság kikerülhetetlen, a motívumok kóborolnak, szabadon alakítják az értelmezést, független vándorlásuk révén lebontják a kontroll illúzióját („a motívumok / hozzánk hasonlóan vándorolnak” [XVI.]). Az irónia a kötetben nem csupán nyelvi játék, hanem az emberi létmód bizonytalanságát és az alkotói folyamat ellentmondásait is egymás mellé állítja. Az egységes, homogén versvilág igényes és jól átgondolt világépítése adja a kötet gazdag rétegzettségét, a megteremtett koherencia leginkább elvétett szavakban, kiolvasott nyomokban és elszórt kapcsolódási pontokban fedezhető fel – de ez teszi igazán izgalmassá Gál költészetét.

Gál Ferenc: Ház körüli munkák. Budapest, Prae Kiadó, 2023, 88 l.