Lackfi Jánossal Ágoston Enikő Anna beszélget
Ágoston Enikő Anna: Ezt a beszélgetéssorozatot többek között azért indítottam el, mert észrevettem, hogy az emberek a hétköznapokban még mindig a romantikából vagy az ókorból ismert jelentésekkel átitatva használják az ihlet fogalmát, amelyet így elhomályosít egyfajta misztikusság. Milyen kérdéskörökbe, nehézségekbe ütközhetünk, amikor megpróbáljuk definiálni az ihletet?
Lackfi János: Először is nem egyértelmű, mit nevezünk ihletnek. Mondjuk bármilyen inputot, ami felszikrázik, vagyis hirtelen valamiféle költői figurát vált ki az alkotói tudatból? Lásd még a homlokon csókoló Múzsát és társait…Az ihlet valaki vagy valami, ami a fülünkbe sugdos? És ugyan mit? Ötleteket, amelyeket még toldozni, csiszolgatni kell, vagy konyhakész, formában megszólaló műalkotást? Diktál a beteg, írja a doktor?
Netán az ihlet belül, a művész tudatában lenne lokalizálható? Egy alkotásra különösen fogékony állapotról beszélünk, amikor voltaképp bármiféle inspiráló hatás – múzsacsókja, valóságszikra – hatalmas lángot fog, és ettől annyi hő keletkezik, hogy az már kiégeti készre a művet? Mondjuk Messi (hogy egy sportolói példát hozzak) egyik nap csak lődörög a pályán, nem tud érdemben változtatni a játék menetén, máskor viszont megtáltosodik, és egymaga megfordítja a meccset… Az ihlet a pillanatnyi forma kicsúcsosodott állapota lenne egy amúgy jól kigyúrt, gyakorlott, sokat látott alkotó karrierje során?
Külön bekavarhat, hogy sok esetben a transzállapotot tekintjük ihletett fázisnak, vagyis azt a módosult pszichés hangoltságot, melyben az alkotás mint tevékenység különös örömöt okoz a művésznek, önkívületi állapotban tartja őt. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy ennek a valóban nagyon kellemes és különleges fázisnak nincs feltétlen korrelációja a művészi alkotás minőségével: hideg fejjel kitervelt alkotás is lehet remekmű, és lebegésben formálódott szöveg is sikeredhet csapnivalóra. Visszanyúlva megint a sporthoz: aki rendszeresen kocog, tudhatja, hogy néha szinte szárnyakon repül, mégis gyenge időt megy, máskor viszont érzésre alig vonszolja magát a pályán, mégis kikerekedik egy egyéni csúcs. Ez persze épp fordítva is lehetséges.
Weöres, aki A vers születése című tanulmányában hosszan elemzi az alkotás folyamatát, egyenesen azt állítja, hogy az ihlet bizonyos szakmai szint felett ki-bekapcsolható mint a zseblámpa. Vagyis az eddigi öntudatlan, előtörő természetű jelenséggel szemben ő inkább egyfajta működtethető, állandó kreativitásszintet emleget.
Ágoston Enikő Anna: Rakovszky Zsuzsát idézed a Hogyan írjunk verset? című, kreatív írásról szóló könyvedben, amikor arról írsz, hogy szerinte az alkotónak szüksége van szakmai tudásra, hogy a munka önfeledtebbé válhasson, gördülékenyebbé, de van egy pont, amikor ehhez egyfajta többlet is társul: megtörténik a „természetfeletti fordulat”. Bizonyos formai ismeretek kreatívvá tehetnek, sőt, elősegíthetik az ihletet? Ez mikor történhet meg? Vajon van különbség kreatív és ihletett írás között?
Lackfi János: Rakovszky azt mondja, hogy ha csak annyi van egy versben, amennyit hideg fejjel, matematikai pontossággal belepakolunk, az többnyire édeskevés. Mert írás közben, ha jól mennek a dolgok, hirtelen történik egy minőségi változás, és olyasmi is elővillan, amit az alkotó nem látott, sőt, nem is sejtett előre. Ez persze nem azt jelenti, hogy a megelőző matekozás és az utólagos csiszolgatás felesleges lenne. Sőt, inkább úgy mondanám, hogy a nyelv és a vers kiismerhetetlen öngyulladása, benső impulzusa akkor léphet működésbe és vezethet értékelhető eredményre, ha az alkotó a lehető legtöbbet tudja a szakmáról, és rendszeres munkával be is gyakorolja azt. Vagyis a legnagyobb hőfokú ihletműködés sem tehet valakit teljes dilettánsból profi művésszé. Egy-két szintet persze lehet ugrani, olykor kétségkívül a félprofi vagy amatőr szerzőknek is „elsül a keze”, és meglepően kiérlelt alkotással állnak elő. Ahogy a fáradt profi is kiadhat szánt szándékkal a kezéből kevésbé sikerült darabot, esetleg megélhetési célzattal is létrehozhat művet, amolyan „keze-lába-megvan”, de kisebb horderejű munkát.
Csukás István A Múzsa noszogat című csodás versében egy barátja versírásra buzdítja a költőt, mégpedig úgy, hogy közben mind a ketten egy zongorára támaszkodnak, és érzik a húrok parázsló, láthatatlan rezgését egymás között. A vers folytatásában a költő zsigereiben is fizikálisan megrezdül az alkothatnék: térde roggyan, belső szervei megborzongnak… Bizonyos, hogy van ilyen biológiai vonatkozása a művészetnek.
Ágoston Enikő Anna: Arról is írsz, hogy mindannyian használunk költői eszközöket, még ha nem is vesszük észre: akárcsak az „alszik mint a tej” hasonlat, amely egy külföldi számára érdekes lehet, de mi már megszoktuk. Sajnos a nyelv túlhasználása bizonyos esetekben kopottá teheti a szavainkat, már nem okoznak akkora hatást. József Attila szerint a nyelvben magában, minden egyes szóban van ihlet. Tehát minden szavunk műalkotásként hathatna, izzíthatna, lelkesíthetne, mégsem vesszük észre ezeket minden esetben. A költészet talán a legerősebb forma, amely erre felhívja a figyelmünket. Hogy változtathatnánk a figyelmünkön a hétköznapokban, hogy újra izgalmassá váljanak szavak, kapcsolatok? Hogy lehet fejleszteni a nyelvi érzékenységet?
Lackfi János: A köznapi beszédnek is létezik poétikai funkciója. De attól még, hogy a szürke, adatszerű közlést („hány óra van? – ennyi és ennyi”) olykor feldobjuk, „felbuborékosítjuk” egy képpel, szójátékkal, metaforával, még nem válunk profi lírikussá. Ellenben egészen más minőséget és bensőségességet vihetünk bele a kommunikációs aktusba. Mikor a csavargó a rendelőben kijelenti, hogy kétféle vitamint fogyaszt, vöröset és fehéret, és előbbiből hozott is a doktor úrnak, majd vigyorogva előhúz egy üveg bort, így szeretne kapcsolatot teremteni a tőle elütő, „normális, átlagos” páciensekkel. Mikor a pékségben az eladó úgy adja ki egy zacskóban a két zsemlét, hogy „ha összevesznek, tessék szétültetni őket”, a megszemélyesítéssel a vevő és a közte meglévő cinkosságot építi tovább. Mikor pedig az esős napok után a taxisofőr nézi a zebrán átkelőket, és fejcsóválva megjegyzi: „ha így megy tovább, mind kopoltyút fogunk növeszteni” – abszurd látomásával szintén a közös sors keltette emberi szimpátiára apellál.
Ágoston Enikő Anna: Kifejezetten népszerűek a kreatív írás tanfolyamaid. Ezeken többek között a szakmai, formai tudás átadása a cél. Én is részt vettem az egyiken, és láttam, hogy az emberek szeretnek jelen lenni. Viszont nem mindenki a költővé vagy íróvá válás céljával jár hozzád. A kreatív írás gyakorlása hogyan változtatja meg egy ember látásmódját? Miben segít neki a hétköznapokban? Lehet, hogy akár egy mérnök vagy egy jogász munkájában is dúsíthatja az alkotói kedvet?
Lackfi János: Idestova huszonöt éve oktatok kreatív írást, csaknem másfél évtizedig tettem ezt a Pázmány Péter Katolikus Egyetem keretei között. Később egy művelődési házban indult, majd az internetre költözött Lackfi Kreatív Írás tanfolyamom égisze alatt most éppen kétszáznyolcvan ember képzi magát, és három csodás kollégám, Posta Marianna, Ijjas Tamás és Véssey Miklós bírálja a beérkező stílusgyakorlatokat. Minden héten más kortárs szerző alkotása kerül terítékre, élő videóban kielemzem az adott textus hatásmechanizmusait, majd javaslatokat teszek egy hasonlóan felépített önálló írás létrehozására. A résztvevők közt sokaknak publikációi vagy kötetei jelennek meg, drámái kerülnek a közönség elé.
Mégsem elitképzésre törekszem: nem a jók közül a még jobbak és legjobbak kiszűrése a cél, ezt majd elvégzi az irodalmi élet. Inkább városi maratonhoz hasonlítanám a kurzust, amelyen indulnak a legprofibbak, de számos amatőr is. Születhetnek rekordok, de éppilyen fontos a közösségélmény, a szolidaritás, az, hogy a szintidők „húzzák egymást”, és hogy mind egy célért mozgunk. Ez annál is hangsúlyosabb, minthogy az irodalmi szcénát olykor sajnálatosan a széthúzás, a bajtársiatlanság gesztusai tépázzák.
A résztvevők között volt, aki ügyészségi szóvivőkként vette hasznát az itt tanultaknak, ötvözve a jogi szakszerűséget a frappánssággal és érthetőséggel. Némelyek életük fordulópontjához érve, némiképp terápiás értelemben saját magukat keresik az írásban. Persze mindig hangsúlyozni kell, hogy nem vagyok pszichológus, és bár az írásgyakorlatoknak lehetnek lelki mellékhatásai, a változáshoz szakember kell. Egy kedves tolmács hölgy azért jött írni, mert úgy érezte, évtizedeken keresztül mások szavai közlekedtek rajta keresztül, és szerette volna visszaszerezni a sajátjait. Egy bankban tevékenykedő tanítványom izgalmat és életet keresett, a monotóniát szerette volna megtörni az alkotással. Egy idős hölgy ahhoz tanult trükköket, hogy az Ausztráliában élő unokáknak izgalmasan tudja elmesélni a család történetét messengeren. Újságírók, marketing-szakmában dolgozók jönnek a stílusukat csiszolgatni, megtanulni látványos eszközökkel bánni. Rettentő sokféle motivációval találkozom, jól megférnek egymás mellett.
Ágoston Enikő Anna: Írsz, fordítasz, két-három havonta megjelenik egy új könyved, kreatív írás tanfolyamot vezetsz, és folyamatosan aktív vagy az online térben. Milyen belső és külső körülmények támogatják ezt az alkotói termékenységet a te esetedben?
Lackfi János: Egy „szóművészeti dolgozó” bizonyos értelemben állandóan szolgálatban van, célszerű egyfajta készenléti állapotot fenntartania, hiszen bármely pillanatban érheti olyan nyelvi, képi, hangulati impulzus, amelynek később vagy akár azonnal hasznát veheti. Akár úgy, hogy a kapott töredéket beforgatja a Weöres által emlegetett motívumkeringésbe, mely a profi költő fejében állandóan működik, és melyből aztán kipöröghetnek azok az elemek, melyek egy elindult alkotási folyamat kezdeti magvához hozzátapadnak. Sokat jegyzetelek is, hogy későbbi felhasználásra megőrizzem a feldobódott mozaikdarabokat.
A már említett „működtethető kreativitás” számomra azt is jelenti, hogy nemcsak az hoz lázba, ha esélyem van valami mély és lényegi érzést, gondolatot, lelki folyamatot papíron rögzíteni.
Nemrég sikerült egyik írásomban szembenéznem azzal a ténnyel, hogy milyen fázisok során nőttem fel (vagy maradtam gyerek), és ezek a folyamatok milyen hatással bírnak az önértékelésemre és önszemléletemre. Nagy öröm töltött el, hogy ilyen fontos pszichés mozzanatokat sikerült szabadverses formába önteni. A lényegen mit sem változtatott, hogy ezt a verset a Liget folyóirat felkérése indította el, azzal a hívószóval: „láttam, hogy közeledik”. Egyszerűen inspirált az algoritmus, összecsengett a bennem zajló történésekkel. Pár napra rá egy móri szállodában aludtunk a családommal, és hajnali fél hatkor felébredtem. Monoton csivitelést hallottam, a mobilom madárazonosítója rögtön jelezte is, hogy egy veréb ricsajozik ennyire. Ami izgalmasnak tűnt, hiszen előző nap végig egy gospel-dal sora járt az eszemben: „his eye is on the sparrow”. A kitartó kismadárhoz hamarosan egy rigó is csatlakozott, ami szintén meglepett. Ébredésem előtt ugyanis egy hatalmas könyvtárban hiú módon saját köteteimet kerestem, és nem találtam, megpillantottam viszont a hozzám közel álló Kányádi Sándor bátyám verseit oroszra fordítva. Márpedig az ő egyik, a határon túli magyarságra vonatkoztatva elhíresült sora éppen a „csak a feketerigó maradt feketének”. És egy héttel korábban léptem fel Sepsiszentgyörgyön, ahol a közönségben mintha az elhunyt költőt pillantottam volna meg, és valahogy végig éreztem Kányádi jelenlétét. Mindezek kellettek hozzá, hogy egy egyszerű, népdalformájú, de mélyről feltörő verset pötyögjek a telefonomba, melyben szerepelt a két madár, az álmom és Sándor bátyám is. Meg maga az Úristen, aki egyedül hallgatta a verébkoncertet, míg én aludtam. Nem sokkal később viszont hasonló izgalommal fogalmaztam meg egy kis bökverset, mely az „enyvet-senyved, sorvad-sor vad” csacsi rímpárból indult ki, és játékosan beszél a nyelv önkényes bukfenceiről. Szóval e három nagyon eltérő indíttatásból született szöveg mindegyikénél megvolt bennem az a remegés, az a vágy, hogy valamit megragadjak az élet mérhetetlen bőségéből. Akár egy középhosszú lélektani versnyit, akár egy városi népdalnyit, akár pár alkalmi strófányit.
Ágoston Enikő Anna: Az elmúlt időszakban több vallásos témájú köteted is megjelent (Hej, Sionról fúj a szél… Zsoltárok népdalritmusra, A visszakapott emberarcok keresztútja, Sistergő zsoltárok, Miért engedi Isten?, Keresgélők imakönyve). A te meglátásod szerint milyen kapcsolat van ima, versolvasás/versírás és az ihlet között?
Lackfi János: Az ima esetében is létezik a transzcendencia jelensége, ám ez nem alapkövetelmény, hanem felülről érkező, külön ajándék. Akárcsak az írás esetében. A szívből, könnyek között mondott ima és a hideg fejjel Isten elé tett időáldozat éppúgy lehet érvényes és hiteles, mint az ihletett „lelki utazások”.
Istenes verseim közül jó néhány imában született, mondhatni bevehetném Istent szerzőtársnak is. Ami valójában igaz is, hiszen a belső szobában felteszek olyan kérdéseket a Teremtőnek, amelyekre nekem nincs semmiféle válaszom. Vagy csak esendőek, emberiek. És jó párszor érkezik amolyan „sokadik típusú”, Isten-szagú válasz, amelyben némi bibliai ismerettel ráismerni az Úr „dialektusára”, nemföldi logikájára. Ilyet én nem tudok szülni, akarva sem. Ahogy a formálódó versben megjelenik valami rejtelmes összetevő, az elmélyült imára is érkezik isteni válasz. Ezeket bele is foglalom a szövegeimbe, és ennél már csak az a megtisztelőbb, mikor a „legfőbb művész” rám hagy egyes részeket: ügyes gyerek vagyok, azt a három metaforát bontsam ki én… Hát nem milliószor jobb verset tudna írni egy mindenható személy, mint a legvirtuózabb költő? Mégis velünk dolgoztat, mert szeret együttműködni, közösségben lenni…
A #jóéjtpuszi-sorozattal indult jegyzetverseimben nagyon élvezem, hogy a hitről való beszédre viszonylag ritkán használt irodalmi vívmányokkal kísérletezhetek. A szlenges narráció, az abszurd humor, a nyelvroncsolás, a szürrealista képek, a minimalizmus, a dokumentarizmus, a hivataloskodó groteszk, a modern litániák, az egymásba átúszó nyelvi figurák, az irodalmon kívüli stílusrétegek (gasztronómia, történetírás, marketing, bírósági jegyzőkönyv, pedagógiai szaknyelv) mind izgalmas interferenciákat hoznak létre a teológia, a biblikum fogalmaival.
Másfelől pedig az elkötelezett, mélyre menő, misztikus rétegeket érintő hittapasztalatokról, az Istennel való létegyesítés élményeiről csak igen kevés kollégának van tényleges tapasztalata, így íróként is afféle Attenborough módjára mozgok egy soha fel nem derített terepen, találkozom ismeretlen, vagy legalábbis kortárs szemmel még fel nem fedezett jelenségekkel.
A sorozat első részében Závada Péterrel, a második részében Szabó Imola Juliannával, a harmadik részében Balaskó Ákossal, a negyedikben Bánki Benivel, az ötödikben Kovács Dominikkal és Kovács Viktorral, a hatodikban Jakobovits Kittivel, a hetedikben Szabó T. Annával, a nyolcadikban Papp-Sebők Attilával, a kilencedikben Terék Annával, a tizedikben Kellerwessel Klausszal beszélgetett Ágoston Enikő Anna.
A köztudatban élő ihlet fogalom többnyire még mindig a romantikából vagy az ókorból ismert jelentéseket mozgatja meg, miközben már a késő modern alkotók is sok tekintetben újradefiniálták azt. Ágoston Enikő Anna irodalomtudományi PhD-kutatásában arra vállalkozik, hogy megértse a késő modern lírai ihlet jelentését és poétikai működését. Ez az öt éve tartó munka alapozta meg az Ihletforrás projekt elindítását, melynek része a Mi az ihlet? című interjúsorozat. A projekt célja, hogy alkotókkal és kutatókkal közösen korszerűsítsék a fogalmat, és ezzel érthetőbbé és elérhetőbbé tegyék az ihletet. Az Alföld felületén és az Ihletforrás YouTube-csatornán követhető a folyamatosan frissülő beszélgetéssorozat.
Hozzászólások