A halhatatlanság rózsái

Péntek Imre: Viaszrózsák egy szerelemre

A könyvheti kiadványok között több meglepetéssel is találkoztam. Az egyik ilyen mű Péntek Imre drámakötete, amely a költőnek egy számomra eddig ismeretlen arcát mutatta meg. Bár a címadó darabot – Viaszrózsák egy szerelemre – már 2005-ben publikálta, a 70-es években pedig egy gyermekeknek szánt színpadi művét a veszprémi színházban elő is adták, az irodalmi életben mégis elsősorban költőként, szerkesztőként, publicistaként ismertük. Most viszont egy drámákat tartalmazó kötetet adott közre. A könyv fülszövegében erről így ír: „Sokműfajúságom újságírói, szerkesztői munkámból fakadt. Sokszor azért, mert nekem kellett megírnom, amit nem írt meg más. Mégis vonzott a színház, vágytam a nevezetes deszkákra.” Színpadi mű azonban saját bevallása szerint is csak akkor születik a tollából, amikor már végképp nem tudja versekbe sűríteni mondanivalóját.

A most kötetbe került munkák látszólag egymástól távoli témákhoz kötődnek, ugyanakkor mégis kiolvasható egy közös szál, ez pedig a tisztesség és a tiszta lelkiismeret kérdése. Ez ott feszül a történelmi tárgyú színpadi művekben, de kiolvasható a gyermekeknek szánt mesefeldolgozásból is.

A kötet nyitódarabját (A Gyermek visszatér) – amely Jézus gyermekkorát idézi meg – a szerző bevallása szerint apokrif versek ihlették. A történet alapját az adja, hogy a Heródes emberei által elrabolt, majd egy angyal segítségével a szabadságát visszanyerő ifjú – aki azzal vívta ki a többiek tiszteletét, s vált vezéregyéniséggé, hogy az egymással civódó társai közt is képes békét teremteni – miképp szembesül saját kiválasztott, Messiás voltával, mely gyermeklétét is meghatározza. S hiába Mária riadalma és intése, miszerint „ne siessünk a sorsunk elé”, nincs kitérés: az utat végig kell járni. A Jézus-történet némiképp azt is sugalmazza, hogy élet csupa bújócska – ez a kötet több írásában is visszatükröződik –, ám míg a gondtalan gyermekek játékként élik meg, a felelősen gondolkodó ember ezt csak teljes komolysággal teheti: sorsa elől senki nem rejtőzhet el. Kalitkáinkat is magunknak építjük, s ahogy Jézus galambjai is a kalitkában kötnek ki, az ember is ezt az utat követi.

Ez történik a gyerekeknek szóló Kacsalábon forgó vár címet viselő darabban is, amely egy kissé fölborítja ugyan a mesék megszokott rendjét, de az alapok ugyanazok, csak itt már a törpékből sem hét van, a farkas is fáradt és alamuszi jószág, a sárkány eszén is könnyű túljárni. Így a kacsalábon forgó vár gazdája számára is a szobalány gyönyörűséges álmának megfelelően alakulnak a dolgok: a messze földről érkező Palkó vitéz nem csupán vállalt feladatát teljesíti, hanem feleségül veszi a vár úrnőjét is. Ám ebben a mesében nincs gyilkolás, a sárkány sem veszíti el a fejét – kicsinyke gyíkként élheti tovább az életét –, a kacsalábon forgó vár pedig befogadja az egymásra találó szerelmeseket. A verses darab gyerekfülnek való strófái közül különösen szemet és fület gyönyörködtető az, ahogyan az étekfogó hoppmester felskandálja a reggeli étkezés különböző fogásait.

A kötet további négy darabja történelmi – illetve kultúrtörténeti – pillanatokat örökít meg Péntek Imre szemüvegén keresztül.

A Visszatérés című mű Kálvin János életének sorsdöntő pillanataiba enged bepillantást. A mű nem a hagyományos dramaturgia szerint épül fel, valójában egymáshoz kapcsolódó jelenetek látunk, amelyek a Genfből kiebrudalt vallásalapító visszatérése körüli huzavonát ábrázolják többféle szemszögből. A történettel azonban a jelenkornak (is) üzen Péntek Imre, amikor szereplők közötti diskurzusban arra történő utalás hangzik el, hogy a változások nem egészen azt hozták, amit a folyamat elindítói reméltek: a szabadság helyett a szabadosság irányába indultak sokan. A problémát roppant érzékletesen fogalmazza meg Farel Vilmos, Kálvin barátja: „mintha megbolondultak volna a genfiek. Egyik mulatság a másikat éri, dorbézolás, fetrengés a bűnben. […] Tehetetlennek érzem magam. […] A szabadosság rémuralmát teremtették meg egyes hangadók.” Egy későbbi mondatában pedig azt hangsúlyozza, hogy „Isten nem azért bocsájtja meg a bűnöket, hogy a feloldozás után ismét a rosszat válasszuk”. A sors által rendelt feladat elől Kálvin sem térhet ki: a birodalmi gyűlés helyszínén, Wormsban éri utol a genfiek visszatérésre buzdító irata.

A Flamingók tánca az 1848. évi magyar forradalmat és az azt követő négy hét eseményeit dolgozza fel három felvonásban. A szerző kétféle szemszögből közelít a témához. Az egyik oldalon a Habsburg-hű városvezetés tűnik fel, amely a spiclihálózat segítségével nyomon követi a lázongók (a kávéházi kör és a fiatal egyetemisták) tüsténkedését, de igazi veszélyforrásként nem őket jelölik meg, hanem a pozsonyi parlamentben elképzeléseinek hangot adó Kossuthot. Fontos szereplője a darabnak a mindkét csoport számára együttműködési szándékot jelző Landerer, aki egyik pillanatban besúgó, a másik pillanatban a forradalmárok segítője, és a kiskaput ügyesen nyitva hagyja az oda-visszamozgáshoz.

A másik oldalon Vasvári Pál áll a középpontban, aki a radikálisokkal szemben lényegesen visszafogottabb magatartást tanúsító Klauzállal vív harcot. A súlytalan szónoklatok és ígérgetések helyett a konfrontatív cselekvés mellett tör lándzsát, és az utca népét hívná segítségül. Klauzál azonban attól tart, hogy ez a felelőtlen viselkedés keményebb ellenállást vált ki a hatalom részéről, és veszélybe sodorhatja a reformtörekvéseket. Kettejük szembenállásával szemlélteti Péntek Imre, hogy milyen következményekkel jár a megosztottság. A többiek (Petőfi, Jókai, Bulyovszky, Irinyi és társaik) e szakaszban csak epizódszerephez jutnak.

Az első fordulatot az hozza el, amikor Vasvári – aki kezdetben hajlandó a végsőkig feszíteni a húrt, s még párbajt is vállalna Klauzállal – felismeri, hogy az összefogás mindennél fontosabb, s az egységes kiállás eléréséért egyezkedni kell, engedményeket kell tenni. Itt kerül szóba Petőfi radikális és uszító hangvételű verse, az Akasszátok föl a királyokat! is, amelyet ekkor már maga a költő is tarthatatlannak ítél, s így jutnak el odáig, hogy a politikai egységet a közvélemény előtt is meg kell jeleníteni valamiképp, és ehhez azt a megoldást látják járhatónak, hogy a felelős kormány minisztereinek fogadásakor az üdvözlő beszédet Vasvári mondja majd el.

Az egység azonban megtörik, mert a márciusi ifjak úgy érzik, mellékpályára terelték őket, nincs érdemi részük a politikában. Elégedetlenségüknek azzal adnak hangot, hogy egy este a budai helyőrségi parancsnok, Léderer Ignác háza előtt összegyűlve gúnydalokat skandálnak, mire katonák támadnak rájuk. E szakaszban azonban már Petőfi kerül a célkeresztbe, aki továbbra is harcosan kiáll igazáért, és provokációnak nyilvánítja a katonák beavatkozását a békés tüntetésbe, ám a politikai vezetés botrányosnak ítélt cselekedete és kijelentései miatt kizárja a Közcsendi Bizottmányból.

A mű zárása Petőfi lidérces hangulatú vízióit vetíti elénk, amelyből Szendrey Júlia ébreszti fel, aki ekkor árulja el férjének, hogy gyermekük lesz. A hír látszólag feloldja a költő lelkében kibontakozó feszültséget, ám a jövőbe tekintő utolsó mondata mindent feltételes módba tesz.

Hasonló szerkezetű a Deák Ferenc politikai szerepvállalását megidéző alkotás is, amelyet 2003-ban színpadra is állítottak Zalaegerszegen. Péntek Imre történelmi dokumentumjátékként aposztrofálja a művet, amely a korszak problémáira rávilágító prológussal, valamint a Deák-kalapról szóló dallal indul. (A mű érdekessége egyébként, hogy minden jelenetet énekmondók vezetnek fel.) A szerző ebben a műben is arra törekszik, hogy a darabban megformált szereplővel közelebb hozza az olvasóhoz a történelemkönyvekből ismert politikust. Deák magánemberi érzéseit leginkább az utolsó jelenet domborítja ki, ahol a gyámleányával, Ilonával folytatott beszélgetés szinte minden titkot és érzést feltár.

A műben szerepet kap egy olyan kivételes momentum is, amely talán eltérést mutat a Deákkal kapcsolatban ismert legendákhoz képest. Mint tudjuk, Deák valóban nem vett részt a koronázási ceremónián, de Ferenc József állítólag megkérdezte Andrássy Gyulát, hogy miként jutalmazhatná a monarchia megmentéséért tett szolgálatait. Andrássy közölte, hogy reménytelen a dolog: Deák nem fogad el semmit. Ekkor a király elhatározta, hogy egy festményt adományoz Deáknak önmagáról és a császárnéról – ezt viszont az aranyrámás keret miatt utasította el Andrássy, aki végül azt javasolta, hogy hívja meg Deákot ebédre, abba talán belemegy. Péntek Imre átdolgozásában ez úgy szerepel, hogy Deák elfogad egy képet, ami az uralkodópárt ábrázolja, de az aranyrámás keretet eltávolítja, és maga farag hozzá fából egy keretet, a díszes rámát pedig visszaküldi az ajándékozónak. Ez a mozzanat még emberibbé és szerethetőbbé teszi Deákot.

A kötetet egy József Attilának és Szántó Juditnak emléket állító mű zárja – amely egyben a könyv címadó alkotása is. Nem véletlen ez, hiszen József Attila különleges szerepet töltött be Péntek Imre költői pályáján, ugyanis az ő versein nevelkedett.

A darabban fontos pozíciót foglalnak el a belső vívódást közvetítő monológok. A helyét sehol sem találó költő az illegális kommunista párttal próbál kapcsolatot építeni, amiben élettársa, Szántó Judit van segítségére, de a bizalmatlanság itt is a szakítás irányába ható feszültségeket teremt. Csalódás számára a Moszkvából érkező visszautasítás – különösen azért, mert önmagánál gyengébbnek tartott alkotókat simán fogadnak. Gyömrői Edittől sem azt kapja, amire vágyik. Ugyanakkor a Judittal való kapcsolata sem maradéktalanul sikeres: sem testi, sem lelki értelemben nem tudják kielégíteni egymást. Ezek a feszültségforrások adják a drámai helyzet alapját, amihez hozzátesz még a költő lillafüredi kiruccanása, ahonnan gyanúsan késve érkezik haza, és ráadásul Judit megtalálja az ott írt Ódát, amiből egy új múzsa megjelenésére következtet. Ez vezet az öngyilkossági kísérletéhez.

A mű mindkét főszereplőjét meggyőző és szimpatikus alakként formálja meg Péntek Imre. Az olvasó sem tud igazán döntésre jutni a köztük feszülő kérdésekben, mert a maguk szempontjából mindkettőnek igaza van. Ez adja a helyzet igazi drámaiságát. Ugyanakkor érdekes irodalomtörténeti pillanatképek is megörökítődnek az események fő vonala mellett. Ilyen például József Attila Illyés Gyulához vagy a moszkvai irodalmi csoportot irányító Hidas Antalhoz fűződő viszonya.

Péntek Imre a drámáiban sem tagadja meg költői mivoltát. Amellett, hogy van verses formában írt darabja, a Kálvinról szóló mű kivételével az összes többiben is feltűnnek költészeti alkotások – ha csak egy bökvers erejéig is. A szereplők, a karakterek megformálása rendkívül fontos egy színdarab esetében; a szerző ebben is kiválót alkotott, hiszen valósághű alakokat láthatunk magunk előtt életszerű szituációkban. Mint azt a bevezetőben is jeleztem: meglepetésekkel teli gyűjtemény ez a kötet. Valóban új árnyalatokkal gazdagítja Péntek Imre eddig is sokszínű pályáját.

Péntek Imre: Viaszrózsák egy szerelemre (drámák), Veszprém, Vár Ucca Műhely, 2025, 206 l.