Horváth László Imre: Rosseb
Horváth László Imre regénye a katonák káromkodása nyomán elnevezett somogyi „Rosseb-ezred” történetét dolgozza fel, annak egy tagját, Kis Jánost követve egész életén át, végigkísérve a két világháborún és az 1956-os forradalmon.
A nevét Móricz Zsigmond művéből öröklő Kis János a nyitójelenetben Zsukov marsallal vodkázik, mielőtt az átadná őt a magyar hatóságoknak, hogy kivégezzék a forradalomban való részvételéért. Itt ízelítőt kapunk abból, milyenné válik a főhős a könyv a végére: a tökös, lakonikus Kis János nem menekül meg kegyetlen vége elől. Bajtársiasan, udvariasan viselkedő tiszt ragadja el erőszakkal otthonából, és a barátságos, megértő Zsukov engedi át az államvédelemnek.
Az első rész a főhős besorozásával és a Rosseb-ezred egyöntetű világnézetének bemutatásával kezdődik, nagyrészt pedig az első világháború általuk átélt hadieseményeinek leírására összpontosít. Szövege száraz; alig van benne párbeszéd, karakterek, szcenáriók – amelyeket a bevezető megelőlegez. Nehéz volna megválaszolni a kérdést, miért szükséges egyáltalán a főszereplő létrehozása az események ismertetéséhez. A repetitív jelenetek egy értelmetlen, dicstelen háború képét tükrözik. Ez a rész eseményleírás szempontjából tényhalmaz, az adatokon kívül leírt eseményeket sztereotipikusan jeleníti meg, nem mond újat, ugyanakkor nehézkes olvasni.
A második részre már elkezd kirajzolódni Kis János személyisége, a múltja kísértetvilágának foglya, örök, pragmatikus túlélő, és mégis sok-sok emberért kockázatot vállaló magányos férfi. Ezzel párhuzamosan a szöveg egyre személyesebb, és megjelennek benne a drámai elemek is. Végül a harmadik rész lezárásaként Kis János fejébe zárva tapasztaljuk meg vele a vérbíróság akasztófáján lógva elszenvedett saját halálát.
A szöveg egyik legfontosabb jellemzője az ismétlődés, amelynek különböző módjai az első részben fontos szervezőelemént szolgálnak, a második egységben viszont sajnos rontják a szövegszervezést. A szőlőtőkék nyitása tavasszal és a lövészárkok kiásása központi motívumként kötik össze a hétköznapi életet és a háborút. A Rosseb legszebb részei közé tartoznak azok a szakaszok, ahol a háború és a béke képei türemkednek be a másik valóságába, hogy megjelenítsék azt. A gyerekkor, az otthoni múlt a kiképzés alatti kínzás során még enyhet hozó delíriumként jelenik meg, de nemsokára már csak arra szolgálhat, hogy a pusztítás undorító realitásával fonódjon össze egyetlen torzképben:
„Az egész mező szét volt szaggatva, fel volt szántva, bevetve a magyar bakák hulláival, vagy a még kapálózó, óbégató, szétroncsolt testével.” (46.)
„Kis Jánosnak az apja szólóprése járt a fejében. Akkor még két nagy prés van, amibe tuszkolják az embereket a megyéből, aztán a háború nyomja-tekeri a kart, alul meg bőven csorog ki a vér. Talán az összetört, porszáraz, maradék törkölyt is majd kiszedik, jó lesz még valamire. Aztán megint szőlő, megint nyomják, megint csurog és így tovább.” (53.)
A front nem hagyható el többé, kísértetei örökké fogják zaklatni a hazatérőt, sosem engedve teljesen vissza a valóságba. A szabadulását jelentő halála előtti utolsó pillanatban például a Don-kanyarból visszafelé tartva látott, gazdáik emlékét keresve kiszenvedő hűséges kutyák tűnnek a szeme elé.
Ezzel szemben kevésbé szerencsés bizonyos kifejezések gyakori ismétlődése a szövegben, amely leginkább szerkesztési hibának tűnik. Ilyen, mikor a katonák közt használt szavak – például: éjjelezés, trén, romantikázás, rókalyuk – feltűnésük után rövid terjedelmen belül sokszor jelennek meg, aztán részben háttérbe szorulnak, így kilógnak a szövegből. Az apró cselekvések, mint a bajusz alatt visszafojtva mosolygás vagy a cigarettázás úgyszintén komikus gyakorisággal festik le az egyes jelenetek szereplőit. Ez természetes tulajdonsága az írásnak, a szerkesztésnek kellett volna megcsiszolnia a szöveget.
Emellett a narrációban sablonosan, zavaró ismétlődéssel jelennek meg a kor nyelvi paneljei, az atmoszférateremtés sokszor közhelyes megoldásokon és egy-egy írói eszköz túlhasználatán alapul. A katonai kifejezések halmozása listaszerű hatást kelt; életszerűtlenségükben néhol leesnek papírról. A mű első része még egyhangú, később egyre olvasmányosabbá válik, bár az egyes megoldások kizökkentőek lehetnek. Annyira nem szórakoztató, mint egy háborús kalandregény, nagyobb nyelvi igényű alkotásként viszont nehéz tekinteni rá. A fülszöveg ígéretét, miszerint „az eddig meg nem írt nagy magyar háborús regény” ebből a szempontból nem váltja be.
Az olvasás során többek közt ezek miatt sokszor felmerül az a kérdés, hogy kinek a szemszögén keresztül látjuk az eseményeket. A narrátornak megvannak a maga jellegzetességei: az elbeszélt kor és a jelen nyelvezeteinek ötvözetét használja, és mintegy tanárként ad hátteret az olvasónak a leírtak megértéséhez. Mindentudó, és egyben törekszik, hogy átadja szereplőinek világnézetét is. Meglepő, hogy az egyes társadalmi csoportok gondolkodása egységes a regényben, s többnyire egy-egy szempont alapján bomolhat ketté. (Például: egy-egy személy vagy csoportosulás antiszemita vagy sem?) Az összetettebb megkülönböztetések közé tartozik, hogy valaki hogyan viszonyul a hatalom szereplőihez, a háború kultuszához – ez a problematika végig jelen van a regényben –, míg egyben a fentebb leírt kevésbé meggyőző nyelvi megoldások közé is tartozik annak kijelentése, hogy milyen különböző dolgokat tartanak a parasztok és a cselédek „úri huncutságnak”. Míg néhol egyértelmű, hogy mások gondolkodását jellemzi a szerző – „Megtudták volna a gazemberek, mi az a Rosseb-baka. / Ezt már főleg a következő év nyarától mondogatták, miután kihirdették a trianoni békét, az ország megcsonkítását” (177.) –, az elbeszélésben sokszor összefolyik az, hogy mit és mennyire látunk bárki más szemszögéből. A narrátor tanító, ismertető, mindent látó beszédét átitatja a leírt csoportok kollektív hangja – „Nagy szégyen lett volna […] Az olyan nem ér semmit […]” (13)” –, ugyanakkor az olvasóknak szánt magyarázatok, a leírt történelmi események újraértékelésének szándéka egy kimondatlan saját nézetrendszert is tükröz, ezek pedig elválaszthatatlanul összefonódnak.
Hogy kifejthessem, ezt miért tartom problémának, térjünk vissza a „háborús regény” fogalmához. A mű azzal az igénnyel lép fel, hogy egyszerre legyen regény és krónika is. Feldolgoz három fontos történelmi eseményt azok egyik szereplőjét követve, rajta keresztül mesélve el a Rosseb-ezred történetét, így somogyi parasztságét és cselédségét is, akikből azt verbuválták. Kis Jánoson keresztül találkozunk a korszak több hírességével, például József főherceggel, Móricz Zsigmonddal, Kiss Manyival, Zsukov admirálissal, a kevésbé széles körben ismert, de annál rosszabb emlékű Magda Pál őrnagyba való belebotlások sora pedig a könyv egyik fő szerkezeti eleme.
A szöveg törekszik a hősies háborúk fonákját bemutatni, egyúttal azt is, hogy azok nem minden szereplője volt gonosz vagy közönyös, hogy számos ember erkölcsös maradt, és nem engedett az őt elborító pokoli áradatnak. Az emberség és a becsületesség többnyire a legendás Rosseb-ezredben mutatkozik meg, amelynek veterán tagjai védik a zsidókat a nyilasoktól, a keresztény asszonyokat a kommunistáktól és a Corvin-közi fiatalok munkájának szakértői hátterét biztosítják 1956 októberében. Kis János is akkor válik egyéniséggé, és ezzel együtt akkor válnak gyakoribbá a párbeszédek is, mikor belép az életének nagy részét meghatározó apai szerepbe, védve a fiatalokat és a kiszolgáltatottakat.
A nehezen körülhatárolható narrátor nagy problémája, hogy bár elbeszéléséből kirajzolódnak ideológiai szándékok, azok megvalósulása felszínesnek tűnik, és megfoghatatlanságában önmaga szintén reflektálatlan marad. Autoritás, amely megmutatja, hogyan állnak a dolgok. Meglepő vonásokkal rendelkezik, mint hogy rajongani látszik a pofonokért. Vannak társadalmi szempontjai, mint a népirtás kegyetlenségének és a munkások elnyomásának elítélése, a háború értelmetlen voltának hangsúlyozása, egy-egy bekezdés erejéig megjelennek olyan tragédiák, mint a nők tömeges megerőszakolásának elhallgatása. Ugyanakkor sajnos a gyökeres újraértelmezés vagy az érdekes szemszögből való megjelenítés sikertelen. Helyette olyan tanúságok kristályosodnak ki, minthogy a háború rossz, értelmetlen és személytelen, valamint a közlegények vívják, nem a hatalmasok, a nácik pedig gonoszak.
A szerzővel készített egyik interjú[1] alapján egyértelműbbé válik mind az újító szándék, és az is, hogy a holokausztot leginkább a németek, a magyar vezető réteg és katonaság felelősségének tartja. Bár véleménye szerint népünk harcának az irodalomban némileg alulreprezentált pozitív arcát szeretné tudatosan megmutatni művében, a népirtásban való tevékeny részvétel jelentőségének relativizálása nem tekinthető a korszak kritikus megközelítésének.
Mindent összevetve úgy gondolom, hogy a Rosseb nem tud felérni ambícióihoz, végső soron sikertelen kísérlet marad. Izgalmas témáit határozott koncepciója ellenére leegyszerűsítve mutatja be, mivel sem azokat, sem gondolati hátterét nem vonja tényleges kritika alá. Részben emiatt, részben a nem kellőképp alapos szerkesztésből következően nyelvezetének színvonala hullámzó, így szimpatikus főhősének kalandos története sem sodor teljesen magával, s ekképp nemcsak a 20. századi történelem új olvasataként, hanem regényként sem tud igazán erős lenni.
Horváth László Imre: Rosseb, Budapest, Cser Kiadó, 384 l.
[1] Kiss Péter, A hősöm Clint Eastwood-szerű westernkarakter, kultúra.hu, 2024. szeptember 15., https://kultura.hu/a-hosom-clint-eastwood-szeru-westernkarakter/
Hozzászólások