Vecsei Márton: A menjek országa
Vecsei Márton A menjek országa című első kötete kísérleti próza. A könyv, bár műfaját tekintve utaztató vagy pikareszk regény – sőt, a fülszövegben még az autofikció divatos kategóriája is felbukkan –, poétikáját mégis két olyan retorikai elv szervezi, melyek a kortárs irodalomban meglehetősen szokatlannak mondhatók. Mondhatni: hallgatólagos tiltás alá esnek. Az egyik a szinte minden bekezdésben tetten érhető szójáték,a másik pedig a mondatok szélsőséges aforizmatikussága. Ez a két eszköz a kötet huszonöt novellájában nem pusztán stilisztikai díszítésként van jelen, hanem gyakran magát a cselekményszövést is szervezi. Ennek ellenére a nyelv soha nem veszi át teljesen az irányítást, a történetek történetszerűek maradnak, nem válnak olyan értelemben „szövegszerűvé”, mint ahogy azt a kilencvenes évek elején kiteljesedő nyelvjátékos irodalomban megszokhattuk.
A nem kronologikus sorrendben elbeszélt történet szerint a Márton nevű énelbeszélő, 2015 nyarán három hónapot egy Massachusetts állambeli nyári táborban dolgozik, konyhai alkalmazottként. A novellák nagyjából felét az itt játszódó történetek teszik ki, ahol az elbeszélő – kelet-európai, közép- és dél-amerikai munkatársaival közösen – a tízórás műszakok során felgyülemlett feszültséget a helyi kocsmákban vezeti le; ezen kívül ritkás szabadnapjaikon a közeli természetben, városokban tesznek kisebb-nagyobb kirándulásokat. A szövegek másik fele a nyári munkát követő két hetet mutatja be, amikor Márton nyakába veszi az Államokat, és New York mellett a jazz- és blueszene két kultikus városában, Chicagóban és – az elbeszélő számára legkedvesebb – New Orleansban csavarog. A történetszerűség mellett szól, hogy a jelenetek alapvetően ok-okozatilag egymásból következő eseményekből épülnek fel; a novellacselekmények is hétköznapinak mondhatók, nem jellemző rájuk a konfliktusokból kiforró drámai szerkesztés. A kötet tétje inkább abban érhető tetten, ahogy az elbeszélő szubjektum az utazás során önmagát és az idegenséget érzékeli.
Az idegennel való találkozás folyamata három egymással összefüggő mozzanatot tartalmaz: a közvetlen észleletek megtapasztalását, az ezt követő utólagos értelemadást, valamint ennek a kölcsönhatásnak a végleges szöveggé alakítását. Az olvasónak értelemszerűen csak a legutóbbihoz van közvetlen hozzáférése, ebből a szintből – pontosabban a megalkotottságra való szöveges reflexióból – konstruálódik meg az első két mozzanat feszültsége. Az emlékezés és írás lezárhatatlansága rögtön az első novellában megjelenik: az elbeszélő New Orleans-i szállásán, az India-házban egy helyi, negyeddollárossal használható számítógépen akarja rögzíteni a megelőző napok eseményeit. „Megnyitottam az e-mail-fiókomat, és már gépeltem volna a magamnak címzett emlékeztetőt, amikor feltűnt, hogy csak ékezetek nélkül tudok írni. »Ot napja erkeztem Chicagoba« – kezdtem neki, és már tudtam, hogy a második negyeddollárosra nem lesz szükségem. Nem a billentyűzet zavart. Arra emlékeztetett ez a pár szó, és még a »küldés« szóra sem kellett kattintanom hozzá, hogy csak érkezetek nélkül tudok írni. Megmosolyogtatott a felismerés, hogy ékezet nélküli billentyűzettel a megérkezés szó leírhatatlan. Nincs ékezet, nincs érkezet.” (7.) Mikor az elbeszélő majd hazautazik Amerikából, gondolhatjuk, otthoni billentyűzetén végre leírhatja az „érkeztem” szót. Ezt úgy is érthetjük, hogy az emlékek formába rendezésével – és az ezáltal történő megértéssel – az elbeszélő átvitt értelemben is „megérkezik” azokhoz a tapasztalatokhoz, melyeket korábban közvetlenül átélt.
A közvetlen érzékelés és az értelemadás közti feszültség is megjelenik a szövegben; felmerül annak a kérdése, hogy mi az az „eredeti” jelölt, amivel kapcsolatban az elbeszélőben előzetes elvárások, vágyak fogalmazódnak meg, és amit folyamatosan csak „megközelíteni” tud. Az Ide, vissza című novellában egy pár bekezdésnyi aforizmatikus gondolatmenet részeként föltűnik Jean Baudrillard hiperrealitás-elmélete, amelynek dilemmái több olyan szöveghelyen is érvényesnek tűnnek, ahol valóság és látszat, eredeti és másolat ellentéte problémássá válik. Egy kirándulás alkalmával Márton munkatársaival arról beszélget, merre fognak nyár végén utazni. Egy maláj fiú vágya, hogy elmenjen az orlandói Disneylandbe, amit az elbeszélő magában ekképp kommentál: „Nézem Denzelt, ahogy az óceánt nézi és Disneylandről álmodozik. Mesélnék neki Jean Baudrillard-ról, a francia posztmodern filozófusról és elméletéről, miszerint ez a mesepark, ahová készül, egy olyan szimuláció, ami a valóság szimuláció-szerűségét hivatott elfedni. Elmondanám, hogy a különbség valóság és képzelet között Disneylandben nem más, mint egy reménytelen próbálkozás, hogy elrejtsék a tényt, nincs is különbség. A parkoló az átalakulás helyszíne. Kint, a valóságban leteszik a kocsit, majd bemennek a mesébe.” (122.) A baudrillard-i elmélet szerint a későkapitalizmusban a valóság megszűnik létezni, és helyébe a hiperrealitás állapota lép, ahol a képeket (szimulákrumokat) valóságosabbnak érezzük, mint a hétköznapi, észleleti világot. Eredeti és másolat oppozíciója megszűnik a másolatok burjánzásában, a szimulákrum felszíne mögött nem található semmiféle mélység. Az elbeszélő bár komolyan gondolja az elméletet, mégis ambivalensen viszonyul hozzá. Munkatársával ellentétben utazása során ő majd a „valóságot” fogja látni, gondolja, mégis felismeri, ha ezt megosztaná vele, csak egy kellemetlen és szükségtelenül egyenlőlten beszédhelyzetet hozna létre, melyben az ő valósága igazabbnak, értékesebbnek látszik. „A következő hetekben mind máshol leszünk. Ennyi. Nem kell összehasonlítani. Ha Denzel álmait becsmérelem, azzal ideig-óráig igazolhatom saját vágyaim valóságosságát, de úgyis kezembe akad Baudrillard és az ő kibaszott, lelombozó, hiánypótló elmélete. Hiába nem érzem hiányát annak a tudásnak, amit pótol vele.” (122–123.)
A novelláskötetben „Amerika” mint jelölt már az utazás előtt szükségszerűen végtelen sok jelre bomlik: az elbeszélő folyamatosan a kontinenshez köthető – Bob Dylan, Jack Kerouac, Luis Armstrong, Allen Ginsberg stb. műveiből táplálkozó – kulturális előfeltevéseit igyekszik a hiperrealitás egy feltételezett másik szintjén (az ún. „valóságban”) ellenőrizni, de a „valós” helyszíneken az elbeszélő nem találhat mást, csak újabb és újabb szimulákrumokat. A Baudrillard által is idézett borgesi metafora, miszerint „egy régi birodalom kartográfusai akkora térképet készítettek, amely egy az egyben lefedte a birodalmat…” (46.), akár a novelláskötet poétikai elveinek mestermetaforájaként is értelmezhető: „Lehet, hogy a tökéletes térképen állok, miközben a birodalom már rég szertefoszlott. Lehet, hogy csak egy vágyakból és feltevésekből kirajzolódó útvonalon haladok. Egy túl pontosan megrajzolt térképen. Lehet, hogy ez már nem ugyanaz az Amerika. Lehet, hogy nem is Amerika. Lehet, hogy kóbor szignálokat követek, mert magam nem tudok egy irányt sem? – gondolom egy hónappal ez után az este után.” (46–47. – Kiemelések tőlem.)
A találkozások során a másik megértése szorosan összefügg a közeli és távoli múlt megismerésével. A második novella elején rögtön egy traumatikus esemény, a 2005-ös Katrina hurrikán helyezi el időben az egész elbeszélésciklust. „Fáradtan és büszkén hallgattam végig a ház szabályzatát a recepcióstól. A Katrina hurrikán óta tíz év telt el. Az ő tíz évéből három a ház, három a hitének felújításával.” (13.) Nem sokkal később pedig a Greg nevű szereplő bemutatkozásakor is lényegi elemként jelennek meg a múltbeli katasztrófák. „»Greg vagyok,« – mondja, – »kvázi hajléktalan.« Ez azt jelenti, hogy van egy háza, csak a hurrikán elmosta. Ahogy nős is volt, csak az ital elmosta, zenész is volt, csak az idő elmosta, ártatlan is volt, csak az Öbölháború elmosta, hívő is, csak a poszttraumatikus stressz elmosta.” (16.) Egy másik alkalommal, az Északi szél című szövegben Márton a távolsági buszon egy Tom nevű férfival az Apokalipszis mostról beszélget, amikor egy „ráncos, fekete öregember” váratlanul csatlakozik a társalgáshoz. „»Nekem hat és fél hónap és valóság, amiről ilyen kellemesen csevegnek. Ott voltam. Én ott voltam, helikopterpilótaként, annyi lehettem, mint maguk. Fogalmuk sincs semmiről sem«”. (37.) Bár a veteránnal való találkozás nem konstruál új, árnyaltabb elbeszélést a vietnámi háborúról, és nem íródnak felül az elbeszélő előzetes elvárásai, a jelenet mégis jól példázza a képek és a „valóság” hiperrealitásban megképződő problémáját.
A társadalom perifériáján élőkkel való azonosulás leginkább azokban a helyzetekben nyilvánul meg, amikor egy adott szereplő jómódúbb, a felsőbb társadalmi rétegekből származó figurákkal lép interakcióba. A Például Wisconsint, derűs időben címet viselő novellában az elbeszélő Chicagóban szakadatlanul blues kocsmát keres, amikor egyszer csak belebotlik egy köztéri Beethoven-koncertbe. A közönség soraiban megjelenik egy hajléktalan, kezében szakadt szatyorral, és egy két nő közötti üres székre szeretne leülni. Miután helyet szorítottak neki, az elbeszélő magában kritikával illeti a két nő non-verbális kommunikációját, melyet a „jóemberkedés” álságos gesztusaként értelmez. „Feltűnően körülnéztek, keresve-kutatva az elismerő tekinteteket, hogy fürdőzhessenek önnön toleranciájuk fényében. Fel sem merült bennük, hogy a tolerancia átkozott mantrája a szó jelentéséből adódóan káros is lehet. Nem merült fel bennük, hiszen éppen nagyon szorgosan toleráltak, ahogy a plakátok reklámozták, és büszkék is voltak gesztusuk mögött rejlő társadalmi státuszukra, hiszen csak fentről lehet lehajolni valakihez.” (63–64.)
Vecsei poétikájában minden potenciálisan a szójáték és a humor egyenrangú alapanyaga. A Replika című novellában például az elbeszélő a plymouthi óceán partjánál egy mólón sétál, ahol szerelmespárok nevei vannak a partmenti sziklákba karcolva. A nagyjából fél oldalt kitevő megfigyelés erre a reflexióra fut ki: „»Móló szerelmek!« – gondoltam. / Sziklákba karcolni olyan, mintha a természetet tetoválnánk. Maradandót hagyunk, de nem magunkon. Tétova tetova.” (44.) Egy másik alkalommal – szintén az óceánparton – Esterházy Péter is megidéződik: „Elkezdtem a »lét titkait fürkészni«, ahogy Esterházy javasolta.[1] Később arra gondoltam: mi van, ha nincs titok? […] Inkább csak nézem a lét, és szívom a dohányt. A lét, amit ez esetben úgy hívok, óceán.” (163.) A nyelvjátékoknak mindenképp előnyükre válik, hogy nem önmagukban állnak, hanem akár több bekezdésnyi felvezetés előzi meg őket, így funkciójuk általában nem merül ki a puszta díszítésben. Ezáltal egy következetes, a nyelvi többértelműséget szüntelenül kijátszó világlátás rajzolódik ki.
Fölmerül azonban a kérdés, vajon bizonyos „alapanyagokról” nem volna-e célszerűbb differenciáltabban, a maguk mélységében gondolkodni, amivel aztán jobban megérthetnénk azt a történelmi helyzetet, amelyben élünk – egyáltalán az efféle nyelvjátékos poétika mennyiben használható ilyen célokra? Az egyik problémás nyelvjáték-anyag a Buddha nem járt Massachusettsben című szövegben tűnik fel, ahol az elbeszélő röviden bemutatja azt a zsidó gyerektábort, amelynek a konyháján dolgozik, majd visszaidézi, ahogy ismerősei a zsidó táborból adódó asszociációkon viccelődnek. „Inkább mindig valahogy így fogalmaztam: »Egy sporttáborba [megyek], ahol zsidó gyerekek sportolnak.« Pedig ártalmatlan a négy szótag. A valóságot jelöli, de mégis ki akartam kerülni a szokásos poénokat, amiket persze ezzel a túlzottan körülírt, körülményes megfogalmazással sem tudtam megelőzni. Hogy biztos sokat fogok koncentrálni! Hogy vigyázzak a kemencével! De nem volt zsidótábor, mint kiderült. Vagyis az volt, de inkább sporttábor.” (85. – Kiemelés tőlem.) A nyelvjátékok a kötetben akkor érződnek sikeresnek, ha egy adott helyzetet képesek humorrá, azaz olyan intellektuális sémává alakítani, amely felszabadító erővel hat – a humoros mozzanatok váratlanul megnövelik az eleve adott gondolati lehetőségek számát, amiből öröm következik. A viccek ezzel ellentétben nem hatnak a meglepetés erejével, hanem rögzített, gyakran negatív előítéletekre építő sémákat termelnek újra, ahogy például a fenti idézetben is történik.
A nagy hatású társadalomtudós, Immanuel Wallerstein szerint „a médiában és társadalomtudósainktól mást sem hallunk, mint hogy világunkat a huszadik század utolsó évtizedeitől kezdve két dolog határozza meg: a globalizáció és a terrorizmus.”[2] Wallerstein rámutat arra, hogy a terrorizmust övező diskurzus arra ösztönzi az embereket, hogy kíméletlenül lépjenek fel a terrorizmus ellen – ugyanakkor a médiából és a mediatizált politikai nyilvánosságból pusztán szalagcímek formájában tájékozódhatunk a problémáról, és éppenséggel a valós történelmi összefüggések maradnak láthatatlanok. A terrorizmus mint a 21. századot nagymértékben meghatározó diskurzus A menjek országában is csak a felszínen, az elbeszélő közvetlen érzékletein keresztül jelenik meg. Az elbeszélő a reptéren várakozva az alábbi jelenetnek lesz szemtanúja: „»A bombát ne vidd be!« – kiáltották búcsúzó rokonai a mellettem álló srácnak, Bomba márkájú energiaitalára mutatva. Egy pillanatra megállt a levegő.” (175.) Majd ekképp reflektál a történtekre: „Bár nem lenne hülyeség felvinni egy bombát. Csak a biztonság kedvéért. A valószínűségszámítás tévedhetetlenségében bízva. Mert azt ugye tudjuk, hogy egy az egymillióhoz az esélye annak, hogy egy bomba legyen a gépen. Így gondolkodva érdemes egyet felvinni, a még biztonságosabb út reményében, mert annak az esélye, hogy két bomba legyen egy gépen, már egy az egymilliárdhoz!” (175–176. Kiemelés tőlem.) Nyilvánvalóan igazságtalan volna számonkérni egy nyelvjátékokból építkező poétikán, hogy miért nem ábrázolja részletekbe menően a kortárs terrorizmus-diskurzust, azonban érdemes föltenni a kérdést, hogy a repülőgépekre felvitt robbanószer vajon elsődlegesen tényleg a matematikai valószínűségszámítással ápol szoros kapcsolatot, vagy léteznek ennél termékenyebb, történelmi-politikai okokat megvilágító (vagy azokat legalább el nem fedő) megközelítések is a problémát illetően.
Úgy gondolom, Vecsei Márton első kötete izgalmas kísérletnek tekinthető a kortárs magyar prózaepikában. Kevés olyan szerzőt lehet említeni az elmúlt évekből, akik valamilyen szempontból megpróbálták volna folytatni a kilencvenes évek virágzó nyelvjátékos irodalmát, és még kevesebbet, akik ezt az irányt az élvezetes történetmeséléssel próbálták volna ötvözni. A szójátékok mellett Vecsei nyelvi érzékenysége a mondatok mikroszintjére is kiterjed: a különböző ismétlések, a szintagmákkal való játék, és az alig észrevehető intertextusok mindenképp újraolvasásra sarkallnak. És nem beszéltem még a szövegeket egybefogó motívumokról, mint amilyen az óceán; vagy a novellák közé lépten-nyomon beékelődő QR-kódot tartalmazó buszjegyekről, melyek segítségével egy másik, teljes értékű alkotáshoz, a szerző Kingdom of Leavin’ című country blues albumához jutunk el. A számok meghallgatása – ha bevonjuk az autofikciós olvasás kódjait is az értelmezésbe – még inkább átélhetővé teszi a szerző-elbeszélő blueshoz és New Orleanshoz való kötődését.
Vecsei Márton: A menjek országa, Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Budapest, 2025, 196 l.
[1] „Az irodalom – a filozófiával, a vallással, a tudománnyal – a lét titkait fürkészi.” (Kiemelés az eredetiben.) Esterházy Péter, A szavak csodálatos életéből = A szavak csodálatos életéből és más esszék, Magvető, Budapest, 2023, 30. Az előadás online meghallgatható.
[2] Immanuel Wallerstein, Bevezetés a világrendszer-elméletbe, ford. Koltai Mihály Bence, L’Harmattan, Budapest, 2010, 9.
Hozzászólások