Ilma Rakusa: Magány pergő errel
A kritikaírás taníthatóságáról gondolkodtam 2020-ban az Alföld Online-on, amikor legutóbb ezen a felületen adtunk hírt a kolozsvári BBTE kritikaműhelyéről. A munka és a kísérletezés azóta is folytatódik. Az egyik figyelemgyakorlat évről évre az, hogy egy frissen megjelent könyvről szóló negatív és pozitív kritikák érvrendszerét figyeljük. Kemény Lili Nem című regénye izgalmas terepnek bizonyult idén a diákok számára ebből a szempontból. És noha az elmúlt év könyvei közül végül Ilma Rakusa magyar–szlovén származású svájci írónő Csíkszeredában megjelent könyvét, a Magány pergő errel című prózakötetet választottuk, amelyről mindenki elgondolkodott egy-egy saját írás erejéig, az érvelési technikákban visszaköszönni éreztem azt, amit a Nem és egyéb könyvek kapcsán beszéltünk. Indulj ki abból, ahogy az olvasás folyamatában maga az olvasmányélmény alakul ‒ szokott egy lehetséges támpontként elhangzani az órákon. Ha ebben az élményben vannak emlékezetes, kiemelhető pontok, azok vissza fognak térni a kritikában is, akár pozitív, akár negatív értelemben. Ezeknek az élményeknek a nyomait tartom legmarkánsabbnak a lentebb közölt kritikákban, köszönet az Alföld Online-nak, hogy ismét mutathatunk néhány írást a portál olvasóinak.
Balázs Imre József
Kabai Henrik
Mindenkinek mindenné lenni
Ilma Rakusa negyedik magyar nyelvre fordított kötetének elbeszéléseiben a szereplők vonatkozásukat vesztett lábjegyzeteknek érzik magukat a hideg, a távolság és az elnyomás miatt. Ami megoldás gyanánt szolgálhat, idővel kámforrá válik: az emigrálás ígérete megcsal, a távolság elsorvaszt, a megszokás béklyókat aggat a gondolkodásra. Egy efféle, mollra hangolt világ eléneklésére vállalkozik Rakusa az eredetileg 2014-ben németül, 2023-ban pedig Márton László és Tatár Sándor fordításában magyarul megjelent prózakötetében.
A könyv egyik jellegzetessége a címadó tulajdonnevek használata: míg az első hét elbeszélés címei személynevek (például Katica, Marja, Lou, Sam stb.), addig az utolsó hét rövidpróza esetében a szerző helynevekkel operál (például Nagoya, Zürich, Graz, Tomaj stb.). A személyekről szóló szövegek egyéni életutakat és tapasztalatokat rögzítenek: Katica magyarok gyereke, aki barátnőjével, Dórával tanul hegedülni; ugyan keserves életút vár rá a kedvezőtlen életkörülményeknek és családi helyzetének felőrlő gépezetében, mégsem hagyja abba az éneklést, és ennek köszönhetően felmerül a reményt keltő újrakezdés ígérete a történet végén. Az orosz Marja az a karakter, akin nem fog az áldás: ő egy halom virágként képzeli el magát, beleénekel az erdőbe, egy földrészt és egy kis világzűrzavart képvisel a német nemzetiségű Paullal (28.), és hozzámegy a diákévei alatt megismert berlini ifjúhoz. Idővel Indiába menekül a megrekedt házassága elől, ahol rászorulókat vesz gondozásba, mindeközben pedig lemond a Németországban maradt férjével való kapcsolatának helyreállításáról. Lou életét végigkíséri húga halálának gyerekkori traumája: tönkremenésének folyamatában találkozik a szerb Markóval, aki kitartóan küzd kettejük szerelméért, kapcsolatukat azonban egy váratlan terhességből fakadó abortusz megfojtja. Ezt követően Lou Rangunba költözik, ahonnan több mint fél év múlva tér vissza Svájcba: nem engedve többé a múltja szorításának, elindul a felszabadulás útján, munkát talál egy múzeumban, s története végén összeköltözik újdonsült párjával, Larsszal. Sam Szarajevóba vágyik a háborúk okozta válságok tudományos feltérképezése végett, a történet elbeszélője pedig vele tart: a kötet egyik legempatikusabb és legérdeklődőbb szereplőjével van dolgunk, akit az állatok véleménye, a folyók izomzata és a bosnyák túlélők helyzete egyaránt foglalkoztat. Azzá a férfivá válik, aki többé nem mond nemet igen helyett, hanem sorsokat vállal magára, és cselekedni kezd.
A kötet második felének szövegeiben különböző ázsiai és európai vidékekkel, valamint azok közösségeivel találkozunk. A japán cseresznyefa lelkétől a grazi nyelvjárás pergő r hangjáig számos egyedi és hiteles életérzés univerzumába kapunk betekintést olvasókként. Ezekben a szférákban jelennek meg az ugatásukkal csendet szétszaggató kutyák, a kandúrjaikat kergető lánymacskák és a röptükben táncoló szitakötők, a természet pedig összességében megingathatatlannak és kiszámíthatatlannak mutatkozik. A testi erő és a szürke élet kettőse munkál a nagyvárosokban és vidéki településeken egyaránt, miközben minden lakos tudja, milyen érzés, mikor Isten nincs szolgálatban. Az emlékezés tartós vas helyett olvadó jégből képződik meg a kötet utolsó hét elbeszélésének „szereplőiben”, az ábrázolt tájakban; a terek köveiben, repedéseiben és vízszegény talajában pedig mindezzel egy időben ott lapul a hideg (145.). Rakusa majd minden szövegben megjelenő elbeszélői énjei ezeknek az individuumoknak, közösségeknek, tereknek és ökoszféráknak a sajátos nyelvét faggatják a legkülönbözőbb módokon.
A kötet első felének szövegei a nyugati társadalom hátrányos helyzetű tagjaihoz-közösségeihez (bevándorlók, kisebbségben élők, pszichésen sérültek, különcök stb.) való viszonyulásmód kérdéskörét problematizálják. Az egyes szereplők történetei arra ösztönöznek, hogy készségesekké váljunk helyzetük és gondolkodásmódjuk felismerésére a mindennapjainkban, és a narrátorhoz hasonlóan, mint egy gemkapocs, magunkra vállaljuk az előhívatlan film-életek összetartásának feladatát (34.) a jelenlétünkkel és művészetünkkel úgy, hogy mindeközben vigyázunk saját nedves szívünkre is (54.). Jelentős mértékben erősebbek és tartalmilag is mélyebbek, illetve kidolgozottabbak a kötet első elbeszélései: míg a könyv tetőpontja a Sam című szöveg ‒ amely egyúttal a kötet egyik középpontban álló darabja is ‒, némileg csalódást okoznak a címként helységneveket viselő elbeszélések. A potenciál ott rejlik ugyan a tetovált éjszakákban (129.), a kövek könnyeiben (134.) és az angyalok generációt átfogó meséiben (137.), mégis kielégületlenek maradhatnak az elvárásaink egy olyan virtuóz módon megkomponált „ciklust” követően, mint amilyen a kötet első egysége.
A már említett Sam című elbeszélésben kiválóan mutatkozik meg egyféle ökoetikai diskurzus a címszereplő gondolkodásmódján keresztül: Sam, az ökoszféra és a társadalom válságait a szeme előtt tartva, nem elbátortalanító okokat, hanem megoldásokat keres, cselekedni kezd ‒ ez válik az életvitelévé, a bluesává. Talán nem is véletlen, hogy ennek a történetnek a narrátora intenzív érzelmeket táplál a főhős iránt, ahogy az sem, hogy épp vele szemben nem tudja, miképp is nyilváníthatná ki a szerelmét.
A Rakusa-rövidprózákban feltűnő elbeszélők mindenkinek mindenné próbálnak lenni a kötet darabjaiban: motiváló támaszaivá a megfáradtnak, szezonális örömforrásaivá a síelőnek, állandóan elérhető barátnőivé az útját nem lelőnek, szűkszavú vendégeivé az elidegenültnek. Ez a vállalkozás releváns etikai narratívákat és problémafelvetéseket indít be, az olvasót önreflexióra készteti, és a Másik felé megvalósuló radikális nyitottságra ösztönzi. Az egyént éppúgy igyekszik a maga kiismerhetetlenségében és redukálhatatlanságában ábrázolni, mint a közösséget. Az írónő nyolc éve megjelent, Love after love: nyolc búcsúének című, Kiss Noémi által fordított verseskötete óta ez a legújabb magyarra fordított Rakusa-könyv, amelyben – úgy vélem – ott vannak a szerzőre oly jellemző, intenzív érzéseket beindító kis fájdalmak, foszforeszkáló tócsák, de a felröppenő lepkék is.
Nagy Zalán
Mi fán terem a magány?
Ilma Rakusa végtelen tájakat jár be, hogy feltegye a kérdést: hány kilométer a magány? A válaszokat családtagok, barátok, szerelmek vagy csak egy véletlenszerű (valószerűtlen?) útonálló szájába adja: „Tudod te, mi a boldogság? Amikor egy citromlepke csapong egyenesen feléd.” (26.)
A Magány pergő errel (eredetileg: Einsamkeit mit rollendem „r”. Erzählungen, 2014) című novellafüzért Márton László és Tatár Sándor ültették át magyar nyelvre: a szövegek gördülékenysége nem csupán a szerző tollát, hanem a fordítókét is dicséri.
A kötet íve a következőképpen rajzolódik ki: a novellákkal előrehaladva az emberközpontúságtól/testközpontúságtól a térközpontúságig jutunk el. Ennek alapján markánsan elkülön a kötet két vonulata: a Katica, Maurice, Marja, Misi, Lou és Steve című szövegek személyeket állítanak a középpontba, míg a Nagoya, Zürich, Graz, Venasque, Bondo, Tomaj és Koljanszk pedig vidékeket, tájakat, tereket. A kötet közepén álló Sam pedig egyfajta átmenetként szolgál a két rész, a kétfajta fókusz között. A kötet első felében tehát a másik személy iránt érzett empátia kiterjed a tárgyi világra is, amely ekkor még inkább projekciós felületként szolgál. Jó példa erre egy idézet a legelső novellából, amelyben Katica énekli az Az a szép, az a szép, akinek a szeme kéket: „Örültek a falaim. Kék magyar szemekről még sosem hallottak”. (10.) Ehhez képest a második egység történeteiben már a tér formálja az individuumot és a közösségeket, a földrajzi táj pedig nem pusztán díszlet, hanem szinte ágensként alakítja a cselekményt, amelynek bizonyos pillanatai akár történelmi dimenziókat is ölthetnek. A novellákban tehát a (kulturálisan kódolt) terek mindvégig hangsúlyt kapnak, a narratív szálat pedig fokozatosan veszik uralmuk alá. Ezáltal az E/1-ben megszólaló narrátor kiemelt szerepe is lassan megkérdőjeleződik.
A szubjektív elbeszélői szólamra a rezignáció és lelkesedés kettőssége jellemző, amely termékeny feszültséget teremt; ez a narrátori megszólalás a kötet első felében mindvégig fenn tudja tartani az olvasó figyelmét – ezt az erényt veszítjük el a könyv második felében, de erről később. Annak ellenére, hogy az első novellákban a feszült beszédmód és világhoz való viszony változékonysága izgalmas perspektívát nyújt, végig a történetek fölött lebeg Damoklész kardja: szükségünk van-e egyáltalán egy E/1-es narrátorra? Nem lehetne E/3-ban, nélküle elmesélni a történetet? Hiszen az elbeszélő szinte semmit nem ad hozzá a történésekhez, sőt gyakran megakasztja azokat, számos felesleges reflexióba ütközünk általa. A hömpölygő szöveg többek között a mondatok funkcióinak ügyes váltakoztatásával hat ránk: míg az egyik mondat információt közöl, a másik leír, egy harmadik implicit üzenetet hordoz, egy negyedik kinyilatkoztat stb. Ezt a különleges dinamikát szakítja meg gyakran a narrátor magyarázkodása, elemezgetése, így jutunk el olyan zavaróan explicit állításokhoz, amelyek konkrét, direkt módon leírják, mit érez egy-egy szereplő, ahelyett, hogy pusztán érzékeltetnék azt: „Éreztem, ahogyan Katica az önelveszítésben képzeli el a boldogságot”. (14.) Ezeket a novellákat éppen a nem-egyértelműségek, a tisztázatlan kapcsolatok és történések jellemzik, a szereplők maguk is töredékekből állnak össze.
Az említett túlmagyarázásokkal kéz a kézben járnak a túlírások is. Mindez a kötet mindkét egységére igaz, csak máshogyan. Az elsőben rendszerint klisékben fulladnak ki a redundáns tartalmi leírások, például Maurice személyleírásában és a narrátor hozzá fűződő viszonyában egy bekezdésen belül használja a szerelem kifejezésére a tűz, forróság, szikra metaforákat, pár bekezdéssel később pedig a kötet talán legnagyobb giccsével találkozunk: „Kiestünk az időből. Egymáshoz hegesztett minket a meleg. Akárha álomban derítettük föl egymás bőrét, szagát, ízét, a hasonlóságunkat. Igen hasonlítottunk” (21.) Majd további fokozás és még több képzavar következik: „Érezd, hogy hiányzom, akkor nem maradunk le egymásról, motyogtam. Bőgni szerettem volna. Lilaízű volt a csókja, ibolyaízű.” (22.) És végül: „Éhesen-vágyakozva simultunk össze, de nem akart megszületni a közelség, másmilyen ízük volt a csókoknak. Elfelejtettük a varázsszót?” (23.)
Traumaprózának nevezhető a kötet talán leginkább sikerületlen darabja is, a Lou, amelyet sztereotipikus fordulatok, funkcióvesztett elbeszélői megoldások jellemeznek, a megváltástörténet pedig lerágott csont marad. A Steve című novellában pedig a szerző feltehetőleg észreveszi a bekezdések túlterheltségét, ezért azokat túl szellős bekezdésekkel szakítja meg. A kötet egészét tekintve – a túlmagyarázások ellenére – néha mégis érthetetlenek a személyköziségek, a kapcsolatok alakulásai, de nem a legpozitívabb értelemben: termékeny balladai homály helyett olykor pusztán ködösség van, következetlenség és logikai bukfencek tűnnek fel. A túlhajszolt szólamoknak viszont általában ügyes záróakkordokat ad a szerző, jól tud dolgozni egymondatos összegzésekkel, például a Marja című novellában: „Virágoztak a tambóvi fák.” (27.) „Marja tizennégy napig élesítette a tekintetét, hogy meglássa a város életlenségeit, azután elutazott.” (30.) „Az én titkaim, így nevezte a zöldbe tett kirándulásokat” (31.) – finom, nem túl direkt szintézisek ezek. A novellák rendszerint nyitott zárlata is általában erősen hat, leszámítva pár esetet, például a sorsokat előrevetítő álommetaforákat (Katica, Misi) vagy a Samet, amelyben az egyébként végig szépen, homályosan érzékeltetett szerelem az utolsó mondatban sajnos egy váratlan kinyilatkoztatásba torkollik: „Csak azt nem tudtam hirtelen, mit kezdek az iránta érzett szerelmemmel” (82.). Az is minimum jelzésértékű, hogy a novelláskötet utolsó mondata így hangzik: „Ott.” (163.)
A kötet második felében, a térközpontú történetekben a túlírás másképp nyilvánul meg. Üdítőleg hathatna a kötet második része, de útirajz- vagy útinaplószerű, ismeretterjesztő szövegnek marad meg, ritkán rak a szerző új rétegeket az alapos leírásokra. Csupán megmártózik a nyelvben, nem feltétlenül hoz új tartalmakat felszínre, és korábbi erényeinek egy részét elveszíti, viszont megszabadul számos klisészerű fordulattól, giccses jellemzéstől is.
Fontos szempont továbbá a kulturális terek és referenciák beemelése, élővé (ágenssé) tétele. A különféle dalokból, költeményekből, mondókákból származó idézetek gyakran megakasztják az olvasót, lelövik a poénokat (pl. ahogyan Katica Adyt olvas fel, vagy ahogyan Misi Babitsot szaval), más esetekben képesek kitágítani a szöveghorizontot, az érzelmi tartományt. A különböző kultúrák, népek, közösségek a novellákban nem zárt, merev rendszerek; intelligensen közelít hozzájuk a szerző, tisztában van a multikulturalitás organikusságával, viszont többször feltevődik a kérdés, hogy mi a tétje (főleg a könyv első felében) annak, hogy valaki éppen német, szerb vagy magyar? Néha ez semmit nem jelent, nem tesz különösen sokat hozzá a cselekményhez, nem értjük meg a motivációkat, a történet szempontjából is felesleges tud lenni a nemzeti hovatartozás, például a Maurice vagy Marja című novellákban.
Ilma Rakusa stabil, jó mondatokkal dolgozik az említett eseteket leszámítva, leginkább talán ez menti meg a kötetet. Viszont az is lehet, hogy éppen ez veszi el egy-egy novella élét, hiszen a szerző ritkán kockáztat: így mi válthatna ki katarzist? Nem sűrűn azonosulunk a szereplőkkel, néha narrátori reflexiókon akadunk fenn, az olvasó figyelme elkalandozhat, elveszhet az összpontosításra vagy az empátiára való igény. Közvetetten ismerünk meg mindenkit, embereket és tereket egyaránt, ami megtöri az érzelmi bevonódást. A Magány pergő errel című novelláskötetet lapozva gyakran mi is magunkra maradunk – sajnos nem a jó értelemben.
Kocsis Dóra
Magányszivárgás
Dallamosság, felütések és szubjektív hömpölygés. Tétova gesztusok, otthontalanság az otthonosságban, idegenség a sajátban. Ilma Rakusa kötete egyenes utat tör az individuum egyik legbensőbb valóságához, a gyakran pusztán benyomásokban megragadható magányhoz.
A magát könnyen és gyorsan olvastató kötet tizennégy építőkövének első hét darabja személyneveket, a maradék hét pedig településneveket emel a címébe. Miért ez a pontos arány, s miért személynév áll az egyik történet elején, miért településnév a másikén? Úgy tűnik, az első hét elbeszélés fókuszában személyek állnak, a többi hétben pedig helyszínek, mégis fontos figyelnünk arra, hogy valójában egyik szereplő sem csupán szereplő, s egyik helyszín sem csupán helyszín ezekben a történetekben. Valamelyest elmosódnak a határok: személy és helyszín, mindketten szereplők. Nem látunk olyan személyleírásokat, amelyeket ne szőne át hol erősebb, hol finomabb szállal a hovatartozás, vagy éppenséggel az aktuális helyszín. (Az otthon?) Ugyanígy, nemigen látni olyan tereket az elbeszélésekben, ahol az összképben ne lenne néhány ecsetvonás, amelyekből egy bizonyos személy körvonalai rajzolódhatnak ki. Mégis, valami minden történetből szivárog. Míg tekintetünk a cicomázatlan leírások horizontját kémleli, néha talán az az érzés kerít hatalmába, hogy „az úton fölnyársalnak minket” is. De aztán az elbeszélő a mi kezünket is megfogja, lapozgatja a páfrányleveleket, és kijelenti, hogy rendben van a világ: „Rendben volt akkor is, amikor ömlött az eső az ereszekről, amikor villódzott a szobákban a televízió, és a kőfaragó embereset köpött a fűbe. […] Amikor a falu bolondja bogyókat szedett, mint egy alvajáró, és egy fiatal özvegy könnyekben tört ki. Egyszerű volt Bondóban a világ. Nem hagyta, hogy fölcicomázzák.” (141.) Az alvajáró, könnyekben kitörő szereplők láttán magunknak is óhatatlanul szembe kell néznünk azzal, ami kötetté szervezi a történeteket, ezáltal akár emberi sorsoknak is botlatóköveket állítva. Mi is szivárog ezekből a történetekből?
A novellák rendre erős felütéssel indítanak, magukkal ragadnak, s mindennek ellenére egyféle hiányérzet megmarad, valahányszor azt érzékeljük, hogy a történet a vége felé jár. Talán a kérdéses happy end az, ami nyugtalanít. Ugyanis az írónő úgy ágyaz meg a történetekben az otthontalanság érzésének, hogy mindeközben sokféle otthon-alternatívát vonultat fel: a karakterek aktuális lakhelyeit, elszármazásuk helyeit, néha pedig akár egy távoli, új kezdettel kecsegtető helyszínt. Mégis, a történetek újra és újra a különböző otthonváltozatok közegében érzett idegenséggel vagy az ebből való kimenekedési kísérlettel zárulnak. A magány szivárog a multikulturalitás és valamiképp a sajátnak érzett világ képeiből is. Úgy tűnik, hogy az elbeszélő minden történetben ugyanaz a személy, aki számos otthondarabkára talál azokban egyénekben és helyszínekben, akikkel s amelyekkel találkozik, ám mindezekkel együtt sem tud kiépíteni egy olyan teret, amely elvezetne az önfeledtséghez. Mégsem nyomasztó ez a magányszivárgás, akkor sem, ha az érzelmek szükségszerű csőtörése előre megjósolható. Az elbeszélő megnyilatkozásai magányszagúak ugyan, de nem csípik az olvasó orrát, áramlásuk diszkrét, alig észrevehető.
Ez az elbeszélő a szélrózsa minden irányába elvezeti az olvasót, mintha meg szeretné találni azokat a koordinátákat, amelyek az emberi lélekben az otthonosság érzését, a békés megállapodást kódolják. Mi lehet az, ami mint komoly, lassan búgó muzsika, elidegenít önmagunktól is, nem beszélve a környezetünkről, a szeretteinkről? Mi késztethet arra, hogy kunyhót építsünk lelkünknek az idegenség alföldjének kellős közepén, az alacsonyan fekvő szürke ég alatt? Az elbeszélő sokféle árnyalatban, vibráló képekkel mutat rá azokra a véges számú lehetőségterekre, amelyekkel egyénenként rendelkezünk. Néha szeretnék levetni magukról az árvaságot, apátlanságot a kötet szereplői, a potenciáljukban fulladozó talentumok, a háborús veteránok, a maguknak valók, az özvegyek, a rengeteg fájdalmat megbíró föld lakói. Ezekből a lehetőségterekből mi lehet a kiút? Gyakori témává válik a múltba feledkezés vagy az ebből való kitörés szükségessége, de a kiteljesedésnek, a hazatalálásnak másféle akadályait is felvonultatják az elbeszélések ‒ a kommunikációs gát, amely akár a multikulturális jellegből, vagy a szereplők között soha el nem hangzó gondolatok feszültségéből is fakadhat. A távolság a karakterek, helyszínek között viszont valójában gyakran csak gesztusértékű: egy szó, egy pillantás, egy kézmozdulat. Egy csöppnyi ráhangolódás a másik fájdalmára. Sokféle emberi kapcsolatot, életutat festenek meg az elbeszélések, ezek mozaikdarabjaiból áll össze az a bizonyos magány, amelyet pergő errel kell ejteni.
Ilma Rakusa igencsak poétikus, kurtán-furcsán elragadó mondatai precíz, „ráncba szedett” figyelmet igényelnek – megtörténhet, hogy az olvasó elszédül az érzelmek, benyomások villódzó képeitől. Hogyan érdemes olvasni ezeket a novellákat, az életnek ilyen sokszínű képkockáit hogyan lehet érdemlegesen számba venni? Az elbeszélő maga adhat erre választ a Graz című elbeszélésben. „Olvasni? Felejtsd el. Az óra parancsa: nézz, forgasd a fejedet onnan ide, innen oda, csodáld a teremtést.” (114.) Az elbeszélő leírásai líraiak, mint amikor valaki beleéli magát egy-egy benyomásba, belefeledkezve a látványba vagy a vele szemben álló személyek arcának vonalaiba, és gyakran mint egy tudatfolyamban, hömpölygünk mi is vele.
Ilyen tematikájú elbeszélésekben gyakran félő, hogy a szövegek az írói megnyilatkozások tömjénfüstjétől homályossá válnak. Ezzel szemben az alig néhány szavas, egyszerű mondatok gyakran jótékony módon épp csak annyit közvetítenek, amennyi feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a narratív keretben otthonosan érezze magát az olvasó – arra azonban nagyon is figyel elbeszélőnk, hogy ne váljunk annyira otthonossá, hogy a mindentudás önelégültsége felé gravitáljunk. Hiszen ő maga sem kívánja fenntartani annak illúzióját, hogy narrátorként, ezáltal centrumként a történetek apró részletei pusztán periferikusak lennének. Nem lát át mindent, nem tud kimerítő választ adni arra a kérdésre, miért idegen tájakon szeretne hazára találni az, aki hazára lelhetne egy rokonlélekben. Vajon miért az örök mozgásban, sőt, maguk elveszítésében szeretnék önmagukat fellelni? A gesztusértékű távolság ilyen szinten is érvényre jut az elbeszélésben: éppen csak karnyújtásnyira vannak az elbeszélőtől történetének fókuszpontjai, s mégsem tud hazát biztosítani számukra. Akkor sem, ha az idegenség hordozóinak nyomában jár, kávézik velük, nyirkos hidegben figyeli velük együtt a tenger magánykék habját. Még olyankor is, amikor a sajátja mellett az ő hazátlanságukból is részt vállal, gyakran gesztusoknál szélesebbé válik a távolság, mondhatni, tapasztalativá. Az övé csak a saját idegensége, a másoké fölött nem rendelkezhet, azt legfeljebb csak enyhíteni képes, részt vállalni belőle: „Nem rossz az idegenség, mondom […]. Josip hirtelen a könnyeivel küszködik. Minden ereje elhagyta, mondja, ijesztően átlátható lett számára az élet: ma egyedül, holnap is egyedül; minden cél talmi és nevetséges.” (148.) Hiába osztozik velük a térben, akár élethelyzetben, életérzésben is, újra és újra nyilvánvalóvá válik a különböző történetekben a végső soron elkerülhetetlennek tűnő emberi kondíció, az egyedüllét.
A kötetben idézett szólamok között sok az idegen nyelvű megnyilatkozás, amely első olvasatban talán fölöslegesnek, erőltetettnek tűnhet. Ha azonban jobban átgondoljuk, talán még arra is gondolhatunk, hogy ez is „csak” egy újabb módja a távolításnak, az idegenség hangsúlyozásának. Ugyanakkor az idegen nyelv a bensőségesség legvegytisztább megnyilatkozásait is hordozhatja az elbeszélésekben. Sőt, amely érzéseknek s gondolatoknak nem képes egyik nyelv tükröt állítani a megnyilatkozásban, azt a másik igen könnyed módon árnyalni tudja.
A narrációt az erős hangulatiság, könnyed melankólia szövi át, ami a szöveg egyik erősségének számít. Emellett említésre méltónak tartom az elbeszélő figyelmességét, amellyel a számára megragadhatatlan, bevehetetlen „embervárakat” szemléli. Végtére is ő az, aki a karakterek életének szemlélője, és résztvevőként ő az, aki összegyűjti őket, és emléket állít lassú romlásuknak. Úgy tűnik, ennyiben talán megoldást is kínál a szerző a magányszivárgás kérdésére: ha az ember lassú romlásának van szemtanúja, talán nincs is olyan egyedül.
Ilma Rakusa: Magány pergő errel, ford. Márton László és Tatár Sándor, Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2023, 163 l.
Hozzászólások