Kustos Júlia: Tehetetlen bálványok
Hétköznapi fényűzéseim közül a bakelitgyűjtést a legnehezebb megmagyarázni. Nem tudok mást felhozni a védelmemben, mint hogy szeretem a tárgyak használatát rítushoz, térhez és időhöz, egyszóval feltételekhez kötni. Ez a könyvtárgyakra is igaz. Műfajonként eltérő gyakorlataim vannak: útközben szigorúan kisprózát vagy (kétórás menetidő fölött) Szerb Antalt, vizsgaidőszak alatt és után Euripidészt (inkább a pajzs mögött állnék ezerszer, minthogy szigorlatozzak egyszer is!), verset pedig kifejezetten este (ágyban, párnák közt) olvasok. Kustos Júlia második kötete, a Tehetetlen bálványok esetében mégis megszegtem a saját szabályaimat – az 51-es villamoson vettem kézbe először két hónappal ezelőtt – és azóta sem tudom letenni.
Az öt ciklusba rendezett versek szelíd, de egyértelmű paradigmaváltást jeleznek a szerző elsőkötetének beszédmódjához viszonyítva. A Hullámtörő anyagát még a szerepversek túlsúlya és az énelbeszélés szándékos kerülése jellemzi. Nem maradnak elvarratlan szálak, a lírai én önfegyelme kitartó és szigorú, a játékba hozott háttértudás anélkül ad egyértelműen jelet magáról, hogy hivalkodó lenne. A második kötet versei ezzel szemben elengedik a szorosra húzott gyeplőt, és elegánsan bedobják a lovak közé. Olyanok ezek a szövegek, mint egy felszabadultan kiengedett, régóta bent tartott sóhaj: a beszélő ezúttal hagyja magát hibázni, megtorpanni, kételkedni az igazában, dadogva keresni és kisatírozni a szavakat.
A megjelenített karakterek itt nem választhatóak el egyértelműen a lírai éntől, mint az első kötet esetében: „a kéz minden esetben az övé, / a szájról nem is beszélve” (Sose hallgat rám). Az izgalmaktól távol ciklusban például minden megidézett figura keresztneve Júlia, szándékosan megnehezítve a különbségtételt Kustos, Szendrey és Capulet között. „Hozzám ne szólj, én úgyse felelek. / Végezz, amit tudsz, végeztem veled” – olvashatjuk Shakespeare-nél.[1] Az anya (Júliához, szigorúan) című versben már így hangzik ez az ítélet: „Megmondtam, hogy a lelkész fiába ne szeress. / Hogy az igazság mindig nálam, / a dicsőség mindig tőlem, / a megbocsátás soha sehonnan, / hogy tökéletesen, vagy sehogyan, / hogy élni borzasztó lesz. Gondozói kötelességem / becsülettel abszolváltam, / és szemem sem rebbent, / mikor láttalak megrepedni.” A Két portré – amelyben Petőfi úgy szól Júliához, hogy időközben radikális dekonstrukciót hajt végre a saját versnyelvén – még szemtelenebbül játszik az intertextussal, nyelvezetében egyszerre honorálva és finoman kigúnyolva a forrásszövegeket: „elhulla, eliramlik, / vége: a tél dere hóval, faggyal jő […] nyílnak és zölden az ablak előtt”. A versek ekként biztosítanak ugyan kapaszkodót az olvasónak a beszélő kilétével kapcsolatban, de egyfelől gyakran ironikus távolságtartással kezelik saját szereplírajellegüket (és referenciáikat: ideje meghatódni, utasít Júlia, miután kiköp a veronai erkély korlátja felett), másfelől az éles határhúzás hiánya teret enged annak, hogy egyetlen összetett vallomásként értelmezzük őket, amelyeknek a szóra bírt alany gyakori váltogatása csak eszköze, nem célja.
A Fúziós kapacitás: gyenge című első ciklus nyitó verse, a Jusztícia levelei az édesanyához írt rövid, datálás nélküli táviratokból állnak, finoman érintve azokat a témákat, amelyek a későbbi versekben kibontásra kerülnek. Ide tartozik a terápia és a betegségtudat tapasztalata – „Társalkodónőt fogadtam: heti egy alkalommal megyek, / ötven perce van akkor rám” –, a csalódásba fordult vágy keserédes ambivalenciája – „Érezte már azt, hogy ez a szédüléses / rosszullét azután üti fel a fejét, hogy valamiért / lelkesedett?” –, illetve a címadó bálványok is itt jelennek meg először. A ciklusban megjelenő két karakter, Jusztícia és Lilit egyaránt a látás allegóriáján keresztül beszél a kiszolgáltatottságról: „ki ne hinne / egy bekötött szemű nőnek, ha kezében kard, / talpa alatt pedig egy félholt kígyó sziszeg?”, teszi fel a kérdést A kancsal Jusztícia, míg Lilit homlokát a kívülálló tekintet (the outsider’s gaze) nehéz diadémja húzza: „Földi szemeknek a nem égi az nem áldott. […] Szárnyalj, istennő, dadogják, de csalódott pillantásuk / nem tudják elkapni, leplezni többé” (Lilit tíztől számol).A két nőalakot tehát elsősorban a Másik pillantása – és az ellene érzett néma lázadás – kapcsolja össze, passzivitásuk miatt ugyanakkor marad a befogadóban némi hiányérzet: izgalmas volna azt is látni, hogyan fordítja egy versbeszélő a tolakodó tekintetet fegyverként saját használója ellen. Medúza feladata – itt, egyelőre – elvégzetlen marad.
A láthatóság egyben a külső (sokszor kéretlen) értelmezés szabadságának való kitettséget is jelent. Ez a motívum visszatérő eleme a Tapsol, imád című későbbi ciklusnak, érzékenyen vetve fényt arra az ellentmondásra, amelyben a lírai én maga követeli közönségétől a figyelmet és a rajongást, mégsem tudja elviselni, ami ezzel jár. „Tekintetük elől koronám mögé bújok, / rámarkolok gránátos jogaromra, / és hidegvérrel indulok tovább”, olvassuk a Paradigmák közt című versben, majd a következő oldalon a beszélő bevallja, hogy hiába menekül a nyilvánosság elől, titokban vonzó számára az érdeklődés tárgyának kiszolgáltatott és kitüntetett pozíciója: „a szemben lakó negyvenes pasas / figyelméről fantáziál, ami ennyi év után / egy ilyen ragyogó és fegyelmezett nőnek / böjt után hús: nagyon is kijár” (Válság). A kötetben számos hasonló kontraszt szerepel – a könnyeket letörlő kéz pofontól is ég (Két portré), farkast kiált, ki önmaga farkas (A doktor, Júliához), a beszélő egy tárgyalás leírásakor egyszerre szólal meg a vád és a vádlott hangján (Bűnrész) –, amelyekről rendre a whitmani vállrándítás jut eszembe: „Ellentmondok magamnak? / Jól van hát, ellentmondok magamnak, / Én nagy vagyok, sokaságok vannak bennem.”[2]
Ennek apropóján, ha albumot kellene választanom a Tehetetlen bálványokhoz, az mindenképpen PJ Harvey 1998-as nagylemeze, az Is This Desire? lenne; a különválás dokumentuma, amiről Nick Cave húsz év után is így ír: „nem én adtam fel őt, ő adott fel engem”. PJ Harvey egy sor női karakter – köztük a hajadon nők védőszentje, a római császár közeledését és a bálványimádást egyaránt elutasító vértanú, Alexandriai Szent Katalin – nevében beszél vágyról, csalódásról és megbocsátásról. A párkapcsolat lezárása fontos eleme ugyan ezeknek a daloknak, de ott munkál bennük a (bibliai) alázat is: a megszólaló kitüntetése helyett arra reflektálnak, hogy az általa elbeszélt történet egyben történelmen átívelő, kollektív tapasztalatként is olvasható. Egyszerre vallomás és tanúságtétel, akárcsak ez a verseskötet.
Ugyan a lírai én saját bevallása szerint kerüli a szentek történeteit (Egy bálvány tehetetlensége), bennem mégis az aszkéta női remeték gondolata ötlik fel, akiket az angol nyelv anchoress-nek nevez az ógörög anakhoreo (jel. visszavonulás) szóból képezve. Csakhogy az anchor egyben horgonyt is jelent, biztos pontot a viharos tengeren. A Kustos által mozgatott mitológiai és szépirodalmi alakok – Jusztícia, Lilit és Júlia – szintén ebben az értelemben öltik magukra a nyelv lehorgonyzásának feladatát: a beszélő csak akkor hagyatkozik rájuk, amikor nélkülük hűtlenné válnának a szavak. Alakjuk emlékeztet, hogy a szerző ezúttal jóval szélesebb teret enged ugyan a vallomásnak, mint az előző kötet esetében, de – Sylvia Plath után szabadon – hogy sebeit megnézd, ára van.[3]
Ezt az olvasatot csak erősítik a Rózsakert ciklus és a Minden ráadás közvetlen konfesszióba átforduló szövegei, amelyek között már nem találunk szerepverseket. Miután farkasszemet nézett Rómeóval, Júlia leveszi az álarcot, és tiszta lappal indít. Karakter (tehát horgony) hiányában ezeknek a verseknek – aprólékos nyelvmunka által – újra rá kell találniuk az önfegyelemre, az eleganciára és mindenekfelett a távolságtartásra: „messze menj, amíg már alig látod magad”, szól a parancs az Étvágy című versben, amelynek zárlatában a fiziológiai éhség visszaszerzése egyben a csalódás után beszűkült tapasztalati horizont ismételt kitágulását – ti. a továbblépést és az újrakezdést – is jelöli. A lírai énnek most egyedül, kapaszkodók nélkül kell vállalnia az énelbeszélés felelősségét, gyarlóságát és kiszolgáltatottságát. Az új ars poeticát a Bűnrész vázolja fel: „a bíróság kérésére vádlottat utasítjuk / kerülje a szemkontaktust tartózkodjon / a költői képektől és túlzásoktól / szorítkozzon az igazságra a valóságra a / lényegre” (kiemelés tőlem, B. E.). Akár az esküdtszék előtt, az őszinteség elkerülhetetlen kötelességgé válik.
Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint lírikusnak nem hazudni és nem szépíteni, a törekvés pedig sok esetben rávilágít arra, milyen esendőek vagyunk, amikor vallomást teszünk. Nem véletlen, hogy szemkontaktus hiányában könnyebb gyónni: ez a szeparáció teszi lehetővé, hogy kimondhassuk azt, amit szégyellni illik. A szerepek elhagyása, a saját nevünkben történő beszéd a személytelenség kényelmének feladása, így talán a legnehezebb költői feladat. A kötet legbátrabb vállalása, hogy minden stációját – bizonytalanságát, dühét és útkeresését – rögzíti ennek a küzdelemnek, beleértve azt a kudarcélményt is, amikor egy érzés intenzitásához nyelvet találni képtelenség: „a vége nem / fáj fáj fáj / a vége sem fáj csak / csak a sem fáj a csak / a csak a meddőség / fáj igazán” (Mondd utánam). Itt kiemelném a címadó Egy bálvány tehetetlensége című művet, amely programversként is olvasható. Három útitársat nevez meg önként vállalt kálváriáján a beszélő: „az első társ a hallgatás / és vele a bűntudat hullámverése […] a második társ az indulás miértje […] a harmadik társ a sóvárgás”. Felkínálja magát az értelmezés, hogy valójában a tudatos kitárulkozáshoz vezető út állomásairól van szó. Az első szakasz végén szerepel is egy reflexió, amelyben a lírai én vallomást tesz arról, milyen nehéz teher műalkotást faragni az igazságból: „a magamért élt életeknek ugyanaz / a valósága – egymásra torlódnak, / előlük nincs menedék, szereplőit / nem játszhatom ki egymás ellen”. Az őszinteség keresése mellett ugyanakkor állandó jelenlét a túlzott kiszolgáltatottságtól való félelem is. A Jusztícia leveleiből kiolvasható öndefiníciós bizonytalanság motívuma – áldozati bárány vagy bálvány vagyok? – a vers lezárásában visszatér: míg a kívülállók a tekintet szép – tehát érinthetetlen – bálványaként látják, a beszélő számára ez negatív előjelű, áldozati pozíció; hiszen ő is „szeretni vágyik / mindennél jobban – akár egy állat” (A rossz feminista). A zárlat rávilágít a Másik tekintetével kölcsönös függésben álló szerep belső ellentmondására: „Ne érints engem – írta nyakamra. / Azonnal körbenéztem. / Képtelenség feloldódnom másutt, / csak az érintésben.”
Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához – ez az első összefüggő mondat, amit a feltámadt Krisztus – János evangéliuma szerint – kiejt a Bibliában, miután Mária Magdolna felismeri (Jn 20,17). Az Újszövetség egyik legintenzívebb pillanata ez, főként a néhány szakasszal későbbi, Tamáshoz intézett mondat fényében: nyújtsd ki a kezedet, és tedd oldalamba (Jn 20,27). Az érintés megtagadása – itt is – olyan kétségbe ütközik, amit kizárólag az érintés tud feloldani.
1942 januárjában a londoni Nemzeti Galéria kiadott egy közleményt:[4] „ma mindennél nagyobb szükségünk van rá, hogy gyönyörű dolgokat lássunk”. Ezzel a mondattal vette kezdetét a Picture of the Month hagyománya – a bombázások ellenére minden hónapban engedélyezték egyetlen festmény közszemlére tételét a galériában. Az első műről közönségszavazás indult, amelyen Tiziano Noli me tangere című festménye nyert. A képen Mária esdeklően kinyújtja kezét a feltámadt Krisztus felé, ő pedig az utolsó pillanatban elhúzza előle a ruhája szegélyét. Vágyakozás, és a beteljesülés megtagadása. Válsághelyzetekben vonzó az ilyesmi.
Kustos Júlia második kötete pontosan ezt a késleltetést – és a benne foglalt sóvárgást – mutatja fel az olvasónak, verseiről sokszor a rózsametszés alapszabályai jutnak eszembe: „használj tiszta, éles eszközöket; a növényt egészében nézd, de a metszést a tövétől kezdd; távolítsd el az összes letört, elhalt vagy beteg ágat”.A szerző az utolsó pontig betartja ezeket a kritériumokat. A használt nyelv precíz, tiszta és éles; a lírai én az alapoktól kezdve vet számot a múltjával anélkül, hogy szem elől veszítené saját folytonosságát; a versek idegenvezetőként kalauzolnak át minket a gyászmunkán, amit a maradandónak hitt dolgok elengedése jelent. Mindeközben pedig jóval több kérdést tesz fel, mint amennyit megválaszol – és ebben a tekintetben hű a bibliai hagyományhoz. Boldogok, akik jól kérdeznek.
Kustos Júlia: Tehetetlen bálványok, Jelenkor, 2025, 63 l.
[1] William Shakespeare: Romeo és Júlia (III. 5.), ford. Kosztolányi Dezső. Magyar Elektronikus Könyvtár, https://mek.oszk.hu/00400/00492/00492.htm. Hozzáférés dátuma: 2025. 07. 19.
[2] Walt Whitman: Ének magamról (51), ford. Gáspár Endre. Magyarul Bábelben, https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Whitman%2C_Walt-1819/Song_of_Myself_44-52/hu/9252-%C3%89nek_magamr%C3%B3l_44-52. Hozzáférés dátuma: 2025. 07. 19.
[3]„Hogy a sebeimet megnézd, ára van.” In Sylvia Plath: Lázárasszony, ford. Gergely Ágnes. Magyarul Bábelben, https://www.magyarulbabelben.net/works/en/Plath%2C_Sylvia-1932/Lady_Lazarus/hu/7890-L%C3%A1z%C3%A1rasszony. Hozzáférés dátuma: 2025. 07. 19.
[4] „Because London’s face is scarred and bruised these days, we need more than ever to see beautiful things.” In The Times, 1942. január, szabad fordításban átemelve a National Gallery hivatalos honlapjáról (https://www.nationalgallery.org.uk/stories/did-you-know). Hozzáférés dátuma: 2025. 07. 19.
Hozzászólások