A Dohány utca lakói
Amikor 1847. november 4-én Szendrey Júlia és Petőfi Sándor beléptek első közös pesti otthonukba, a huszonkét éves Jókai Mór fogadta őket. A három fiatalt különleges és szövevényes kötelék fűzte össze. Jókai és Petőfi ismeretsége öt évvel korábban, Pápán kezdődött, Szendrey Júlia azonban ekkor látta először férje barátját, aki nemcsak új lakótársa, hanem egy személyben első publikációinak szerkesztője is volt. A személyes találkozás újdonsága ellenére ugyanis a kapcsolatuk már komoly előzményekre tekinthetett vissza: Jókai a nyár óta általa szerkesztett Életképekben Petőfiné naplója címmel, két részletben tette közé Szendrey Júlia leánykori és koltói naplóinak egyes szakaszait. Az első rész az ifjú házaspár Pestre érkezése előtt öt nappal, 1847. október 30-án meg is jelent, így Jókai minden bizonnyal a friss lapszámmal várta őket, amelyen még alig száradt meg a nyomdafesték. Három nappal később, november 7-én pedig a folytatás is napvilágot látott. Nincs forrás arra vonatkozóan, hogy Szendrey Júlia mit érzett, amikor először látta nyomtatásban a naplófeljegyzéseit, amelyek elé Jókai egy figyelemfelkeltő előszót is írt. Csupán feltételezhető, hogy a tizenkilencedik életévében járó, az irodalmi színtéren még tapasztalatlan szerzőként megtiszteltetésnek érezhette a megjelenést, amelyet a jegyességük idején vőlegénye még hevesen ellenzett, a koltói nászút alatt azonban már annál inkább ösztönzött. Jókai magasztaló szavai – amelyek „Petőfi üdve menyországának vázlataként” kínálták az olvasóknak a művet – mindenesetre megpecsételték a sorsát, hiszen az ügyes marketingfogásként is felfogható szerkesztői koncepció éppen attól fosztotta meg, ami az egyik legnagyobb érdeme volt: az önállóságától. Szabadon áradó eszmefuttatásai, kíméletlenül pontos önelemzései, élénk természetleírásai háttérbe szorultak vagy meg sem jelentek, mivel Jókai kifejezetten azokat a naplóbejegyzéseit részesítette előnyben, amelyek témája szorosan kötődött a Petőfivel átélt szerelmi szabadságharc történetéhez. Az ifjú feleség tehát azonnal megtapasztalhatta, milyen az, amikor a szerkesztői szándék felülírja az eredeti mű egyediségét, és a szerzői írásmód sajátosságainak megtartása helyett egy olyan sémába illeszti bele, amely szenzációnak ígérkezik. Jókai receptje kétségtelenül bevált: Szendrey Júlia naplópublikációi a következő hetekben élénken foglalkoztatták az irodalmi közbeszédet, miközben Petőfi imázsát is tovább erősítették.
Eközben közös albérletükben a három huszonéves meglehetősen speciálisnak nevezhető együttélése vette kezdetét. A Dohány utcai lakást a Nemzeti Színház népszerű színésze, a harminckilenc éves Egressy Gábor találta számukra, aki 1847 nyarán vállalta az albérletkeresés nehéz feladatát. Petőfi hat kritériumot szabott meg leendő otthona kiválasztásához: 1. Közel legyen Egressyék lakásához, vagyis a Marczibányi-házhoz. (Ennek helyén napjainkban a Rákóczi úti Libri Könyvpalota található.) 2. Ne legyen kintebb a városmaghoz képest, mint Egressyék lakása. 3. Háromszobás lakás legyen. 4. Száraz, tiszta és jó levegőjű legyen. 5. Legalább egy utcára néző szoba legyen. 6. Ötszáz forintnál drágább ne legyen. Petőfi az utóbbit váltóforintban értette, feltehetően egy negyedéves időszakra. Mivel egy pengőforint (másnéven konvenciós ezüstforint) 2,5 váltóforintnak felelt meg, az említett összeg 200 pengőforintot jelentett. Összehasonlításképp: Vörösmarty 1846 októberében negyenévenként ennél jóval kevesebbet, 50 pengőforintot fizetett lakbérre.[1] A magyar pénzértékindexek alapján egy 1847-es pengőforint 2023-ban körülbelül 5446 forintnak feleltethető meg.[2]
Az ingatlanközvetítőnek felkért színész már az 1847. szeptember 8-ra kitűzött esküvő előtt értesítette barátját arról, hogy hiába nézett meg legalább ötven lakást, a felsorolt hat kritériumnak egyik sem felelt meg: „Mindezen kellékeket együtt feltalálnom lehetetlen volt.” Így az albérlet árának tekintetében kötöttek kompromisszumot. A Dohány utcai Schiller-ház első emeletén található lakás csak pár lépésnyire volt Egressyék otthonától és a mai Astoria délkeleti sarkán álló régi Nemzeti Színháztól, három szobával, hálófülkével, előszobával és gazdasági konyhával rendelkezett, vagyis a 6. ponton kívül az összes feltételnek megfelelt. Az ára azonban 560 váltóforintra rúgott, vagyis 60 váltóforinttal magasabb volt a Petőfi által előzetesen kalkulált összeg felső határánál. Így a házaspár számára égetően fontossá vált egy olyan lakótárs jelenléte, akivel osztozni lehet a költségeken. Jókai pedig kifejezetten megbízható bérlőnek ígérkezett, hiszen főszerkesztői pozíciójának köszönhetően állandó és stabil keresettel rendelkezett. Május végén aláírt szerződése alapján negyedévente 750 pengőforintnyi fizetésre számíthatott, amit tisztességes és nyugalmas megélhetést biztosító, „nagyszerű jövedelemnek” tekintett. November 17-én édesanyjának írott levele alapján azonban úgy tűnik, két héttel a házaspár beköltözése után már nem volt maradéktalanul elégedett anyagi helyzetével:
„Együtt lakom Petőfiékkel dohányutczában 373 szám alatt első emeletben. Szép szállásom van. Itthon szeretnék ezentul szállásomon ebédelni s igen kérem e végett kedves anyámat sziveskedjék nekem egy ezüst evőeszközt, (kanalat, kést és villát) megrendelni Üveges uramnál, boldogabb időkben itt csináltatnám, de ez évben kissé meg kell szorítnom kiadásaimat.”[3]
A Dohány utcai háztartás – lakóinak korlátozott anyagi lehetőségei ellenére is – szépen berendezett polgári otthonnak számított. Szendrey Ignác minden ellenérzése dacára gondoskodott arról, hogy a leánya ne szenvedjen komoly hiányt semmiben. Az 1850-es években maga Szendrey Júlia cáfolta azt a mendemondát, miszerint nem kapott semmiféle támogatást az édesapjától házaséletének megkezdésekor: „Atyám ez alatt [a koltói nászút alatt – Gy. E.] Pesten járt és számomra – az igaz, hogy csak az én számomra, – szükséges butort, egyéb házi szerekkel együtt bevásárolván, azt Egressy Gábor által felvett szállásunkra viteté.”
A Dohány és a Síp utca kereszteződésénél található albérlet elhelyezkedése a korabeli Pesten belül a legkevésbé sem számított előkelőnek. A Belváros lakóinak többsége nemcsak a reformkorban, hanem még évtizedekkel később is az egykori középkori városfalak által jelzett zárt egységként fogta fel a várost, az ezen túli területek sokak tudatában vidékként éltek.[4] A városlakók mentális térképének e sajátosságát jól érzékelteti az az anekdota, amely szerint a Színház téren (a mai Vörösmarty tér helyén) álló Pesti Városi Német Színház német színészei gyakran civódva, gúnyosan megkérdezték a Nemzeti Színház tagjaitól: „hát hogy vannak önök – oda kinn”?[5] Szendrey Júlia és Petőfi Sándor első közös pesti otthona, a Schiller-ház csak néhány lépésre volt innen. A költő mentális térképén a Nemzeti Színház és a Szent Rókus Kórház között elhelyezkedő Marczibányi-ház környéke jelzett fontos határvonalat, emiatt szerepelt albérletkeresése során a legfontosabb kritériumok között, hogy leendő otthona ne essék ezen kívülre.
Jókai harmincöt évvel később, a Duna-parti Petőfi-szobor felavatásakor, 1882. október 15-én mondott emlékbeszédében így idézte fel az egykori közös lakás hangulatát:
„Őszre hazajöttek Pestre. Egy szállást tartottunk, abban volt három szoba. Az egyik volt az enyém, a középső a közös étkező; túl rajta a harmadik: az volt Petőfiék szobája, író-, háló- és elfogadó szoba: a Helicon és a Vaucluse egy helyen. Szerény butorzat; legbecsesebb a könyvtár, csupa díszkiadású művek, acélmetszetekkel, Béranger, Hugo Victor, Heine művei, a Girondisták története, Shakespeare, Ossian, Byron és Shelley. Falain körül remek kőmetszetű képei a francia forradalom kiváló alakjainak, de azok közt nemcsak madame Roland volt ott, hanem Corday Sarolta is. – Ez volt az egyedüli fényűzése.”[6]
Az ötvenhét éves Jókai úgy idézte fel ifjúkorának meghatározó helyszínét, hogy közben rendkívül erős szimbolikus erővel ruházta fel. A görög mitológiában a múzsák lakhelyeként ismert Helikon-hegységet a reformkori magyar irodalomban is a költői inspiráció emblematikus tereként tartották számon, a dél-franciaországi Vaucluse pedig Petrarca életműve nyomán vált a magányos, elmélkedő, a tudományt és a művészetet középpontba helyező életforma jelképévé. A francia kultúráért, különösen a francia forradalomért rajongó fiatal magyar alkotók generációját Jókai Az én kortársaim soraiban is felidézte:
„Valamennyien francziák voltunk! Nem olvastunk mást, mint Lamartinet, Michelet-t, Louis Blancot, Suet, Hugo Victort, Berangert, s ha egy angol vagy német költő kegyelmet nyert előttünk, úgy az Shelley volt és Heine, magok is nemzeteik kitagadottjai, s csak nyelvökre nézve angol és német, de szellemükben francziák. Petőfinél valódi kultusszá fejlődött ki a franczia-imádás. Szobája tele volt aggatva nagybecsű kőmetszvényekkel, miket Párisból hozatott s azok a 89-iki forradalom férfiai voltak. Danton, Robespierre, Saint-Juste, Marat s egy nő, madame Roland. Ezekkel társalgott mindennap.”[7]
A Dohány utcai különleges albérlet imázsát a kulturális emlékezetben Jókai visszaemlékezései mellett Orlai Petrics Soma Petőfi Pesten 1848-ban című festménye is alapvetően formálta. Orlai három változatban is megfestette a költőt pesti otthonában: az első kettő feltehetően még Petőfi életében készülhetett, ám később elveszett, csupán vázlatának kisméretű reprodukciói maradtak fenn.[8] A közismertté váló Petőfi Pesten 1848-ban azonban jóval később, 1861 körül vagy az ezt követő években keletkezhetett. A képen a költő összefont karokkal áll íróasztala előtt, amelyen az alkotói munka nélkülözhetetlen kellékei és attribútumai (tintatartó, toll, papír, égő szivar) jelennek meg, valamint a számára költői és világnézeti szempontból is fontos inspirációs forrást jelentő Béranger mellszobra. A falon Barabás Miklós Szendrey Júliát ábrázoló litográfiája látható, amely a Dohány utcai albérletben valójában még nem (vagy csak nagyon rövid ideig) lehetett Petőfi asztala fölött, hiszen 1848 júniusában készült, a házaspár pedig augusztus 1-től már nem itt élt.
A korabeli polgári otthonok biedermeier berendezése nemcsak az esztétikum és a gazdagság miatt érdemel figyelmet, hanem az általa kifejezett értékrend miatt is. Szendrey Júlia és Petőfi Sándor otthonában az írás és az olvasás kiemelt jelentősége a lakás legreprezentatívabb, legértékesebb tárgyaiban mutatkozott meg, ahogyan a forradalmi eszmék fontossága is.
A bútorzat korántsem volt annyira „szerény”, mint amennyire Jókai visszaemlékezése alapján elképzelnénk. A fennmaradt források egy ízlésesen berendezett polgári lakás képét sejtetik, amelyben kék-fehér mintás gyapjúszövettel bevont biedermeier szalongarnitúra volt pamlaggal, karosszékekkel és támlásszékekkel, a konyhában porcelán étkészlet, a hálószobában fényezett ruhásszekrény, almárium, tükör, zöldposztós, olvasólámpával világított íróasztal, valamint üveges vitrinben elhelyezett értékes könyvgyűjtemény.[9] Mindez valóságos fényűzésnek tűnhetett Petőfi számára, akinek ötéves kora óta nem volt igazi otthona. Egyetlen polgári státuszszimbólum hiányzott a lakásból: a zongora. Ennek beszerzése is szerepelt a terveik között, a gyermekkora óta zongorázó, zeneszerető Szendrey Júlia számára ugyanis nagyon hiányzott. Beköltözésük után három hónappal, 1848 februárjában írt erről szatmári barátnőjének, Tomasekné Lauka Teréznek:
„Most véghetetlen örömem van: pár nap múlva zongorám lesz. Eddig nem esett ennek nélkülözése ollyan nehezen, mert nem szerezhettünk, hát csak elgondoltam, hogy nem lehet, ha eszembe jutott néha néha; de már most lesz nem sokára, s ez olly jól fog most esni, mint azt soha nem hittem volna, ha folyvást játszhattam volna.”[10]
Szendrey Júlia életmódja nem csupán azért esett át drasztikus változáson, mert a pesti albérlet merőben különbözött az erdődi vártól és a hozzá tartozó hatalmas kerttől, hanem azért is, mert a társasági élete a házasságkötését követően gyökeresen átalakult. Lauka Teréznek írott – fentebb idézett – leveléből tudható, hogy egyetlen bálban sem vettek részt, nem jártak társaságba, az esték többségét otthon, a Dohány utcai albérletben töltötték. Jókai 1882-es emlékbeszédében szintén életvitelük abszolút puritánságát hangsúlyozta:
„Petőfinén soha sem láttam egyebet egyszerű fekete ruhánál: a haját rövidre vágva viselte. Az ebédet az »Arany sas«-ból hordattuk, s együtt étkeztünk: az egész kiadásunk volt havonkint harminc forint. Bort egyikünk sem ivott: én addig sem, Petőfi pedig azóta nem, a mióta megházasodott, a vacsorát pótolta a theázás, s olyankor egymásnak felolvastunk saját műveinkből, vagy a francia költőkből. Egyedüli mulatságunk volt néha elmenni a színházba, ha drámát adtak, és Egressy Gábor játszott. Petőfi operába nem ment soha. Látogatóba nem jártak sehova s őket sem látogatta Aranyékat kivéve, senki. Nem volt a háznál se zongora, se virág, még egy énekes madár sem.
És a nő még is boldog volt, mert egészen az övé volt Petőfi.”[11]
Miről beszélgethetett egymással a három lakótárs a hosszú téli estéken? Minden bizonnyal nemcsak irodalomról, Szendrey Júlia frissen megjelenő publikációiról, az Életképek szerkesztéséről és magánéleti kérdésekről, hanem aktuálpolitikáról is. 1847. november 11-én megnyílt a pozsonyi országgyűlés, amelynek ügyeit Petőfi meglehetősen rezignáltan, egyre csökkenő érdeklődéssel követte. Két fontos kérdés azonban személyes érintettsége okán minden bizonnyal izgatta: a sajtószabadság és a művészek szerzői jogi helyzetét szabályozó törvény tervezete.[12] December 10-én Szendrey Júlia névnapját ünnepelték. Erre az alkalomra Petőfi külön köszöntőverset írt Feleségem neve napján címmel, amely ezzel a jókívánsággal zárult:
„Érd el (persze énvelem) az
Ősz hajak késő korát,
Hanem ez ne légyen más, mint
Álarcban az ifjuság.”
December 13-án a váci vasútvonalon utaztak Petőfi szüleihez, akik ekkor látták először fiuk feleségét. Szendrey Júlia hosszú naplóbejegyzésben örökítette meg ezt a napot: a gőzvonat látványának mámoros élményét, Petrovics István kedélyességét és anekdotázó kedvét, valamint Hruz Mária kedvességét, aki egy különleges ajándékot készített számára:
„Sándornak az első párnáját, (kis piczi gyerekkori párnáját) egy szalma szék fölé varrta, és e széket nekem készítette. Ha százezereket költenénk, nem volnánk képesek ennél valami gyöngédebb szeretetteljesebb meglepetést szerezni valakinek. Áldja meg az isten érte!”[13]
Szimbolikus erejű, hogy a Károlyiak hatalmas birtokait irányító erdődi jószágigazgató lánya – aki pár hónappal korábban még hintón és lovasszánon járt – ekkor szállt életében először vonatra, és naplófeljegyzésének tanúsága szerint azonnal rajongani kezdett az új közlekedési eszközért. Annyira magával ragadta a vonat sebessége, a szárnyalással felérő utazás, hogy így fogalmazott: „Egyenesen az égbe is repülhettünk volna, annélkül, hogy ezen csudálkoztam volna.”
A váci utazás másnapján, december 14-én olyan tragédia történt, ami a teljes pesti irodalmi életet megrázta: öngyilkos lett Czakó Zsigmond, a huszonhét éves drámaíró. Petőfi verset írt a temetésére, Jókai pedig az Életképek december 19-ei számában emlékezett meg róla, a későbbi évtizedekben pedig számos alkalommal – egyúttal számos változatban – leírta fiatal barátja halálának körülményeit. Az én kortársaim című művében pedig kifejezetten Czakó Zsigmond öngyilkosságának tulajdonította, hogy a pesti ifjúság Csengery Antal lakásán tartott rendszeres találkozásainak vége szakadt, ugyanis éppen itt történt a tragikus eset.
Jókai különböző időpontokban írott visszaemlékezéseinek szerteágazó folyamában természetesen nem nehéz önellentmondásokat felfedezni; mégis feltűnő, hogy a Petőfi-házaspár társasági életének hiányáról és a Dohány utcai háztartás puritánságáról szőtt narratívájával szemben életművének más pontjain kifejezetten a baráti összejövetelek szellemi pezsgését és humorát hangsúlyozta. Eszerint a fiatal alkotók számára 1847 őszén és telén elsősorban Csengery Antal lakása jelentett fontos helyszínt, amely egyben a Pesti Hírlap szerkesztőségeként is funkcionált: „Csengery Antal, halavány arczával, sűrű szemöldével, izomteljes homlokával, Széchenyi István arczának ifjabb kiadása, ő nála szoktunk összegyülni esténként 47 őszén és telén. Ő volt közöttünk az igazi grand seigneur, a »Pesti Hirlap« szerkesztője, mely vezetése alatt ismét felemelkedett a Kossuth alatti közkedvességre.” Csengery Antal a Hatvani utca 583. alatti Horváth-házban lakott, ugyanabban az épületben, amelyben a Landerer–Heckenast nyomda is működött. (Ma is áll ez a ház a Kossuth Lajos utca 3. alatt, a Ferenciek tere közelében.)
A kortársak visszaemlékezéseinek tükrében erős túlzásnak tekinthető Jókai azon állítása is, hogy Arany Jánoson kívül nem fogadtak vendégeket a Dohány utcában. Sok memoárszerző tesz arról említést, hogy ellátogatott Petőfiék albérletébe, többek között Sass István, Madarász József, Berecz Károly és Lévay József is. Egressy Ákos pedig kifejezetten rendszeres találkozásokat említ, annál is inkább, mivel édesanyja, Egressy Gáborné Szentpétery Zsuzsanna oroszlánrészt vállalt a háztartás megfelelő kialakításában és működtetésében. Kánya Emília – aki később a Habsburg Birodalom első női lapszerkesztője lett – önéletírásában részletesen meg is örökítette egy látogatásának emlékét:
„Férjem [Gottfried Feldinger], aki dilettáns vezércikkeket írt az ellenzéki lapokba, valamely szerkesztőségben találkozott Petőfivel, meglátogatta őt, Júlia felszólított, látogatnám meg, én volnék a fiatalabb asszony, mi csak most jöttünk Pestre sat… Csakugyan elmentünk Petőfiékhez. A Dohány utcában, azon a soron, hol most a zsidótemplom áll, ott laktak Petőfiék egy nagyobb házban. Délután mentünk oda. […]
Az előszobába nyitottunk, amelyben hangos beszédet és nevetést hallottam. Kocogásunkat a zajos beszéd miatt senki se hallotta és így léptünk hát be: egy füsttenger fogadott. A szobában 6–8 férfiú volt, a háziúr elénkbe jött egypár lépéssel, a fekete borpamlagról, mely a két ablak közt állt, felemelkedett egy női alak, aki ott feküdt. Ez volt a híres szép Júlia, a feleségek felesége, akinek feje fölött ott ragyogott a halhatatlanság fényes koronája! Nyájasan üdvözölt, kezet fogtunk, aztán elvezetett a szomszéd szobába, az urak csak mulassanak egyedül, nekünk jobb lesz a másik szobában, mondá, és itt hagyta szivarját is, amely ajkai közt füstölt.
Az én szememben Júlia nem volt szép asszony. Csak nagyon érdekes. Középnagyságú, viruló barna arcú, piros ajkú és fénylő fekete szemű nő. Rövid, levágott hajat viselt, nyájasan tudott mosolyogni, de nemigen melegen. Jó. Szíve melege, forró tekintete csak férjéé, a költők királyáé – gondoltam. Szeme szép volt és szellemes, de olykor bandzsalított, ami azonban nem csúfította el. Csak lassan tudtunk élénkebb beszélgetésbe jönni. Én félénk természet voltam és lelkem, csak ha nógatták szerető melegséggel, tudott szintén felmelegedni. Hát, csak társalogtunk, és én szerettem volna olvasni e nő lelkében. Mert megvallva az igazat, tartózkodással viseltettem mindig a fesztelenül viselkedő nők iránt, és Júlia olyan rövid, pajtáskodó hangon szólt egypárszor át az urakhoz, ami előttem egészen új volt és megdöbbentett. […]
Kis idő múlva Petőfi is bejött hozzánk, közönyös arccal beszélgettünk közönyös dolgokról. Zsákvászon zubbonyban volt, a nagy demokraták akkori egyenruhájában. Megbeszéltük, hogy találkozhatnánk többször is, a Gambrinusnál kellene vacsorálni; lehorgasztott, borzas fejével ott ült a nagy költő, és olyan komoran nézett reám, hogy félni kezdtem tőle: hátha nagyon ostoba vagyok nekik, ennek a két kitűnő embernek, és könnyebbült lélekkel búcsúztam el tőlük, abban a biztos tudatban, hogy itt nem szerettek meg, nem ezek közé való vagyok.
Az első szobában még együtt volt egypár író, akit én is ismertem, Balázs Sándor, Degré, Horárik barátom, az expap – ott még egy kicsit beszélgettünk, aztán elmentünk, sokkal sebesebb léptekkel, amint ide jöttünk. Júlia egypár nap múlva meglátogatott, de nem voltunk otthon, nem vacsoráltunk együtt Petőfiékkel, és egyelőre vége szakadt ez ismeretségnek, melytől sokat többet vártam, és egy nagy kiábrándulással gazdagabb lett az én szegény szívem.”[14]
A visszaemlékezésben név szerint említett vendégek közül az 1808-as születésű Horárik János volt a rangidős, aki 1841-ben katolikus papként a vegyes házasság és a szabad áttérés mellett foglalt állást, később viszont az evangélikus hitre tért át, ezért említhette Kánya Emília „expapként”. Jelenléte azt is sejteti, hogy a felidézett látogatás nem 1847 őszén, hanem 1848 tavaszán történhetett, Horárik János ugyanis ekkor tért haza Németországból, ahol megjelentette az egyházi hierarchia elleni küzdelmeinek történetét.[15] A huszonkilenc éves Degré Alajos ekkoriban már komoly sikerekkel büszkélkedhetett: az előző években három színdarabját is bemutatták a Nemzeti Színházban (Iparlovag, 1844; Eljegyzés álarc alatt, 1845; Félreismert lángész, 1846), és volt egy frissen megjelent novelláskötete is (Kedélyrajzok, 1847). A legifjabb jelenlévő az alig tizennyolc éves Balázs Sándor lehetett, akinek írói és újságírói pályafutása az 1850-es évektől kezdve bontakozott ki.
Ahogyan a visszaemlékezésből kitűnik, Kánya Emília ellenszenvét éppen az táplálta leginkább, hogy Szendrey Júlia fesztelenül viselkedett a férfitársaságban, vagyis nem a korabeli nőideálnak megfelelő, csendes háttérbe húzódás jellemezte, hanem magabiztos könnyedséggel vett részt az írók beszélgetésében. Mindez azt sejteti, hogy nem lehetett szokatlan számára a Dohány utcába látogató művészvendégek jelenléte, és abszolút egyenrangú félként tudott viselkedni a társaságukban. Éppen ezt a magától értetődő szellemi egyenrangúságot érzékelte benne a később Hiador álnéven publikáló Jámbor Pál is:
„Szendrei Juliában volt valami férfias, a mi az embert nem érzelemre, hanem eszmékre ébreszté. Rá nem lehet alkalmazni a francia causerie szót, ő nem csevegett, hanem értekezett: tudós tudóssal, ellen ellenféllel. Alig volt tárgy, miben otthon nem volt. Férje tisztelettel hallgatta őt mindig és csak néha szólt bele a vitába, de korántsem, hogy ellenmondjon, hanem, hogy neje állításait megerősítse. Valahányszor e nőt meglátogattam, mindig olvasva találtam őket.
Petőfiné érdekes alak volt, levágott hajjal, gömbölyű arccal és teljesen kifejlett idomokkal. Első tekintetre feltűnt rajta a nyilt homlok, a sötét szem, az értelmes tekintet. Szellem ült homlokán. Ha valaki egymás mellett látta őket, fogadott volna, hogy a rendkivüli jelenség kettejük közt a nő.”[16]
A memoárok műfaji sajátosságaiból adódik, hogy ki-ki a saját vérmérséklete, világnézete és nőideálja által befolyásolva idézte fel emlékeit, ebből is fakadhatott, hogy Szendrey Júlia személyiségét a kortársak egymástól ennyire eltérően érzékelték és örökítették meg. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy akár rokonszenvet, akár ellenszenvet érzett iránta az adott visszaemlékező (a két ellenpólust kiválóan érzékelteti Jámbor Pál és Kánya Emília példája), mindenkire az újdonság erejével hatott az, ahogyan Szendrey Júlia megélte és megformálta a feleség szerepét. Ebből természetszerűleg következett az, hogy szokatlan jelenségként tekintettek rá, aki a korábbi költőfeleségekkel ellentétben nem volt láthatatlan, nem csupán a háttérből támogatta férje törekvéseit, hanem önálló személyiségként vett részt abban a szellemi mozgalomban, amely jelentős részben épp első közös otthonukban, a Dohány utcai lakásban bontakozott ki. Jókai Mór nem győzte hangsúlyozni a visszaemlékezéseiben, hogy Petőfi felesége egyáltalán nem töltötte be a hagyományos háziasszony szerepét a közös albérletükben, „nem táplált gazdasszonyi hajlamokat”, vagyis nem főzött, így az Újvilág (ma Semmelweis) utcai Arany Sas vendéglőből hozatták az ebédet, a vacsorát pedig teázással és egymás műveinek felolvasásával pótolták. Így vált a Jókai által teremtett világban a másik visszatérő motívummá – a Dohány utca lakóinak puritán, a társaságtól elszigetelt, szinte aszketikus életvitelének szélsőségesen eltúlzott hangsúlyozása mellett – a hagyományos női szerepekkel minden szempontból ellenkező Szendrey Júlia alakja:
„Szabad, merész gondolatjárása volt, egészen összeegyező férjeével: néha excentricus, de mindig szellemdus. Én megvallom, hogy nem találtam olyan szépnek, mint a minőnek Sándor versei megörökiték: alacsony termete volt, egészséges arczszine, de férfias metszésű szája; mindegyik szeme szép volt külön, de a kettő közt nem volt összhangzás; a mellett rövidre nyirott hajat viselt; s épen úgy tudott ember nem viselte divatokat kitalálni, mint Sándor. Egyszer főkötő helyett egy nemzeti színű csigaalakú phrygiai sipkát csinált magának, abban ment színházba; Sándor el volt ragadtatva tőle; nekem pedig torkomon akadt a szó, mikor azt kérdezte tőlem a főkötőről: hát hogy tetszik?”[17]
Bár aligha kétséges, hogy az évtizedek távlatából visszaemlékező Jókai egykori barátja, Petőfi iránt érzett, ám többnyire leplezett neheztelései komoly nyomot hagytak azon a képen, amelyet Szendrey Júliáról kialakított, feltehetően már 1847-ben, a felidézett események idején is idegenkedett attól a nőtípustól, amelyet ő testesített meg számára. Közvetlen közelről érzékelhette azt a jelenséget is, amelyet a kortársak visszaemlékezéseinek döntő többsége rendszerint megemlít Petőfi ezen életszakaszával kapcsolatban: azt, hogy a költő „megszelídült”, és a korábbi önmagához képest meglehetősen sok időt töltött otthon. „A vidám szilaj, jókedvű, leplezetlen ifjú házassága után zárt keblű, hallgatag, komoly férj lett.” – Jámbor Pál így magyarázta a barátok számára feltűnő változást. Ezzel lehet összefüggésben, hogy Jókai később olyannyira túlhangsúlyozta a Dohány utcai háztartás puritánságát és a vendégségek hiányát, miközben számos forrás tanúskodik ennek az ellenkezőjéről. Az évtizedek során folyamatosan formálódó és torzuló emlékek egymásra halmozódó rétegeiből így teremtette meg az elvonultan élő házaspár és a magányos szigetként ábrázolt albérlet imázsát, amely egyszerre „Helicon és a Vaucluse egy helyen”.
A Kulturális és Innovációs Minisztérium EKÖP-24 kódszámú Egyetemi Kiválósági Ösztöndíjprogramjának a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból finanszírozott szakmai támogatásával készült.
[1] Vörösmarty Mihály levele Wesselényi Miklósnak, Pest, 1846. október 11. = Vörösmarty Mihály levelezése, s. a. r. Brisits Frigyes, Akadémiai, Budapest, 1965, 187.
[2] Danyi Pál pénzértékindexe alapján: https://artortenet.hu/magyar-penzertekindex-arak-es-devizak-alapjan-1754-tol/
[3] Jókai Mór, Levelezés I. 1833–1859, s. a. r. Kulcsár Adorján, Akadémiai, Budapest, 1971, 54–55.
[4] Tomsics Emőke, Budapest Atlantisza. A pesti Belváros átalakulása a 19. század végén, Városháza Kiadó, Budapest, 2015, 77.
[5] Uo., 77.
[6] Jókai Mór, Petőfi emlékszobránál, Koszorú, 1882, VIII. kötet, 5. füzet, 398.
[7] Jókai Mór, Az én kortársaim, A Kisfaludy Társaság évlapjai, Új folyam, 1872, VII. kötet, 262.
[8] Adrovitz Anna, ARC poetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2012, 77.
[9] Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete. Kritikai életrajz, Osiris, Budapest, 2008, 341.
[10] Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában. Szendrey Júlia, Petőfi Zoltán, Horvát Attila, Árpád és Ilona gyermekkori levelei, versei és játékai 1840–1870,s. a. r.Gyimesi Emese (Magyar Családtörténetek: Források 2.), szerzői kiadás, Budapest, 2019, 117.
[11] Jókai Mór, Petőfi emlékszobránál, Koszorú, 1882, VIII. kötet, 5. füzet, 398.
[12] Petőfi Sándor, Összes költeményei (1847), s. a. r. Kerényi Ferenc, Akadémiai, Budapest, 2008, 595.
[13] Szendrey Júlia ismeretlen naplója, levelei és haláloságyán tett vallomása, kiad. Mikes Lajos, Dernői Kocsis László, Genius Kiadó, Budapest, 1930, 204. Az oldalszám e kiadásból származik: https://vmek.oszk.hu/07000/07091/07091.pdf
[14] Kánya Emília, Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai, s. a. r. Fábri Anna, Kiss Bori, Kortárs Kiadó, Budapest, 1998, 87–88.
[15] Kiss Bori névmagyarázata. Uo., 295.
[16] Jámbor Pál, A szép időkből. (Emlékek.), Fővárosi Lapok, 1880. április 1., 368–369.
[17] Jókai Mór, Az én kortársaim, A Kisfaludy Társaság évlapjai, Új folyam, 1872, VII. kötet, 267.
A cikk Gyimesi Emese Szendrey Júlia és Petőfi Sándor szerelmi szabadságharca (2025) című kötetének rövidesen megjelenő folytatásából közölt részlet.
A cikkben felhasznált képek és tárgyak eredetije a Petőfi Irodalmi Múzeum tulajdonát képezi.
Borítófotó: A Marczibányi-ház a XX. század elején. A kép bal szélén a Schiller-ház részlete látható (Forrás: Jókai album, 1901.)
Hozzászólások