Kégl Ildikó: Az Úr kertje kihűlt
Gyakorta előfordul, hogy egy alkotó késztetést érez arra, hogy más műfajokban is mérlegre tegye talentumát. Arra is mutatkozik példa, hogy egy műnemen belül is kísérletet tesz a novellista, s elkezd regényben gondolkodni, pusztán abból a (tév)hitből, hogy a regény magasabb rendű műfaj a novellánál. Mindig izgalmas, ha például egy író versben, vagy fordítva, egy tehetségét már prózában vitathatatlanul bizonyító novellista verseskötettel jelentkezik. Kégl Ildikó Ásó, kapa, légypapír (Püski Kiadó, Bp., 2021) című novelláskötetének fogadtatása igen megnyerő volt. Aztán némi hallgatás után – avagy készülődés a lírai megszólalásra – versei már olvashatók voltak nem egy fontos orgánumban, de ezeket hihettük egyfajta cezúrának is: a prózaírásban kicsit megpihenni akaró lélekrögök felszínre hozásának. Aztán egyszer csak máris két verseskötete hagyta el a nyomdát Kégl Ildikónak, szinte egyidőben (Az Úr kertje kihűlt, Mint Jairus lánya). Akkor vehettük igazán komolyan, hogy ezek nemcsak útelágazások nála, ahonnan mindig visszatalálhat a prózához, hanem egyfajta lélek-kenyerek.
Az Úr kertje kihűlt című kötetében a költő három, szabályos ciklusba rendezi 45 versét. A Madár és anyák, illetve magának a kötetnek a nyitóverse a diagnózis címet viseli, s egyben megnyitja az anyasirató versek sorát. Említett prózakötetének utolsó novella-triptichonjában (Leves anyámnak, A ruha, Bújócska) megírt traumája, az édesanya feldolgozhatatlanul mély gyásza itt artikulálódik először tömörítve verssé. A mérhetetlenül fájdalmas gyászmunka első fázisán (tagadás) túllépő lírai én a második állomáshoz érve, dühös-lázadó, agresszív viselkedése József Attila Kései siratójának számonkérő, dacos-ironikus sorait idézhetik fel bennünk: „milyen ügyesen alakítottad / a rád osztott szerepet…” (diagnózis). Ha jól megfigyeljük a költemény narratív struktúráját, azt tapasztalhatjuk, hogy a lírai én „úgy szeretlek” érzelmi megnyilvánulása egészen a vers közepéig tart, addig a költői szubjektum szólamát halljuk, majd megjelenik a haldokló anya képe, s végül ismét a kiszenvedő nagybeteg anyának a lánya hangján ér véget a vers.
A tér-idő pontos megjelölése (a miskolci kórház kórterme, advent első vasárnapja) az intuícióban világosan adja tudtunkra azt az érzést, amelyet a lírai én elszenvedett. Gyötrődésében ott volt mellette „kilencévese”, de a lelki terhet egyedül kellett cipelnie. Az adventi koszorún meggyújtott első szál gyertya a hit szimbóluma: nem a gyógyulásba, hanem a megváltásba vetett hité. Nincs második, remény-gyertyagyújtás. Nincs, aki meggyújtsa, és nincs is miért, kiért, hiszen a remény nem pulzál többé, nem vesz soha többé már levegőt. A vers komolysága, ahová kifut a szöveg nincs összhangban a kezdősorok szlengjeinek használatával. Erős stílustörést érezni a „szódoga”, „tornacucc” szavak utáni először hétköznapi, majd poétikai stílusréteg megjelenése miatt. Érteni véljük a könnyed versindítás célját, hogy még nagyobb legyen a kontraszt a szöveg második felével, de itt nem valósul meg ez a hangnembeli áttét. Azért nem, mert a fentiekben szóba hozott pongyola szóhasználatnak nincs releváns értéke.
A szakralitás az első ciklusban, a kilenc betűben Pilátus és Krisztus alakjában tűnik föl: „ártatlan betűk válnak / Pilátussá, legyőznek, / keresztre feszítenek […] / vala pedig három óra” (kurziválás az eredetiben: L. N.). A „meghaltál” betűi azt a pilátusi magatartást hordozzák, amikor elhamarkodott, rossz döntéshozatalában Júdea ötödik helytartója mégis halálos ítéletet mond Jézusra, aki legyőzetett és keresztre feszíttetett, s az evangélisták szerint három óra tájban kilehelte lelkét. A haldokló édesanya kínzó stációi ezek: a drasztikusan hangzó diagnózistól halála pillanatáig.
A ciklus legszebb verse, a hatvannégy a maga komolyságával és morbiditásával mondja ki az első „égi” születésnap beköszöntével: „fájnak a torták és fájnak az ünnepek”; „találkozásunk / útjába érzéketlen koporsószögek állnak”. A hasonlóan sírva fakasztó sorokból idézve: „nagy sötét gödör a hétfő / anyámat beletemetik” (nagy sötét gödör). Amilyen zseniális ez a költői metafora, olyannyira triviális a költemény utolsó három sora, amely funkciótlan marad, hiszen csak semleges stílusban, köznyelven mondja ki azt, amit eddig is tudtunk. A grammatikai „játék” a szavakkal is telitalálat: a fejfa mint „szörnyű jel” a lírai énből lélekszikráztató dühöt vált ki, s azt mondatja vele: „pedig ha nem lenne / jel, talán jelölt sem lenne”. Itt éri el a költemény azt a magaslatát, amellyel „illik” befejezni egy költeményt.
Már korábban is ejthettünk volna szót a szövegek tudományos nyelvi stílusrétegbeli megjelenéséről. A legmarkánsabban a premisszák a virágboltban című költeményben tűnik ez fel, s válik zavaró tényezővé. A „premissza”, „filogenetika”, „elorálódott; „explicit” idegen szavak sajnos betöltik funkciójukat: bizonyos távolságot tartanak fenn az olvasóban, még ha a szerzői szándék nem is feltétlenül volt ez.
Az első versciklus záró költeménye (majdnem adtam anyámnak egy puszit) olyan, mintha az utolsó négy sor miatt született volna meg: „most nincs anyám, / nincs arca, / az örvény miatt van /ez az arctalanság”. Egy marseille-i repülőúton is, azaz földön és levegőben egyaránt beférkőzi magát az édesanya hiánya, s ezt a hiányt úgy érzi a költő, kötelessége betölteni. Ebből az élményfoszlányból születik ez a vers.
A madarak és anyák cikluscímadó verse miatt válhat figyelemreméltóvá, valamint amiatt is, mert záró sora adja a kötet címét is. Számunkra azonban nem tölti be azt a fajta figyelemfelhívó szándékot, amit el lehetne várni egy ilyen paratextualizáló verstől. Viszont egy egyeztetési hibát észlelhet az olvasó: „zengő trilláik hamis ígéret” (helyesen „ígéretek”).
Kégl Ildikó számára nagyon fontos a datálás: az évek, hónapok (március, április, július, október, november, december), napok (hétfő, kedd, szerda, vasárnap), sőt, az óra szerepeltetése („vala pedig három óra”) a versekben olyan deiktikus elemek, akárcsak a helyszínek (Miskolc, Sió, Bükk, Balaton). Akkor és ott érezzük magunkat, amikor és ahol a lírai szubjektum megszólal, így karol belénk, olvasóba: egyrészről hogy támaszok legyünk, másrészről hogy megértsük a lét elviselhetetlen könnyűsége helyett annak súlyosságát. A nőnapi primula kezdősora „kétezertizenkilenc március / nyolcadikán” (helyesen: kétezer-tizenkilenc) és a meghalt anyák bundája című versben is tudjuk a napra pontosan felidézett emlék időpontját: „július harmadikán / tél volt”; „nyolcvanhárom decemberében”). Mindezekre az idő- és helybeli jelzőcölöpökre azért lehet szüksége Kégl Ildikónak, mert így a jelenhez képest méltóképpen próbálja eltávolítani magától a múltbeli eseményeket. Ugyanakkor viszont érzéseink szerint egyfajta bumerángelv is működésbe lép: a naptári pontosságú emlékrajzások tudatosítani is képesek a már nem lévő egykori eleven létét, s ezt a sajgó érzelmet terápiás céllal, a nyelv poétikai megnyilvánulásával próbálja kiírni magából a költő.
Kégl Ildikó kötete második versciklusának tizenhét költeménye a költőt érő irodalmi impulzusok „gyűjtőhelye” (pl. Babits Mihály, Csáth Géza, Janus Pannonius, Kosztolányi Dezső, Plautus, Tompa Mihály, Villon, Viszockij). Ezt a ciklust is megterhelik a 21. századi divatszavak: lájkol, ájfon, szpotifáj, fackyou. Hangsúlyozottan azt gondoljuk, hogy ezek a mai világból érkező, lassan már hétköznapivá érlelődő szavak nem képesek olyan esztétikai értéktöbblettel rendelkezni, amelyek egy pársoros szövegben érvényhez tudnának jutni, éppen ezért használatuk felesleges.
A hervadás előtt a költő egy mezei virágot, egy hervadófélben lévő katángot szólít meg, hogy magányáról hírt adjon a természetnek, de az egyoldalú párbeszédbe torkollik. Kégl Ildikó astrofikus versei közül kilóg a kötetkompozícióból négy vers: az egyik a biográfia, amelyet három szakaszra tördel a szerző, a másik az egy tölgyfaasztal emlékezése Tompa Mihályról, a miskolci lányok álmai és az először és azután. A filmes tematikát, amely később még előkerül a kötetben, itt érhetjük tetten legelőször: „jelenet egy alacsony / költségvetésű művészfilmben, / amit Párizs helyett Borsodban / forgatott az Isten”. A Viszockij szerelmeiben a szovjet-orosz színész, költő, bárd (énekes) mindhárom munkásságát felmutatja Kégl Ildikó: „szeretted a Tagankát, / oroszhont, / héthúros gitárodat, / szeretted a szót, ha igaz…” A Taganka Színházból megismert társ ott van Viszockij (1938–1980) mellett annak utolsó pillanataiban is: „az utolsó jelenetnél / ébenfa ágyon feküdtetek, / pipacsok között / választottaddal”. Majd Lyudmila Abramova (1939–2023) színésznő-költő, Viszockij feleségének szenvedélyes szerelméről árulkodnak a következő sorok: „mert ekkor már / Lyudmila / nem látta / a fától az erdőt, / vagyis Viszockijtól / a jelentéstartalmat” (Lyudmila Abramova értelmező kéziszótárából). (A falra hányt „bors”-ról lemaradt a szóvégi magánhangzó.) A bordalok könnyedségével szólal meg a tölgyfaasztallá transzformálódott egy tölgyfaasztal emlékezése Tompa Mihályról című vers, amelyben a tizenkét borospohárnak egyfajta szakrális áthallása lesz, amely a vers végén teljesedik ki: végül tizenegyen maradtak / tizenkét pohárra, / avashegyi széked megüresedett, / […] miként neved a borospohár – / lábnyomod az öröklét falába / vésetett”. Tompa két verse, az Emlékvers és A gólyához című költemények is beleszövődnek eme Kégl-vers textúrájába, amikor is ezt olvassuk: „nagy a világ: a hon csak egy!; „és hogy a gólya is hazajön, akármilyen / messzire megy…”.
A gólyakalifa-motívum két versében szerepel a szerzőnek (önarckép Babits-csal [sic!] helyesen: Babitscsal; nem vagyok), de az egyikben funkciótlan marad. A nem vagyokban önmagát azonosítja Kégl Ildikó a gólyakalifával, de nem derül ki, miért épp a gólyává változott kalifa alakja ragadja meg képzeletét. Babitsnál nyilvánvalóan van relevanciája: „mint ébrenlétben az álom, / valóságban az emlékképek, mindketten / bennem éltek: / testemet te, s az a másik én / – épp csak egy élet erejéig – / egyszerre béreltétek. Nagyszerű versfelütéssel indul a megfagyott remény: „a halálra fagyott mandulafán kérdések / csüngtek, megszemélyesítések…” A Janus Pannonius-i áthallás nem marad kimondatlanul, ugyanis a vers végén feltűnik a reménytelenség szimbóluma: Phyllis tragédiája.
Végül a harmadik ciklushoz érkezünk: a Hajfonat igen találó cím, a nőiség attribútuma, amelyben a férfi–nő kapcsolat beteljesedésének, majd felbomlásának lehetünk tanúi. Az első ciklusban nem tud megtörténni még az édesanya elengedése, Kégl Ildikó természetszerűleg gyermeki módban marad, aztán olvasmányélményein át felcseperedve nővé érik, és ebben a szerepében írja meg kötetének utolsó tizennégy versét.
A „málnaízű nyár” (málnafagyi), az avasi templomban elképzelt esküvői villanások (miskolci lányok álmai), a kissé erotikus hangnembe áthajló hajfonat után érkezünk el a steakhause című versig, annak is a végéig, amely szépséges lezárása a költeménynek: „te idegesen pöckölted / a fogpiszkálót, / s hogy létjogosultsága legyen / e haszontalan aprócska tárgynak, / átszúrtad vele tervezett jövőnket”. Kiválóan tudja megragadni Kégl Ildikó azokat vágyakat, amelyeket a társából vált ki maga a nő annak erotikus kisugárzásával, és fordítva (először és azután; hatásfok): „most formalinba teszem / azt a szerdát négytől félhatig, / tízliteres befőttes üvegbe [sic! helyesen: befőttesüveg) / zárom az érintésedet, a Bodrogot, a / málnafagyit […] mi most már / mindig leszünk, hisz van képletünk, / benne vagyunk a / periódusos rendszerben”. A fentiek az állagmegőrzés erős sorai, amelyekben ismét együtt szerepel az én és a te, s ebben a többes számban realizálódik a valóság. Ahogyan a sem nem patak, sem nem sziromban, amelynek lágyságát, könnyed sziromlebegését megzavarják az „identitásunk” és „transzponálódunk” szavak.
Kégl Ildikó Az Isten kertje kihűlt című debütáló kötetéből kiderül, hogyan viszonyul érzelmeihez, önmagához, egy társhoz, olvasmányélményeihez. Nem derül ki viszont az, hogy vállalt lírájának hangfekvése alt, mezzoszoprán, szoprán, esetleg koloratúrszoprán hangon kívánja továbbénekelni a megkezdett versszólamot. Bármilyen hangfekvésben is szólaljon meg Kégl Ildikó további lírája, egy bizonyos: meg kell haladnia ezen kötetét, mert különben az Úr kertje valóban kihűl.
Kégl Ildikó: Az Úr kertje kihűlt, Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2024.
Hozzászólások