Vígabban fog törzsből felvirulni

A várhegyen pontban reggel hatkor kondult meg a Magdolna-templom nagyharangja, mikor az elitélteket elővezették. A napi zsolozsmázók mind ott voltak már a téren, a szép májusi napsütésben, de eszükbe nem jutott a máskor kihagyhatatlan ájtatoskodás. Meglepve pillantottak föl a környező házak tetejére, ahol az al­sóbb cserepeket visszaszedték. Ilyen csodát sem láttak még, a gerendák közt em­be­rek álltak, arrább pedig ágyúk katonákkal. Tízezer katona mindenütt. Mind­annyian tudták, miért. És ezt leg­alább olyan hihetetlennek és fantasztikusnak gondolták, mint a megbontott ren­det a felsőbb régiókban: eszmékért eleddig embert vérpadra még nem vontak, leg­feljebb zsiványságában megátalkodott bűnöst. Most meg mind­járt egyszerre ötöt is itt vezetnek láncaikon a gárdaházból a sváb fuvarosok ut­cán várakozó szekeréhez.

Felforgató-e, kérdezték egymástól halkan és bizalmasan, aki a felfordulásban ren­det óhajt, és despotát döntve szabadsággal ajándékozná meg népét? Fejüket csó­válták, így van ez, mit lehet tenni, a jó ügy szolgálatába időnként gáncsot vetnek, vélekedtek jó hiszemmel, felmentőleg, míg a kétkedőbbek és tudálékosabbak sze­rint a jó ügyet szolgálók sem teljesen gáncstalanok.

A pap, a viceispán, a kapitány, a szép ifjú és a vak gróf – így voltak ők öten azoknak, akik a nevüket sem tudták. Legelőször a papnak nevezett személyt, Igná­cot vezették elő. Gyorsan, katonásan történt minden. Előbb két huszár lépett a szekérre, majd az elítélt, végül egy ferences szerzetes feszülettel a kezében. A haj­tó nem ült a bakra, a lovak mellett fogta össze a gyeplőket, és amikor ostorával cserdítve azt mondta, hogy „hőőő!” – megindultak szép lassan a vesztőhely felé. A sze­kereket még este felkészítették a küldetésre: a kerékagynál látszott a friss zsír, meg­kenték mindet, ne nyiszorogjon egy se gyászos siránkozással, míg leérnek a várból a Generális-rétre. A kocsik tengelyénél a fehér zsír vastagon kinyomódott, s ahogyan forgott a kerék, örvénylő vonalban tekergett a küllők közepén, mint valami csavart süvegcukor. A szekerek elé négy-négy lovat fogtak be, mintegy emelkedettebb módját adva így a felvonulásnak, a túlvilágra indulóknak.

Az ítéletet két nappal korábban, május 18-án olvasta fel az ügyész direktor a szomszédos ferencesek klastromának refektóriumában. A fogvatartottak közül egye­dül ő, Ignác volt jelen, őrzői és bírái semmit nem olvashattak le arcáról. Még nem volt negyven éves, de magas homlokát a kezdődő kopaszodás még feljebb tolta, egé­szen a feje búbjáig. Horgas orra, keskeny és csontos arca miatt akár tíz év­vel idő­sebbnek is kinézett. Szakálla most rendezett volt, előző este a testőrségi lak­tanya felcserével megigazíttatta, hegyesre vágatta az állánál. Kimondatott: fő- és jó­szágvesztés. Valójában ez már a Királyi Tábla ítélete utáni kegyelmi kérvény el­utasítása volt a Septemvirátus részéről, Ferenc király jóváhagyásával. Az ügyész direktor kifordította az adresst, hogy Ignác is lássa az aláírást és a hitelesítő vörös viaszpecsétet, majd megparancsolta a foglároknak, hogy az elítéltet kísérjék át a rendház melletti Magdolna-templomba, ahol már várnak rá.

Az ügyész direktor kemény ember volt, félelmetes és kíméletlen, ellentmondást sose tűrve fagyott meg körülötte a levegő. Nem titkolta, hogy megveti az elítélteket, mert nem hitt nekik, hogy csak József reformját vitték volna tovább, s szolgálták volna Lipót után az új királyt is, ha korábbi kiváltságaikat visszakapják: hivatalt, stá­tuszt, kegydíjat. Elvtelen és becsvágyó haszonlesők, csupán az elutasítás dacosságában, mintegy sértődött emberként lettek forradalmárok. Francia bérencek, Ro­bespierre barátai.

Ignác úgy lépett a sokasággal telt templomba, hogy karját összefonta mellén. Higgyék csak kevélynek, dölyfösnek, önteltnek, nagyravágyónak – Isten házában csak isteni arroganciával léphet föl. Nincs fölötte hatalom. Megállították az oltár előtt, darócköpenyét levették, és a négy papi rend ruháját tették rá, s vették vissza, így fosztván meg őt szent hivatalától. Egy kispap segédkezett mellette, miközben a püs­pök olvasta a hivatalos degradációt. Izgatottan és kapkodva dolgozott a kispap, vörös pír volt az arcán. Ignác szólt neki, hogy nem az következik, még ne ve­gye le. Majd arra gondolt, hogy szenteltvízzel a szenteltvizet lemoshatja-e róla bár­ki is. Amikor lekerült róla az utolsó darab, és a fehér gyolcsingben állt a magas ol­tár előtt, egyszer csak azt hallotta: „Élni fogsz!” Nem a püspök volt, nem a kispap, nem tudta, ki. Ekkor lerogyott a kőpadlóra, és érezte, hogy elszáll belőle minden dölyf.

– Átadom tehát nektek, bírák, ezt az embert, aki összeesküdött a haza ellen – mondta a püspök.

Ignácot ekkor mintha ostor csapta volna meg, egyből talpra ugrott.

– Nem igaz, nem a haza, hanem a király ellen!

A két nap aztán teljes csodavárásban telt a mellé rendelt két foglárral a cellájában. Éppen tíz éve annak, idézte fel, hogy az illuminátus Weishaupttal sétáló Lanz páter villámcsapás áldozata lett Regensburg mellett egy viharban. De itt látha­tó­an nem történt semmi abban a két napban, egyszerűen a császár foglya volt. In­kább az őrök néztek furcsán, s egymás között váltáskor azt beszélték, hogy csakugyan kiszámíthatatlan rabra vigyáznak. Van, hogy szinte önkívületben hánykolódik a szal­mán. Egyszer a feszületet csókolja, máskor a sarokba hajítja. Az egyik haj­dú azt mondta, hogy kiszámíthatatlanságában olyan, mint egy pogány isten, aki egy­szerre él valami csodás mitológiában és a láncát csörgető valóban.

Május 20-án reggel, midőn a szekér meglódult, Ignác már nem hányta-vetette ma­gában a dolgot, hogy hol is hibázhatott, ha mindent kiszámított. A világot kiszámolta körzővel, vonalzóval, minden ember helyét tudta, hol kell állnia. Szolgai en­ge­delmesség, feltétlen hűség és irányíthatóság: totális ellenőrzés. Azt is számításba vet­te, hogy neki a körző két hegyénél, titkos tanácsosként és a titkos szervezet fe­jeként, egymás fedezékében kell mindezt megvalósítania. A két hegy között pedig ak­kora volt a távolság, az általa befogott és lefedett rész, hogy senki fia nem gondolta volna, ebből baj lehet, hogy éppen őt szúrja hegyére a balvégzet.

Oly hiábavalóan keresett művészet uralkodni az emberek felett. Őket a jóra rá­ve­zetni, majd utána minden olyat bevezetni, ami az emberek számára mindaddig csak álom volt, és csak a legfelvilágosultabbak számára tűnt lehetségesnek.

Mentek a lejtőn. Egy vadvirágos rét tárult Ignác szeme elé pipaccsal, búzavirág­gal, amint lépésben haladva jöttek lefelé. És gólyahír. Ez sárga, az piros, az meg kék. És a zöld lándzsás levél közt bólogató gyöngyvirág. A nefelejcs kékje is más, mint a búzavirágé. Ó, a nefelejcs, milyen feledhetetlen kis virág! Ott a bazsarózsa, a pitypang, a nárcisz, föléjük nő a kamilla és a tulipán. És a gesztenyék fehér gyertyája. De van még sárga, van, amott a vérehullató fecskefű. Ha szirmát töröd, piros ned­vet enged.

Fejét az ég felé emelte Ignác. A hűvös börtönfal után átjárta a szelíd májusi nap. Meg­borzongott ettől a simogató melegségtől. A börtön falai közt nincsen tavasz. De tél sincs, csak rideg egyedüllét van a Jóistennel. Mélyeket lélegzett, hogy tüdeje feledje a rongy szövétnek olajos bűzét, a kátrányos fáklyák bitumenes szagát. Szem­ben vele a páter még mindig ugyanabban a malomban őrölt.

– Virágok! – csodálkozott Ignác. Mikor is látott utoljára virágokat? Bécsben, tavaly júniusban, még lefogása előtt? Vagy akkor sem, mert az ügyek mindig eltérítették? És most teljes lényével élte át, hogy a május mily tékozlón ontja a színeket és az illatokat, mintha a világnak holnap mindjárt vége volna. A május már nem az újjászületésről szól, az in­kább volna a március, hanem a biztos továbbélést je­lenti a kalendáriumban, mi­kor hajtásra készen fogannak meg a földben a magok és pompáznak árok partján és dűlők szélén a pipacsok. Langyos, lágy esők, szikrá­zó fények, haragos zöldben nyí­ló szépségek. Májusban nem volna szabad kivégzé­se­ket tartani.

Csak amikor lejjebb értek, jócskán túl a Bécsi kapun ismerte föl, hogy a kaszálót körbe vevő virágos mező valójában sűrűn álló emberek tarka sokasága. Ekkora tö­­meget még életében nem látott. „Mindent a népért, semmit a néppel!” – jutott esz­é­be, amint a tömegben állók arca egyre jobban kirajzolódott. Ha tehetné, újra ezt tenné, ez fátum, amint a fizikának is megvannak a törvényei. Lembergi katedrán professzorként oktatta a kémiát is. Aranyat csak egyféleképpen lehet csinálni, ő rájött. Az arany nem ott van, ahol várnánk, nem lombikban és szublimációban, mert az arany a világosság és a szellem, ő tudja, mert ő a záloga a megvilágosodás­nak. Az új világra ébredőknek ő a szeme fénye.

Pergő dobok hangjától kísérten értek le a rétre. Az első szekér előtt megnyílt a gár­disták sorfala. A katonák négyszöget alkotva állták körbe azt a földhalmot, amit még előző nap hordtak össze, hogy legyen egy kis emelvénye a vesztőhelynek. En­nek közepére támlás széket helyeztek, hogy majd az elítélteket arra ültetik. A csá­szári vértesek teljes díszben voltak; kék pantallóban, fejükön fekete csákóval, a szé­les és fehér patronszíj keresztet rajzolt a hátukra, lábuknál szuronyos puskát tar­tottak. Az ő sorfalukon belül csak a hóhér volt a fogollyal, a feszületet mindig ma­ga előtt tartó szerzetessel és az elítéltet kísérő két hajdúval. Hóhérból mindazon­által kettőt is ide hoztak, a hosszú kard az öreg Zachnál volt, a budai hóhérnál, de mellé rendelték a fiatal egri bakót is, biztosítva legyen a kimért halál. Mind­ket­ten piros, huszáros nadrágot viseltek, a fehér ingük fölött pedig szintén piros volt a lajbi. Az öreg ősz haja úgy volt oldalt felfogva és hátul szalaggal összekötve, mint­ha csak rizsporos parókát viselne. A kardot, földbe szúrva a hegyét, két kézzel tartja maga előtt, mikor ez elsőt, a himlőtől roncsolt arcú grófot a székbe ültetik. S míg szemére kendőt kötnek, Ignácot is belülre vezetik, hogy mielőtt ő kerülne sorra, nézze végig társai halálát.

A pergés egyszerre megerősödik.

Önuralomra volna most szükség. Csak és tisztán önuralomra, ami feleslegessé tenné az uralom más formáját. Mindenki maga legyen a saját despotája, ne másé.

A pergés egyszerre fölgyorsul.

Sem a vezényszavakat, sem a ferencesek latin imáját nem lehet hallani. A távol ál­lók, a vár domboldalában állók, de a szemközti szőlőskertek felől állók is jól láthatták, amint Zach lesújt. A gróf fejét azonban nem sikerült levágnia, nem volt még meg az ereje hozzá. Évekig szünetelt a halálbüntetés, így érthető, ha elsőre nem mindjárt tudta mesteri pontossággal elválasztani a fejet a nyaktól. Csakhogy az volt a baj, hogy másodszorra sem. Hiába vágott erősebben, a nyakból egy ín né­mi bőrrel még tartotta a gróf megbillent fejét. Harmadszorra is le kellet sújtania, hogy véget vessen mindkettejük egyre véresebb és egyre kínosabb szenvedésének.

Ignác rosszul lett, összeesett. Két hajdú szedte fel a földről, a harmadik erősen po­fozta, majd úgy állt meg előtte, hogy ne lássa a székre ültetett társát és az újra pró­bálkozó bakót. Efféle elgyengülést a többieknél nem láttak; az egyik, a szép ifjú a Marseillaise-t fütyülte, s jegyezte meg tréfásan, hogy királyok koronázásán sem lát­ni ennyi embert, a másik, a kapitány meg azt mondta a hóhérnak, amint a székre ültették, hogy csak egyszer hitt papnak, s lám, hová jutott, kurvanyját Mar­ti­no­vics­nak, de már nem haragszik rá.

Mikor rá került a sor, a magabízók bizonyosságával akart a kis dombpódiumra föl­menni: hogy lám, ő felsőbb hatalomnak engedelmeskedik. De nem bírták a lá­bai, szinte vonszolták a székhez, s immár arról sem volt szentül meggyőződve, hogy ez volna az élet logikája.

Laposra hajtogatott fehér kendővel kötötték be a szemét. A hóhérsegéd azonban nem volt valami ügyes, túl szorosan csomózott, és lecsúszott a kopasz fejről. Min­tha egy láthatatlan fenti kéz oldotta volna meg. Az előbb még, elfedett szemek­kel az örök világosságra gondolt, ímhol lépi át mindjárt a kapuját. De aztán, hogy érez­te fején a lazulást, egyben azt is hitte: minden megoldódott! Vége, ideért a felmentő kegyelem, az utolsó pillanatig komédiát űztek vele. Indokolatlan örömmel, túl­zó bizakodással húzódott széles mosolyra a szája. Hangosan szeretett volna ne­vet­ni, de nem volt hang a torkában. Nevetve nézett a katonákra és a hóhérra, rossz tré­fa volt ez, barátaim.

Kardját Zach a földbe szúrta, maga kötötte meg újra a kendőt.

A csoda, amit Ignác várt, kicsit elkésett. Pedig neki azokban a végzetes percekben mintha megállt volna az idő. Minden hang, dobpergés, ima és vezényszó egyszeriben nagyon messziről jött, eltompultan, mintha egy óriási üstből, amibe belekavarnak valami ördögi fakanállal. Fülének ez a különös zavara az elképzelt fájdalommal szemben is tompává tette. Ez már a távozás volna? Előbb a hangok hagyják el? Aztán a feje is lerepül? Ketté lesz vágva, mint a sötét égboltozat, mikor villám cikázik rajta?

A csoda, amit várt, ugyan elkésett kicsit, de megérkezett akkor, amikor feje elő­re gurult. Ignác úgy vélte, mindent lát: látja a katonák ijedt tekintetét, és látja a várhegyen túlról, a Duna felől felszálló vékony füstcsíkot. Újra látja a virágokat körben és mindenütt – mennyi szín, eszme és remény! Gyönyörködni sem lehet bennük másképp, csak így, a szabad ég alatt, mert hervadás a sorsuk csöbörben és vö­dör­ben. S hogy csakugyan ő látja mindezt, próbaképp nagyokat pislogott. Kétség sem férhet hozzá, hogy igen. Ignác ekkor úgy vélekedett, hogy csak akkor fog meg­halni, ha álmait feladja. Ha behunyja a szemét, akkor végleg úgy marad, akkor igen, ha nem akarja látni többé ezt a világot.

A csoda nem múlt el másnap sem; rózsák nyíltak ott, ahol tegnap a jakobinusok vére hullott. Milyen láthatatlan égi kéz ültette sűrű bokrokba a rózsákat? Cso­dá­jára jártak, mintha még soha nem láttak volna illatos-piros rózsát. Szent Erzsébet sem hordhatott különbet a kötényében, pompás virágot termett a vérmező. Nem volt senki, se huszár, se generális, se ősz bakó, se király, aki ezekről a tövekről csak egyetlen szálat is szakított volna.

(Megjelent az Alföld 2017/6-os számában.)

Hozzászólások