Elhallgat, meghallgat, megnyit

Itt egy újabb apró jele annak, hogy nincs rendben a világ: Vass Norbert első kötetében a novellái helyett mások műveiről írt cikkei állnak. Szekunder szövegek könyvekről, képekről és egy punkbandáról. Pedig Vass Norbert szépíró. Akik ezt eddig nem tudták, azok számára is rögtön egyértelművé teszi a kötet kvázi előszavában, az évtizedeket és történeteket észrevétlenül egymásba simító, önironikus, kora­bölcs narrációval, majd szintén a szépirodalmi szerzőre emlékeztetnek az egyes szövegek irályai és szóképei. A novellista Vasst viszont ez a bizonyos világ (amely nincs rendben) és szerintem saját maga sem engedik elég szóhoz jutni. Így in­kább hallgat: hallgat zenét, úgy tűnik, szinte állandóan; meghallgatja a pálya- és a kortársakat, és közben elhallgatja előlünk a saját műveit. Amikor a kötetet olvastam, éreztem, hogy ez a hallgatás nem feszélyező, de feszült, ellentmondásosan és termékenyen feszültségteli.

Egyfelől éppen azért, mert ezzel a könyvvel a mások munkáiról író Vass Nor­bert megelőzte a saját történeteit író alteregóját. A szekunder a primer irodalmat. És bár Vassnak jól áll a szekunder szerep, hiszen ért ahhoz, miként érdemes nyúl­ni mások műveihez, van ebben a hallgatásban némi vívódás, lemondás. (Részleges és meghatározatlan idejű) visszavonulás a szépirodalmi törekvésektől, holott a szer­ző a kötet szövegeit egytől egyig stilisztikai, sőt szépirodalmi műgonddal, részben kvázi szépprózaként írta. (Igaz, vívódás nélkül nincs vallomás, a 31 éves szerző által publikált 31 kisprózát összefogó Hallgat pedig több pontján visszafogottan val­lomásossá válik, mindenekelőtt a címével, majd a kaposvári gyerekkort megidéző Totth Benedek-recenzióval, illetve a kedvenc banda, a Ramones több szerkesztési elvet felrúgó bemutatásával.)

Ugyanakkor enyhe feszültség alatt tartja a kötetet az is, ahogyan a szerző a ze­né­hez, a zene szóvá tételének lehetőségéhez viszonyul. A címben is hirdetett hallgatás elve ugyanis expliciten a zenére vonatkozik. „Zenéről írni képtelenség. Hall­gat­ni kell.” – koppan a borítón a kötet mottójának két mondata, miközben a belíveken a zene, még pontosabban a dallamok, a hangok és a csendek jelentik a Leit­mo­tivot: legalább egy-egy utalás erejéig (négy kivételével) az összes szövegben fel­tűnnek. Amíg nem értem el a Hallgat utolsó harmadáig, azt hittem, a szerző a mottóját és címét, vagyis a zenéről való hallgatást igyekszik drámaibbá tenni azáltal, hogy amíg a zenéről nem ír (hiszen szerinte lehetetlen), addig a választott könyveit, festményeit és fotóit könnyűzenei utalásokkal, hang- és csendmetaforákkal magyarázza. Hogy Vass szerint a zene olyan esztétikai mesterkulcs, amelyet sem­mi sem tud felnyitni. Ezt a benyomást erősítette az utolsó fejezet címe is: Újra csak csend. Ehhez képest a zárórész tételesen zenei tematikájú cikkeket foglal ma­gában, ráadásul két zenei műfaj (a punk, a trip hop) és két együttes (a Ramones, a Tudósok) lényegét is kifejti itt, s ezek olvasása közben kiderül, hogy a zenéről nem­csak lehetséges írni, de Vass Norbert nagyon is tud. A kötet vége felé tehát a szer­ző megszegi saját maximáját, és mivel erre nem reflektál, ezért nem is tudtam el­dönteni, hogy ami a Hallgat utolsó részében zajlik, az egyszerű következetlenség vagy a feszült vívódás utáni feloldás, a zenének, ahogy Vass írja, a minket a szak­rálishoz fűző utolsó szálak egyikének a győzelme.

A szerző láthatóan sokat törődött azzal, hogy a vegyes tematikájú cikk­gyűj­te­ményt (például a hívószavaival) minél szervesebb kö­tetté szerkessze össze. Nem volt egyszerű dolga, hiszen mindössze két olyan halmaz van, amelyekbe a pályakezdő magyar festőket, a memoáríró rockzenészeket, az ünnepelt (részben halott) külföldi írókat (és a többieket) közösen el lehet he­lyezni, és az egyik halmaz na­gyobb, mint a másik: a 2011–2015 között zajló ma­gyar kulturális élet, illetve Vass Nor­bert ízlése és érdeklődése. Persze amikor a Hallgatról gondolkodva a csen­det és a zenét fürkészem, akkor nem teszek többet annál, mint hogy az alapvetően még­sem a zenéről és a hallgatásról, hanem könyvekről és kiállításokról szóló kötet fel-feltűnő, de több­nyire lappangó hívószavait dörzsölöm.

Ennek következtében a Hallgat szövegeinek tallózása olyan, mintha az egyszeri, vidékről a fővárosba, mondjuk a borítón látható gangos-századfordulós bérházba költözött bölcsész albérletében állnánk, a könyvespolca előtt: a klasszikusok ott­hon maradtak a szülőkkel, nincs itt se Ady-összes, se Gombrichtól A művészet tör­ténete, csak egymás hegyén-hátán néhány tucat friss regény és kiállításkatalógus, amelyeket valamelyik éjszakai járat szállított haza egy-egy irodalmi est vagy tár­latmegnyitó után. Tudjuk jól, az ilyen könyvespolcokat nem csak a lapos házibulikon érdemes végigböngészni. Ez most is így van. Én is Vassnak köszönhetően olvastam el Daniel Bănulescu (a szerzővel szemben szerintem a szerelmes epizódok során is sziporkázó) könyvét, Szilasi László (a párhuzamos világ feltárásával etikai tettet végrehajtó, de irodalmilag novelláihoz képest in­kább csalódást okozó) hajléktalan-regényét; a leghálásabb pedig azért vagyok, mert végre ismeretséget köthettem a Tudósok zenekarral. Szóval aki ismerősre ta­lál a tartalomjegyzékben, az bátran tallózzon tovább, biztosan fog még olyan kortársat találni, aki kiszolgálhatná az ízlését.

A Hallgatot azonban nem csak tallózni érdemes, kötetegészként is olvasható. Er­ről a szerző a már említett, (i) szórványosan előforduló személyes mozzanatok és (ii) a valamivel sűrűbben megjelenő zene–csend-metaforika mellett (iii) könyve fe­jezetfelosztásával és (iv) az egyes cikkek tematikus vagy legalább motivikus összekapcsolásával is tesz. A könyv szerkezete sajátos. Vass a művészeti ágak szerinti csoportosítást nagy ívben kerüli, a festőket és a fotósokat szétszórta a (szép)­írók között. Túlságosan kézenfekvőnek tarthatta azt a megoldást is, hogy egy­más mellett helyezze el a román vonatkozású, illetve gyerekkori emlékeket, élethelyzeteket idéző írásait, dacára annak, hogy a kötetbe ezek közül egészen sok ilyen ke­rült be. A bevezetést követő harminc cikket inkább úgy rendezte tízes csoportokba, hogy azonos blokkba kerüljenek a zenével szorosabb összefüggésben lé­vők, illetve azok, amelyek városok, vidékek, országok környezetrajzaival (pró­bál­ko­­zó művekkel) foglalkoznak. A szerző a zeneközpontú Újra csak csend és a környezetrajz-központú Land Art blokkok mellett fennmaradó tíz szöveget a Tájo­ló­val vaksötétben fejezetcím alatt jelentette meg újra. Az itt tárgyalt képek és könyvek közös nevezője, hogy szereplőik sokat bolyonganak az éjszaka és saját lelkük ho­mályában, ahogyan Vass is az ismeretlenben tapogatózott, miközben elmerült ben­nük (ebben a fejezetben olvasható legtöbbször, hogy egy könyv nehezen adta ma­gát, vagy hogy az éppen szóban forgó vizuális művész mikrokozmoszáról alig le­het biztosat állítani).

A kötet kedvéért összefésült írások tematikus széttartását természetesen csak sze­lídíti, de nem szünteti meg ez a hármas csoportosítás. Éppen ezért figyelemre ér­demes, hogy a zömmel nagyon másról szóló, a Hallgatban mégis egymás szomszédjába kerülő cikkeket a szerző úgy tudta összefűzni, hogy minden szöveg legalább egy utalással vagy (szó)képpel kapcsolódik a szomszédjaihoz. Az utolsó blok­kban például Bátai Sándor archaizáló képei a megírhatatlanság toposza révén kap­csolódnak Bereményi Géza Vadnai Bébijéhez, amely ugyanúgy egy szerelemharcot dolgoz fel, akár Patti Smith memoárja. A punk szcénában is mozgó énekesnő és a soron következő cikkben bemutatott punkbanda, a Ramones összetartozása világos. De szintén a punk az a biztosítótű, amely Banksy katalógusához kapcsolja a Ramones-cikket, mert abban Vass a grafittist a zenei mozgalommal hozza pár­huzamba. Ezek után az egykori graffitis Máriás István kerül sorra, akit a kötetbe a visszaemlékezése apropóján bekerülő drMáriással a nevénél is erősebben ro­konítja az, hogy mindkettőjük odavan a balkáni etno-trash kultúráért. Végül a Tu­dósok frontemberének könyvét Rodolf Hervé fotóival az underground, utóbbit Li­kó Mar­cell kötetével a nyolcvanas évek, emezt pedig Szilasi László hajléktalan-re­gé­nyével a társadalom pereméről érkező főszereplők kapcsolják össze. (Meg­vál­toz­tatva a megváltoztatandókat, ez a füzér a másik két blokkban is vé­gig­kö­vet­hető.) Meggyőződésem, hogy nem volt lehetséges minden szöveget az ere­detileg publikált formájában összecsíptetni a kötetbeli szomszédjával, és Vass több cikkbe is a szerkesztés során írta bele azt a motívumot, amelynek már kinézte a párját egy másik szövegében.

Szöveg, írás, cikk, kispróza – ezekkel a szavakkal kerülgettem eddig a Hal­l­gat forró kásáját, a beleszerkesztettek műfajának problémáját. A kérdést, hogy vé­gül is miket olvastam Vass Norbert első könyvében. Állítom, kimondott kritikákat leg­feljebb három esetben: Sopotnik Zoltán és Likó Marcell köteteiről, illetve talán bí­rálatnak lehetne nevezni azt is, amit a szerző Kollár-Klemencz László könyvéről publikált. A fennmaradó cikkekben viszont Vass legfeljebb egy-egy bekezdés erejéig él kritikával, és nem azért, mert vajszívű kritikus lenne, akinek a tolla alól csak méltatás kerül ki. A Hallgatban górcső alá kerülő munkák nagy részét se tá­mogató, se fanyalgó kritikának nem lehet nevezni, mert szerzőjük alig elemez, nem helyezi mérlegre a választott műveket, és így nem is bírálhatja vagy dicsérheti azokat. Vass mást tesz: belelép a művekbe, és továbbírja a hangulataikat, karaktereiket. Asszertív, de dicséretektől mentes cikkeiben nem kommentárt vagy elem­zést fűz a szóba hozott műhöz, hanem az eredeti alkotó társszerzőjévé szegődik. (Ezt sejtetik az olyan alcímek is, amelyek szerint Vass például Misetics Mátyás fotói kö­zött járva írta az adott cikket.) A Hallga­tot boncolva talán kiegyezhettem volna a „re­cen­zió” szó használatával, mégsem tet­t­­em, mert Vass mást, illetve többet is tesz, mint egy tisztességes recenzens. Ne­vezhetném „hosszú fülszövegeknek” az írásait, de annál azért mégiscsak hosszabbak. A legszorosabban talán akkor közelítem meg ezt a szerintem most még nevesincs, sajátos alműfajt, ha kiállításmegnyitó-szövegekkel vonom őket párhuzamba. Meg­érzésem szerint ugyanis Vass a regényekkel, egyéb könyvekkel is azt teszi, amit a tárlatok megnyitói (sokszor ő maga): a művek (a galériákban képek – a Hal­lgatban viszont képek és szövegek) atmoszféráját, világát, velejét igyekszik ki­vo­natolni, szóvá tenni, továbbírni.

Apropó, képek. Az értő képszerkesztésnek köszönhetően a fekete-fehér, első pil­lantásra egyszerű kiadvány olvasása valójában vizuális élményt is jelent. A szintén Vass által válogatott képek egyszerre figyelemre érdemes néznivalók és a szó leg­jobb értelmében vett illusztrációk. Éppen ezért kár a címek szedéséhez használt tal­patlan, áramvonalas(kodó), párszáz forintos sci-fi füzeteket idéző betűtípusért, ami a belívekbe és Czigány Ákos borítófotójába, végeredményben a könyv összvizualitásába rondít bele. Tényleg kár, mert a Képírás e-folyóirathoz kapcsolódó Vass a vizualitást és a textualitást sok ponton ügyesen fűzi egymáshoz. Például a Hal­lgat az illusztrációk mellett a sűrűn felsejlő színtapasztalatokat mozgósító szinesztéziák és más társítások miatt is szerethető (a könyv egészét nézve talán érvényesebbek is ezek, mint a zene–csend-metaforika példái).

Mellettük számos más szókép és bonmot szerepel a kötetben, amelyek miatt ér­­demes olvasni. Az ide kigyűjtöttek egyben a szerző összegzőkészségét is bizonyítják. Vass ugyanis akkor van igazán elemében, amikor tró­pusokba sűríti a vé­gig­olvasott könyveket, az alaposan feltérképezett festői, fo­tó­mű­vészi látványegyütteseket. „Ha Vian népmeséket gyűjtött volna Bukovinában, alighanem ilyesféléket jegyez le.” – írja például Bănulescu „szekus szür­reál” regényének epizódjairól, de pontosan metszette ki a lényeget akkor is, ami­kor Pinczés József „színszitálmányait”, Karsai Dániel „agymoziját”, Máriás Ist­ván „kapucnis küldetéstudattal” ké­szí­tett képeit nézte, Arno Camenisch „kisregénytriptichonját”, a „disznószarból és tyúkvérből kevert idillt” olvasta, vagy amikor a Bukta Imre művészetében megjelenő másik Ma­gyarországon járt, amely „mindössze egy átszállásra van a Keletitől”, és ahol a helyi presszóban a tízórai kávé „legalább annyira tájidegen, mint Bukta Magasfeszültség cí­mű installáció­ján az újsütetű népi társasjátékként görgetett traktorgumi”.

Miközben a fenti trópusokat, sűrű mondatokat mazsoláztam a jegyzeteim kö­zül, az járt az eszemben, hogy talán nem is a novellákat kellene reklamálnom a szer­zőtől, miként az írásom elején tettem, hiszen az is lehet, hogy a Hallgat fülszö­vegét jegyző Jász Attilának van igaza, és Vass Norbert „valójában költő”. Mindegy is. A lényeg, hogy a következő kötet már (saját) szépirodalom legyen.

Vass Norbert: Hallgat, AmbrooBook, 2016.

(Megjelent az Alföld 2017/7. számában.)

Borítófotó: M.a.csek blog

Hozzászólások