Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - A magyar jazz szellemi háttere
87102
post-template-default,single,single-post,postid-87102,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

A magyar jazz szellemi háttere

Kultúrák ütközéséből a XX. század első éveiben az Amerikai Egyesült Államok déli vidékén született az a zene, amely néhány évtized alatt az egész világon ismert és művelt előadási gyakorlattá vált. A jazz viharos gyorsasággal hódította meg Európát, a nyugati kultúrkörhöz tartozó Magyarországra is hamar eljutott, és a két világháború között a nóta és az operett mellett a városi középosztály kedvelt szórakoztató-zenéjévé vált. Magasabb esztétikai igénnyel fellépő, modern korszaka a második világháborút követően bontakozhatott volna ki, ha a kommunista kultúrpolitika nem zárja karanténba az imperialista válságterméknek bélyegzett muzsikát. Az 1960-as években hallgatólagosan polgárjogot nyert zene történetét évtizedeken át a szakmai elismerésért és a társadalmi befogadásért folytatott küzdelem határozta meg.

A rendszerváltozással beköszöntött szabadság új növekedési pályára állította a magyar jazzéletet is. A Bartók Béla zeneművészeti szakközépiskola jazz tanszakának 1965-ös meglapításával kezdődően folyamatosan bővülő alsó-, közép- és felsőfokú jazzoktatásnak köszönhetően tehetséges, jól képzett muzsikusok léptek a pályára, akik az új évezredben nemzetközileg is számottevő eredményeket értek el. A jazz az előadóművészet sajátos formájaként a magyar kultúra részévé vált, művészei magas állami kitüntetésekben részesülnek. A zenei kibontakozással azonban sokáig nem tartott lépést a tudományos háttér kiépülése. Az improvizatív zene kívül esik az akadémiai végzettségű zenetudósok érdeklődési körén, a hasznos közvetítő szerepet betöltő alkalmi ismeretterjesztő és népszerűsítő publikációk pedig nem állnak össze olyan erőtérré, amely más művészeti ágakhoz hasonló elméleti-történeti megalapozottsággal teremtené meg a műfaj emelt szintű szellemi környezetét.

Értelmezési kísérletek

A jazz szakszerű értelmezésére és közvetítésére az 1980-as évek óta történnek érdemleges kezdeményezések a médiában. Ilyen volt a Magyar Zeneművészek Szövetsége gondozásában, Gonda János szerkesztésében kis példányszámban kiadott Jazz című periodika, majd a ’90-es években magánvállalkozásban megjelent, Maloschik Róbert által szerkesztett MaJazz című rövid életű magazin. 1996-ban havilapként indult a klasszikus zenére és jazzre szakosodott Gramofon kritikai-ajánló periodika, amely Retkes Attila szerkesztésében és kiadásában – jó ideje negyedéves megjelenésben – mindmáig információs és értékorientáló tényező. Esetenként a napisajtóban is feltűnnek jazz témájú írások – ajánlók, interjúk, ritkábban lemez- és koncertkritikák –, míg a hetilapok közül az Élet és Irodalom és a Magyar Narancs fókusza terjed ki a jazzre. A tények azt mutatják, hogy Magyarországon nincs fizetőképes kereslet önálló nyomtatott jazzmagazinra. (Megjegyzendő, hogy a legnagyobb amerikai jazzarchívum, a Rutgers Egyetem newarki campusán működő Institute of Jazz Studies gondozásában 1973-ban indult zenetudományi folyóirat, a Journal of Jazz Studies néhány éve online változatban jelenik meg.)

 

A digitális forradalom a jazzismeretek közvetítésében is radikális előrelépést hozott. A világhálón felmérhetetlen mennyiségű információ, adatbázis és audiovizuális anyag vált hozzáférhetővé, letölthetővé. A nemzetközileg számon tartott amerikai magazinok, mint a Down Beat és a Jazztimes, online felületet is indítottak; de vannak olyan orgánumok, mint az alljazz.com vagy a lemezkritikákra szakosodott allmusic.com, amelyek csak internetes változatban érhetők el. Itthon a fidelio.hu működtet jazzrovatot; hírekkel és kritikákkal jelentkezik a Máté J. György gondozásában megjelenő jazznoise.eu; a napi frissítésű, közösségtudatot kovácsoló jazzma.hu pedig Maloschik Róbert önerős vállalkozásában, lelkes önkéntesek közreműködésével kíséri figyelemmel a hazai jazzélet fejleményeit. Ezek a fórumok a jazz iránt érdeklődőket célozzák meg, és a legkisebb közös nevező elve szerint működnek: annyi zenei és szakmai ismeretet közvetítenek, amennyi nem akadályozza a kevésbé képzett olvasókat a tartalom befogadásában.

Az elemzés igénye

A magyar jazzkönyvkiadás kezdete Molnár Antal világviszonylatban is újdonságnak számító, a fejlemények ismeretében sok tekintetben revízióra szoruló Jazzband (1928) című könyvével datálható. Ezt évtizedek múltán, az állampárti szigor enyhülésével követte két, a jazz iránt (is) érdeklődő zenetudós szemnyitogató munkája. A hazai és külföldi források, hanglemezek hiányának ismeretében értékelhető igazán Pernye András A jazz (1964, 2007) című élvezetes stílusú történeti áttekintése, majd Gonda János Jazz – elmélet, történet, gyakorlat (1965, 1979) című alapvetése. Mindkettő kulcsszerepet játszott a jazzt a nyugati világ üzenetének tekintő, abból a szabadság levegőjét szippantó, elsősorban értelmiségi olvasók tájékozódásában. Gonda Mi a Jazz? (1982) címmel ismertterjesztő formában is igyekezett az improvizatív zene sajátosságait megismertetni a közönséggel, majd Jazzvilág (2004) című grandiózus művében foglalta össze a jazz-zel kapcsolatos tudnivalókat.

A ’70-es évek revelációszerű olvasmánya LeRoi Jones: A blues népe című, alapvető jelentőségű esszéje volt (1970, 2007). 1983-ban jelent meg e sorok írójának Azt mondom: jazz című interjúkötete, amely 19 muzsikus szavaival adott áttekintést a magyar jazz évtizedeiről (ezt 1999-ben a Jazz ideje című gyűjteményes kötete követte). Az első „ki kicsoda”, a Guiness jazz-zenészek lexikona 1993-ban, sok fordítási hibával látott napvilágot. Magán- vagy céges kiadásban több könyvet publikált a jazzről Simon Géza Gábor, de mind a Magyar jazztörténet (1999), mind az 1150 oldalas Magyar jazzdiszkográfia 1905-2000 (2005) éles szakmai kritikákat váltott ki.

Az idők során olyan, a jazz nagyjait népszerűsítő életrajzok is az olvasók kezébe kerültek, mint Duke Ellington: Mindenem a muzsika (1973), Robert Goffin: Armstrong, a dzsessz királya, (1974), Sid Collin: Ella Fitzgerald élete és kora (1991). Születtek népszerűsítő könyvek a magyar jazz ünnepelt előadóiról, a Benkó Dixieland Bandről, Pege Aladárról, a Szegedi Dixieland Bandről, Kovács Gyula dobosról, a Németországba távozott Dudás Lajos klarinétosról, lokálpatrióta indíttatással a nagykanizsai jazzfesztiválról – és a felsorolás folytatható volna.

A jazzkönyvkiadás az ezredfordulót követően új lendületet vett.  Simon Géza Gábor 2002-ben publikált bio-diszkográfiát az Amerikába emigrált, szakmailag nagyra értékelt Zoller Attila gitárosról. Miles Davis vallomásos Önéletrajza a stílusteremtő trombitás műhelyébe engedett bepillantást (2004). A Geoffrey C. Ward Ken Burns alkotópáros amerikai tévésorozatára épülő A jazz története című átfogózene-, kor- és társadalomtörténete, valamint Simon Adams: Jazz című könnyed hangvételű könyve 2006-ban jelent meg magyarul. A Cartaphilus Kiadó 2007-ben indított, angolból fordított hiánypótló könnyűzenei monográfia-sorozatában a jazz néhány kiemelkedő muzsikusa – Django Reinhardt, Charlie Parker, John Coltrane, Jaco Pastorious – is helyet kapott. Szegedi-Szabó Béla Vukán címmel a népszerű zongorista-zeneszerzőről írt könyvet (2009). Szórványos próbálkozásnak tekinthető Jaroen de Valk holland újságíró Chet Baker – A lírai hangú jazztrombitás című monográfiája (2010).

Magyar tollal

A felgyülemlő energiák az utóbbi évtizedben érleltek a szélesebb olvasóközönséget érintő mennyiségi és minőségi változásokat. Minden korábbinál több könyv került a piacra magyar szerzőktől: monográfiák, történeti munkák, gyűjteményes kötetek, elméleti kiadványok. Kerekes György Jazzportrék című vaskos munkái (2012, 2014) az olvasmányos ismeretterjesztést szolgálták, a Pallai Péterrel társszerzőként jegyzett, internetes zenei példatárral szemléltetett A jazz évszázada című könyvük már az amerikai – és a záró fejezetben Zipernovszky Kornél tollából az európai jazz – történetének áttekintésére vállalkozott (2015). Máté J. György kritikus A rögtönzés művészete címmel rendezte sajtó alá jeles muzsikusok munkásságát elemző tanulmányait (2014). Monográfiák-riportkönyvek alanya lett Tommy Vig dobos-vibrafonos (2015) és a Balázs Elemér Group (2015). Márkus Tibor és Pozsár Máté elméleti-módszertani kiadványokkal járult hozzá az oktatás fejlesztéséhez. Jellemző, hogy a szuverén világot teremtő, a hazai szabadzene apostolának tekintett Szabados György zongorista-zeneszerző zenei témákat is magába foglaló írásait, költeményeit, interjúit nem fővárosi, hanem a szombathelyi B.K.L. Kiadó jelentette meg három kötetben (2008, 2011, 2015). Az sem véletlen, hogy az első teljes, tárgyszerű hazai monográfia A magyar jazz története címmel a több műfajban, elsősorban a rockzenében alkotó Jávorszky Béla Szilárd zenei szakírónak köszönhető (2015). A jazzkönyvkiadás első számú műhelyévé újabban a Retkes Attila Kulturális Értékteremtő Kft. által gondozott Gramofon Könyvek sorozat lépett elő, amelyben 2016–17-ben négy kötet is megjelent. Tanulmányozásuk a magyar jazz szellemi környezetét jellemző általános következtetésekre ad lehetőséget.

A legáltalánosabb esztétikai érvényű a muzsikusként és kritikusként is tevékenykedő Matisz László A hangok vonzása és taszítása című munkája, amely a zene szociológiai és lélektani aspektusait, az improvizatív zene tulajdonságait taglalja. A különböző zenei műfajokkal kapcsolatos ismereteket a rögtönzés szemszögéből áttekintő, új szempontokat felvető elemzés külön méltatást érdemelne, itt be kell érnünk annak megállapításával, hogy a 340 oldalas kötet úttörő kísérlet a téma elméleti megközelítésére. Olyan kérdéseket vesz bonckés alá, mint a zenei identitás, a zenei sztereotípia, a zenei teljesítmény, vagy a hagyományőrző muzsikálás, az improvizatív alkat, a szabadzene. Mindezt önreflektív, esszéisztikus módon. Az improvizációt nem szűkiti le a jazzre, kitér a pop-, a kortárs- és a világzenében alkalmazott rögtönzésekre is. Külön erénye, hogy – Cseh Tamástól Dresch Mihályon át Szemző Tiborig – harminckét olyan magyar muzsikus véleményét is idézi, akiknek művészetében fontos szerepet játszik a spontaneitás. A könyv elsősorban azokhoz a fiatalokhoz kíván szólni, akiknek lételeme a zene, és komolyan, teljes nyitottsággal viszonyulnak ahhoz, amit hallanak.

A magyar zenei könyvkiadás nem bővelkedik önéletírásokban. Ezért különleges újdonság a klasszikus zenében és a jazzben egyaránt otthonos Deseő Csaba hegedű- és brácsaművész találó Kettősfogás című, 270 oldalas visszaemlékezése. A keményfedeles, szép kiállítású kötet egy olyan művész életének krónikája, aki nem tanulta a jazzt – erre az 1950-es években nevelkedve aligha lett volna lehetősége –, de elkötelezettsége, tehetsége és szorgalma révén a magyar, sőt bizonyos értelemben a nemzetközi jazz önálló életművet létrehozó, ismert személyiségévé emelkedett. Zenei ízlésének alakulására a swing jazz képviselői, a francia Stephane Grappelli és az amerikai Stuff Smith voltak döntő hatással, őket igyekezett követni játékában, mégha a ’70–80-as években a jazz-rock irányába is elkalandozott. Naplót nem vezetett, de minden lényeges koncertet, utat, lemezfelvételt rögzített és megőrzött előjegyzési naptárában, így nem volt nehéz felidéznie az Állami Hangversenyzenekar tagjaként és jazzmuzsikusként itthon és külföldön szerzett tapasztalatait. Különösen a kitelepítés, a felcseperedés és az indulás éveit sikerül élményszerűen felidéznie, amibe beletartoznak a magyar jazz történetében mérföldkőnek számító első hivatalos budapesti jazzklub, a Dália megnyitásáról és működéséről írt forrásértékű sorai. Megoszthatta volna gondolatait az AHZ műhelytitkairól, a magyar jazz belviszonyairól vagy az improvizatív zene sajátosságairól is, de tudomásul kell venni, hogy a Deseő Csaba hegedűművészt jellemző keresetlen elegancia szerzőként szerénységgel és diszkrécióval párosul. Így sem kevés, amibe beavatja az olvasót.

A Kettősfogás megírásában társszerzőként és szerkesztőként közreműködő Márton Attila saját kötettel is jelentkezett. Gyűjteményes, 450 oldalas könyvének címe – Hivatásos jazzrajongó – büszkén vállalt meghatározás, egyúttal írói alapállás. A szerző nem hivatásos tollforgató, de sok évtizedre visszamenően a magyarországi események hű követője és minden bizonnyal legszorgalmasabb krónikása. Válogatott írásainak többsége a Gramofon, a Magyar Demokrata és a Hegyvidék című lapokban jelent meg: koncert-, lemez-, könyv- és fotókiállítás-recenziók; inkább méltatások. A kritikai hozzáállás hiányát széles körű tárgyismeret és gördülékeny stílus ellensúlyozza. A többnyire rövid, informatív, olykor személyes hangvételű cikkek a magyarországi jazz felívelő korszakának olvasmányos lenyomatai.

Hasonló jellegű és terjedelmű, kiállításában tekintélyesebb – kemény fedél a szerző fotójával –, címében azonban kevesebbet ígérő válogatás Simon Géza Gábor »Szösszenetek« a jazz- és hanglemeztörténetből című könyve. Fél évszázadra visszatekintő rövidebb-hosszabb híradások, recenziók, beszámolók, megemlékezések, portrék, előadások, CD-fülszövegek kaptak benne helyet időrendi sorrendben, olykor kétségeket támasztva a válogatás szempontjait illetően. A jazzen kívül meglehetősen sok szó esik a szerző személyéről, az utolsó hetven oldalon vele készült interjúk olvashatók további portréfotók kíséretében.

Úttalan utakon

Nem kerülhető el, hogy Simonról külön bekezdésben szóljunk. Ellentmondásos személyisége ő a magyar jazzéletnek: diszkográfus, lemezkiadó, szervező, szerkesztő, előadó, mintegy két tucat kiadvány és könyv szerzője, a tizedmagával alapított, részterületeken érdemleges eredményeket felmutató, idővel házi kiadójává vált Magyar Jazzkutatási Társaság (1992) és az általa létrehozott Jazz Oktatási és Kutatási Alapítvány (1994) elnöke. Szerteágazó tevékenységéhez kivételes érdekérvényesítő képesség társul, amivel – esetenként nála avatottabb szerzők rovására – jelentős magán- és köztámogatásokat sikerül megszereznie tevékenységéhez. Dokumentumgyűjteménye, adatbázisa – amit Simon Archívumnak nevez – a magyar jazz egyedülálló tárháza, a jazzről alkotott felfogását, értékrendjét, publikációinak szakmai megalapozottságát azonban rendre kritikák érik.

Munkásságának különösen termékeny éve volt 2016: az említettel együtt három könyvvel gyarapította addig is kivételesen hosszú publikációs listáját. Legkomolyabb, nemzetközi érdeklődésre is számot tartó (bár kereskedelmi forgalomba nem kerülő) vállalkozása az Esős évszak címmel Bacsik Elek (1926–1993) gitáros-hegedűs-csellista-bőgősről a Magyar Jazzkutatási Társaság által kiadott impozáns bio-diszkográfiája. A széles körű adatgyűjtésre alapozott, párhuzamosan magyarul és angolul olvasható kétnyelvű könyv elsőként veszi górcső alá a Budapestről indult, Nyugat-Európába távozott, majd Amerikában letelepedett, világviszonylatban is szép karriert befutott előadó pályáját. Műfaji meghatározása jelzi, hogy a szerző vizsgálódása nemcsak a meglehetősen viszontagságos életútra, hanem annak lemezeken dokumentált lenyomataira is kiterjedt. A fényképekkel, plakátokkal és színes lemezborítókkal illusztrált kötet minden felvételt regisztrál, amelyen Bacsik Elek valaha szerepelt. A CD-melléklet 1943-47 között magyar zenekarokkal készült húsz vegyes műfajú és minőségű felvételeket tartalmaz, amelyek ugyan képet adnak Bacsik indulásáról, de nem mutatják be azt a folyamatot, amelynek révén a magyar cigány fiatalt olyan világhírű jazzmuzsikusok választották partnerül, mint Dizzy Gillespie vagy Michel Legrand.

Simon legutóbbi, A zenetudomány mostohagyereke – A jazz és hatása Magyarországon 1920-1950 című könyve a magyar jazztörténetírás fehér foltjainak eltüntetésére tesz kísérletet. A keményfedeles, CD-melléklettel kiegészített kötetet sorozatába illesztve a Magyar Művészeti Akadémia adta ki elméleti tagozata megbízásából. Ennek nem az a pikantériája, hogy a szerző 1988-ban Soros-ösztöndíjjal folytatott kutatásokat külföldön, hanem hogy csak nyomokban felel meg a tudományosság elvárható követelményeinek. Kisebb igényű, hullámzó színvonalú, olykor köznapian fogalmazó, személyes vonatkozásokkal, utalásokkal terhelt írások foglalata a gyűjtemény, amely elsősorban a zene megjelenésének, forgalmazásának és befogadásának gyakorlatára összpontosít. Sokat elárul, hogy a szerző a válogatott bibliográfia 22 címének felében saját korábbi publikációira hivatkozik. A CD huszonegy felvétele azt a tételt igazolja, hogy a két világháború közötti magyar zenekarok repertoárjában alkalomszerűen kapott helyet „tiszta” jazz.

Az elsősorban német nyelvű forrásokból tájékozódó Simon a jazz két alapvető kérdésében képvisel a mérvadó amerikai és magyar szakirodalommal ellentétes álláspontot. A fehér Európa mint meghatározó forrás tételezésével rendre kisebbíti a fekete Amerika szerepét; mintha az európai alkotóelemek – dallamok, harmóniák, hangszerek – elégségesek lehettek volna a jazz formanyelvének kialakulásához az Afrikából behurcolt feketék sajátos hangképzési, kiejtési és ritmikai hozzájárulása nélkül. Már a könyv első fejezetének címe – A ragtime-korszak Magyarországon és az Osztrák-Magyar Monarchiában (1853-1920) –cáfolatért kiált, mert azt sugallja, hogy az Amerikai Egyesült Államokban fekete muzsikusok révén az 1890-es években megszületett ragtime (az első nyomtatott kotta 1895-ben jelent meg) bölcsőjét valójában évtizedekkel korábban Európának eme szegletében ringatták.

Simon korábbi könyvei a jazz fogalmának értelmezésével váltottak ki bírálatokat, abba ugyanis belefoglalta a jazzes hatásokat mutató, használati célú szórakoztató zenéket is. A magyar jazzdiszkográfia kezdeteit például 1905-re datálja, holott az archaikus jazz stílusjegyei az őshazában, Amerikában is csak akkortájt formálódtak ki (az első amerikai jazzlemez 1917-ben került forgalomba). De mintha hatottak volna a kritikák, némi elmozdulás mutatkozik felfogásában. Fogalmazása itt már árnyaltabb: különbséget tesz a szalonzene, a jazzes tánczene és a tiszta jazz között, megjegyezve, hogy a divatos használati zenék művelése mellett a zenekaroknak csak korlátozott lehetőségeik adódtak a kor tánczenéjeként funkcionáló swing stílusú jazz művelésére, amely kettősség a lemezfelvételeken és rádióadásokban egyaránt megnyilvánult.

Magasabb szinten

Hatalmas utat járt be a jazz, mire a New Orleans vigalmi negyedeiben keletkezett, kollektív improvizációra épülő szórakoztató zenéből művészi igényű és minőségű formává nemesült. Magyar változata az ezredfordulóra ledolgozta történelmi fáziskésését, amihez újabban avatott értelmező-közvetítő környezet társul. A hátrányos politikai megkülönböztetéstől mentesült, emiatt korábbi (ellenzéki) nimbuszát vesztő, a Nemzeti Kulturális Alap egyértelmű támogatását élvező jazz szélárnyékos piaci viszonyok között igyekszik tartani pozícióit a jelenlétért folytatott versenyben.

Mint a nemzetközi megmérettetések, ösztöndíjak és dalszerzőversenyek mutatják, változatlanul szép számú tehetséges muzsikus jegyzi el magát a ritmikus improvizatív zenével. A fősodorba tartozó, közérthető nyelven fogalmazó vagy fúziós zenét játszó muzsikusok, külföldi sztárok iránt élénk az érdeklődés. A populáris zenék térhódítása, a szórakozás uralkodóvá vált kultusza miatt ugyanakkor beszűkült a jazz progresszív, kísérletező, a kortárs kompozíciós zenékhez közelítő vonulatainak közönségbázisa. A befogadói erőfeszítést igénylő zenéknek „rétegspecifikusságuk” miatt egyre kisebb tere nyílik a közízlést kiszolgáló, a példányszám és a hallgatottság növelésében érdekelt médiában.

Ezzzel párhuzamosan, vagy éppen ezek ellenében, megszaporodtak a jazz jelenlétét és szerepét vizsgáló zeneszociológiai kutatások, aminek egyenes következménye a publikációk növekvő száma. Az olyan dolgozatok, mint Havadi Gergő és Zipernovszky Kornél tanulmányai a magyar jazz társadalmi és politikai megítéléséről, illetve a cigányzenekarok szerepéről, a zenetudományi végzettségű Retkes Attila kéziratos monográfiája a modern magyar jazz kibontakozásáról, a civil kezdeményezésként létrejött Jazztanulmányi Kutatócsoport előadássorozata és konferenciája, a Kalligram folyóirat 2009-es jazzblokkja, az MTA Zenetudományi Intézetének a populáris zenék magyarországi fejezeteit taglaló 2011-es konferenciája, a Szegedi Tudományegyetem Americana című internetes folyóiratának 2014-es különszáma vagy a Replika folyóirat jazznek szentelt 2017/1-2 száma (amelynek elemzései nagyrészt a nemzetközi szociológia kurrens elméleteire és fogalomkészletére épülnek), hasznos ismeretekkel gazdagítják a különböző korok társadalmi viszonyairól és ízlésvilágáról alkotott képet.

A jazz történetének, helyzetének és hatásmechanizmusának feltárását célzó tudományos vizsgálódások fontos hozzájárulások a tudományos igényű szellemi környezet megteremtéséhez. A megindult folyamatok elvezethetnek oda, hogy a magyar jazz történetének kutatása a kanonizálódott szakmai ismérvek alapján jazznek minősülő hangzó anyagok zenei elemzésével is kiegészül. Ez a hiánypótló munka a jelek szerint a zenetudósok felnövekvő, új nemzedékére vár.

Turi Gábor

szerző: Turi Gábor
honlap e-mail
Turi Gábor 1951-ben született, újságíró, politikus, diplomata. a Magyar Demokrata Fórum alapító tagja, első debreceni vezetője. 2002-ben Debrecen kultúráért és külügyekért felelős alpolgármesterének, 2006-ban külügyi tanácsnoknak választották. 2008-2013 között a Debreceni Egyetem külső kapcsolatok igazgatóságát vezette. Könyvei: Azt mondom: jazz – Interjúk magyar jazzmuzsikusokkal (1983), A jazz ideje – Írások az improvizatív zene köréből (1999), Kilátások – Írások két Magyarországról (2011). Jelenleg Nagymaroson él.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések