Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - „Lemurok lakta nekropolisz”
87159
post-template-default,single,single-post,postid-87159,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

„Lemurok lakta nekropolisz”

Garaczi László: Wünsch híd

Az életmű hűséges követői a legutóbbi két regény (metaXa, 2006; Arc és hátraarc, 2010) alapján úgy vélhették, hogy a Garaczi-próza végérvényesen a klasszikusabb, tör­ténetelvű elbeszélés felé fordult: a metaXa minden töredékes, öntükröző és az elbeszélői/elbeszélt identitást szétíró eljárása ellenére a szerelmi háromszög narratív sémája alapján (is) volt olvasható, az Arc és hátraarc esetében pedig a nevelődési regény mintájára hagyatkozva lehetett kényelmesen követni a katonaság kü­szöbtapasztalatát megfogalmazó énelbeszélés kezdet–közép–vég-struktúrába rendeződő történetét. A bizonyos mértékig hagyományosabb történetszövés, a jól azonosítható történet és cselekmény alkalmazását persze már az első két lemur-re­gény (Mintha élnél, 1995; Pompásan buszozunk!, 1998) megjelenésekor észlelte, túlnyomórészt lelkendezve, de legalábbis örömmel fogadta, ugyanakkor egyér­tel­mű­en az életművön belüli fordulatnak könyvelte el a kortárs recepció: a korábbi végletesen alogikus, radikálisan töredezett, asszociációkból épülő rövidtörténet-vi­lágot (lásd például Nincs alvás!, 1992) az addigra Garaczi-stilémákként elkülönített ti­pikus retorikai és elbeszélői fogásokról teljességgel ugyan le nem mondó, de az élettörténet narratív kódja szerint könnye(bbe)n befogadható elbeszélő architektúrák váltották fel. Az időben szabadon mozgó elbeszéléseket leegyszerűsítően össze­gezve, a lemur-regények első darabja a nyolcvanas évek budapesti underground szub­kultúrájának és a rendszerváltozásnak a jelenetei közé vegyítve idézte fel a kis­gyermekkor szcénáit, a második lemur-kötet főként a kisiskolás évekre, a harmadik pedig a kötelező sorkatonai szolgálat időszakára koncentrált. A Mintha él­nél kis mozaikokból épülő, képzettársításos elbeszélésmódja kisebb mértékben a Pom­pásan buszozunk!, hangsúlyosan pedig az Arc és hátraarc kötetében alakult át jórészt lineáris időrendben kibomló cselekményre támaszkodó, szigorúbb rendet követő narrációvá, s ha valaki netán arra számított, hogy a regényfolyam újabb da­rabja majd továbbhalad a klasszicizálódás, az „egyszerűbb” elbeszéléstechnika útján, esetleg egy újabb, nagyjából pontosan körülhatárolható életkori szakasz szto­rijait meséli majd el egybefüggően, azt komoly meglepetés fogja érni.

A negyedik lemur-könyv, az (egy lemur vallomásai) alcímű, azaz a regényfolyamhoz tartozást nyíltan jelző Wünsch híd (2015) ugyanis ezeket a várakozásokat, ahogyan kis híján bármilyen egyéb, a lemur-regényeken nevelődött olvasói elvárást elutasít ‒ emiatt is tarthatjuk a saját „szabályrendszerét” (amint a közönségsikert hozó, bevált „lemuros” recepteket is) meghaladó vagy ezeket is kijátszó, me­ré­szen kísérletező könyvnek. Ha tetszik, provokatív és progresszív magasirodalomnak. Provokatív, hiszen le kell mondanunk szinte minden olvasói, Lemur Mikis berögződésünkről; például hiába keressük a szerzői név anagrammáit vagy más já­tékot a szerzői tulajdonnévvel és ezáltal az elbeszélői önazonosság elbizonytalanításával, hiába hisszük azt, hogy nagyokat fogunk nevetni a narrátor kalandjain, vagy, hogy jól fogunk szórakozni egy-egy félmondat vagy szószerkezet vad iróniáján, az ab­szurd szituációkon – a harsány humor itt néhány kivétellel (lásd például a Min­denkit kivégeztetek című vers történetecskéjét, 71.) többnyire csak intertextuális nyo­mokban, a korábbi lemur- és kispróza-kötetekből átemelt részekben csillan meg, s amint azt a kötet minden korábbi kritikusa észrevételezte, a hangvétel dön­tő jelleggel rezignált, melankolikus, meditatív.

A hagyományosabb narrációs mód és sztori helyett műfaji szempontból a korai Ga­raczi-prózára emlékeztető, ám annál letisztultabb és líraibb nyelven megszólaló rövidtörténet-sorozatból vagy -füzérből áll a Wünsch híd, amelynek regényszerű narratív koherenciáját a vissza-visszatérő motívumok (a halott öregember; a réz­gyűrű; a víz; a kék szín; az örvény; az elmúlás és a halál; Liza és a barát alakjai stb.) mellett a kilenc, egyenként hét-hét szöveget magába tömörítő fejezet szilárd szer­kezete, illetve a hangnem kitartottsága adja meg. Bár a 9×7-es kompozíció mes­­terkéltnek vagy erőltetettnek tűnhet, megítélésem szerint itt egy, a regénybe szervesülő öntükröző mozzanatról van szó, amennyiben az egyes fejezetek egy híd pilléreiként gondolhatóak el, amelynek közepén az eltűnésre, elszökésre, vagy bi­zonyos értelemben a „semmivé” válásra utaló, Felszívódni című V. fejezet he­lyez­kedik el. Ezt a híd-asszociációt összefüggésbe hozhatjuk a kötet címét adó vá­rosligeti Wünsch-híddal, amely ugyan már nem funkcionál hídként, és a „semmi”, a láthatatlanná vált sínek fölött ível át, mégis őrzi a múlt egy darabkáját, „emléke a nin­csnek” (55.) ‒ azaz a szerkezet ebben az értelemben a kötet egyik központi elemének kicsinyítő tükre.

Bár nem szeretném „túlpörgetni” ezt a képzettársítást, de maga a Wünsch híd el­gondolható úgy, mintha a narrátor egy virtuális hídon sétálgatna, kavicsokat do­bálna onnan a vízbe (szintúgy a kötet egyik fontos motívuma), s a nyomukban keletkező hullámokat figyelné éles szemmel és mesélné el őket nekünk. Ahogyan Deczki Sarolta nagyon pontosan megjegyezte, „[a]z embernek az az érzése, hogy a nar­rátor mintegy visszahúzódik ezekbe a mikroleírásokba, mintha ezek jelentenék szá­mára a még éppen megragadható valóságot, miközben minden szétesett” (Be­ve­zetés a lemurológiába, Jelenkor, 2016/11, 1205.). A könyvkritikám címéül választott félmondat („lemurok lakta nekropolisz”, 76.) szintén a Felszívódni fejezetben sze­repel, s meglehet, pusztán a korábbi lemur-regények értelmezési hagyományai miatt – melyek azt diktálják, hogy a „lemur” előfordulásaira mindig nagyon fi­gyel­jünk ‒, de kulcsmondatnak tartom. Egyrészt azért, mert a Wünsch híd egyik központi témája az elmúlás, valamint a múlt – ha tetszik, a szellemeink ‒ megragadhatósága, elmondható történetté kerekítése, úgy, hogy közben az emlékezet sem megbízható, a saját emlékek hitelessége is kétségbe vonható (Nem te, 123.). Más­részt több jóbarátnak (Hazai Attila, Dixi) szép emléket állít a könyv. Har­mad­részt, ahogyan azt Szabó Gábor alaposan feltárta (Hogy kell átmenni a hídon?, Mű­út, 2015054.), a Wünsch híd számos, az előző kötetekből átemelt, itt-ott némileg mó­dosított szövegrészt tartalmaz. Ezek a „kísértetek” szavatolnak a regényfolyam foly­tonosságáért, az új kötet egésze felől nézve viszont olyan újra- vagy át­írásként foghatóak fel, amelyek a személyes élettörténetként, az önmagaság megírásaként olvashatóságtól (a szó szoros értelmében vett önéletrajziságtól) mintha egye­te­me­sebb síkra vezetnék át az „én” diszkurzusát. Más szavakkal, mintha az „én” itt sokkal inkább grammatikájában, mintsem az individuumot jelölő funkciójá­ban lenne fon­tos, mintha a lemur-regények a Wünsch híddal az én „lenyúzásától” az „én” ki­üresítéséig jutottak volna el.

Az „én” mint üres hely egy főként az önéletírás, a személyesség poétikája alapján olvasott regényfolyamban? Ha az elbeszélés hogyanja, a lemur-regényekből vett intertextusok iterabilitása, a szereplők (Liza, „a barátom”) mint nemfogalmak vagy Kálmán C. György szavával élve: „funkciók” (Tuzsúr lemur, Magyar Narancs, 2016/6, 33.) ‒ valamint az élettörténet összehalmozott epizódjainak a törmelék­sze­rű­sége és bizonytalansága ‒ felől szemléljük a Wünsch hidat, akkor ez a regény az ön­életírói prózai beszéd ezredfordulós lehetőségét határokat átlépő, határokat feszegető módon valósítja meg, amennyiben e beszédmód vagy szövegtípus központi kérdésére egészen radikális válasszal szolgál: az én, a saját élet narrativizálását az egyéniesített – bár, lévén lemurokról van szó: aligha önazonos ‒ önmagaságtól egy általános alany szubjektumpozíciójának létrehozásához vezeti el.

Ezekkel a feltevésekkel azonban senkit sem szeretnék „elijeszteni” a regénytől. Bár a fentiekben a lemur-regények kontextusát igyekeztem mozgatni, a Wünsch híd ettől függetlenül is olvasható, akár az élettörténet, élettörténet-írás kódja alapján is. Az időnként elejtett életkorra, történelmi korokra, élethelyzetekre utaló jelzések alapján ugyanis az a benyomásunk is támadhat, hogy egy meg nem nevezett sze­mély (a csak a „szegény lemur” [61.] cserélhető becenévvel rendelkező elbeszélő) életét követjük a kisgyerekkortól a kamasz- és katonakoron át a fiatal, majd érett felnőttkorig, végül, a Megváltozott forgásirány című alfejezetben a Styxig (leg­végül pedig az élettörténet mondásának, mondhatóságának újrakezdődéséig [„kezdjük elölről”, 150.]). Vagyis valahonnan valahová jutunk, még ha ez nem is a klasszikus Bildungsroman vagy a kronológiai időt hűen követve szerveződő önéletrajzi elbeszélés íve mentén következik is be. Ellenkezőleg, a könyv diegetikus vi­lágán belül gyakran finoman elmozdulnak vagy megismétlődnek a „sztorik”: például (az egyik) Lizát az egyik alfejezetről a másikra örökre elveszíti az elbeszélő (23.), de aztán a Liza-epizódok folytatódnak; a Valami sűrűség halott férfija és em­léke pedig mintegy végigkísér(t) minket a szövegen (l. 11.; 20.; 67.; 124.; 149.), amint a kronológiai idő logikája is fel-felborul, olykor egy mondaton belül („Most fogok megfulladni hirtelen, évekkel később”, 85.). Az ismétlések és elmozdulások az elbizonytalanítás funkcióját hordozzák, de azt is jól jelzik, mennyire nehéz (vagy akár egyenesen lehetetlen) lekerekített történetként elmondani ‒ az önéletírás aktusa felől nézve: létrehozni ‒ bárki életét, egységes, jól átlátható rendet formálni elmúlt nap­jaink forgácsaiból. Ha mi, olvasók törekszünk arra, hogy összerak­junk történeteket, esetleg egy fő(bb) történetet a Wünsch híd epizódjaiból, akkor ezek nehézségeit, akár kudarcait is megtapasztaljuk – nem utolsósorban a Garaczi-szö­veg sűrűsége, líraisága miatt. Más szóval, a regény rákérdeztet arra, hogy mi, ol­vasók mennyiben va­­­gyunk képesek jelentésessé formálni egy életet, mi magunk tudunk-e rendet formálni a rendszertelenségből – legalábbis számomra ez jelenti a Wünsch híd legnagyobb ki­hívását, „provokációját”. S miközben egy helyütt megle­he­tősen szkeptikus mondatot olvasunk a történetté formálásról vagy az „elbeszélés ne­hézségeiről” („Össze­kötni szaggatott vonallal a szétszórt atomokat”, 147.), a narrátor szelíd (ön)­iró­niával reflektál a történetek mondásának félbemaradására, töredékességére: „Me­sél­ni kezd­t­él, ab­ba­hagytad, tapintatlanság, pedig mennyi csillogó szem­pár”, uo.).

Számos nagyszerűen megírt, „csillogó” szemekkel követett részletet lehetne kie­melni a kötetből. A bőség zavarával küszködve: nagy örömmel olvastam volna to­vább a sejtésem szerint a rendszerváltással, illetve bizonyos értelemben a rendszerváltás kudarcával kapcsolatos szövegrészt (Lassan, Bogár). Meglehet, túlzás ilyet kijelenteni, de a következő részlet szívszorítóan összefoglalja a kelet-európai rend­szerváltozások néhány alapproblémáját, jelesül, hogy – tisztelet a ki­vé­te­lek­nek ‒ nem tanultunk meg a szabadságunkkal bánni, s hogy a szabadságból vagy a változá­sból, a „szép új világból” (91.) annyit ért(h)ettünk, hogy lesz olcsó déli gyümölcs a boltokban: „[…] nem lesznek bátrak attól, hogy nem kell félni. Kell félni. Tom­pán, kapzsin ünnepelnek, lesz narancs selyempapírban, lécládában, fillérekért.” (98.)

Az ilyen és ehhez hasonló telitalálatok miatt is fontos könyv a Wünsch híd. Le­hetséges ugyanakkor az is, hogy a Garaczi-kötet ideális olvasója az, aki mindenféle rendteremtési törekvésről lemond, és ehelyett az egyes töredékeket, részleteket ízlelgeti újra és újra, a képek, mondatok, félmondatok szép szomorúságán tű­nőd­ve, máskor el-elmosolyodva az ismerős és az új szövegrészeken – azaz, aki bár re­gényt tart a kezében, de mégis költészetként olvassa. Újra és újra.

Garaczi László: Wünsch híd, Magvető, 2015.

(Megjelent az Alföld 2017/11. számában.)

Borítókép forrása: Poós Zoltán: „Sokféle lemur van égen és földön” – Beszélgetés Garaczi László íróval, Nullahategy.hu, Fotó: Horváth Péter Gyula

Milián Orsolya

szerző: Milián Orsolya
honlap e-mail
Milián Orsolya 1977-ben született, kritikus, irodalomtörténész, az SZTE BTK Vizuális Kultúra és Irodalmelmélet Tanszék oktatója. Főbb kutatási területei a vizuális kultúra, az intermedialitás és a kortárs magyar irodalom.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések