Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Az ismerős ismeretlen
87568
post-template-default,single,single-post,postid-87568,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Az ismerős ismeretlen

Cormac McCarthy: Isten gyermeke; Fordította Morcsányi Júlia

2008 és 2014 között minden évben új Cormac McCarthy-fordítás került a közönség elé. Pár év kihagyás után, mivel a legfrissebb művek már olvashatók magyarul, a szerző egy viszonylag korai, 1973-as regényét adta ki a Magvető. A könyvek megjelenése mel­lett a szerzőt és a műveket népszerűsítő panelek is megszokottá váltak, mint például az, hogy Harold Bloom a négy legnagyobb élő amerikai író közé sorolta, hogy ő a sötétség és a déli gótika mestere, de említhetjük „vesszőtlen konvojok”-nak titulált mondatait és a megfilmesítéseknek is köszönhető népsze­rű­sé­gét. Ezek persze nem el­ve­tendő kijelentések, de kritikátlan ismételgetésük óhatatlanul leegyszerűsítéshez ve­zet. Bár McCarthy jelentősége az amerikai (és talán a vi­lág)irodalomban nem vitás, ma­gyar recepciója inkább minőségében, mint mennyiségében jelentős.

A cselekmény egy megárvult, a húszas éveiben járó fiú, Lester Ballard életét mu­­tatja be, akit elűznek egykori otthonából. Ballard vándorlásba kezd, lakik elhagyott házban és barlangban is. De ami hangsúlyosabb, a főhős egy nekrofil sorozatgyilkos (ezt részletes leírásokból tudhatjuk), ráadásul értelmi képességei is kétségbevonhatók. Egy másik cselekményszálon a bűnüldöző szervek a gyilkosságok tetteseit, később célzottan Ballardot próbálják elfogni és megvádolni, és bár nem ebből kifolyólag, a főhőst mégis fogságban (zárt osztályon) éri a halál.

Bal­lard alapvető vonása, hogy a társadalmon kívül áll. Amit elsőként lakhelye szem­pontjából érezhetünk. A szöveg nyitányában árverésre bocsátják Ballard családi há­zát, tulajdonképpen elüldözve őt onnan. Először egy másik, lakatlan házba költözik, majd mikor ez leég, barlangokban keres menedéket. A mozgásirány világos: a civilizációból a lakatlan (tennessee-i) vadonba. Ballardot nyelvi és társas kom­petenciája is elszigeteli. Vagyis inkább annak hiánya. Mikor ruhát és kiegészítőket vá­sárol első áldozatának, az addig zárkózott és magabiztos férfi esetlenül vi­selkedik, érezhetően zavarban van. „Bugyogók is kellenek neki, bökte ki Ballard. A lány a markába köhögött aztán megfordult és visszament a soron, Bal­lard meg lángoló arccal utána.” (101.) De – és ez természetesen a szöveg legtöbbet hangsúlyozott jellemvonása – Ballardot végső soron a gyilkosságok és a nekrofília választja el a társadalomtól. A szöveg társadalomfelosztása ugyanakkor nem fekete-fehér. Ballard kegyetlenkedéseivel és perverzióival egy szigetnyi „bűn” mutat hasonlóságot, egy szeméttelep – értsük ezt szó szerint és képletesen is. Az itt lakó apa vérfertőző erőszakot követ el egyik lányán a kilencből, akiknek korát nem tudja, ne­vüket pedig „egy régi orvosi szótárból nézte ki amit maga guberált ki a szemétből.” (29.) Ám e helyszín csak az epizód szintjét éri el. Lester kitaszítottsága és cselekedetei egyaránt szenvedést eredményeznek. Ez iránt azonban az el­beszélő teljesen érzéketlen marad, sem az áldozatok, sem az elkövető iránt nem kelt szimpátiát.

Az elbeszélésmód szemügyre vétele egy sokkal relevánsabb magyarázathoz is el­vezethet. Nem tagadva, hogy az Isten gyermeke fontos tulajdonsága a „hős” és a tár­sadalom viszonyulása, sokkal fontosabbnak tartom, hogy az élet­mű korai darabját a későbbi, híresebb és szakmailag többre tartott művek (Vé­res délkörök, Az út, Nem vénnek való vidék) után ismerheti meg a magyar olvasó. Így láthatóvá válnak olyan, a McCarthy-prózáját jellegzetessé tevő jegyek, melyek már ebben a korai alkotásban is jelen vannak.

A regény felütése narrációs szempontból (is) rendkívül jelentős. Az árverést és Ballard elüldözését leíró, szűk nézőponttal dolgozó részeket tágas, nagy teret be­fo­gó, felülemelkedő lírai betétek szakítják meg. Nagytotálok, mondhatnánk. Pél­dául: „Bólogat, mutogat, mosolyog. Egyik kezében mikrofon. A hegygerincen a fe­nyők közt visszhangzik az árverésvezető hangja tompán feleslegesen. Több hang il­lúziója, szellemkórus régi romok között.” (9.) Ebben a módszerben össze­sű­rű­söd­ni látszik a szöveg egy igen lényegi vonása. Azzal, hogy McCarthy egy „felsőbb” nar­rációs szempontból – is – láttatja az eseményeket, egyrészt lehetővé teszi a ha­gyományos formák dekonstruálását, másrészt lírai hanggal oldja epikája súlyosságát.

Melyek ezek a „hagyományos formák”? Itt elsősorban műfaji és erkölcsi összefüggésekre kell gondolni. Mint ismeretes, McCarthy az egyik olyan amerikai szerző, aki „nagykorúsította az irodalmi western műfaját” (Bényei Tamás: Túl ismerős vi­dék, Műút, 2010/20, 70.). Talán már az Isten gyermekénél tetten érhető e folyamat. Nem azt tartom igazán fontosnak, hogy egy abszolút erkölcsi mélységbe süllyedő hőst állít középpontba, sokkal inkább a – szó szerint húsba vágó – iróniával elvégzett relativizálást. A szöveg zárlatában ugyanis a halott Ballard testét orvosi cé­lokra fordítják, a test leírása pedig ugyanolyan aprólékos, mint a gyilkosságoké – „[f]émasztalra fektették és megnyúzták, kibelezték, szétszabdalták. A fejét fű­résszel fel­nyitották és az agyát eltávolították. Izmait lefejtették csontjairól. A szívét kivették.” (201.) Az epilógusban a Ballard által elrejtett holttestek a kiemelésben hasonló roncsolódáson mennek keresztül. Például: „[s]zürke szappanszerű cafatok po­tyogtak a tetem álláról. Hámlott a bőre a hurok szorításában. Szürke nyálka csöpögött.” (203.) Ráadásul a kötéllel való felhúzás megidézi Ballard egy korábbi mód­szerét. A testek nem holttestek, csupán forgácsolódó tárgyak, gyilkosságnak és boncolásnak egy a vége. A felső nézőpont Ballard leírásában is fontos, az ekkor al­kalmazott meghökkentő képek a főhős képét rombolják tovább. A nekrofil erőszakot leírva Ballard „hideg hulla fölött fáradozó őrült tornász” (92.), egy gyilkosság után „[ő]rült hegyi troll” (156.).

A narrációs „dialektika” más műfaji dekonstruáláshoz is vezet. McCarthy a western elemei mellett a krimire és a tágabb értelemben vett kalandregényre jellemző elemeket is felhasznál. Előbbi nyomai az I. részben (a szöveg három részre oszlik) olvasható beillesztett vallomástöredékek, amelyek vélhetően a Ballard elleni nyomozást szolgálják. Töredékek, hiszen semmi kontextust nem kapunk: nem tudjuk, hogy ki beszél, kinek beszél, sőt azt sem tudjuk, hogy végül van-e valamilyen kö­vet­kezményük. Ezek csupán elkalandozó háttérinformációk Ballardról. Sőt, a „nyo­mozás” szó használata sem indokolt, hiszen sem klasszikus információgyűjtő, sem suspense-szituáció nem alakul ki. Ami azt illeti, a jogi-törvényi dimenzió eb­ben az esetben is – mint például A jogászban vagy a Véres délkörökben (Szabó Gá­bor: A Törvény szövedéke, Műút, 2014/43, 80.) – látványosan kudarcra van ítélve. Egy­részt a hivatalos úton, a seriffi hivatal által, másrészt az önbíráskodó helyiek ál­tal. Ők – miután Ballardot kivitték a kórházi fogva tartásból, és vallatni próbálják – a gyilkos nyomát vesztik egy barlangrendszerben. „Ugye tudod hogy micsinátunk?  Ja. Tudom hogy micsinátunk. Kimentettük a börtönből a kis szarházit és szabadon engedtük hogy újra gyilkolhassa a jónépet. Ezt csinátuk.” (193.) Érdekesség, hogy, hacsak elbeszélésből ugyan, de megjelenik a bűn(öző)t az állam- és megyehatárokon át sikeresen üldöző seriff képe (171–172.). A Nem vénnek való vidékben már csak a bűn konstatálására futja az ottani seriffnek. A kalandregény-struktúra lebontását mindemellett McCarthy úgy végzi el, hogy nem a főhőst érő (megkérdőjelezhető kaland-faktorral rendelkező) eseményekre és azok összefüggéseire he­lyezi az elbeszélés hangsúlyát. A szöveget felépítő rövid, egymással hol szorosabban, hol lazábban összefüggő szekvenciák végén ütközik ki e technika. Ek­latáns példa a va­dászjelenet: Ballard távolról figyeli egy vaddisznó üldöztetését, majd harcát az üldöző kopókkal. A feszült részlet – amely előtt egy, Ballard kiváló cél­lövő képességeit bemutató egység kapott helyet – az alábbi módon zárul: „Egy fia­tal kopó a vaddisznó fülét cibálta és egy másik döglötten hevert, fénylő kö­tél­szerű belei összetekeredve a havon és egy másik nyüszített és csak vonszolta ma­gát. Ballard kihúzta a kezét a zsebéből és felvette a puskát a fa mellől ahová tá­masztotta. Két apró, fegyveres alak igyekezett lefelé a folyó mentén, sietve, mert egyre inkább alkonyodott.” (72.)

A kalandregény felszámolása felé tett újabb lépés az út-motívum dekonstruálása. Ez később – önmagában, de a határ motívumával kiegészülve is – McCarthy mű­vészetének egyik alapvető vonása (lesz) (Szabó, 79.; Bényei, 70.). Az Isten gyermekében nyilvánvalóan Ballard otthonkeresésében mutatkozik meg a lebontás, il­letve abban, hogy a főhős erkölcsi süllyedésen megy keresztül. A főhős útja rá­adásul nem is egyenes vonalú, teleologikus, visszatér egykori lakhelyére is. A bar­langrendszeri bolyongások is az út motívumát variálják. Egy folyamatot vázol az elbeszélés (az erkölcs és a test megsemmisülését) a hagyomány kifordításával. A Véres délkörökben mintha már ez sem lenne meg, a Határvidék-trilógiában egy oda-vissza mozgás rajzolódik ki, Az útban pedig alapjaiban kérdőjeleződik meg a motívum értelme és lehetősége.

Mint az talán a fentiekből kiderült, az Isten gyermekében az életmű a film és a fil­mes narráció felé való orientálódása is körvonalazódik. Ennek leginkább objekti­vi­záló és relativizáló funkciója van. A lírai betétek stilisztikai heterogenitást is te­rem­tenek, a giccsbe hajló részletek sem egyedülállók a szövegben. (Például: „Szá­raz gazt meg rőzsét hordott össze a matraca alá és lábával a parázs fele fordul­va aludt el, míg a mennyek sötétjéből hópelyhek hullottak rá.” [109.]) E részek szer­vetlen kapcsolódása a nagyrészt homogén és eszköztelen – olykor azonban a szabad függő beszéddel Ballard és a narrátor hangkeveredésével izgalmas fordulatokat hozó – prózanyelvbe, kicsiben megismétli a szerkezet töredezettségét. A szöveget felépítő pár oldalas, zárt (bár mint azt fentebb jeleztem, a zártság nem az ese­mények lekerekítésében áll) szekvenciák jelenetként hatnak. Egy másik film­szerű narrációs technika a rendkívül aprólékos leírások alkalmazása, ami a szerző egyik védjegye. A lecsupaszított történetben (így) McCarthy utat talál magának a bib­likus/vallási szimbólumokhoz, mitikus elbeszélésmódhoz, az oly sokszor és hang­súlyosan felbukkanó „ősi” állapothoz. A szöveg nyitánya és Ballard bolyongása az exodust idézi meg, a várost elöntő, medréből kilépett patak az özönvíz kép­zetrendszerét (erre a szereplők több soron át reflektálnak is). Az „ősi” fogalma Mc­Carthynál egyaránt prehumán és posztapokaliptikus jellegű. Ez jól kitapintható Az útban is. Itt is a relativizáló tendenciát figyelhetjük meg, ez a szemlélet zárójelbe teszi az embert, vagy legalábbis nem a teremtés koronájának tekinti. Ballard „Isten gyermeke, talán éppúgy mint te”. (8.) Az „ősi” fogalmának vizsgálata alapján úgy tűnik, az Isten gyermeke nemcsak az embert, hanem az időt és az erkölcsöt is zá­­rójelbe teszi. A környék egy idős férfijához érkezik egy kérdés: „Gondolja hogy go­noszabbak voltak az emberek akkoriban mint most, mondta a helyettes. Az idős férfi az elárasztott várost nézte. Nem, mondta. Nem gondolom. Azt gondolom hogy az em­be­rek attól a naptól fogva ugyanolyanok, hogy az Isten az elsőt megalkotta.” (174.)

Maradva McCarthy és a film kapcsolatánál, a szövegeknek a helyszínek, a hangulat, a nyelvezet és a történetek szempontjából való egysége felveti a kér­dést, vajon nem egy „saját univerzumban” játszódnak-e a regények? (Vö. Szabó, 78.) Csak­úgy, mint például Tarantino alkotásaiban, vagy – egyes pletykák szerint – a Pixar-filmekben. Nem mondana ennek ellent a tény, hogy az Isten gyermeke va­lós helyszíneken (Sevier megye, Tennessee állam) néhány valós történeti ténnyel (a „fehérsapkások”, egy volt helyi bűnözőcsapat) dolgozik, s Ballard halálát az el­beszélő 1965-re te­szi. (Ugyanakkor meglepően idegennek érződnek a szövegben sze­replő autók.)

És ha már Tennessee, szót kell ejteni a fordítás minőségéről is. A feladatot Mor­csányi Júlia végezte el, véleményem szerint dicséretesen. Az eredetiben szereplő déli dialektust – lévén nincs jobb választása – a nyelvjárási(nak tekintett) univerzálékkal adta vissza („aggyá”, „köll”, „nemmonta”, „nézzé” stb.). És a „McCarthy-mon­dat” (Sári B. László: Egy sosem volt Amerika meséi, Jelenkor, 2015/10, 1138.) át­ültetése is sikeresnek mondható, a kellő helyen elég szikár, máshol megtartja a giccsbe forduló részleteket. Morcsányi követi McCarthy erősen visszafogott, de (még) nem teljesen kiiktatott írásjelhasználatát is.

Az Isten gyermeke mindent összevetve jó regény, de fontosabbnak tartom az életműben elfoglalt helyét, mint egyéni teljesítményeit. Sűrítve megelőlegezi a szer­ző elkövetkező műveinek megoldásait és motívumait. A júliusban 84. életévét be­töltött Cormac McCarthy körül mostanában sem állt meg az élet, tavaly áprilisban publikálta első (tudományos) non-fiction szövegét. A The Kekulé Problemben a szerző a nyelv ere­detét és a tudattalant vizsgálja. És igen, itt bőven használ vesszőket.

Cormac McCarthy: Isten gyermeke; Fordította Morcsányi Júlia, Magvető, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/2. számában.)

Borítókép/cover: Marion Ettlinger fotója (Response journal)

Sipos Márton

szerző: Sipos Márton
honlap e-mail
1994-ben született Móron, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem magyar-összehasonlító irodalom- és kultúratudomány mesterszakát végzi.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések