Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Csabai László novellája
87674
post-template-default,single,single-post,postid-87674,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Csabai László novellája

A cédula

Bocz Ignácot megállítja a vonat. A nyomdász leszegi fejét, kerüli a szemkontaktust a vagonok végén kialakított őrhelyen puskával a kezükben posztoló katonákkal, mintha reális veszély lenne, hogy valamelyik leugrik felrángatni őt. Sok ilyen szerelvény hagyja most el kelet felé az országot. A nyárligeti állomáson néha megállnak vizet vételezni. Mikor a vödör beadásához kinyitják a vagonajtót, száz reszkető, sovány kéz nyúlik ki a résen.
A vonat nem akar véget érni. Igaz, lassan halad, akár egy lovaskocsi. Meg hosszú is. Ignác elnéz balra. Ott sincs szebb látnivaló: a füstölgő város. Mintha az ame­rikai Liberator bombázók emésztő tűzvészeket okozva még mindig itt szabadulnának meg dögletes terhüktől. Pedig ez még a nyáron volt. A hasonlóság oka, hogy kimerültek a városi szénkészletek, így az emberek a Sóstói erdő frissen kivágott vizes fáira szorulnak. Kevés meleget adnak, füstöt annál többet.
Hiába, hogy vége a bombázásoknak, aki egyszer látta az elképzelhetetlent, egy vá­ros szenvedését, haldoklását, az elveszti lába alól a biztos talajt, mindig rosszra számít, folyton az újabb háborúra készül.
Ignác látta a romokba szakadt körúti bérházakat, a szentségeit mint belső szerveit pőrén mutogató ferences templomot és a halott bogárként hanyatt fekvő konflisokat, személyszállító taligákat.
A szerelvény végre elmegy. Szabaddá vált az út Kukecs nyájához.

– Mennyi? Mint a múltkor? – kérdi Ignác a juhásztól.
– Dehogy annyi! Hol él maga?
Hetente duplázódnak az árak, persze hogy emel a juhász is, de a vevő mindig eljátssza ezt. Hátha egyszer mégis megfeledkezik róla. Ignácnak nem az ára miatt éri meg kiballagni a város szélére a tejért, hanem mert így biztosan kap.
Meghúzza az üveget, és szétárad tagjaiban a zsíros, fűszeres juhtej íze és ereje. Igen, ez három napra elegendő energiát ad.
Kukecs szerint sok a beteg birka, ami azt jelzi, az emberekre is rátámad hamarosan valami.
– Úgy lesz a’, mint tizennyócban. A háborúnak vége, erre gyött a spanyolkór. Mintha nem viháncót vóna még eleget a kaszás! Isten büntetése!
– Istennek ehhez semmi köze. Az éhezés miatt legyengül az ember szervezete, így könnyebben elkap mindenféle betegséget.
– Az is lehet.
„Istennek ehhez semmi köze” – visszhangzanak Ignác fejében saját szavai. A hittel a férfi mindig hadilábon állt. Gyermekkorában nem tudta kihámozni Istent a bebiflázandó, érthetetlen katekizmusok, a hittanórák szigora, az otthoni káromkodós hitvallások és a templomok félelmetes sötétsége közül. A háború aztán megharagította Istenre. „Miért engedi Isten mindezt? És még az ő nevében!” Dühös Is­tenre, anélkül, hogy hinne benne.
– Ott né! Látta? Ottan egy…
– Micsoda? – kérdi Ignác ösztönösen Kukecshez hajolva, mert az újabb vonat za­katolása miatt nem érti a másik szavait.
– A vagonból! Kihajítottak valamit!
Elindulnak a sínekhez. A juhász közben belerúg a kutyájába, de azt nem zavarja, hamarabb ér oda a kis tárgyhoz, mint ők. Megszagolja. Orrával tologatja. Ignác el­veszi előle.
A „sárgakabátosnak” nevezett olcsó cigaretta dobozkája. Rajta üzenet: „Simon Bertalan üzeni Napkor község, Simon-tanyán lakó hites feleségének, hogy 25 év kényszermunkára a Szovjetbe viszik. Ezért fájdalmas búcsút vesz tőle. So­ha el nem felejti. A Mindenható vigyázzon rá! A földet a felesége adja oda Jóska öccsének.”
A juhász és Ignác megrendülten néznek egymásra. Még a kutya is megérez valamit, mert befejezi a körbe-körbe futkosást, hátsó lábaira telepszik, és nyakát elő­renyújtva, fájdalmas arckifejezéssel nyüszíteni kezd.
– Magának kén’ felkeresni ezt a szegény asszonyt!
– Nekem?
– ’Szen én nem hagyhatom itt a jószágokat.

– Jó napot! Egy bizonyos Simon Bertalannét keresek. Ide irányítottak – szólítja meg Ignác a tanyabirtok hosszúháza előtt a lábazatot meszelő asszonyt.
– Igen, én vagyok, tessék… – egyenesedik fel a nő. Megcsapkodja, kihúzza kö­tényét.
– Lakik más Simon Bertalanné errefelé?
– A faluban nem lakik. A tanyákon sem. Csak én.
– Akkor jó helyen járok – mondja Ignác, és most fogy el az ereje meg a bátorsága.
– Istenem, de mégis, miért jött… Berti? Bertiről tud valamit?
A nyomdász bólint. És a kerítéslécbe kapaszkodik. Simonné pedig őbelé.
– Mi történt? Mondja meg! Meghalt?
– Nem.
– Szibéria?
– Igen, elvitték.
– Szibériába?
– Lehetséges. Huszonöt évet kapott. Itt az üzenete.
A nő megfordul a tengelye körül és összerogyik. Csak remegő válla mutatja, hogy nem ájult el.

– Mondja el milyen volt, mikor utoljára látta! Beszéljen róla! – kéri vagy félóra múltán, a sírástól kimerülve az asszony.
A pitvarban ülnek. Az asztalon egy Mária-szobrocska. Ignác nem tudja megkerülni az összevetést. Hasonlítanak egymásra, kétségtelen. Simonné kicsit testesebb, mint a szobor, de feje éppoly szépen ívelt, vonásai éppoly fájdalmas-kifejezőek. Von­zalmat ébresztenek a nyomdászban. Ignác nem lélekelemző típus, de mikor belegondol, miért is keveredett bele a mozgalomba, mindig az a megrendülés jut eszébe, amit a gyapjúszövő üzem pincéiből a műszak után előkászálódó fiatal munkásnők láttán érzett. S ha házasságról fantáziál, egy ugyanilyen elgyötört arcú, két­ségbeesetten segítségre és szeretetre vágyó nőt lát maga mellett ünneplő fehérben állni.
– Nem volt rossz bőrben, másokat jobban megviselt a koplalás.
– Mert ő mindig olyan szikár ember volt. Azt mondják, azok bírják az éhezést. Azok túlélik. A kövérek nem. De a szikárak igen…
– Én is így hallottam.
– Berti nagyszerű ember. Biztatta folyton a többieket, hogy ne hagyják el ma­gukat. Ő ilyen. Nem adja föl. Baromfipestis, adók, Jurcsek-rendszer, beszolgáltatás, rek­virálás jött, de ő soha nem jutott olyan helyzetbe, hogy földet kellett volna eladnia. Gyűjtött inkább.
– Magáról beszélt folyton. Hogy milyen jó asszony… – hazudja Ignác.
– Engem szembe nemigen dicsért, de tudtam, hogy kellek neki.
– Ez biztos.
– A gyűjtőtáborban találkoztak?
– Igen.
– Melyikben?
– Hát… Nyárligeten.
– Voltam ott. Azt mondták az őrök, nincs benn a férjem.
– Na hiszen! Nekik aztán nem lehet hinni!
– Igaz. Nincs azokban könyörület. Én is így gondolom. Pedig mibe került volna ne­kik, ha csak egy percre hozzáengednek. Hogy legalább egy kis kenyeret adhattam volna neki…
A nő feláll. Bort hoz. Tölt. Ignác forgatja a poharat. Valójában az asszonyt figyeli.
– És magának hogy sikerült?
– Micsoda?
– Elszökni. Hogy ne vigyék Szibériába. Nyárligetről nem lehetett.
– Amikor átvittek minket Debrecenbe, onnan. Kapáltuk a…
– Kivitték magukat dolgozni?
– Nem. Benn a laktanyában. A bokrokat, a gyepet…
– Ilyennel törődtek az oroszok?
– Amikor ott… A falhoz szöktem… – mondja a nyomdász és feláll, ne lássa a má­sik az arcán a zavar pirosságát. A fali téka alatt áll. Hátat fordítva a nőnek. Csak így tud beismerő vallomást tenni:
– Bocsásson meg. Hazudtam. A férjét egyáltalán nem ismerem. Ezt az üzenetet a sínek mellett találtam.
Érezni, ahogy a szél nyomja a pitvarajtó üvegét, ahogy a cserépbe kúszott nedvesség meg akarja fojtani a házat. Ignác kigombolja felül az ingét. Akkor megérintik a vállát. Pedig nem hallotta a nőt mozdulni.
– Maga jó ember. Segíteni akart nekem. Köszönöm.

Ignác a következő vasárnap megint elmegy a nőhöz. Megnézni, nem roppant-e össze. Si­monné örül a látogatásnak. Megköszöni a maréknyi kockacukrot, de nem eszik be­lőle. Hanem megígéri, hogy jövő vasárnapra süt belőle egy kis édes tésztát. Tisztelje meg vele a férfi, hogy eljön megkóstolni. Így egy hét múlva ismét ta­lál­koznak.
Bejárják a portát, a nő mutogat és magyaráz. A nyomdász szakszerű megállapításokat tesz.
– Tán csak nem ért a gazdálkodáshoz? – kérdi tőle a nő.
– Mért ne értenék? Nem voltam én mindig nyomdász. Rókabokorban nőttem föl. Tanyán. Bár a nyárligeti tanyák nem ilyen magányosak, mint itt, ott húsz-harminc ház is sorakozik egymás mellett. Vagy körben.
– Tudom. Jártam már a tirpákoknál. És mért hagyta ott?
– Muszáj volt. A kenyér miatt. Nyolc holdra hat gyerek jutott. Az keserves.
– Nem bánnám azt a sorsot. Mert gyerek nélkül még rosszabb – s megáll a nő, meglepődik, milyen természetesen bukott ki belőle a mély fájdalma. – Háromszor vetéltem. Több nem lehet, azt mondta az orvos… Szóval kevés volt a föld?
– Kevés. És gyenge. Még a dudva is nehezen nőtt benne, nemhogy a rozs. Nyomdába kerültem. Nem bántam meg. A grófnál egy pengő volt a napszám, én annyit kaptam órabérnek. Meg… Felnyílt a szemem. Bátrabb lettem. Szocdem ifi.
– Azok is vörösök?
– Olyasfélék.
A nő zavartan nézi a másik megkeményedett arcát. Nem tud vele mit kezdeni. Más­ról kérdez inkább:
– Emlékszik mi van a férjem üzenetében? Ami a földre vonatkozik.
– Igen. Adja oda Jóskának.
– De mi az, hogy „adjam oda”? Írassam át a nevére a húsz holdat, vagy csak engedjem, hogy ingyen használja, míg Berti… szóval, míg haza nem jön.
– Még a Jóskának való bérletbe adás is egy lehetőség.
– Úgy van. Az is. Miért nem írta meg tisztességgel? Itt vagyok most a kételyben.
– Alig volt hely azon a kis dobozkán, nem írhatott többet.
– Á, mindig ilyen volt. Vakkantott valamit, aztán tessék kitalálni, mit óhajt!
– Jóskával milyen a maga viszonya?
– Épp az, hogy semmilyen! Amikor Berti anyja meghalt, az apja új asszonyt vitt a házhoz, attól lett Jóska. De az apja is meghalt nemsokára. Az új asszony meg a féltestvér elmentek a nő anyjához. Jóska mostanra lett férfi. Már a telepi cigánylányokat is kerülgeti. Ha én meg Berti meghalunk, ő lesz a ház és a föld örököse, mert Bertinek más rokona nincs. De Berti még él! Miért temetné magát?
– Talán kétségbeesve, a vagonban…
– És még én is élek. Harmincöt vagyok. Miből tartsam el magam?
– Akkor az átíratás meg az ingyenes használatba adás kizárva. Művelje meg Jós­ka a földet, de fizessen tisztességes bérleti díjat.
A nő kukoricát szór a tyúkoknak, letapossa cipőtalpával a sarat, hogy a szemek ne süllyedjenek el. Gondterhelten sóhajt. Ignác mindent ért.
– Nem akar Jóskával kapcsolatba kerülni?
– Nem akarok tőle semmit. Nem szeretem. Csak rosszat hallottam róla. Berti küldözgetett neki ezt-azt. Pedig mindene meglenne, ha akarná.
– Nincs más: magának kell gazdálkodnia. A háború alatt sok nő kénytelen volt átvenni a férje szerepét, és általában megállták a helyüket.
– Én is megállnám, ha segítene valaki. Gondolkoztam már ezen, és… – kérdő te­kintettel néz a férfire.
– Én? Nekem van állásom a nyomdában. Nem tudok mellette napszámba járni.
– Nem napszámos kell nekem. Hanem aki átlátja az egészet, tárgyal olyan helyzetekben, amikor keménynek kell lenni, aki igát szerez, túljár a gabonakupecek eszén, az adót is elintézi… Nem napszámot fizetnék érte, szó sem lehet erről. Fe­leznénk a nyereségen!
Mióta Ignác találkozott a nővel, folyton arról fantáziál, hogyan segíthetné, gyámolíthatná. Ehhez később társult az a vágy is, hogy esténként simogathassa. Előző nap meg hanyatt fekve kellett elaludnia, olyan erősen látta magát, amint orrát a nő mellei közé fúrja, miközben hátulról a fenekét gyűri, szorongatja.
– Jól esik, hogy ilyen rövid ismeretség után így megbízik bennem. Hát… dolgozzunk együtt.
– Köszönöm Ignác. És kérem, hívjon Annának.

– Mi volt ez? – csodálkozik Anna, lefordulva Ignác testéről.
A tavaszi szántás levezénylése után úgy döntöttek, aludjon kinn a férfi a ta­nyán, majd reggel korán felkel és bebiciklizik a nyomdába. Hiába vetett meg a nő külön ágyat, Ignác átszökött hozzá, és a nő nem sokat ellenkezett.
– Mire gondolsz? – kérdi a férfi.
– Hát… Olyan melegem lett… És aztán… mintha felrobbantam volna. Ott lenn…
– De hiszen asszony vagy. Ez a testi szerelem.
– Ez?
– Ez hát. Még soha nem érezted?
– Soha. Én azt hittem, az csak annyi, hogy rád mászik… és, és aztán… és annyi. Berti nem tanított.
A nemi beteljesülés mellett még jó néhány dologgal megismertette Ignác An­nát. Például a körmös Hofferrel. (A Kállay uradalomból származott ez a csodajószág. Gyanúsan pöfögött és nyikorgott, de négy iga helyett végezte el a munkát.) Meg a bakhátas műveléssel. És még a műtrágyával.
A nő megszédült, mikor ’46 végén szembesült a nyereséggel. És ez a szédülés tartott évekig. Együtt szédültek a földdel és a politikával. Ignác ugyanis szocdemből kompártos lett. Először titokban. Aztán, még a nagy egyesülés előtt, már nyíltan is. A faluban és a tanyákon elterjedt a hír, hogy Simonné másik férfivel enyhíti férje hiányát („Ha egyáltalán hiányzik neki Berti!”), de nem tettek rá megjegyzést, mert a kompárt akkor már „A Párt” volt.
Ignác, ha csak tehette, kinn aludt nála, és próbálta megnyerni az eszmének. A nő bólogatott. De néha közbeszólt:
– Ha Sztálin Jóska olyan csodálatos ember, miért viteti el a magyarokat Szi­bé­riá­ba?
Ignác komoran nézett vissza az asszonyra.
– Sztálin elvtárs erről nem tud. Ha majd értésére jut, azonnal hazaengedi őket. Ki­tüntetéssel. Addig is felépítik azt, amit a németek meg a Horthy-fasiszták leromboltak. Kinn élmunkások lesznek! Itthon aztán munkaversenyben győztes brigádokat fognak vezetni.
’49 őszén fontos lépés megtételére kérte Ignác a nőt:
– Nem csinálhatjuk úgy a gazdálkodást, mint eddig! Én éjjel a nyomdában dol­gozom, nappal meg végzem a sok pártmegbízatást. Nem bírok többet! Rá­adásul a birtok szét van szórva a határban. Nagyobb fáradság egyik tagból el­menni a másikba, mint az ott végzett munka. Minden amellett szól, hogy összefogjunk a több kis- meg középbirtokossal.
– Ez ugye nem az a „közös”, nem a csajkarendszer…
– Persze, hogy nem. Tagosítjuk a birtokokat, aztán eldöntjük, hová mit ve­tünk. Nem két meg három, hanem két- meg háromszáz holdas szántókat alakítunk ki. Elosztjuk a munkát. Mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért, amihez igája vagy gépe van. Elsőfokú téeszcsé a neve.
– Téesz?
– Téeszcsé!
– Hát, nem is tudom…
– A kulák spekulál a terméssel, rejtegeti, feketepiacra szánja, ezért aztán áruhiány van, és folyton nő a terményadó. Ha szövetkezeti csoportot hozunk létre, mentesülünk az adó alól!
– Hát, az jó lenne. Mert idén már alig maradt valami a jövő évi vetőmag fölött.

Távolban egy fehér vitorla – ez a könyv van Anna kezében, és amikor a lapokból fölpillant, akkor is egy fehér vitorlát lát. Minden szokatlan és hihetetlen. Nya­ral. Ahogy az urak tették régen. A Balatonnál, ahová eljutni még álmában sem mert. És könyvet olvas. Nem Bibliát, kalendáriumot, vagy a községháza által kül­dött, gazdálkodásra vonatkozó rendeletet, mint némely parasztember tette ré­­gen, hanem regényt. Közvetlen haszon nélkül, csak úgy, szórakozásból. Für­dő­dressz van rajta. „Dressz.” Az ember még a szó kimondásába is belepirul. Pes­ti kisasszonyoknak, zsidó nagyságáknak való ez a flanc. Ő is azzá fog válni talán? Az előbb fürdött, most szárítkozik. Nyárligeten van strand, Sóstón. Fizetni kell érte, napkoriak ritkán járnak oda. A Csikós-domb alján kezdődik a Csikós tó, és vagy a régi országúti pléhfeszületnél végződik, vagy, ha szárazabb az idő, a Bartha-dűlőnél fordul szittyósba, zsombékosba. Néha majdnem teljesen kiszárad. Olyankor a halak oldalukra fordulva tátognak a bokáig érő vízben. A pa­rasztok kosárral, a vaddisznók a szájukkal vadásznak rájuk. A Csikós a napkoriak fürdője. Persze csak az aprónépnek, akiknek még nem szégyellni való a pu­céron rohangálás, pancsolás. Meg néha pár öregember is beül a vízbe, surcban, vi­lágítóan fehér bőrrel. Nagyobb lánynak, asszonynak pendelyben mutatkozni nem lehet. Erre nagyon figyelnek. „Jól is nézne ki a világ!”
Körben sirályok visonganak. Napkoron is vannak sirályok. Az eke után felszedik a kiszántott férgeket. Az itteniek, a balatoniak az ártatlanság és a kedvesség madarai. A vitorlás felett köröz jó néhány, s maga a hajó is olyan, mint egy kitárt szárnyú hatalmas sirály.
A szakadozott fellegek keletre vonulnak, ennek megfelelően világos és sötét pa­macsok haladnak a vízfelszínen, ami a hajó mozgásának érzetét kelti. Pedig az nem moccan. A vitorlavásznak bágyadtan állnak a keretben, mint ahogy a part nyírfáinak alsó ágai puhán simulnak a vízfelszínre. Az emberek a melegtől szédülten a park pavilonjának hűvösébe húzódtak, és kártya meg fröccsös po­hár bűvöletében múlatják az időt. Ami mégis megállt. Nem lesz több holnap, ez a délután nyúlik a végtelenségig.
– Mit nézel? – kérdezi a fagylalttal érkező Ignác.
– A vitorlást. Szép.
– A tiéd.
– Micsoda?
– A vitorlás. A DISZ hajója, vagyis a Párté. Vagyis az államé. Vagyis mindannyiónké. Vagyis a tiéd.
– Ami mindenkié, hogy lehet az enyém?
– Volt háza a szüleidnek?
– Volt. Egy rozoga burgyé.
– Amikor hazamentél, nem azt érezted, hogy a sajátodba érkezel?
– De igen.
– Olyan ez is. Mert már mindannyian egy családba tartozunk. Minden mun­­kás. A gyárban, a földön. Magunknak dolgozunk a magunkéval, és az ered­mény is a miénk lesz. Közösen élvezzük. És külön-külön is.
– Én ehhez még éretlen vagyok. Mikor először felmentünk az üdülőben ab­ba a csodás szobába, végig azt éreztem, hogy visszajön a régi tulajdonos és ki­zavar, akár valami kotnyeles cselédet.
– A bankár úr ide legfeljebb villanyszerelőként vagy úszómesterként fog visszajönni. Vagy, ha tudati fejlődése és kétkezi munkája alapján megérdemli, hogy befogadja a dolgozóosztály, mint üdülővendég.
Lemossák kezükről a fagylalt ragacsos maradványát, majd a leszállva egy­re dagadó nap vonzásában elindulnak a bóják felé.
– Itt. Itt és most! – jelenti ki Ignác.
– Mit? Csak nem…
– De igen.
– Megláthatnak, te bolond.
– Szeretném is. Hogy lássák, kihez tartozol.
Ami ezután következik, az fuldoklás a szerelemtől, az élvezettől, a fé­le­lem­­től és a víztől: a sellő és a halász gyötrelmesen gyönyörű násza.
A sekély vízben lebegve ernyednek el utána. Aztán Anna váratlanul sírni és nevetni kezd. S könnyes szemmel annyit mond:
– Ha ennek Napkoron híre menne…

Ignác leszáll kerékpárjáról a tanyaház előtt, s ahogy a morgó pulira ránéz, már tudja, történt valami.
A pitvarból edényzörgés hangja szűrődik ki. A nyomdász benyit. Anna az asz­talnál ül, kendőjét szorongatja, mellette egy magas, szikár, vörös hajú férfi. Nem alföldi fajta. Két marokkal tömi magába a kolbászt és a kenyeret. A belépőre mered tekintete, de egy pillanatra se hagyja abba a rágást.
„Tehát te vagy Simon Berti” – gondolja magában Ignác, és leül a tékához. Az­tán, mint a mulatozás után idegen helyen felébredő ember, felugrik. Egy­másra néznek. Bertit annyira leterheli a nagy nyelés, hogy nem tudni, annak vagy az ellenfél megérkezésének fájdalma tükröződik-e az arcán. Anna gyűrni kezdi a kendőjét. Megint olyan védelemért, segítségért könyörgő a tekintete, mint mikor elő­ször találkozott vele Ignác. És a férfiben most is úgy forr fel az érzelem. Né­zi a nőt, látja, amint szeretkeznek, civódnak, a hajnal hidege elől egymáshoz búj­nak az ágyban, és a gondolatra, hogy egyik sem lesz többet, pokoli nehézzé vá­lik a lélegzés. És arra a gondolatra, hogy a másik férfi, elképzelvén hites feleségét egy idegennel üzekedve, biztosan megvész, elgyengülnek Ignác lábai.
– Mit csináltál vele?! – üvölt végre a férj.
– Nem tehetünk róla. Anna főleg nem.
– Mit csináltál?
– Egyedül volt. Azt hittük, nem jössz többé vissza. Először csak segíteni akartam neki. Anna meg én… Anna…
– Nem Annával! A földdel! A földdel mit csináltál?!
Ignác meglepődve kapja fel fejét, s már egy gúnyos mosoly kezd éledni szája sar­kában, mikor rájön: a másik ezt a veszteségét még az előbb elképzeltnél is na­gyobbnak véli.
– A földdel? Azzal minden rendben van.
– A fenét! Bevitetted a kolhozba!
– Nincs itt olyan.
– Akkor téesz, vagy hogy nevezitek.
– Téeszcsé.
– Elveszitek a földet a paraszttól!
– Nem. Az marad mindenkinek a nevén. De nagy táblákban gondolkodunk. Száz, ezer holdakban. Úgy nagyobb a termelékenység. A terményt aztán a birtokhányad arányában elosztjuk. Közös a vetésterv…
– Vetésterv meg az ördög fasza! A kommunisták így kezdik. Aztán jön a kolhoz. Láttam, hogy élnek kinn a kolhoznyikok. Döglődve!
– Én nem voltam még a Szovjetunióban, de…
Nem folytatja. Mert a férj a nagykést megmarkolva feláll, és feléje indul. Anna nem mozdul. Ignác elmegy.

A gazdátlanul hagyott makadámút éles kövei kínozzák a talpát, az árok szélén kell haladnia. A napkori harang kondul egyet. Folytatás nélkül, mintha ez is félelmetes nagy bátorságot emésztett volna föl. A vénasszonyok nyara most fordul át az igazi őszbe, az esti langyosságot már át- meg átszövik nyirkos foltok, csípős nyilak, és Ig­nác tudja: lakásában, abban a tanács által kiutalt, egykor cselédszobának használt kis kamrában végképp meggyűlik és májusig kiszellőztethetetlenül meg is ül a hideg.
Visszafordul. Szekérzörgést hall. Maga sem tudja még, miért, de az akácfasor mö­gé húzódik.
A tanyaháznál pedig a szérűskert szalmakazla rejti el. Onnan figyel. Az istálló nappali meleget őrző cserepein gyíkok hasalnak. A tyúkok még nincsenek bezárva, de magot sem vitt nekik a gazdasszony. Mérgesen kapirgálnak.
A pitvarban lámpa gyúl. Az ajtóban megjelenik Berti. Köp, káromkodik, aztán elvonul az árnyékszékre. Sokáig ül ott. Anna kinéz, kérdezi, hogy van. Károm­ko­dás a válasz. Berti végre visszamegy, út közben gombolja be a nadrágját. Rövid ideig csend, majd zavartan vándorló fények, koppanás, reccsenés, káromkodás. A férfi megint megjelenik, most már hasát fogva megy az illemhelyre. A nő kísérné, de az ura ellöki.
Ignác előjön rejtekhelyéről. A küszöbön ülő Annához megy, akinek nincs ereje cso­dálkozni a megjelenésén.
– Itt fog nekem elpusztulni!
– Mi van vele?
– Így jártak mások is, ha a lágerből megérkezve telefalták magukat.
– Igen. Nincs rá valami szer?
– Keserűsó. Vett be. Kétszer is.
– Beöntés?
– Megbolondulok. Hazajön. Aztán ez…
– Lefogom, te meg…
– Mér ver így az Isten?
Kidől az árnyékszék ajtaja. Rajta Simon Berti. Nem bír felállni. Négykézláb, or­dítva mászik.
– Szétrobbannak a beleim! Segííít… segítség!
Ignác megfogja a nyakánál, mire a másik olyan ütést mér rá, hogy reccsen az állkapcsa. A megtámadott kóválygó fejjel próbál stabil helyzetbe kerülni, a haláltusáját végző hanyatt vágja magát, s jobbra-balra csapja fejét. Mintha levedleni ké­szül­ne egész testét, olyan mozdulatokat tesz. Szája szederjes és habzik, izzadtságtól lucskos hajába földcsimbókok ragadnak.
– Nem bírom… Nem bírom tovább! Vágjátok belém a kést… Könyörgöm…
Anna kötényébe rejtett arccal topog.
Ignácot elönti a gyűlölet, a részvét és a vetélytárstól való megszabadulás vágya.
Lekapja zakóját, és ráugrik vele az önkívületben lévő férjre. Váratlanul rövid a bir­kózás. A földet csapkodó kezek, felismerve, hogy új helyről jön a végzet, belekapaszkodnak a nyomdász ingébe, aztán mégis lehanyatlanak. Ignác azért még szo­rítja fejére a zakót.

Az asszony az asztalnál ül. Megint a kendőjét gyűrögeti. Bólogat Ignác szavaira, de nem szólal meg.
– Ne félj, Anna, a rendőrségtől. Az orvos simán kiállítja a jelentést. Gyakori do­log az ilyen halál manapság. Kihívod és… Én persze nem leszek itt. Mégis az a tisz­ta. De hát mitől is félnénk? Nem mi öltük meg. Vagyis nem én. Csak segítettem ne­ki. Szerencsétlen. Megváltás volt neki a halál. Szegény. Talán nem is lett volna jó élete veled. Ő még a régi kor embere volt. Persze dolgos, törekvő… De… Na, Is­ten nyugosztalja. Ha most élne, nem lenne könnyű helyzet. Legalábbis nekem. Ne­künk. Mert mi együtt vagyunk, igaz? Jó, nem terhellek most. Megyek, letakarom va­lamivel. Á, mindegy már neki. Aludjak ma itt? Ugye aludjak itt! Holnap együtt el­indulunk. Az orvosi sorompónál elválunk. Te mész az orvoshoz, én megyek a Pártba. Te, ha az orvos okoskodna, én azon is segíthetek. A Pártnak megvannak a… De hát minek is… Nem tehetünk róla! Anna. Mellettem vagy? Ugye együtt va­gyunk!
A nő nem válaszol. Ignác leül mellé, kezébe fogja arcát, és úgy ismétli meg a kér­dést. A nő bólint.
– Most már törvényesíthetjük a kapcsolatunkat. Eddig is elvettelek volna… Vagy­is boldoggá tett volna, ha feleségül jössz hozzám. Most már ezzel nincs gond. Kár, hogy szegény, hogy ez az ára… Na, ne félj kedves… Ne sírj!
Kivágódik az ajtó.
– Azt hiszed, elintéztél?! – üvölt Berti, mintha ereje teljében lenne, mintha csak álom lett volna az iménti vonaglása. – Túléltem Szibériát, túlélek egy kis bélgörcsöt is! A földemből pedig nem eszik a bandád! A földet nem adom!
Berti széket vág Ignác felé, aki a tékát maga elé tartva védekezik. Az ütésváltások, lökések, marások olyan gyorsaságban követik egymást, hogy Anna még az ép­pen szenvedő felet sem tudja beazonosítani. A férj az erősebb. A szerető viszont für­gébb és ésszel élő. Ha a helyzet úgy hozza, az asztal alá ugrik, s nincs benne gátlás a másikat hátba támadni, amint kínálkozik a lehetőség. És egyszer csak a kezébe kerül a nagykés. Berti ijedten behúzza nyakát, mikor ezt felfogja, de Ignác nagyokat csapva már lép is felé.
A következő pillanatban viszont mintha a mennyezet szakadt volna le, olyan ütés éri tarkóját.
Megfordul. Anna áll mögötte, a vajas szilke pedig, mellyel a nő lesújtott, beborítja cserepeivel, szilánkjaival mindkettőjüket.

Az ősz a vadkörte kivörösödésekor éri el zenitjét. Szépségben ilyenkor nincs párja az évszakok között. A szőlő lepergő levelei már engedik kidomborodni a duzzadt für­töket, a szakállas selyemkórók és a színes virágok között áttetsző pocsolyák csillognak.
Simon Bertiék beköltöztek a hajnalhágói csőszházba (az ebben lakó családot ki­­végezték az oroszok ’44-ben), és ezzel kerek lett a világ. A domb aljában a téeszcséből kivett saját 20 holdas szántója, amit úgy fog őrizni, hogy még pénzt is kap érte. A dűlőben a közöst elutasító napkori gazdák szőlői. Azokra is szívvel-lélekkel fog vigyázni: a vérnél erősebb kötelék köti már össze ezekkel a gazdákkal.
Berti átkarolja feleségét. Anna mosolyog, és hozzábújik. A férfi nem mérges rá. Megszédítette Annát az a másik, de ennek már vége. A 20 hold védelme térítette észhez a nőt, az irányította gondolatát, mozdulatait, mikor a szilkével lesújtott. Ak­kor döbbent rá, kihez is tartozik igazán. Lehet nagyobb szerelem annál, mint amit a föld iránt érez a gazda és a jó gazdasszony?
Bizonyára maga a föld is így gondolja, mert a hímzés szépségével felszántott Simon parcella a Hajnalhágó dombjának tövén felemeli fejét, mint egy hálás, boldog állat.

A nyárligeti pártbizottság Benczúr téri épületében a szokásos hurráoptimista szócséplést és öndicsérgetést követően a lényegre kerül a sor. Az alapszervezetek kül­döttei Bocz Ignácra emelik tekintetüket. Az előadónak nincs könnyű dolga. Egy­részt volt szocdemként neki duplán kell teljesítenie, duplán kell hűségesnek len­nie a Párthoz, másrészt a Simon-tanyán elszenvedett tarkósérülés fájdalmát újra és újra átéli. A meleg, a hideg, az idegfeszültség hozza elő.
Bocz Ignácz az osztályharc megváltozott jellegéről beszél. Már régen nem a grófok, Horthy-vitézek, csendőrök, papok ellen megy a nagy küzdelem, mert azok­­nak már annyi. De itt vannak még a legveszélyesebb reakciósok: a kulákok. Akik nem hajlandók belépni a szövetkezetbe, sőt másokat is a kimaradásra, kilépésre biztatnak. Akik éhbért fizetve zsákmányolják ki a napszámosokat. Akik ma­guk között terjesztik és olvassák Mindszenthy körleveleit. Akik adót csalnak, terményt rejtegetnek. Ők a demokrácia megvalósításának utolsó, ám annál veszedelmesebb ellenségei. A velük szemben folytatandó taktikát pedig Sztálin elvtárs foglalta össze zseniális tömörséggel: „Támaszkodj a szegényparasztra, szövetkezz a kö­zépparaszttal, üsd a kulákot!”
A küldöttek jelentőségteljes tekintettel néznek egymásra, s lelki szemük előtt megjelenik a gabonát begyűjtő, gazdákat adjusztáló különítmények képe. Egy kéz emelkedik a magasba:
– Bocz elvtárs, tulajdonképpen ki számít kuláknak?
– Meg kell szorozni a gazda tulajdonában lévő gyümölcsös és szőlő területét öt­tel, majd ehhez hozzáadni az egyéb mezőgazdasági művelésre alkalmas ingatlan te­rületét. 25 holdtól kezdődik a kulákbirtok. De… indokolt esetben már 20 holddal is fel lehet kerülni a kuláklistára. 20 holddal!

Az értekezlet után Bocz Ignác egyedül marad a teremben. Fejfájása nem szűnik. Pe­dig a gyűlés rendben lezajlott, nem volt aggodalmaskodás, okoskodás. A pártbizottság titkára is megveregette a vállát.
Kinyitja az ablakot, és kikönyököl. A beáramló levegő jót tesz, de az elé táruló látvány már kevésbé. A Vénusz-szobor előtt madarak marakodnak. Újabban megvadultak Nyárligeten. A sirályok és a galambok egymást támadják. Nem bírják elviselni a másik fajtát. „Ki gondolná?! Pedig galamb és sirály hasonlít egymásra. Mint­ha rokonok lennének.”

(Megjelent az Alföld 2018/3. számában.)

Borítókép: Mészáros Márton fotója a szerzőről (Mészáros Márton blogja).

Csabai László

szerző: Csabai László
honlap e-mail
Csabai László 1969-ben született Nyíregyházán; egy szegedi majd egy zwickaui megszakítással azóta is ott él. Író, nyelvtanár-könyvtáros egy helyi szakközépiskolában. Írásait számos folyóirat közölte. A legyőzött című elbeszélésének adaptációját a Magyar Rádió mutatta be. Legutóbbi kötete: Szindbád, a forradalmár (regény, 2017, Magvető).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések