Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Irodalom és médiakultúra
87810
post-template-default,single,single-post,postid-87810,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Irodalom és médiakultúra

Bengi László: Az irodalom színterei. Irodalom és sajtó összefüggésrendszere a 20. század első évtizedeiben

Magyarországon talán még nem érzékelhető olyan módon, mint nemzetközi szinten, hogy az irodalomtörténet-írás – ismét – kihívás előtt áll: a nagy szerzőkre koncentráló monográfiák, a szoros szövegolvasatok elégtelenségével szembesül. Az a két diszciplína, amellyel az irodalomtörténet-írás immár tartósan és eredményesen lép dialógusba, a kultúratörténet és a kommunikáció- és médiatudomány.

E dialógus első és legfontosabb belátása első hallásra evidensnek tűnik, de va­lójában nem az, s – ennek megfelelően – komoly következményei vannak: az irodalom egy kommunikációs rendszer, egy a sok közül, minden bizonnyal nem is a legfontosabb, de a társadalmi kommunikációs rendszerek között az egyik leginkább kidolgozott és komplex forma. Az irodalom társadalmi pozíciójához képest az irodalomtörténet-írás még mindig (túlzottan) irodalomcentrikus, ennek megfelelően elbeszéléseiben minden a központi tárgy köré épül, s ez egyáltalán nem se­gíti abban, hogy újraértse önmaga és az általa vizsgált tárgy helyét a társadalmi rendszerben. Ha elfogadjuk, hogy ez így van, akkor az irodalomtörténetnek (és így a magyar irodalomtörténetnek) nem árt újra átgondolnia saját pozícióját. S ugyan Bengi László a könyv előszavában felkínálja olvasójának az első fejezet át­ug­rásának a lehetőségét, valójában mégsem kellene ezt tennie, mert abban a fentiekhez hasonló kérdésekkel szembesül.

Az irodalomtörténet-írás a fentebb elgondolt, felvázolt keretek között az alábbi be­látások szerint írhatja újra elbeszéléseit. 1. Az irodalmi szöveg reprezentációk ko­herens rendszerét artikulálja, reprezentációkat termel és közvetít, kapcsolatot tart a többi reprezentációs rendszerrel, azzal, amit „társadalmi diskurzusnak” ne­vez­hetünk. Ez a belátás nem áll távol annak az irodalomszociológiának az elképzeléseitől, amely megközelítési módot a magyar irodalomtörténet-írás nem szívesen alkalmazza. 2. Az irodalmi szöveg konkrét kulturális formában létezik (lásd kéz­irat, könyv, füzet, ekönyv), s e formák történetének és a köztük lévő viszonyrendszernek az ismerete szükséges bármiféle szövegelemzés elvégzéséhez. Ez már csak azért is fontos, mert az irodalomtörténet továbbra is hajlamos az irodalmat a könyv formátummal egylényegűnek tartani. A 19. század elejétől kezdve, döntően a sajtóban bekövetkező változásoknak köszönhetően, a szerzők egyre többet, egy­re rendszeresebben publikálnak egyre nagyobb közönséghez elérő felületeken, egyre inkább a sorozatelv logikájának megfelelően. Kevésbé a szerzőn, mint in­kább a közvetítés folyamatain van a hangsúly, azon, hogy egy adott szöveg milyen közegben, hordozón (újság, könyv, színház, film) válik hozzáférhetővé, s hogy e hordozók és a szöveg között milyen kapcsolatok (folytatás, adaptáció…) jönnek létre. 3. Az irodalmi szöveg konkrét gyakorlatok eredménye: szó van egyfelől kollektív gyakorlatokról (társasági formák, illetve intézmények működése, szabályozó módjai) másfelől egyéni gyakorlatokról, amennyiben a szerzők a retorikai, stiláris, műfaji, materiális kényszerek ismeretében, azokhoz képest hozzák létre alkotásaikat. Az írók nem tekinthetnek el például attól, hogy milyen tipográfiai formát ölt egy szöveg, hogyan kerül kinyomtatásra, melyek egy adott kiadó által támasztott kény­szerek, de nem mellékes az sem – sőt, nagyon izgalmas kutatási terep lehetne annak vizsgálata –, hogy egy adott szerző milyen konkrét és képzeletbeli vi­szonyt alakít az adott korszak mediális feltételeihez, s a médiumok milyen poétikája bontakozik ki az adott életmű szövegeiben.

A Ráció–Tudomány könyvsorozatban megjelenő kötetek egyre többször vetnek számot a fentebb is vázolt folyamatokkal. Az egyik közelmúltban megjelent mun­ka, Hansági Ágnes Jókai-könyve, valamint e recenzió tárgyaként Bengi László kötete esetében – különböző módokon, de – az elmozdulások hasonló irányát látjuk. Hansági elemzései is irodalom és sajtó viszonyát állítják középpontba, s talán az sem véletlen, hogy e kutatások tárgya éppen annak a Jókai Mórnak az élet­műve, aki mintegy kísérleti egérként jelenik meg: részben azért, mert korai és ek­la­táns példája annak, hogy egy írói életmű a sajtóban alakul (s annak is, hogy a szerző maga is tisztán látja a sajtóbeli közlés jelentőségét és következményeit), részben pedig a Jókai-szövegek elemzése által kiválóan demonstrálható az új megközelítés vagy paradigmaváltás szándéka.

Bengi László kötete más kiindulópontokkal, más célokkal hajt végre hasonló típusú elmozdulásokat. A könyvnek három egymáshoz kapcsolódó célkitűzése van. Az első – erre utal a könyv címe, Az irodalom színterei – az irodalmi mű­kö­dés színtereinek vizsgálata. Már a szóösszetétel is világosan jelzi, hogy itt a hangsúly az előbbiről átkerül az utóbbira, pontosabban a szerző arra keresi a választ, hogyan ragadható meg az irodalom működése a társadalmi térben. Ehhez Jür­gen Habermas nyilvánosság-fogalmát teszi elemzés tárgyává. A második a ma­gyar irodalmi modernség folyamatainak vizsgálatát jelenti. Tulajdonképpen a ma­gyar irodalomtörténet-írás egyik régi közhelyének, a Nyugatnak a magyar irodalmi mo­dernség történetében játszott szerepének újraértése lesz a tét. A harmadik cél­kitűzés pedig egy életmű, Kosztolányi Dezső életművének, a szerző saját pozíciójához, irodalmi szöveghez, nyilvánossághoz való viszonyának pontosabb megértése. A könyv felépítése szerint a tágabb, elméleti kérdéseket vizsgáló fejezetektől ju­tunk el egy életmű aspektusainak elemzéséhez.

A könyv első fejezete Habermas nyilvánosság-elméletével vet számot. Bengi Lász­lót az foglalkoztatja, hogyan ragadható meg az irodalom egy olyan nyilvánosság részeként, amely nem normatív értelemben vett nyilvánosság. Ehhez a fogalom újraértelmezését kellett elvégezni. Mint mások, e könyv szerzője is egy tagolt nyil­vánosság elképzeléséhez jut el. Ehhez annak belátása szükséges – s ezt Bengi Lász­ló elemzése is hangsúlyozza –, hogy a nyilvánosság konkurens pozíciók együttélését jelenti: olyan kisebbségi pozíciók jelenlétét kell feltételeznünk, amelyek ma­guk is társadalmi reprezentációra aspirálnak. Gramsci hegemónia-elmélete nyo­mán azt kell megértenünk tehát, hogy a társadalmi csoportok közötti aszimmetria nem elsősorban dominanciát jelent, s ennek megfelelően a nyilvánosság he­ge­monikus és ellenhegemonikus tendenciák konfliktusának mezőjeként mű­kö­dik. A másik neuralgikus pont, amelynek tisztázása szintén szükséges, a tömegmédiumok által játszott szerep. A klasszikus megközelítés szerint ezek működése a nyilvánosság degradációját jelentette. Manapság azonban hajlamosabbak va­gyunk úgy gondolni, hogy a tömegmédiumok a nyilvános szféra színpadát jelentik, ám egyúttal annak aktorai is. Ennek értelmében írhatja azt Bengi László, hogy a megtapasztalás és a megvitatás csatornái egyre számosabbak, hogy az irodalom fo­lyama­tai­nak megértése során nem választhatjuk el egymástól a megjelenést és az ér­te­lem­adást. Abban az esetben, ha egy irodalmi szöveg többféle megjelenési formát ölt, akkor az a szöveghez való többféle viszonyrendszert is jelent. Bengi optikájában a nyilvánosság ilyen értelemben vett felfogásához hozzáilleszthető Bour­dieu mezőelmélete is. Amely – tehetjük hozzá – azért is fontos, mert jó példáját adja annak, hogy egy keretben összekapcsolható a szöveg belső szerveződésére és a meg­jelenés materiális, gazdasági, kulturális feltételeire koncentráló elemzés, to­vábbá felveti annak igényét is, hogy ne csak a mező bizonyos szeleteivel (általában és hagyományosan csak a szűk produkciós almezővel), hanem a teljes mezővel foglalkozzunk.

A könyv második fejezete az olasz származású, de az Egyesült Államokban ok­tató Franco Moretti kutatásaira való hivatkozással kezdődik. Tény, hogy Moretti ele­mzéseivel szemben hozhatók fel ellenérvek – például akkor, ha éppenséggel kelet-európai adatokra hivatkozik, amelyeket nem egyszer csak közvetett forrásokból vesz –, de az kétségtelen, hogy a distant reading módszere fontos, ha nagy időbeli és térbeli folyamatokat akarunk vizsgálni, s ha mindezt – és ez szintén na­gyon lényeges – nagy szövegkorpuszon akarjuk elvégezni. E fejezet célkitűzése az, hogy az olvasónak képe legyen arról, milyen helyzetben volt a magyar sajtó a Nyu­gat színre lépésekor, illetve az azt követő időszakban. Az adatokat Bengi Lász­ló körültekintően elemzi, megalapozott következtetéseket von le belőlük, továbbá nem csupán a szűkebb értelemben vett sajtótörténetre koncentrál, hanem figyelmet fordít a gazdasági, infrastrukturális feltételek alakulására is. A fejezet második ré­sze azt vizsgálja, hogy az olvasók mely rétegeivel és az olvasás milyen módjaival szá­molhatunk. Az olvasás tevékenységének századforduló körüli kétségtelen bő­vülése nem egyenletes sem földrajzilag, sem társadalmilag, az viszont tény, hogy a(z irodalmi szövegekhez való) hozzáférhetőség lehetőségei adottak, s ez sokféle elsajátítási technikát tesz lehetővé. A fejezet külön érdeme, hogy kísérletet tesz an­nak rekonstruálására, hogy egy, a korban jelentkező kultúrafogyasztói réteg, a vá­rosi munkásság esetében milyen olvasási szokások voltak azonosíthatók. Erről csak szórványos képünk lehet, mivel nem állnak rendelkezésünkre olyan vizsgálatok, mint amilyeneket például a kiváló francia történésznő, Anne-Marie Thiesse el tu­dott végezni, aki az oral history módszerével tárta fel a francia népi rétegek 20. század eleji olvasási szokásait.

A harmadik fejezet kiinduló tétele az, hogy az irodalom sajtóbeli nyilvánosságának két alapvető szervezőelve azonosítható: az újraközlés és az újraolvasás. Itt olyan pólusokról van szó, amelyek között átmenetek vannak. Az újraközlés a (ma­gyar) sajtó alakulásának egyik következménye, a bővülés olyan velejárója, amely olcsóbbá és hatékonyabbá teszi a médium működését. A teleírandó oldalak az irodalom szereplői számára is kihívásként jelennek meg. A Nyugat is az újraközlés-újraolvasás rendszerébe íródik (ez utóbbi Bengi László értelmezésében nem csupán az újbóli olvasást, hanem az olvasást mint újrafelismerést is jelenti). Fon­tos, hogy a szerző – kiindulópontjának megfelelően – elutasítja azt, hogy a Nyu­gat fontosságát és sikerességét esszenciális érvekkel (például a szerzőgárdával vagy az írások minőségével) magyarázzuk. A feladat inkább az, hogy a lap mű­kö­dési logikáját a korabeli gazdasági-kulturális kontextus felől értelmezzük. Így lesz megérthető az, hogy a szinte folyamatos gazdasági nehézségek új stratégiák alkalmazására sarkallták a lap működtetőit.

A negyedik fejezet elsősorban a Kosztolányi-kutatók számára okozhat meglepetést. Bengi László könyvének e fejezetéből az derül ki, hogy a különféle orgánumok belső vagy külső munkatársaként is dolgozó Kosztolányi számára a rendszeres, napi írás olyan kényszerként jelent meg, amely akkor érthető igazán, ha visszahelyezzük ebbe az összefüggésrendszerbe: a lapokat folyamatosan és időre el kellett látni kéziratokkal. E fejezet azt is demonstrálja, hogy ha újra akarjuk érteni Kosztolányi (s persze itt nemcsak róla, hanem más szerzőkről is szó van) élet­művét, akkor el kell hagynunk (részlegesen) a könyveket, és ki kell nyitnunk a na­pilapokat, folyóiratokat. Ez teszi lehetővé azt is, hogy akár az életmű eddig nem ismert szeleteire bukkanjunk. Bengi László azt bizonyítja, hogy a Bácsmegyei Nap­ló Tereferéinek szerzője minden bizonnyal Kosztolányi, aki a kéziratokat a Nap­lónak és a Pesti Hírlapnak is elküldi, az első közlés hol itt, hol ott történik, vagyis nem átvételről van szó. Végigkövethető továbbá az is, hogy a szerkesztői, szedői be­avatkozások milyen szövegmódosulásokhoz vezettek, s ezekből milyen következtetések vonhatók le. Világos, hogy itt a filológiai munka számára új dimenziók nyílnak, újra kell értenünk a genetikus kritikát, amelynek centrumából kikerül a szer­ző, s ez esetben a lapok rendszerében értelmeződnek a szövegváltozatok.

Az ötödik fejezet – az előző fejezet útján haladva – arra helyezi a hangsúlyt, hogy ha ebből a perspektívából közelítünk az irodalmi szöveghez, akkor az egyre kevésbé teszi lehetővé a szerzői logika felől való értelmezést – még egy olyan szer­ző esetében is, mint Kosztolányi. A fejezet arra mutat rá, hogy a nem homogén nyil­vánosság eleve nem engedi meg azt, hogy csak egyféle befogadásmódot tételezzünk fel, s a szerző maga sem tudja programozni művei recepcióját. A nyilvánosság folyamatainak való kitettség visszahat a szerző önértelmezésére, vagy arra, hogyan viszonyul az irodalmi szöveghez. Bengi állítása az, hogy Kosztolányi szövegfelfogását és annak változását nagyban meghatározta az újságírói tapasztalat.

A fentebbiekből kiderülhetett, hogy Bengi kötete – amely maga sem vonhatja ki magát a nyilvánosság folyamatai alól (ezzel persze a szerző is tisztában van) – sok­féle olvasói érdeklődésre rezonálhat. A Kosztolányi-kutatóknak éppoly fontos le­het, mint azok számára, akik az irodalmi modernitás folyamataival foglalkoznak. De legalább ennyire érdemes azoknak is forgatni, akiket – mint jómagamat is – az a perspektívaáthelyezés foglalkoztat, amely lehetővé teszi, hogy az irodalom folyamatait újra és máshogy tudjuk érteni. Bár az irodalom mediális létmódjaira való rákérdezés kezd általánosan elfogadott szemponttá válni az irodalomtudósok kö­ré­ben, messze vagyunk még attól, hogy az irodalomról való közgondolkodásban is érvényesüljön ez a megközelítés. Bengi László könyve talán ehhez is hozzájárulhat.

Bengi László: Az irodalom színterei. Irodalom és sajtó összefüggésrendszere a 20. század első évtizedeiben, Ráció Kiadó, Budapest, 2016.

(Megjelent az Alföld 2018/4. számában.)

Kálai Sándor

szerző: Kálai Sándor
honlap e-mail
Kálai Sándor a Debreceni Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének oktatója. Francia bűnügyi regényeket olvasva kezdett érdeklődni a populáris irodalmi műfajok és a modern tömegkultúra elméleti és történeti kérdései iránt, e témákban magyar és francia nyelven is publikált tanulmányokat.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések