Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Kortárs hagyományteremtés
87865
post-template-default,single,single-post,postid-87865,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Kortárs hagyományteremtés

Keszeg Anna: A holdbéli völgy képzelete

A kortárs médiatechnikai kondíciókat találóan sűrítő Letöltés. Média- és kommunikációtudományi könyvsorozat második köteteként Kolozsváron megjelenő könyv borítója a nyomtatott, az analóg és a digitális kultúra reflexív átjárásait jelzi. A Kriza János Néprajzi Társaság Fotóarchívumából származó fénykép (torockói menyasszonyi népviseletbe öltözött lány ruháját lehajolva igazítja egy idősebb asszony) ön­magában is izgalmas elemzésre invitál, a testtartások által is közvetített (női) vi­lágszerkezet kitapogatására, a ruhára irányuló mozdulatok és a női népviselet gazdag díszítettsége által a közösség női státuszra vonatkozó értékszemléletének értelmezésére – mindez azonban a borítónak csupán az egyik rétege. Az alakok és a torockói épített és természeti háttér (digitális) körül- és berácsozása jelzi az archív fotó és a kiolvasható (etnográfiai, antropológiai) kulturális jelentés redőzeteit, át­fordításokban és megváltozott kontextusokban keletkező kiolvashatatlan ta­karásait. Konceptuálisan trendi tehát a borító, miközben a legmélyebben hagyományőrző is, amennyiben elgondolkodtat egy hagyomány meglétén és létmódján. A könyvformátum stílusos igényességét és a borító látványképzésre (történeti és technikai rétegeire) vonatkozó reflexivitását azért emelem ki, mert mindez összhangban van a könyvben írottakkal, amelynek módszertana a hagyományos és a kortárs látszólag (időben) különböző kategóriáit alaposan egymáshoz közelíti, he­lye­sebben a tár­sadalmi imagináriusban keletkező különböző feltételeiket és a kö­zöttük történő (reprezentációs és ezzel szimbiózisban működő képzeleti) stratégiák dinamikus „kö­zlekedését” vizsgálja. És csak kívánni lehet, hogy a könyvnek a disz­ciplináris el­­határolódásokból, előfeltevésekből kimozdító, éppen ezért többszöri átgondolást igénylő módszertana magyar nyelvterületen is hagyományteremtővé váljon.

A napjaink médiaelméleti, kultúratudományos (térbeli fordulat, gender szempontok) belátásait, illetve alapos diszciplináris (helytörténeti, irodalomtörténeti, film­elméleti, néprajzi, divattörténeti) tudásokat ötvöző könyv öndefiníciója így hang­zik: „Jelen kötet a társadalmi képzeletnek azokat a történeteit gyűjti össze, melyek az erdélyi Torockó településéhez kapcsolódnak. Valójában módszertani kísérlet arra, hogy egymás mellé helyezze egy földrajzilag szituálható egység szimbolikus jelentéseit, hogy a köznapi és professzionális többmédiumú történetmesélés által e realitáshoz kapcsolt értéket és jelentéseket egy rendszerezett mátrixba kap­csolja. Hátterében azok a későmodernitásról szóló elméletek állnak, melyek a kortárs társadalmi képzelet mozgó és mobilis jellege mellett érvelnek. E képzelet elemeinek köszönhetően artikulálódik valóságtapasztalatunk, ennek kereteibe il­leszt­jük a va­lóság befogadott/felkeresett/megkeresett részleteit. E képzeletnek a valóság­ele­mek­hez illesztett komponensei úgy működnek, mint márkák, melyek azonosíthatóvá és tartalommal telítetté tesznek fogyasztói tapasztalatokat.” (7.)

Torockó tehát mint konstruált reprezentációkban keletkező márka és mint „a »képzelt Erdély«-turizmus kedvenc terrénuma” (12.) realitás és imagináció többszörös körforgásában létezik. És „azzal a megdöbbentően korán megjelenő tudatossággal, mellyel a torockóiak a saját identitásuk partikularitását felismerik” (8.), vá­lik kiemelt példává más erdélyi – a regionális identitás pragmatikus és szimbolikus értékét ötvöző – kultúrtájakhoz képest. „Itt egy olyan helységről van szó, mely a 18. századtól legalábbis jogi konstrukcióként tekint közösségi identitására, s azt egyfajta örökségként kezeli: a jogérvényesítés eszközeként használja.” (uo.) A To­rockó szabadságjogát megalapozó nagy torockói per „a társadalmi képzelet fogalmai szerint éppen arról szól, hogy a kollektív képzelet és imaginárius elemeit a jog szolgálatába lehet állítani: a történetből, a mítoszból törvényt lehet fabrikálni” (uo.). És a közösségi identitásnak mint jogi konstrukciónak a történeti ismerete „szabadítja fel” a jelenbeli konstruált márkák tudatos terjesztését. Torockó központi márkaértéke pedig éppen a „különlegességén alapuló identitástudat” (9.), és ezen csoportidentitás esetében „a társadalmi imaginárius identitásmeghatározó hatása jóval korábban válik meghatározóvá, mint más közösségek esetében” (15.). A könyv szer­zője pedig arra vállalkozik, hogy megmutassa „miből építkezik e képzelet szabadsága” (8.). Vagyis mindazokat a mediálisan különböző reprezentációkat elemzi, amelyek Torockó történetét alakították a 19. század második felétől napjainkig: „Eb­ben a hosszú tartamú történetben reprezentációt forgalmazó médiumnak minősülnek (1) a sajtó, (2) a helytörténet, a néprajztudomány és a turisztikai értekező próza, (3) a szépirodalom, (4) a vizuális tartalomtermelés különböző formái (festészet, illusztrációk, mozgókép, fotó), illetve (5) a népművészet különböző formái, me­lyek továbbélő divatjavakként és dizájntermékekként közvetítik a torockóiság jelentésszerkezetét.” (11.) A könyv sajátos módszertana pedig abban ragadható meg, hogy egyrészt egymás kontextusába kerülnek a mediálisan különböző forrás­anyagok és az általuk termelt reprezentációs elképzelések, másrészt a vizsgálat nem merül ki pusztán ezen tartalmak beazonosításában, hanem azok terjedését, jelentésmódosulását, remedializált változatait térképezi fel. Vagyis a (torockói) lo­kalitást termelő/teremtő társadalmi képzelet történeti és mediális átfordításokban zaj­ló reprezentációs mobilitást követi nyomon. Azzal az elméleti tudatossággal, hogy „a társadalmi imaginárius reprezentációi nem leképezik a társadalom értékösszefüggését, hanem létrehozzák azt” (16.). Konstruált reprezentációk tehát, amelyek viszont szimbolikusságukkal viselkedésmódokat teremtenek egy közösség szá­mára. Egyáltalán mint közösséget teremtik meg – Keszeg Anna összegzésében – azzal, hogy meghatározzák a má­sokhoz való viszonyulási módokat, a barátokról, ellenségekről alkotott elképzeléseket, a közösség saját múltjának és jövőjének értékösszefüggéseit, vagyis mind­­ezen teremtett reprezentációk „egyszerre eredményei és eszközei a közösség vi­lágértelmezésének” (uo.). A torockói közösségi identitást éppen a társadalmi imaginárius visszatérő és különböző mediális mutációkba átforduló képzetei erősítik, és így válik ezen képzelet az egyéni életösszefüggések alapjává is, illetve megfordítva: egyéni életösszefüggések hitelesítik szimbolikusságát.

Keszeg Anna könyve azt a meggyőző belátást közvetíti tehát, hogy egy hagyományos csoportidentitáson alapuló társadalmi képzelet különböző reprezentációkban való remedializálódó és újrapozicionálódó terjedése éppen ezen képzelet (iden­titásőrző) voltát képes erősíteni. A mumifikáló őrzés helyett a társadalmi képzelet szimbolikusságának ereje a reprezentációs átfordulások fenntartó hatásában vá­lik kitapogathatóvá. A könyv módszertanának köszönhetően az olykor mumifikáltnak képzelt korabeli irodalmi vagy mozgóképes alkotás éppen ezen közösségi képzelethez kapcsolt reprezentációs helyként meglepően elevenné és mai kérdésfelvetésekkel telítetté tud változni külön-külön és együttesen is. A lokalitást teremtő reprezentációgyűjtemény (Jókai Mór: Egy az Isten, Ignácz Rózsa: Torockói gyász) kontextusának hiányában feltételezhetően Indig Ottó színműve (A torockói menyasszony, 1931) és ennek remedializációi (Keleti Márton: Torockói menyasszony, film, 1937; Béres Attila: Menyasszonytánc, klezmer musical, 2006) is másképp voltak befogadhatók, mint immár A holdbéli völgy képzelete által teremtett hálózatban. Mindez közvetve a kultúratudományi és az esztétikai, poétikai szempontok nem feltétlen illeszkedését is színre viheti. Egyrészt abban az értelemben, hogy olyan művek kerülhetnek középpontba és egymást értelmező viszonyba egy lokális társadalmi imaginárius vizsgálatakor, amelyeket egyébként esztétikai egyediségükért nem biztos, hogy újra és újra megnéznénk, elolvasnánk. Másrészt olyan szempontból, hogy éppen a kultúratudományi (például gender és etnikai) szempontok mentén egy adott mű esztétikája árnyaltabbá válik. Itt most csupán A székely önellátó köztársaság című fejezetben szereplő Indig Ottó/Keleti Márton szín­mű­vé­nek/filmjének újrakontextualizálódását emelem ki.

Keszeg Anna több síkon is lényeges átértelmezéseket valósít meg az etnikumköziséget színpadra/vászonra vivő mű(vek) különböző kulturális kontextusokba helyezésével. A férfi főszereplő karaktere (Jávor Pál alakításában) a könyv finom iro­nikus értelmezésében az „önbeteljesítés és örömszerzés individuális modelljeként” (Hadas Miklóst idézi Keszeg, 65.) értett Szindbádnak mint „az archaikus ma­gyar férfikód reprezentánsának” (Hadasra utalva, 64.) korábbi „megzabolázatlan” (uo.) változataként alakítja a magyar férfikódok sorát: „Ez a János vitézig is visszavezethető karakter, aki ugyanazon, nagyon kivételes nő miatti szerelem érdekében mozgatja meg minden energiáját, s ezért taszít el magától minden érvényesülési le­hetőséget, miközben szenvedésével óriási fizikai és szellemi energiákat őröl fel, ti­pikusan magyar férfiszereplő. Indig invenciója, hogy nem hozzá hasonlóan érzelmileg motivált nőtípust ad mellé, hanem gyakorlati érzékkel is rendelkező, pragmatikus, önérzetes figurát. Az önérzetesség viszont a sztereotip magyar büszkeségnek felel meg, s ráadásul a sztereotip román simulékonyság perspektívájában ke­rül felmutatásra.” (65.) A gender szempontok mellett az etnikai megbélyegzésre is reflektáló értelmezés rámutat, hogy „a melodráma és népszínmű keverékeként fe­lépülő Torockói menyasszonyban a magyartól eltérő etnikumú szereplők mindössze zsánerfiguraként tudnak megjelenni, azonban kétségkívül szerethető zsánerfigurákként” (66.). Ennél a könnyen belátható megállapításnál a könyv írója nem áll meg, hanem a film mellé felidézi a korabeli történelmi kontextust, éspedig a Tu­rul Szövetség (1919–1945) által megfogalmazott „őrségváltó” numerus clausust, és így a Torockói menyasszonyban Keleti Márton, Kabos Gyula és Jávor Pál révén, az épp általuk előállított, eljátszott történet önértelmező kontextust (is) nyer. A film­ben zsidó származással (ahogyan utólag kiderül) tévedésből összekapcsolt és ezért kiközösített Rózsinak (Dajka Margit alakításában), a torockói takaros lánynak a jóságos – Kabos Gyula által alakított – román közjegyző a következőt mondja: „Te születtél édes lányom, de éppencsakhogy születtél.” (67.) A magyarul tudó és beszélő román közjegyző ezzel a bonyolult magyar partikulával „summázza” egy kö­zösség zsidósághoz való viszonyulását, „a zsidó identitásból származó gondok korrigálására egyetlen opció adódik: a nemlétezés választása, mely enyhébb baj en­nél a megbélyegzésnél” (67.). A film stáblistájának a (1937-es) kontextusában a ro­mán közjegyző „éppencsakhogy”-ja a filmen kívüli „őrségváltásra” is utalhat, vagyis a film zsidó színészeinek helyzetére is. A film „iróniája, értelmezési gesztusai azonban kétségkívül túlságosan finomak, intellektualizáltak ahhoz, hogy main­streammé válhassanak. És az is kétségtelen, hogy a populáris népszínmű és a me­lodráma műfaji konvencióiban is jól el lehet férni úgy, hogy a román jegyző szavainak finom iróniája ne váljék erős és meghatározó szólammá.” (68.) Pedig a könyv által megnyitott interpretációs térben további értelmezésekre nyitottként tá­rul elénk egy magyar filmben, hogy a zsidóságot nemlétezőként kizáró/megszüntető legsötétebb (burkolt) közösségi képzelet román közvetítéssel fogalmazódik meg magyarul… Mindez egyszerre rögzítheti e nyelvi kifejezést nyert (a lét nem-lé­tét kimondó) képzetet a jelzett közösség lokalitásához (ennek hibriditása okán is), de ugyanakkor nyugtalanítóan szabadon is hagyja a film, mint ami nem pusztán a korabeli torockói közösségi imaginárius sajátja.

Hagyományőrzők és kortárs változásban hívők álláspontjait úgy tudja példa­ér­té­kűen egymáshoz közelíteni Keszeg Anna könyve, hogy egyszerre szerzünk el­mélyült ismereteket egy (materiális és diszkurzív közegekből létrejövő) kultúrtáj történetiségéről, egy lokális közösségi imaginárus működéséről, mindennapjairól. Másfelől viszont nyomon követhetjük a mindettől elválaszthatatlan történetmondó és látványképző reprezentációk folytonos újraképződésének mobilitását, amely fo­lya­mat éppen ezt a (diszkriminatív képzetekkel is terhelt) történetiséget egyszerre „őrzi” és alakíthatja performatív és reflexív módon mássá.

Keszeg Anna: A holdbéli völgy képzelete, Erdélyi Múzeum-Egyesület, 2015.

(Megjelent az Alföld 2018/4. számában.)

Borítókép: Torockói népviselet (Wikipedia)

Dánél Mónika

szerző: Dánél Mónika
honlap e-mail
Dánél Mónika 1976-ben született Csíkszeredában. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének adjunktusa. Kötetei: Áttetsző keretek. Az olvasás intimitása (2013), illetve Nyelv-karnevál. Magyar neoavantgárd alkotások poétikája (2016). Társszerkesztője volt az Esemény – Trauma – Nyilvánosság (2012) című tanulmánykötetnek. 2015-2018 között Bolyai János Kutatói Ösztöndíjban részesült. A másság terei. Kulturális tér-képek, érintkezési zónák a kortárs magyar és román filmben és irodalomban című (2014-2018) nemzetközi OTKA-projekt vezetőjeként a jelzett kulturális és mediális tér geopoétikai alakzatait, illetve a posztkommunista társadalmakban az intimitás és a nyilvánosság kódjait teremtő reprezentációk alakulását és hatását kutatja. 2018 őszétől két és fél évig az Oslói Egyetem posztdoktori kutatója.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések