Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Tompa Andrea: Az olvasás adománya
88328
post-template-default,single,single-post,postid-88328,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Tompa Andrea: Az olvasás adománya

Debreceni Ünnepi Könyvhét megnyitója, 2018

Kedves debreceniek, kedves meghívóim,

kedves olvasó emberek!

 

Köszönöm ezt a meghívást, bevallom, nehezen álltam rá. Úgy érzem, az íróktól, költőktől, művészektől ma sokat várnak a nyilvánosságban: legyünk magvas és fe­lelős gondolatok kimondói, kritikusak, kemények, humorosak, bátrak. Továbbá még szépek is, és lehetőleg szimpatikusak, előbbit mindenképpen a női szereplőkkel kapcsolatban szokták elvárni, ha netán egy nő ma vezető szerephez, mikro­fonhoz jut. Főleg netán, mert ugye nemigen jellemző.

Ezt most mind tegyük félre, hogy ne csalódjunk magunkban és egymásban. És tér­jünk vissza eredeti szándékunkhoz, ahhoz, amiért ide jöttünk, amiért sokszor ide­jöttünk már – ha nem is éppen ide, erre a szép, tágas, térre, de a könyvekhez kapcsolódó eseményekre, könyvek közé. Hiszen amit itt ma ünnepelünk könyvhét néven, az nem a vásárlás, hanem egy egyedülállóan emberi tevékenység, egy ha­talmas adomány: az olvasás.

Úgy emlékszem, az olvasás nem jött könnyen gyerekkoromban. Emlékeim szerint – ami valójában a szüleim emlékezete – nagyjából semmit a világon nem ol­vastam. De nem csináltak belőle gondot. Nem azért, mert nem tartották volna fontosnak, hanem mert nem volt idejük odafigyelni. Ez a gyerek nem olvas, gondolták, azt sem tudom, gondolták-e, de fennhangon nem mondták, legfeljebb vállvonogatva: ez a gyerek nem olvas. Lehet, hogy volt bennük annyi bölcsesség, hogy felismerték, az olvasás nem olyasvalami, mint a fogmosás, amivel fenyegetőzni le­het, és amit minden gyerek szívesen ellóg, elvégre nem lehet ilyeneket kilátásba he­lyezni, hogy ha nem olvasol fiam/lányom, akkor kilyukad a fogad, és mehetünk a fogorvoshoz tömni, és az biza fájni fog, úgyhogy jobb, ha túlesünk most a fogmosáson. Ha nem olvasol, fiam, nem lyukad ki a fogad, nem megy tönkre az éle­ted, legfeljebb kicsit kevesebb élményed lesz, lemaradsz valami igazán jóról, örö­m­teliről, ami egész életedben elkísérhet. De honnan tudhatnád, hogy lemaradsz, ha sosem próbáltad?

Nincs nagyon mit kilátásba helyezni, nem úgy, mint a gyümölcs- vagy spenót­evésnél, amiről, tudjuk, szintén jó volna leszállni szülőként, hogy úgy mondjam, majd megjön hozzá a kedv, reméljük. Legfeljebb ilyeneket mondtak, hogy látod, a nővéred már olvas, a nővéred a te korodban már olvasott, már 5 indiános könyvet is elolvasott, vagy ma, mi a gyerekünknek, 8 Ruminit az osztálytárs. Hát jó. Akkor dafke nem olvasok, gondolja a gyermek, vagy ha nem is gondolja, az eredmény ugyanaz, nem olvas. Dafke nélkül. Miért kéne olvasni?, tűnődhet magában.

A bölcs szülők pedig, akár olvasós szülők, akár nem, és szerencsére egyik té­nyező sem örök és állandó, tudják, vagyis csak remélhetjük, hogy tudják, az olvasás nem olyasvalami, amiről prédikálni kell. Hanem az olvasás olyasvalami, ami ezer hajszálérrel, titkos kóddal összekapcsolódik ugyan a szülőkkel, iskolával, ta­ní­tó­nénivel, osztálytanítóval, nővérünkkel, az otthon lévő könyvek számával és a velük lebonyolódó valós idejű forgalommal, és később még annyi mindennel, kezd­ve leginkább a magyartanárokkal, de mégis olyasvalami, ami megtörténik az em­berrel. Leginkább talán a kegyelemhez tudnám hasonlítani, amelyért annyian és annyit kell tenni, tennünk, ám mégis valahogy ez a tőlünk független megtörténés jut eszembe, amikor az olvasás adományára gondolok. Más teológiai rendszerben nevezhetitek szerencsének.

Ez az adomány azonban nincs mindig velünk. Aki olvas, tudja. Aki nem, az is.

Szüleimnek sok könyve volt otthon, de mire én nagyjából elkezdtem felfogni lé­tük finom, titkos működését – vagy ahogy mondják a tanítók, képessé váltam a jó és rossz különbségtételére –, csak azt láttam, hogy loholnak a munka után, mun­kahelyek után, hogy etetni, ruházni, iskoláztatni tudjanak, és fáradtan zuhannak magányos ágyukba, miközben éjjeliszekrényükön a könyv ugyanott, ugyannál a lapnál megjelölve, hasra fordítva vagy gondosan hímzett könyvjelzővel ellátva, de mozdulatlanul hever. Nem láttam őket a kert mélyén egy pokrócon könyvvel órákra elvonulni, nem láttam a folyóparton, a parkban, az esti olvasólámpánál, iz­gatottan, boldogan, elmerülve.

De az én történetem, mert itt állok önök előtt, jól végződik. Vagyis olvasó is let­tem. Előbb mindenképpen olvasó, s csak később író. Vagyis megkaptam az ol­vasás adományát. Bár talán ez sem ilyen egyszerű.

 

Szüleink viszont mondtak mesét nekünk, két kislányról és kalandjaikról, akik én meg a nővérem voltunk, a mi hasonmásaink mentek nyaralni, pedig mi nem, ve­lük történt meg annyi rengeteg fordulat, meglepetés, ami velünk nem, ők utaz­tak és nagyszerű iskolába jártak és felrepültek a felhők fölé. A világ velük kitágult, tele lett eseménnyel és váratlansággal, a hősök pedig kalandoztak és mindig győ­zedelmeskedtek, de azért, akárcsak a földön, sokat civakodtak. Ma már tudom, fő­leg Bertolt Brechttől, hogy az irodalom vagy a színház nem vigasz a meg nem élt életért, mert az élet helyett semmi nem lehet. Nincsenek pótlékok, vagy ha igen, ha­lálosak. Brecht sokkal többet vár irodalomtól és színháztól egyaránt, az ember radikális átformálását. Bár szkeptikus vagyok önmagunk formálhatóságában, főleg amikor magamra nézek, de azért bizakodó.

Anyám valószínűleg ügyetlen, de annál hatásosabban elmondott meséi a teret nyitották meg. A nagyanyámé inkább az időt: a konyhaasztal mellett, vagy bent, a csen­des szobában, a mozdulatlan délutánokban, tévéműsor nélküli estékben im­már a családjáról mesélt, a múltról, a szerelmeiről, Klein Bandiról, a zsidó fiúról, aki­hez nem me­hetett hozzá, a festőiskoláról, amit nem végezhetett el, a teniszórákról és háborúról és a nehezen született gyermekéről. Ideadta a történetét, az életét, rám bízta, pontosan úgy, ahogy a könyvek is. Ugyanebben a kiskamaszkorban apámmal verseket ta­nultunk és szavaltunk, mert azt hittem, színésznő leszek. És persze királylány.

Aztán jött a könyvfordulat, bár nem jelentette be magát, csak megtörtént: megérkezett az iskolába egy magyartanár, aki nem pusztán irodalmat tanított, vagy nyári olvasónaplót akart összevont szemöldökkel beszedni, hanem beszélgetni kí­vánt novellákról, versekről, szövegekről, a kamasznak pedig véleménye lehetett. Vé­leményem! Nem volt, de bátorított rá, hogy legyen. Hogy túléltem a saját ka­maszkorom, és feltehettem nagy, halálos komolyságú kérdéseimet, abban az olvasásnak is fontos szerepe volt. Mert anyám, bölcsességét áldom, nem esett kétségbe, amikor a lánya a paplan alatt elemlámpával olvasott, hanem azt mondta, kapcsoljam fel az éjjeli lámpát, és vigyázzak a szememre. Hozzátette szigorúan, nem tudja, holnap reggel hogy fogok felkelni. Azt viszont tudta, hogy iskolába nem sze­retek járni, s hogy a könyvek beszéltek hozzám, az iskola meg önmagával volt el­foglalva. Én meg az énkeresésemmel, amelyben a könyvek – a szabadságnak ezek az egyszerű és mégsem olyan könnnyen hozzáférhető formái – segítségemre voltak.

De egy kamaszt nem érdekli a másnap reggel, ahogy ma már jobban érdekel, és nagyobb szenvedéssel is jár a könyvek általi kialvatlanság, nem is gyakorlom. Kér­déseim, bár még mindig halálos komolyságúak, lassúbbak lettek, és kivárom a hol­napi választ rá, mert tudom, hogy van holnap, és a könyv holnap folytatódik. Ka­maszolvasmányaim jelentős része azok közül származott, amelyek szemmagasságban voltak a könyvespolcon, karnyújtásnyira, mint ma a drága termékek a boltban. Szerencsére Örkény és Dosztojevszkij álltak szemmagaságban, meg a Csendes Don, ez utóbbi minden háztartásban megvolt akkoriban. Nem rossz könyv, inkább egyoldalú.

Ma már én aggódom azon, hogyan fog holnap reggel felkelni az, akinek mesélek vagy olvasok, és aki még nem kapta meg az olvasás adományát. Mert reggel iskola, immár nem nekem, hanem neki. Legjobban a saját meséjét szereti, a saját hőseivel, és főleg, amikor ketten mesélnek neki felváltva a szülők, a történet fonalát egymásnak átadva. „Ezt most találod ki!” – csattant fel nemrég, mert mindeddig a mese, az elbeszélt, itt-most kitalált élő szó és előre leírt azonos volt számára.

Legényemmel mostanában gyakran fekszünk frissen avatott függőágyunkban, két­fős olvasóklubunkban, és olvasok neki. Még soha nem mondta, hogy elég, hagyjuk már abba ezt az unalmas fogmosást. Sosem elég. A szám kiszárad, bár, mint professzionális felolvasó szakember, pohár vízzel megyünk olvasni, s az egérke kalandjaitól is, bevallom, olykor álmosodom, és csak annyit kérdezek, hogy fogsz felkelni holnap reggel, amikor iskola. Jó, még a fejezet végéig. Majd morcosan közli: pedig most kezdett érdekes lenni.

Az én saját olvasásom abban a csendben történik, amit ma olykor nehéz megtalálni, megtalálnom. A metrón is lehet olykor csend és boldog olvasás – főleg kindle-n, rászoktam, mert egyszerre sok könyvet vihetek magammal –, máskor a leg­nagyobb éjszakai csendben sem találok rá. Hiszen a csendet, ahova a könyvek hullanak belénk, nem magamon kívül tudom megtalálni.

Az olvasás adománya azonban nincs örökké velünk, ahogy semmilyen ajándék. Meg tudnék nevezni verset, novellát, könyvet a belső szürke állapotainkról, amikor a világ kihűl és érdektelen, amikor a belső üresség nem a várakozás arra, hogy szavak hulljanak belé, hanem valami dermedtség, amibe nem könyvek, mon­datok, szavak kellenek, mert azok visszhangtalanok maradnak, csak papír és nyomdafesték, egy néma író néma könyve. Nincs semmi, minden kihunyt, ember, állat, erdő, nincs vigasz ilyenkor. A könyv sem tud az lenni. Ismerem ezt a szürkeséget, ezt a visszhangtalan léthiányt, ami mégis nagyon a létünkhöz tartozik, hisz olyan erővel próbáljuk elnémítani, amikor ott ülünk, azonnali ingerekre és válaszokra és elismerésre várva, ami betölti majd az űrt, híreket pörgetünk, közösségi ol­dalakat, áruházat, nyelvünk pergeti a pletykát, a semmit, várjuk, hogy majd be­tölt nem ez, hanem a következő, a még következő hír, poszt, komment, lájk, megvásárolt termék, leküldött pohár. Semmire sem jut csak néhány másodpercnyi fi­gyelem. Ismerem ezt a szürkeségbe zárt belső állapotot, ahova nem tör be a könyvek fénye. Még a sötét könyveké sem. Hiszen zárva vagyunk.

Ismerek egy másik zárványt, ami olykor vagyok – és amit mindenki, aki könyvet ír, ismerhet –: amikor az ember a fejében lévő könyvet próbálja kiolvasni. Az írás sokszor ehhez hasonlít – kiolvasni, kibetűzni a fejemben lévő könyvet. Amelyben sajnos nem jól látszanak a betűk, gyakran egyáltalán nem látszanak, meg nagyon kuszák, érthetetlen nyelven íródnak a mondatok, vagy a szemüvegünk rettentő rossz hozzá, hunyorgunk, és boldogok vagyunk, ha sikerül kisilabizálni egy sort. Évekig tart, míg ezt a könyvet nagy hunyorogva kiolvasom. Ez az olvasás valamiféle előhívás – elő kell hívni, csalogatni, napfényre könyörögni a könyvet, ami ott van a fejünkben, sokszor megdöbbentően késznek látszik ott bennt. Ilyenkor ne­héz mások könyveit olvasni.

Kamaszkoromban olvastam, és döntő, valahogy azóta sem gyógyuló hatással volt rám az a gondolat, amelyre Virginia Woolfnál találtam rá – vagyis nem én ta­láltam, ne túlozzunk, hanem magyartanárom kalauzolt el hozzá –, szóval azt olvastam Woolfnál, hogy az íráshoz három dolog kell csupán: pénz, idő és saját szoba. Ezt főleg a női írókról gondolja így ez a csodálatos író. Woolf valahogy evidenciának tekinti a többit: önbizalom, képzelő- és alkotóerő, a könyv, az olvasás tisztele­te, hagyománya, és még annyi más, amivel ezen a napon, ezen a konkrét napon sem mind rendelkezem. A kételyek legyűrését, elviselését, türelmet önmagunkhoz és a műhöz, készenlétet a világra, amelyről szólni akarunk – ezt mintha evidenciá­nak tekintené. Nem tudom, az olvasáshoz nem ugyanezekre a feltételekre van-e szükség. Pénz, idő, saját szoba.

Nem tudom, hogy annak, akinek még nem adatott meg az olvasás adománya, kegyelme, szerencséje, hogyan magyarázzam el, miért jó az olvasás, miért kell – ezt a kell-t sokszor szülőként, tanárként gondoljuk. Nincs mit magyarázni az örömön, ahogy az is elmondhatatlan, hogy élni jó, örömteli dolog, jó és nehéz. Csak az olvasás örömének gyakorlását mutathatom meg neki, hogy az olvasás felemel, le­sújtva felemel sokszor, hogy bekapcsol a világba, kikapcsolva bekapcsol, hogy megint a világ része legyünk, jobban értsük, jobban örüljünk neki, jobban fájjon a fájása is, ne tompuljunk egészen el. Csak gyakoroljuk az örömét, és bizakodunk, hogy majd eljön ott is az adomány, ahol még nincs. Szerencse, adomány, kegyelem, vagy amilyen néven illetik, eljön és tartósan velünk marad.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

(Megjelent az Alföld 2018/9-es számában.)

Tompa Andrea

szerző: Tompa Andrea
honlap e-mail
Tompa Andrea 1971-ben született Kolozsvárott, 1990 óta Budapesten él, író, tanár, a Színház folyóirat főszerkesztője. Eddig három regénye jelent meg (A hóhér háza, 2010; Fejtől s lábtól, 2013; Omerta, 2017).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések