Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Gondolatkísérlet forradalommal
88637
post-template-default,single,single-post,postid-88637,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Gondolatkísérlet forradalommal

Potozky László: Égéstermék    

Potozky László 2017 végén megjelent második regénye, az Égéstermék egy jól kö­rülhatárolható tendenciát követ, illeszkedik az elmúlt években megjelent azon kö­tetek sorába, amelyek negatív jövőképet rögzítenek a társadalom drámai hanyatlásán keresztül. Potozky politikai disztópiája egy rövid időn belül eszkalálódó, véres forradalom vízióját láttatja egy fiktív, de evidens referenciákkal bíró, így könnyedén azonosítható kelet-európai országban. Sok helyen elsősorban generációs re­gényként hivatkoznak rá, hiszen a revolúció a 2010-es évek fiataljainak társadalmi és közéleti felelősségvállalásából ered.

A Horváth Tamás által tervezett, a Magvetőtől megszokott módon ízléses borító azt a tömör és súlyos atmoszférát sugallja, amelyet egy ilyen téma természetsze­rű­­leg megkíván. A közterek tisztántartását szolgáló, egyszerű seprűből harceszköz válik, a megtisztítás fogalmát ideológiai célokhoz rendelve, míg a szablyaszerűség­re száradt vér képe jelöli a lázadás fizikai következményeit: így fordul át lélektanilag a tüntetés forradalommá. A címet a metaforikus szerkezet szempontjából frappánsnak találom, nem túlságosan magától értetődő vagy direkt, és lehetőséget ad a továbbgondolásra. Az égéshez három alapfeltétel együttes megléte szükséges: az éghető anyagé, az égést biztosító közegé, valamint az anyag gyulladási hőmérsékletét elérő hőé. Az égéstermék – amely az eredmény referenciája – kétféle lehet at­tól függően, hogy tartalmaz-e további éghető elemeket: tökéletes és tökéletlen. A cím tehát absztrakt szinten magába sűríti egy forradalom szerkezetét, illetve an­nak lehetőségeit is.

Mindez egy különlegesnek mondható perspektíván keresztül reprezentálódik, ahogy a fülszöveg írja: „alulnézetből látjuk, hogyan válik egy kívülálló a népfelkelés részévé”. Nem feltétlenül unikális az ötlet, hogy a nagyszabású, történelmi pillanatokat egy kvázi neutrális nézőpontból követjük végig a dolgok sűrűjében közvetlenül résztvevő, aktív személy szemszögének aktiválása helyett – részben például Ménes Attila Folyosó a holdra című regénye is hasonló ebből a szempontból. Az írói döntés logikus: a kívülálló pozíciója szükséges az események objektívebb, elemelkedett láttatása végett, hiszen egy szenvedélyesebb attitűdöt képviselő szereplő nézőpontja talán fontos körülmények kizáródását eredményezné. A regény elbeszélőjének neve nem derül ki, egyedül anyja szólítja meg a repetitív „Kün­csöm” becenéven, de ez sem egyedítő, hiszen testvéréhez ugyanúgy kötődik. Több­nyire rezignált és szorongó, szótlan karakter, aki nem kommunikál megfelelően a kör­nyezetével, nem artikulálja saját véleményét, azonban visszaemlékezései mint­egy illusztrálják az olvasó számára bezárkózásának, frusztráltságának indikátoraként ható eseményeket. Múltjából kiragad egy-egy kardinálisnak ítélt gyerekkori em­léket, amelyek párhuzamosan tűnnek fel az utcai eseményekkel, így a könyv a társadalom számára fordulópontot jelentő rendszerváltást összecsiszolja egy egyéni sorssal. Barátnője, Nikka szenvedélyes és hangos forradalmár, a kettejük közt fe­szülő erős ellentéten, valamint kapcsolatuk dinamikáján keresztül reprezentálódik a felkelés. A forradalom teljesen mást jelent egyikük és másikuk számára, ahogy a Konrádon az ő csapatukhoz csatlakozó „szkinhedeknek” is. Bár különböző társadalmi rétegeket vonultat fel a könyv, a fronton egyetlen kormányellenes bri­gáddá olvadnak össze – ez az erősen didaktikusnak ható tanulságszerű tétel azonban szerencsésen megsemmisül a forradalmárok társaságán belül fokozatosan növekvő ellentét és agresszió által. A szembenállás elsősorban a felelősségvállalás két­féle módjából eredhet: a regény hangsúlyozza a társadalmi hasznosság két kü­lönböző oldalát. Egyfelől színen vannak a „bölcsészek”, akik szervezőerőként lépnek fel, folyamatosan analizálják és reflektálják a kialakult helyzetet – stratégák, akik a szellemi ellenállást, a morális erőkifejtést képviselik. Mellettük lépnek fel a szél­sőjobboldali érzésű, nácinak mondott „szkinhedek”, akik a fizikai erő általi de­monstrációban hisznek, vállalják a testi összecsapást, sőt, keresik azt, tehát szerepvállalásuk konkrét tettekben mutatkozik meg.

A humán értelmiségi réteg társadalmi hasznosságának megkérdőjelezése aktuális problémáról referál. A kortárs irodalom reflexívnek mondható abból a szempontból, hogy az érzékeny, kevésbé pragmatikus, idealista entellektüel karakterén keresztül rendszeresen rámutat: a fiatalabb generációk körében egyre inkább ta­pasztalható a humán értelmiségi fokozódó társadalmi elszeparáltsága. Potozky köny­ve azonban ezt sokkal erőteljesebben teszi meg, amennyiben ironizálja és túlrajzolja a romkocsmákban üldögélő, filozófiából táplálkozó „bölcsészeti létmódot”. Kis­sé maliciózus módon bár, de rajtuk keresztül illusztrálja a kritikai gondolkodás fon­tosságát, a felismerés és megértés jelentőségét, és azt, hogy ennek valóban van tár­sadalmi értéke, még akkor is, ha közvetetten mutatkozik meg. A regény egy olyan kiélezett, feszült helyzetet teremt, amely a társadalmi értékrend szinte laboratóriumi vizsgálatát teszi lehetővé, és ebben egy arra vonatkozó kritikai hang is ér­vényre jut, hogy voltaképpen merre lenne érdemes elmozdulni. A főhős e tekintetben is neutrális pozíciót foglal el, ő ugyanolyan kívülálló szemlélője és megtapasztalója mindennek, akár az olvasó. Valójában kezdettől fogva megtestesíti az egy­szerű ember karakterét, akinek nincsenek nagy elvárásai, elfogadja, ami neki jut, végzi a dolgát, bármi legyen is az. Számára a forradalom jó darabig szinte kö­zömbös, s később sem nyit nagyobb perspektívát, nem igazán érdeklik az összefüggések, félelmei abszolút mértékben személyesek. Retteg, de elsősorban önmagát és a családját félti, míg Nikkát a nemzet jövőjének sorsa mozgatja, saját igénye­i­ről nem vesz tudomást. A fiúban intenzív kötődés alakul ki a heves lány iránt, akitől retteg elszakadni; tulajdonképpen végig kizárólag miatta vesz részt a harcokban.

Az antihős-koncepció – bár funkcionális – mégsem tűnik minden szempontból ideális döntésnek: az átható nemtörődöm-attitűd minden aktivitást szükségszerűen ironizál, ami érdekes látószöget nyit meg, ugyanakkor túlontúl súlytalanná, tétnélkülivé teszi az eseményeket. Természetesen nem a pátoszos felhang volna a cél, de a kívülállás zavarba ejtő lehet, nemcsak az ellenállókat teszi képlékennyé, ha­nem az egész háborút feloldja valamelyest. A hiábavalóság tapasztalata persze na­gyon is aktuális létélménynek mondható, és a könyv erénye, hogy ezt színre vi­szi a politika relációjában. Emellett a „valakiével” szemben kirajzolódik a „senki” profilja, ami tipikusan az új század emberének holisztikus lenyomata. A konkrét tettek képviselnek értéket, ezek alapján formálódik az identitás, a nyelv csupán nar­ráció – semmi sem mutatja ezt annál jobban, mint hogy az elmélet emberei, böl­csészek a lándzsás élharcosok. „Felkerült egy kép a Facebookra, hiába csinálták drónnal, még a parlament se látszik rajta jóformán, annyira bejelölték magukat, nincsenek fejek, esernyők se, csak rengeteg név.” Ha valaki jelen van, az nevet kap – talán ez is az oka, hogy az elbeszélő mindvégig névtelen marad. Ő csupán köz­vetíti, amit lát és tapasztal. Felmerülhetne, hogy ez afféle krónikás szerep, de valójában annak sem tesz eleget, mert egyáltalán nem törekszik az események hi­teles rögzítésére, sokkal inkább lekötik személyes, hétköznapi problémái. Ennek a fi­gurának tulajdonképpen alig van köze ahhoz a lázadáshoz, amelyet környezete intenzíven átél.

A forradalom a köztudatban eggyé vált bizonyos nevekkel és gesztusokkal, az ön­feláldozással, a dicsőséggel és a hősiességgel; a szóra jellegzetes és élénk asszociatív képek tolulnak az elmébe. Jelen kötet azonban újrakonstruálja ezt a fogalomkört. „A forradalommal az a baj, hogy unalmas. Végtelenül sok benne az ácsorgás, a semmittevés, az emberek kínlódnak, azt se tudják, mit csináljanak.” Egy má­sik oldala mutatkozik meg a lázadásnak, amely hangsúlyosabban passzív, ab­ban az értelemben, hogy az ellenállók türelmét és kitartását teszik elsősorban próbára. Az idő fontosabb tényezővé válik bárminél, hiszen a forradalom sikeressége azon múlik, hogy meddig képesek kitartani a felépített barikádok mögött. A kormány is kivár, annak reményében, hogy az utolsó kis csapat is felszívódik a nyirkos, hideg éjjelek alatt. És valóban: a kezdeti eufóriát, amelyben egyesül a különböző emberek vágyálma egy jobb világról, meglepő gyorsasággal követi a széthúzás, az egyéni érdekek feltörése, és a kezdetben egységes cél széttöredezik.

Az a létállapot, amelyet a regény megjelenít, a legkevésbé írható le az intimitás fo­galmával, hiszen annak szükséges feltétele az ismerősség, kiszámíthatóság, biztonság, tehát az otthonosság érzése. Az intimitást az azonosság formái hozzák lét­re, és fő komponense az érzelmi kötődés. A forradalom minden szempontból ha­tárhelyzet, de a regény erényének érzem, hogy ebben az esetben főként az intimitás hiánya felől nézve, a főszereplő perspektívájából válik azzá. A fiatal férfi kívül­állósága olvasható azon szükség alapján, hogy valakihez vagy valamihez képes le­gyen kötődni: ez látszik Nikkához fűződő ragaszkodásában is. Nem szerelmi történetről van szó, sokkal inkább arról, hogy a fiú egy tőle teljesen idegen szerepet vál­lal, részesévé válik egy forradalomnak, hogy tartozhasson valakihez, legyen egy név, amellyel elaludhat és felkelhet. A fiú családja nem képes olyan bensőséges hát­teret biztosítani, ami védhet az egzisztenciális szétmorzsolódástól – erről az em­lékek formájában is tájékozódik az olvasó. Az aktuális helyzetet folyamatba ágyazzák a múltbéli jelenetek, a szöveg lassanként kontextusba helyezi azt az idegenséget, ami a két testvér, valamint az anya viszonyát jellemzi. Olyan idegenség ez, amely mögött elevenek még a családi kapcsolatok, de mélyen át van itatva lemondással is. A férfi félti az öccsét, aki rohamrendőrként minden egyes utcai összecsapás alkalmával életveszélynek van kitéve, de az, hogy a harcban ellentétes oldalon ál­lnak, talán szimbolikus: két külön világról van szó, amelyek között nincs sem megértés, sem átjárás. A megjelenő kapcsolatokat főként az agresszió hatja át, ami eleve ellehetetleníti bármiféle intimitás létrejöttét. Ennek az érzésvilágnak számos formája vonul fel a regényben, az elfojtott dühtől az explicit erőszakig – mindebben szintén a szöveg erejét látom, mert nagyon pontosan ábrázolja az ilyen típusú ha­tárhelyzet lélektanát. Nikka fellépése is határozottan agresszívnek tűnik, habár ki­zárólag a jó ügy érdekei lebegnek a szeme előtt.

Érdekesnek tartom az áldozatiság kérdéskörét, hiszen a forradalom struktúrájában szükségszerűen benne rejlik valamiféle érték, amely feláldozandó a cél érdekében. Nem pusztán az emberélet képviselheti ezt, a regény épp arra világít rá nagyszerűen, hogy mit követel meg még ezen túlmenően egy efféle küzdelem. A címbeli metaforára visszautalva: mivel kell a tüzet táplálni, hogy kitartson? Egyfelől ilyen lehet az intimitás is: a fiatalok közti alapvető vonzalom nem fejlődhet tovább, a front felzabálja annak lehetőségét. A szöveg nem rejti el, mindvégig a szemünk előtt tartja az áldozatokat, de nem reflektált, nem lényegi kérdés az, hogy minek kellett elvesznie. A brutalitás nem közvetlen módon eszköze a regénynek, a felkelők számára semmi sem tragédiaként hat igazán, hétköznapi érzékenységüket el­vesztik, érthető módon megváltozik a prioritási skála: minden egy másik értelmi rendszerbe helyeződik át a forradalom neve alatt. A front transzformálja a résztvevőket, de ez szükségszerűen lemondással jár. Nagyon finoman kidolgozott az, hogy ezek a többnyire absztrakt értékek hogyan alakulnak át – mindez pedig egyetlen elbeszélő perspektíváján keresztül valósul meg, ami azért is különösen nagy teljesítmény, mert ez az elbeszélő nem kifejezetten analitikus alkat, nem elem­zi a környezetét, ritkán referál külön az észlelt viselkedésmintákról. Fontos meg­figyelései vannak, amelyek intelligenciájáról, érzékenységéről tanúskodnak, de ezeket nyelvileg szinte soha nem helyezi ok-okozati összefüggésbe egymással. „Nikka kezét figyelem, a hüvelykujja oldalán kapargatja a bőrt, száraz és repedezett, ezt csinálja, ha izgul, észre se veszi, hogy mindjárt vérzik, a telefonjáról ma­gyarázza, hogy merre hajtsak…” A szöveg hasonló jeleket hagy rendre hátra, amelyek lassanként komplex lenyomatokká állnak össze.

A regény nyelve egyszerű, letisztult, szinte fakó. Folyamatosan az észlelések, a lá­tottak, átéltek rögzítése viszi előre a szöveget, mintha az elbeszélő nem fektetne mun­kát abba, hogy bármit összefüggőbbé tegyen a tapasztalataiból. Mindvégig ér­zékelhető a nagyfokú távolságtartás, de az nehezen eldönthető, hogy ez egy introvertált világ elzárása az események sodrása elől, vagy a létrehozott nyelv sajátja, és az olvasó felé „szűrt” az információáramlás. A szereplő jelleméből fakad, vagy va­lamiféle elbeszéléstechnikai döntés, ami voltaképpen a forradalomról igyekszik töb­bet mondani?

Az absztrakció kerülése végett a nyelv képszerűen működik, intenzív látványokat fest, határozott kontúrvonalakkal megrajzolt képeket hoz létre a szöveg, de anélkül, hogy figyelne az apróbb részletekre. Talán nem is volna hiteles, ha valaki hosszabb elmélkedésbe kezdene két halálfélelem között, ugyanakkor a világból va­ló végleges kiábrándulás sem termékeny talaja a nyelvi leleménynek, hiszen az apátia az egyszerűségre törekszik, s a nyelv lassan kiszárad. Van, hogy már csak a ké­pekre marad idő: ők dolgoznak helyettünk.

Generációs regényt írni nehéz, bár ez talán sosem eredendő cél, inkább utólagos pecsét a borítón. Úgy gondolom, hogy e műfaji megnevezés kötelező előfeltevései nélkül Potozky László regénye igazán ígéretes kötetként olvasható. Talán nem a legalaposabban kidolgozott szöveg, de ennek ellenére izgalmas irányokban ta­pogatózik, és képes arra, hogy újat mutasson. A szerző előző kötetéhez, az Éleshez képest új, csiszoltabb hangról van szó, ennek tükrében izgatottan lehet várni a továbbiakat az életművel kapcsolatban.

Potozky László: Égéstermék, Magvető, Budapest, 2018.

(Megjelent az Alföld 2018/10. számában.)

Pintér Dóra

szerző: Pintér Dóra
honlap e-mail
Pintér Dóra kritikus, az ELTE irodalom- és kultúratudomány mesterképzésének hallgatója. Érdeklődése főként a fenomenológia és az irodalom kapcsolatára, valamint a kortárs magyar irodalom köré összpontosul. Önálló kutatásában Krasznahorkai László prózájával foglalkozik.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések