Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Etelka–Földöv. Apám karácsonya
88716
post-template-default,single,single-post,postid-88716,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Etelka–Földöv. Apám karácsonya

A szenteste előtti délutánon rendszerint kimentünk a szüleimmel a Köztemetőbe. Gyalog végig a Kút utca innenső, azaz jobb oldalán, elhaladva az óvodám, majd az iskolám mellett, át a már akkor is forgalmas Szabadság útján, aztán az Árpád téri saroktól előbb a sárga, városi busszal, majd a nyolcvanas évek elejétől kezdve trolival tovább. A Gördülőcsapágy Műveknél az erdő szíve felé kanyarodik a körút, arra van a temető. Szeretném azt hinni, hogy ropogós hóban léptünk ki a házból, de az igazi hóesés a nyolcvanas évek elején ugyanolyan ritkaság volt, mint manapság, legalábbis karácsony első napján; általában januárig kellett rá várni. A január a Hajdúságban igen kemény tud lenni. Nem csak apai nagyszüleim, bácsikáim és né­néim pihennek a Nagyerdőn, hanem a hatvanas évek vége óta a nővérem is, aki hat hónapos korában halt meg. Amikor egy őszi reggel anyám elvitte a bölcsődébe, a kislányuknak még semmi baja sem volt. Aztán ebédidőben egy falatot félrenyelt, és megfulladt. Anyám, akinek száz méterre volt a munkahelye, legközelebb holtan, lepedőn kiterítve látta viszont a kisbabáját. A szüleim mély és maradandó sebet szereztek, olyan fájdalmat, amelynek íze minden későbbi örömüknek az al­jára leülepedett.

Anikó májustól októberig élt. Gyerekkoromban ellentmondásos történetek ke­ring­tek a családban a tragédiájáról. Elkerülhetetlen volt, bizonygatták néhányan. Többen említettek agyhártyagyulladást. Anyai nagyanyám előre tudni vélte a halálos betegséget. Egyik levelében azt írja, hogy hónapokkal korábban, már a keresztelőn megborzongott, amikor simogatva a kislányt, kitapintotta, milyen puha és ér­zékeny a feje lágya. Apám ezzel szemben élete végéig meg volt győződve róla, hogy gondatlanság történt, és alighanem ételmérgezést tussoltak el a bölcsőde dolgozói. De hát mit a keresett a kislány nem egészen félévesen a bölcsődében? Ad­hattak neki bármilyen, nem pépes élelmiszert, úgy mint krumplit, céklát, egyebet? Akad olyan bölcsőde, amelyik egyben csecsemőmegőrző is? Igenis, akad. Bár a GYES-t 1967-ben vezették be a munkaerő-fölösleg problémájának kezelése és az alacsony demográfiai mutatók följavítása miatt, ők mindketten hajnaltól késő estig dol­goztak, sőt minden szombat délelőtt is, nem maradhatott ki az a nap sem, amikor tompa hangon telefonáltak anyámnak a szomszédos rendelőintézetbe.

Bármilyen hihetetlen, az édesanya csak száz méterre tartózkodott a bölcsődétől, amikor meghalt odabent a kislánya. Néhány óra telt el a keserves viszontlátásig. A mérgezést semmilyen vizsgálat nem támasztotta alá, de a gondatlanságot sem. Mindketten összeroppantak akkor. Porig sújtva, harmincöt, illetve harminchat éve­sen. Anyám hívő ember volt, apám hitét az önbizalom pótolta, egyedül saját szerteágazó képességeiben hitt; onnantól kezdve talán semmiben. De a sokféle tevékenység életben tartotta, a lába, a keze szinte nélküle is moccant, mint a pók lemetszett, mégis mocorgó tagja. Túlélték; igaz, később apám eltöltött pár hónapot a szolnoki MÁV-kórház idegosztályán. (Akkor volt vadonatúj épület a zöld mozaikcsempés folyosóival; évtizedekkel később megálltunk ott Regős János barátommal, hogy megnézhessem belülről.) A kezelés után, mivel nem tehettek mást, nyug­díjazták a munkaadói. Borika, vagyis anyám lett a családfenntartó. Alig kevesebb mint egy év múlva születtem én. A mi családunk erős embere anyám volt. Úgy láttam, általában képes uralni a fájdalmát („Parancsolj magadnak”, intette levélben az édesanyja, és ő tudott is parancsolni), de az egyik ilyen temetői alkalommal keservesen elsírta magát, rázta a zokogás, támogatnunk kellett.

Anyámnak szép arca volt, kissé kiugró járomcsonttal, halvány szeplőkkel a szem­zugában. A haja jóval korábban kezdett őszülni, mint az apámé. Télen szürke szövetkabátot hordott, és maga kötötte, rózsaszín sapkát. Apám téli ruházatára nem igazán emlékszem. Emlékezetemben ő leginkább csíkos nyakkendőt, öltönynadrágot, barna, kordbársony zakót és ugyancsak barna orkánkabátot visel; egyszer le is kapta egy kiállításon a Hajdú-bihari Napló fotósa, ahogy hátranyalt hajjal, vastag keretes szemüvegben egy tablót böngészik. Na de télen mit viselt? Talán mégsem volt olyan hideg aznap a temetőben?

„A szeretet soha el nem fogy”, ismerkedtem Pál apostol mondatával, amikor összefogózva haladtunk kifelé. Ez volt a leggyakrabban előforduló véset a szürke gránitoszlopokon meg a márványsztéléken. Meg ez: „Én vagyok a feltámadás és az élet.” A harmadik pedig egy, a mi református vidékünkre különösen jellemző rövidítés: A. B. F. R. A., vagyis a boldog feltámadás reménye alatt. Ez az alatt mint hely­határozó névutó olyan furcsa. Furcsa, mintha drága halottaink nem csupán a föld, hanem egyben a remény nulla szintje alatt is tartózkodnának. Észrevettem, hogy a bejárat után jobbra, a díszsírkertben pihen egy ismerős költőbácsi, Fazekas Mi­hály, a Lúdas Matyi szerzője; viszont kedvencemet, a Petőfi-vers szerint csapot, papot odahagyó Csokonait hiába kerestem az egykori polgármesterek, élsportolók és tüdőgyógyász-professzorok között. Az ő csontjait, bár tervezték, sohasem hozták át eredeti nyughelyükről a Nagyerdő földjébe. Az ő komor acélgúlájával csak évekkel később találkoztam a Dorottya utcán.

A Nagyerdőn álló, lila téglás krematóriumot komornak, mégis csodaszépnek és méltóságteljesnek találtam. Annak látom ma is, pedig hány rokonomat és ismerősömet ravatalozták föl időközben ugyanitt, apai nagyanyámtól, Boldogh Margittól egészen Borbély Szilárdig. Már nem a végletekig letisztult art nouveaux, hanem in­kább a keleties beütésű art deco, bár vegytisztán egyik sem, hanem a két stílus termékeny határvidékén. Boglyaíves árkádsorával, fedelének tintakék zománccserepeivel, mozgalmas freskóival és színes üvegablakaival olyan volt, mint valami tá­vol-keleti szentély, vagy egy rangrejtett kínai herceg palotája. Előtte üres tómeder tátongott, egy halacskát szorongató fiú bronzszobrával a peremen. A halat mindig saj­náltam, gondolva, megfullasztja szegényt az a jókedvű és felelőtlen nagyfiú.

Anikóról készült ugyan fénykép, de élő tanúk híján utólag nem azonosítható, melyiken szerepel ő, és melyiken én, csecsemőkorunkban nemigen lehetett közöttünk különbséget tenni. Utólag biztosan nem. Alighanem örököltem a kelengyéjét is, nem tudni. Az egyik játékmackómról mindig elmondták, hogy még az övé volt. Va­lamiért a temetést is végigfotózta valaki, fogalmam sincs, ki és miért, nekünk so­ha nem volt odahaza fényképezőgépünk. Az a hátborzongató sorozat máig megvan. Hányszor hallottam otthon, hogy ha ma is élne a nővéred, négyen volnánk, kis­fiam. Milyen boldogok lennénk mi akkor. (Ezek szerint így nem vagyunk azok.) Ko­molyan belegondoltak, hogyan játszanánk egymással mi ketten, gyerekek, mi­lyen lenne Anikó mint kisiskolás lány (komoly, szorgalmas, figyelmes és udvarias, legyél ilyen te is, kisfiam!), hová szeretne járni, hogyan bírná a hideget és a meleget. Éreztem e kegyes hazugság öngyógyító voltát, tiszteletből és tapintatból nem is válaszoltam rá soha semmit. Tudtam, hogy ha a szüleim nem veszítik el Anikót, én sohasem születtem volna meg. Mert hiszen hová érkezett volna nálunk a kistestvér? Olyan egyszoba-konyhás lakásba, mint a miénk? Olajkályhás félkomfortban éltünk, még telefonunk sem volt, pedig anyám belgyógyász főorvosnő. Vajon miért? Mert nem kaptunk vonalat. Az orvosoknak jár vonal az államtól, nem? Gon­doltam naivan, de nem alaptalanul. Jóval később tudtam meg, hogy a levelet, amelyben örömmel értesíti a megítélt vonalról a Magyar Posta, eldugta a férje elől, mert tudta, hányféle módon élne vissza a helyzettel apám, újabb bonyodalmakba ke­ve­redve. Mosógép, fényképezőgép és telefon: ez a három alapeszköz, amelyek egyike sem számított ritkaságnak, pláne luxuscikknek az osztálytársaim körében, hiány­zott a mi Kétmalom utcai repertoárunkból, mindegyik hasonló ok miatt: költségkímélésből, de leginkább óvatosságból. Anyám az én egykori kék kiskádamban öb­lö­gette a ruhát, s ha egy ismerősével kellett megbeszélnie valami fontosat, a rendelőből telefonált neki. El ne feledjem, autónk sem volt, mert bár a kényelmét él­veztük utasként, de szorongás is társult hozzá: még egy gép, amely bármikor elromolhat. Legyen minél kevesebb felület, ami sérül, gondolom. Lehel hű­tő­szek­ré­nyünk és Hajdú centrifugánk viszont volt, úgy emlékszem, soha semmi gond nem adódott velük. Viszont a kályháinkat szinte egyfolytában javítani kellett, s a „kályhás bácsi” gyakori vendég lett nálunk. A férfi, akit Pereszlényi Gyulának hívtak, elvitt magával néhányszor motorozni, persze, csak a környéken, végig a Két­­malmon, a Bem téren, meg az akkor is, ma is csöndes Kút utcán. Emlékszem a bőrkabátja meg a benzin átható szagára. Anyám páciense volt, nem szívességből, de jutányos áron járt „a főorvos asszonyhoz”, s bizonyára őt is meglepte, hogyan élünk.

Mindenesetre az sem volt véletlen, hogy én már mosógépet vettem az első fizetésemből, Electroluxot alighanem. Operating, generating / New life, new life.

Apám igen fiatalon lett az államvasutak nyugdíjasa, gépészmérnöki és közgazdász diplomával, mozigépész képesítéssel, sőt elhallgatott 1956-os nemzetőr múlttal – egyik unokahúgom lakodalmában vallja majd be a kilencvenes években a di­cső­sé­gét. Ő tehát János, ezen a néven a harmadik a családban, hozzá képest lettem én Jánoska. Igen, ő az én öregedő, nem őszülő, de már nem is nyakkendős, hanem svájcisapkás, atlétatrikós vagy kardigános, magában motyogó, értelmetlen mantrákat ismételgető apám, aki távolról a raktáros Hamvas Bélára, közelről egy komor kistermelőre emlékeztet. Kuláknak minősített család legidősebb fiúgyermeke, akit fölvettek ugyan a miskolci Rákosi Mátyás Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnök szakára, de előtte és utána alaposan megdolgozták az ötvenes évek­ben. Amikor a felvételi előtt késő estig szenet lapátolt a debreceni pályaudvaron – egyetlen élő nagybátyám máig meséli –, és a nap végére jártányi ereje sem volt, annyi sem, hogy a kanállal a saját szájába találjon. A forradalom után pedig egy évet ki kellett hagynia, akkor köszörűsként kereste a kenyerét. E pusztuló, de gazdag múlt érződött a szavain, ha szóba elegyedtünk. És közben nyugdíjasként II. Er­zsébet királynőnek, Willy Brandtnak meg Javier Pérez de Cuéllar ENSZ-főtitkárnak küldött húsvéti üdvözlőkártyákat, tértivevényestül. Egyben voltam biztos, számomra ez a keserű, egyszerre merev és megtört ember, akit kisfiúként megismertem, bármi lehet, csak példa nem. Ha nyilvános helyre vitt, szégyelltem a ritka kö­rülményessége miatt. Ha viszont fölényeskedve és kioktatóan beszéltek vele a ná­lánál lényegesen szerencsésebben boldoguló öccsei, egyformán haragudtam mind­­egyikükre.

Nem szorongó és aggodalmaskodó, mint például anyám vagy én, hanem érzelmes és lobbanékony egyszerre, és ha ideges, akkor egyenesen agresszív is. Hir­te­len fölcsattan, egyáltalán nem tudja kontrollálni saját hangerejét és faragatlan gesztusait. Cifrán és keserűen káromkodik, tőle hallom először a bárcabitorló kifejezést. Sokat töprengtem, mit jelenthet, mire meg mertem kérdezni anyámtól. Kis­fiú­ként sohasem tudod, mitől lesz ideges az apád, mert lényegében bármitől. Egyszer elmélyülten játszik, focizik az udvaron, parittyát farag vagy legózik veled, máskor körbekerget az apró fürdőszobában valami semmiségért, elkap, és jön a pofon; megint máskor rejtegetni kell előle a játékaidat meg a lemezeidet, hogy sejtelme se lehessen az árukról (mi ugyan szűken éltünk, de ő saját magán sohasem spórolt). Karácsonykor ugyancsak szitkozódva faragja a talpba a fát, aztán alig várjuk anyámmal, hogy kivonuljon, és mi szaloncukrokat kötözzünk, üvegdíszeket és girlandokat válogassunk a tűlevelek közé a legteljesebb békében. Onnantól kettőnké az este, a mi kezünkben a tálalás szertartása, meg a csengőé, a Jézuskáé, és mi olyan jól tudunk együttműködni. Apám csak pár szót fog dörmögni nekünk, vagy in­kább felénk – mintha nem is hármasban élnénk –, és ledől a tévé elé; vagy böngészi a Hajdú-bihari Napló ünnepi számát. Már közvetítettek éjféli misét is, utána az Emberek a havasont adták, de addigra apám már javában aludt. Ő nem az Élet és Tudományt járatja, mint Kemény István versbeli apái, hanem a Kertészet és Sző­lészetet meg a Filatéliai Szemlét. Továbbá, óriási szerencsémre, a Film, Szín­ház, Muzsikát, nos, azt az egyet mindig végigolvastam, mintha a jövőmet találgatnám.

Arra lesz az egérút.

Vagy egyszerűen csak arra kapok levegőt.

Apám nem a fölemelkedés, hanem a végleges alámerülés jelképe volt és ma­radt számomra. Karácsony második napjának estéje mindig apai nagyanyám laká­sában telt, az egyetlen, nagy utcai szobában. Állólámpa, ónémet szekrények pácolt diófából, biedermeier bútorok kőrisből. Lámpafényes este egy idilli olajfestményen: anya és lánya varrogatnak békében. Velencei tükör, barométer a tálaló polcán. Hosszú szőnyegek. Csergével betakart dívány, ruganyos hencser, a sarokban sú­lyos nagyágy. Csavart oszlopú, barokk virágtartó állvány. Egyetlen szobába zsúfolva sok szoba tartalma. Mindaz, ami megmaradt nagyapámék Ajtó utcai házából, a nagyobb és tágasabb otthonból, amely annyira megtetszett Gere Béla századosnak, hogy rövid úton elkoboztatta. 1950. január 6-án kellett áthurcolkodnia a családnak a Kétmalom utcára, Margit nagyanyám bátyjához, Boldogh István állatorvoshoz. Csupán annyiban volt szerencséjük, hogy ha már muszáj volt, legalább ház­tömbön belül költözhettek, kertszomszédok lévén. Ez alkalommal fölnyitották a két portát elválasztó hátsó kerítést, két markos legény szállította a bútorokat a veteményesen keresztül.

Tapasztaltam, amikor helyet foglaltunk a rézgombos, vörös huzatú székeken az ovális nagyasztal körül, mekkora tekintélye van apámnak a családban. Húgával köszönőviszonyban sincsenek, nagyobbik öccse, Pista, a hátrafésült ősz hajával Borisz Jelcinre emlékeztető, falusi praxist folytató állatorvos folyton lekezeli, gú­nyolódik rajta. Unokahúgaim, akikkel olyan fesztelenül tudunk játszani, például vi­­rágkarnevált a dömperemmel, vagy bújócskát a hátsó kertben, apám jelenlétében csak néha küldenek felém egy-egy zavart mosolyt. Ilyen az apukád, ez van. Jancsi bácsi furcsa. Apám krákog egyet, aztán ugyancsak zavartan hozzálát a leveshez. Nem eszik szépen. Nagyanyám főztje csodálatos, akkor még az. Tóthné Boldogh Margitot Emese unokahúgom – jellegzetes gyermekkori szóösszevonással – Tóma­má­nak keresztelte át. A többi testvér mintha egy bolyban ülne, mi pedig a periférián lappangunk, akkoriban így éreztem, de alaptalanul éreztem így: Tómamánál egyszerűen nem volt annyi hely, hogy bármelyikünk is elkülönülhessen. Még ha akart volna, sem tudott volna elszigetelődni senki. Ők új állásokról és külföldi utakról beszélgetnek, nem csupán „Jugóról” és „Cseszkóról”, hanem a Costa Bra­vá­ról meg a svéd autóutak állapotáról; mi még Nagyváradra sem jutottunk el soha. Sokáig csupán az a traktor, a traktor a huszonöt banis érme oldalán, az jelentette számomra a külföldet. Elbűvölve vizsgáltam minden tárgyat, amely odaátról érkezik, keletről vagy nyugatról, nekem mindegy volt, minden esetnek és leletnek meg­­volt a maga egzotikuma, a román sebbenzines üvegcsének éppúgy, mint a svájci csokoládé színes papírjának.

Az volt a benyomásom, hogy bár a kuncsaftjai szemében Pista jó szakembernek számít, és tény, ami tény, reggeltől estig el is látja a dolgát a jószág körül Hajdúszoboszlón és vidékén, csak átzuhan a maga nagy súlyával az életén. Kasza­nyitzky-lányt vett el, s ezzel bekapcsolódott egy gazdag múltú, a miénknél öntudatosabb és hatékonyabb, de hozzánk hasonlóan kisemmizett család vérkeringésébe, hiszen Kaszanyitzky András a Tiszántúl legnevesebb üveg- és porcelánkereskedője volt, rokonságban a Várady-Szabókkal meg a Vecseyekkel, Londesz Elekkel, sőt oldalágon Méliusz Juhász Péter püspökkel és Szabó Magdával is. Piac utcai üzletüket a teljes készlettel együtt 1952-ben „vette át”, vette kezelésbe a Bi­zományi Áruház, vagyis zabrálta el az állam, de még a bontásra ítélt tócóskerti há­zukat is panelre kellett cserélniük a hetvenes években, ez már a sokadik törés. Pis­ta melózik, járja a falvakat a kocka-Ladájával, túlórázik, aztán eszik és ledől, Irmus­ka gondjára bízva a három kislányt, ennek sem lesz jó vége. Apám pedig elszenvedi a saját életét. Mintha csak apám legkisebb öccse, András, a Miskolcra költözött vegyész élvezné a magáét. Az, hogy András volt a legkonszolidáltabb ember a családban, korántsem jelentette azt, hogy nem volt tele még ő is feszültséggel; apámnak minden egyes alkalommal sikerül feldühítenie valami aprósággal, el sem jutva az alapvető világnézeti különbségekig. Ez a vége minden egyes ünnepi látogatásnak. Hogy miből eredt ez a kölcsönös ingerültség? András kiindulópontja ál­talában az volt, hogy apám teljességgel ügyetlen és gyakorlatiatlan („Á, nem úgy van az, dehogyis! Nem értesz te ehhez, Jancsikám, neked erről fogalmad sincs”), ő maga viszont teljességgel talpraesett és gyakorlatias; apám a nyugdíjas éveiben messzemenően elszakadt a valóságtól; ő viszont, a termelés aktív résztvevőjeként, messzemenően józanul szemléli azt; apám élhetetlen, ő bezzeg két lábbal áll a földön, aminek meg is van az eredménye: fix állás a vegyiműveknél, lakás az Avas-Dél lakótelepen, majd társasház a hegyen. Ilyesmiről mi nem is álmodhatunk.

Ki­egyensúlyozott kedélye, mégis, kinek lehetett közülük? És mire föl is lett volna.

Csak őt tudják, mit éltek át az ötvenes meg a hatvanas években, összezárva ugyanennek a háznak egy másik, félkomfortos szoba-konyhájában, özvegy nagyanyám utcai lakásában, ahol 1967-től egy ideig fiatal anyám is velük lakott. Jász­sági jövevény volt Debrecenben; ki befogadta, ki nem. Éva soha; Pisti viszont anyám minden születésnapján átjött hozzánk.

Apámnak vajon hány önfeledt pillanatára emlékszem? Nyilván túlzok, de talán kettőre. Az egyik, amikor ebéd után pihenünk a vámospércsi pajtában, egy kánikulai délutánon, ő csiklandoz, viccesen állathangokat utánoz, és kérésemre grimaszokat vág nekem. (Hát mégis valóságos az a széles mosoly leendő apám, a Ma­gyar Néphadsereg táborfalvi tüzére meg a miskolci egyetemista képein!) A falon egy könyöklő angyalka ügyel ránk arany alapon és pácolt diófa keretben. Egyik ro­konunk lebontott belvárosi házából menekültek meg azok a stílbútorok, amelyekkel az egyetlen szobát berendeztük. A pajtát később kifosztották, természetesen a bútorok miatt. Ma már romként sem létezik, mert a tégláit is ellopták egytől egyig, néhány kupacnyi vályog maradt az egykori önfeledtségünkből.

A másik, amikor rajzolni tanít. „Apa, taníts”, kérleltem szombat délelőttönként, és ő hamar kötélnek állt. (Ezt a mondatot ma már a fiaim hangján hallom.) Olyan szűk lakásban laktunk, hogy az ő íróasztala konyhában állt, nem is fért volna más­hol. Firkálhattam a tűhegyes csehszlovák  ceruzáival, ő meg elmagyarázta a különféle keménységű grafitfajtákat. Szögmérőket, logarlécet és derékszögű vonalzókat halászott elő a fiókból, erről fotó is készült. Sosem volt türelmes sem velem, sem senkivel, akkor mégis ráért, és szemben a saját kézügyességemmel, az övé ki­váló volt. A korabeli Családi kör című tévéműsorban szereplő Ranschburg Jenő pszichiáter meghatározása szerint apám hideg és tiltó szülő volt, amely szerep élesen szembenállt a meleg-megengedő családmodellel. Nem az ő keze alatt tanultam meg úszni, hiába is próbálkozott velem a balatonföldvári strandon, hanem ma­gamtól, húszévesen Badacsonyban; biciklizni pedig sohasem, s ezt nem lehet csu­pán az én ügyetlenségemre fogni; egyszerűen nem voltak testre szabottak a módszerei: nem volt gyöngéd a keze, darabosak voltak a mozdulatai, és végképp hiányzott belőle az érzékenység mellett a türelem is. Egyik születésnapomra kaptam egy szép, piros, bolgár Balkán kempingkerékpárt, nem ám Fecskét vagy Cse­pelt, hanem Balkánt. Ez volt az első találkozásom a fűszeres déllel. Amint az várható volt, a későbbiekben ugyanúgy kudarcot vallottunk a Kétmalom utca kockakövein, mint a halápi erdő kanyargós földútján. Apám engem is műszaki pályára szánt, nyilván saját elvesztegetett életéért kárpótlásul. S engem az építészet valóban érdekelt – ha a gépészet nem is, a vasút meg csak keskeny nyomtávon, esetleg kicsiben és a játékboltban –, de nem tudtam elég jól rajzolni, matematikából pedig hármasom volt. Láttam, ha nem megy nekem örömből a mérnöki karrier, majd ő fog kényszeríteni, abban pedig nem lesz köszönet. Gimnazista koromra ádázul meg is gyűlöltem az erőszakosságáért és nem mellesleg a reménytelenségért, amellyel naponta kénytelenek voltunk szembenézni. Aktív reménytelenség volt ez, apám állandó, naponta ismétlődő cselekvései gerjesztették. Bármibe fogott bele, a kudarc borítékolható volt, s a következményeket mindig hárman viseltük.

Kamaszként egyszer rajtakaptam, ahogyan anyám táskájában turkál a Bartók Bélát ábrázoló, zöld ezresek után. Anyám fizetéséből éltünk; elég hamar feltűnt, hogy lé­nyegesen rosszabbul, mint anyám kolléganői, akik némelyike patinás villában la­kott a Nagyerdőn, vagy legalábbis a saját házában Józsán. Ugyanis apámnak a rokkantsági nyugdíja mellé volt néhány költséges szenvedélye, sajnos már nem a film meg a színház, hanem a bélyeggyűjtés meg a házikert, utóbbi nem csak az udvar végén, hanem egy közeli faluban, Vámospércsen is. Többféle történetelem kirakosgatásával, többféle tapasztalat összevetésével, elképesztő lassan fogtam föl, de ak­­kor aztán egyszer és mindenkorra fölfogtam, hogy az a nagy, földszintes, Bet­h­­­len utcai cívisház, amelyben akkoriban apám törzshelye, a bélyegmúzeum, vagyis nagyvonalú és elegáns nevén a Delizsánsz kiállítóterem működött, sajnálatos mó­don azonos az épülettel, amelyikben a hatvanas években Anikó bölcsődéje volt.

Apám nem volt egyszerű ember, alig alkalmazkodott másokhoz, és őhozzá sem volt könnyű viszonyulni; nem volt racionális ember sem, amennyiben a valóság kijózanító tényeivel is szembeszegült néha. Úgy gondolhatta, ha ez ugyanaz a ház, hát ugyanaz, ide kell járni, nincs mit tenni (esetleg hozzátette: hogy verné meg az Isten). Merthogy észlelte, rájött, tisztában volt vele, afelől semmi kétségem. E napsütötte szobák egyikében fulladt meg egy ragyogó októberi délben a féltve óvott kis­lánya. Szerinte gondatlanságból. Itt látta gumilepedőn kiterítve. Ő meg, ezek után, szenvedélyből… Uramisten, hogy volt képes ide járni, amikor én elhinni is alig tudom az azonosságot? Hogy volt képes apám önként abba a borzalomba lépni? Ugyanoda járni bélyegblokkokért, első napi bélyegzéseket pecsételtetni a kicsi, nagy és közepes borítékjaira, szenvedélyesen – mint más a természetbe vagy a kocsmába –, ugyanoda, ahol, ha nem is teljesen tisztázatlan, de azért igen homályos körülmények között meghalt az elsőszülöttje?!… Elképzelni sem tudom, ho­gyan léphette át azt a küszöböt még egyszer, ráadásul rendszeresen, élet­mód­sze­rűen apám.

Úgy gondolta, mint manapság én, hogy a helyek nem tehetnek semmiről?

Kamaszkoromban a szüleim már nem voltak túl jóban egymással, de nem éltek gyűlöletben sem. Akkor már inkább félelemben. Mégsem váltak el, pontosabban: anyám kitartott apám mellett, vállalva a betegségével járó minden terhet, azt is, hogy időnként zárt osztályra kell vitetnie a férjét, amikor annak évente egyszer vagy többször paranoid skizofrén rohamai támadnak, és családtagjait nem csupán lelki, de fizikai sérüléssel is fenyegetik ezek a bizonyos rohamok. Hogy alázat volt-e ez vagy Stockholm-szindróma, nem szeretném eldönteni. Ezt a férfit rendelte neki az Úr, és ő képtelen volt ellépni mellőle. Pedig hányszor hívta a nagynéném Pestre, hozzon engem is magával, mentsen meg minket!

Nem mentett meg.

Apámnak aznap, ahogyan ma mondanák, „leordítottam a fejét”. Kiabáltam vele lopási kísérlete miatt, ahogyan annyiszor ő is velem, és ez használt. Ezt a nyelvet, az erőét, mint elkövető és elszenvedő, egyaránt jól ismerte. Csak nézett rám döbbenten, megzavarodva. Nem ordított vissza. Valamit habogott, próbálta tagadni a nyilvánvalót, hogy ő csak a nem is tudja, már micsodát kereste anyám táskájában. Te, anya táskájában, bármit? Ne hülyéskedjél már. Nem elég, hogy ő kudarcot vallott, még én is felnőttem. Kész, itt a vége. Tekintélyének maradéka egyszer és mindenkorra szertefoszlott előttem. (Évekkel később a velem csöppet sem rokonszenvező, potrohos állatorvos nagybátyámat is ugyanígy, a saját fegyverével, vagyis az emelt hangerővel kényszerítettem arra, hogy elálljon az utamból, amikor nem akart kiengedni a saját házunkból.) És csak jóval anyám halála után, huszonévesen tudtam életemben először úgy beszélgetni apámmal, mint „férfi a férfival”.

Az ember legkésőbb késő tizenévesen vet számot, kicsoda ő és honnan érkezik, kik voltak az ősei, milyen jellegű a környezete, például földrajzi és biológiai  szempontból, hogyan viszonyul ő maga a nyiladozó elméjével a számára adott keretekhez (ahogyan Csokonai írja: „Ki vagy, miért vagy, hol lakol? és kinek / Sza­vára mozgasz? S végre mivé leszel?”). Ekkortájt dől el, hosszú hajat hord-e a következő években, vagy inkább rövidet, netán nullásgéppel nyiratkozik a továbbiakban, zakós ember lesz-e, vagy farmeres és bőrkabátos, Bergmant nézi-e sorozatban, vagy inkább Fellinit, Nick Cave-et hallgat-e, vagy Csajkovszkijt, esetleg mind a kettőt? Kit olvas, Krúdyt vagy Dosztojevszkijt? Ha egyáltalán. Mindez persze periódusonként változhat. Én, ha akarom, ha nem, apám ifjúkori, fekete zakójából bújtam elő, az ő hátrafésült frizuráját hordtam egyetemistaként, és bár megpróbálkoztam a vállamat verdeső fürtökkel, sőt a copffal is érettségi után, úgy találtam, nem áll jól az a viselet, nem voltam hosszú hajjal én: én. Ha tetszik, ha nem, apámból is vagyok. Jobban ő vagyok, mint szeretném. Részben az ő kudarcaiból is lettem, az ő csődjének romjain folytatom, de van egy határ: az ő bukása még rossz esetben sem az én bukásom. Meg kell küzdenem a magam kudarcaiért.

De az öröklődés meg a környezet rám tett hatásának végzetszerűségét akkor még nem fogtam föl, sőt a gének meg a társadalom mindenhatóságába vetett erős kétségeim sem ébredtek föl. Csupán annyi volt világos, hogy szűk lett nekem ez az öreg ház. Elnézve addig imádott, viharvert, mégis hangulatos udvarunkat a pitypangos gyeppel, a rogyadozó fáskamrával, a lomokkal telezsúfolt kocsiszínnel meg a hepehupás, téglaburkolatú járdával, eluralkodott rajtam a klausztrofóbia. Meg­kezd­tem az ösztönös menekülést apám – valójában saját kamaszkori önmagam – elől. Először a párhuzamos valóságokba, könyvek százaiba, például az egyip­toló­gi­­ába, a művészettörténetbe, legvégül az írásba. Kamaszkori krízisemben támaszt kerestem, és a televízióból is szereztem néhány maradandó benyomást. Nagyapá­ink Debrecenjének nap mint nap a szemünk előtt zajló szétroncsolása, a nagyanyámnál látott, a Révai Nagy Lexikonjában létező és kisfiúként paradicsominak képzelt Magyar Királyság roppant igazságtalan földarabolása, Horthy, aki nagyanyám szerint fess ember volt, a második világháború, Drezda bombázása például, meg a kínzó kérdés: kik azok a zsidók, mi történt velük, és miért? Miért engedte el őket ugyanez a snájdig Horthy? S mi van ezekkel a magyar nevű városokkal a határainkon túl? Sebek a seb helyett, mások sebzettsége a magamé helyett. Az egyetemes szenvedés képeivel takartam ki saját szenvedésemet. A készülő katasztrófámat, amelyről még nem sejtettem, mi is volna az. Még az is lehet, hogy túlélem. Ha nem is mindent. Alig valamit lehet megúszni.

A Révai-lexikon pedig ugyanolyan csonka volt, mint a hazám, csak az Etel­ka–Földöv kötetig volt meg az aranynyomású, kopottas sorozat nagyanyám lakkozott, fekete szekrényében.

Saját kiskamaszkori szorongásaim mellé, sőt helyébe pillanatok alatt második vi­­lágháborús szorongásokat szereztem. Emlékszem néhány, számomra különösen meg­h­atározó filmre, mint az Iván gyermekkora és a Csendesek a hajnalok, más mi­nőségben és súlycsoportban ilyen volt az Álarcban című NDK kémfilm, a sorozatok közül a Lengyel utak meg a Belgrádi fiúk. Meg 1984 táján A halál archívuma. Mindezeket kisdiákkoromban nem filmként, vagyis nem elemezhető és ne­mes tanulságokkal szolgáló műalkotásként, hanem feloldásként, mondhatni, terápiás célzatból néztem. Szinte autisztikus befelé fordulással és lassúsággal bolyongtam a lengyel romvárosokban. Pontosabban a díszleteikben. A valódi mozi csak ezután következett.

Ha volt hó, ha nem, a szenteste előtti délutánon mindig kimentünk anyámékkal a temetőbe. Kamaszként arra is rájöttem, hogy Anikó tulajdonképpen nekem segített megszületni a halálával, így vált az ő halála az én életem eseményévé. De­hogyis, hiszen vele egy időben sosem éltem. Dehogyisnem, hiszen őmiatta va­gyok, az ő halálának perce az én életem alapító eseménye. Az ő életének záróköve az én alapkövem. Annál állunk mindannyian. Nem haszontalan pontosítanom: akkor még csak fejfája volt. Gyötört a lelkifurdalás a puszta létezésemért, pedig nem volt rá okom: nem tehettem sem az ő, sem pedig a szüleim sorsáról. Mégsem szerettem soha e borzasztó tényre gondolni s ehhez a borzalmas fejfához lépni. Igaz, nem éreztem magamat helyettesnek, hiszen érezhettem, féltenek, sőt egykeként a fúvó széltől is óvtak („Jánoska, kint van a derekad”), és természetesen bölcsődébe sem adtak a szüleim. „Sokára jön rá az ember, hogy a felnőttek élete semmivel sem sodródik mélyebben, mint a gyermekeké – írja a fiatal Mészöly Miklós. – Tengerfenéken játszódik le mindkettő, időtlen roncsok és csodálatos építmények közelségében, az emlékezés moszatjai között, millióéves hullámok ringatásában.” Bőven elmúltam tizennégy éves, mire felnőtt kíséret nélkül is el mertek engedni nyaralni a barátaimmal. Akkortájt indultam először félnapos, magányos sétákra a családi házból a városba, sőt tovább; így ismertem meg töviről hegyire Debrecent, kicsit a városkörnyéki erdőket és a hajdúsági falvakat is, bihari kitérőkkel.

Most arra gondolok, hogy akkor, karácsony délutánján, amikor egy órán ke­resz­tül nem csupán testben, de lélekben is biztosan együtt voltak, ez a temetői séta jelentette az ő legvalódibb közösségüket. Aztán álltak összefogózva, elszoruló torokkal. Mehettünk haza. Végig a Kút utcán, hazafelé minden szertartás nélkül, de következetesen járdát váltva, mindig az enyhén emelkedő túlsó, vagyis bal ol­dalon. Várt minket a faállítás minden évi, komoly feladata, anyám halászleve, a rán­tott ponty tartármártással meg a töltött káposzta. Rendszerint újévkor leesett a sű­rűn, átláthatatlanul szakadó hó, olykor derékig ért a torlasz az ajtónk előtt, reggelente alig tudtuk kinyitni, mikor iskolába indultam. Én lassan harminc éve Pes­ten élek. Mostanában karácsony harmadik napján szoktunk Debrecenbe érkezni, és mivel már a saját óvárosi házunk sem létezik a maga fizikai valójában, a középső unokahúgomnál, Ildikóéknál szoktunk megszállni, a régi utcánktól jó sétányira. Amikor tehetjük, kimegyünk a temetőbe. Most ugyanott pihen a nővérem koporsója fölött anyám és apám.

(Megjelent az Alföld 2018/11-es számában.)

A borítóképen látható, a Darabos utcát ábrázoló festményt Masits István készítette (Méret: 30×40 cm; Forrás: Debreceni Képeslapok).

Térey János

szerző: Térey János
honlap e-mail
Térey János 1970-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten él, író, költő, drámaíró, műfordító. Munkásságát többek közt a Magyar Köztársaság Babérkoszorú Díjával és József Attila-díjjal jutalmazták. Legutóbbi verses regénye, a Legkisebb Jégkorszak 2015-ben jelent meg a Jelenkor Kiadónál.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések