Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Kések, férgek, mosógép
88868
post-template-default,single,single-post,postid-88868,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Kések, férgek, mosógép

Ágoston Tamás: A repülés kezdetei

Bordóba hajló vörös betűkkel áll a kötet címe a szürkésbarna képen, melyen egy hatalmas jószágot, egy elefántot látunk, amint éppen egy daru a magasba emeli. El­ső pillantásra szürreális látomásnak tűnik, ám a hátsó borító információi szerint egy 1916-ból származó fotóról van szó, melynek címe: Mary, a gyilkos elefánt ki­végzése. Vagyis egy gyilkosság dokumentációjával van dolgunk, egy állat kegyetlen kivégzésével, ami azért felvet bizonyos kérdéseket, még akkor is, ha az elefánt a címből következően valóban embereket ölt. Mert egy elefánt nem jogi személy, sőt, semmiféle személy, egészen egyszerűen a természet törvényei miatt nem vo­natkozhatnak rá az emberei törvények. Elítélése és kivégzése tehát határsértés, ab­szurdum. A hatalmas súlyú elefántot ráadásul felakasztják, amivel a gra­vitáció törvényein is felül akarnak kerekedni a voluntarista ítélethozók – mégiscsak valami egészen groteszk, szomorú és szürreális jelenetet kapott lencsevégre az ismeretlen fotográfus. Ha mindezt összeolvassuk a kötet címével, akkor bizony beleborzongunk, hogy micsoda kezdet ez. Pedig ez még tényleg csak a kezdet. Mert ha beleolvasunk a versekbe, akkor az igazságszolgáltatás áldozatává vált elefánt csecsemőillatú mesének tűnik.

A versek beszélője nem bízott semmit a véletlenre, klasszikus szerzőktől vá­lasztott mottókat, melyek arra szolgálnak, hogy felkészítsék a jámbor olvasót arra, mi­re számíthat. Az első idézet Füst Milántól származik. Két nő beszélget, az egyik kö­zülük a „gyilkos nő”. Kontextusából kiragadott jelenet ez, nehezen érthető, bár pár kulcsszó segít elképzelni az olvasónak, miről is lehet szó: lélek, test, bosszú, és valahonnan ki kell húzni egy kést is. Elég bizarr, csöppet sem vidám beszélgetés ez. Ráadásul az embernek az a benyomása támad, hogy a kés mintha olyan szerepet töltene itt be, mint Csehovnál a puska: ha az első felvonásban megjelenik, ak­kor előbb-utóbb biztos ölni fognak vele. A másik idézet pedig Esterházytól származik, a Harmonia caelestisből („Minden embernek van egy mondata, melyet éle­te folyamán megért.”), mely inkább üres szentencia, mintsem leülepedett bölcsesség, így vélhetően ironikusan kell értenünk, a frázisokba burkolódzó tudálékosság kifigurázásaként. (Ez a mondat egyébként visszatér majd a Mondat című vers utolsó soraként, afféle l’hommage-ként.) Erős kezdés ez.

52 vers olvasható a kötetben, és az általános szokásoktól eltérően nincsenek cik­lusokba sorolva. Ez nem is lenne könnyű, és nem is lenne értelme: ezek a versek önmagukban is egységet alkotnak, súlyuk van, nyomatékuk, és nem tartoznak sehová, nincs szükségük semmire és senkire. Magukra záródnak. Egy-egy súlyos vasgolyó, ezekből áll össze a kötet. Az egyes versek terjedelme viszonylag rövid, mindössze egy-két hosszabb található köztük. Rímek nincsenek, a verssorok rövidek, át­lagosan 3–5 szóból állnak. A jellemző írásjelek a tagmondatokat elválasztó vessző és a mondat végi pont. Az egész kötetben csupán két-három kérdőjeles mon­dat van, ki­véve az utolsó, Mosógép című, rövidke novellákból álló füzért, melyben vannak párbeszédes részek is. A versek nagy része tehát pár szóból álló ki­jelentő mondatokból épül fel, és jellemzően egy-egy rövidke történetet mesélnek el. Ezek a történetek pedig abszurdak, sötétek, szürreálisak – mint egy akasztott elefánt egy régi fotón.

Ha belelapozunk a kötetbe, Twin Peaks kellős közepén találjuk magunkat, csak­hogy nem a kanadai határ mellett, hanem valahol Európa közép-keleti részén. Ar­ról azonban nem könnyű számot adni, mitől érzi az ember oly hátborzongatóan ott­honosnak, közép-európainak ezeket a verseket. Talán mert oly sokszor szóba jön bennük valamilyen féreg, és erről Kafka jut az ember eszébe? Vagy mert a párszor szintén említett oldalas az ismerős ízeket idézi? Vagy mert ennyire kilátástalanul szorongani, a világot ennyire a feje tetejére állítani, ilyen sötét szemüvegen ke­resztül látni csak errefelé, az ördög alfele táján lehet? Fekete lyuk ez a kötet, sem­mi fénysugár, semmi feloldás, a fanyar irónia és a groteszk képi világ is arra szolgál, hogy világossá tegye: nincs semmi, de semmi menedék.

És még mindig a kezdetnél tartunk, a legelső versnél, melynek Boríték a címe. „Aj­tó, ajtó mellett, végtelen sorban. / Nyikorgó széken férfi ül, rám mutat.” – íme a két első sor, és az olvasó máris Kafka világában érzi magát, a törvény kapujában, hi­szen kiderül, hogy mindenkinek van egy ajtaja, és a vers beszélőjére máshol vár a magáé. Amikor rohanva odaér, akkor látja, hogy az ajtó kilincsén egy piros boríték, benne egy döglött egérrel. A következő versben (Vadász) pedig megjelenik a már emlegetett féreg motívuma, méghozzá a szívvel összefüggésben: „Nyitott szemmel várom a golyót, / amely egyre közeledik, süvít a ház felé, / férges szívesem keresve.” Ez az utolsó három sor, a vers elejéből azonban megtudjuk, honnan is érkezik ez a bizonyos golyó; bizony nem máshonnan, mint magától a lírai éntől, aki pontban éjfélkor lövést adott le, majd hazamegy, lefekszik. S máris a mottóban és a borítón is megelőlegezett világ kellős közepében vagyunk, melynek alapvető elemei közé tartozik a gyilkosság, a fegyverek, a fájdalom és az erőszak, alapszavai pedig a férgek, a kés és a vér.

Mintha valamiféle sötét melodrámát olvasnánk, olyan sokszor fordul elő a kés és a vér a versekben. Operák nagyjeleneteit, Shakespeare-drámák gyilkosságait, ren­d­őrségi híreket idéznek ezek a motívumok, de Pilinszky sorai is eszünkbe juthatnak: „Ne félj te sem, ne fuss előlem, / inkább csittítsd a szenvedést, / csukott szemmel szoríts magadhoz, szoríts merészen, mint a kést!” (Tilos csillagon), vagy éppen Hitchcock Psychójának híres, zuhanyzós jelenete. A kés legtöbbször azok gyil­kos eszköze, akiknek nincs más fegyverük. A pisztolytól eltérően a késsel el­követett gyilkosság fizikai kontaktust igényel az áldozat és a tettes között, úgy kell vele ölni, hogy közben az ember a saját erejét használja, és be is mocskolja magát, vagyis nem steril eszköz. Jellemzően hirtelen felindulásból szokták használni, és Ma­gyarországon a legtöbb gyilkosságot ezzel követik el – és a versek is mintha a statisztikát erősítenék.

A Pincér című versben a feleség a bugyogójából ránt elő egy kést, és megfenyegeti a lírai ént, hogy leszúrja, ha nem lop neki rózsát. Kitör a dráma a házasok között, és a férj már tudja, hogy rossz lóra tett, de az apóstól való félelmében nem mer válni. Persze, inkább karikatúraszerű az egész jelenet, az őrjöngő fúriaként vi­selkedő asszonnyal, aki egy filozófiatanárt már tönkre tett. A Párna címűben a postás szalad el a vers beszélője elől, amit az úgy kommentál, hogy „pedig nem volt a kezemben kés, / mint általában”. Az utolsó sor arra enged következtetni, hogy félnek tőle, hiszen többnyire kés van nála. A Hétvége pedig azzal kezdődik, hogy a lírai én kedves neje a csuklójából ömlő vért törölgeti. Kiderült, hogy máshogy alakult a weekend, mint ahogyan tervezték, és „hogy hiba volt felvenni azt a rozsdás kést / az árokból”. A Béka első sora pedig kijelenti valakiről, hogy „Szép férfi, de még nem látott kést.” Mintha a kés látása valamiféle beavatási rituálé len­ne, melynek híján a szépség sem ér sokat. A Kakukkban pedig a késes támadás klasszikus módjával találkozik a vers alanya: a torkához szorítják egy sikátorban. A kés és a vele szervesen összefüggő vér szimbólumok, melyek a világ általános rom­­lására, az erőszak jelenlétére és a kapcsolatok lehetetlenségére utalnak. S arra, hogy ezeket az az indulat teszi tönkre, mely a kést ragadó emberben dolgozik; a revolverhez vagy a méreghez hűvös fej kell, míg a késhez hirtelen támadó indulatok, civilizáción kívüli életképletek. Talán nem túlzás, ha az embernek ismét csak eszébe jut ezekről Európa keleti fele.

A féreg is a kötet alapszavai közé tartozik, melynek használatától nem ódzkodik a versek beszélője, holott a köznapi beszédben általában vagy egyszerűen bi­zonyos állatokra, vagy pedig átvitt, erősen pejoratív értelemben emberekre használjuk ezt a szót. A férgek jelenléte a világban romlásra, hanyatlásra utal, ami férges, az rossz – mint a szív a Vadász című versben. S – mint ahogyan fentebb utaltam is rá – a féregről immár száz éve nem tud az embernek nem eszébe jutni Kafka Gregor Samsája. A Park című versben egy tenyérből másznak elő a férgek, vagyis a kötet második darabjához, a Vadászhoz hasonlóan itt is arról van szó, hogy a test már élő, eleven mivoltában is romlásnak indul, mintegy előlegezve a ha­lál utáni állapotot. Ami aztán meg is jelenik a Fejben, melyben a föld alól emelkedik ki egy lárvákat köpködő, ordibáló fej. Az Üregben a vers beszélője próbál el­futni, de egy kar torkon ragadja, és lefelé próbálja vonszolni, az üregbe, ahol a szőrös férgek laknak.

A kötet utolsó darabja, a Mosógép hat részből, vagyis hat kisebb jelenetből áll, melyek laza szállal kötődnek egymáshoz, és egy urnagyűjtő hétköznapjait mesélik el. Természetesen a kés itt sem hiányozhat, ezúttal védekezési eszköz, meg ne tá­madja a kutyája, amikor kilép az udvarra, és elindul az urnák felé, melyeket alighanem mások is úgy dobálnak be neki az udvarba, mint a harmadik darabban levő, immár szakállas férfi, aki a második részben még kisfiú volt, és akit a nagyapja figyelmeztetett a ház előtt, hogy ott bizony szörnyű dolgok történnek. Így lesz tele a kert urnákkal, holott a ház lakója táblán is figyelmeztet, hogy ez nem az ő il­letékessége lenne. Csakhogy az ötödik és a hatodik részben megtudjuk, hogy egyenesen a munkája az urnákkal való foglalatoskodás – a meghasonlás aligha vé­letlen, hiszen a negyedik pontban a tükörképével vitatkozik, míg az meg nem sértődik, és elmegy. A címet pedig az magyarázza, hogy emberünk munka közben legtöbbször az öröklétre gondol, amit egy megállíthatatlan mosógéphez hasonlít. Ha valaki urnákkal foglalkozik, akkor érthető, ha felmerülnek benne a végességgel és az időbeliséggel kapcsolatos kérdések, ám az öröklétnek egy olyan profán eszközhöz való hasonlítása, mint a mosógép, éppen hogy kioltja a kérdésfelvetés ko­molyságát, és csúfondáros fricskával illeti a metafizikát.

A versek jellemző hangneme a szenvtelenség. Nem sok érzelem olvasható ki be­lőlük, pusztán a történések tárgyilagos rögzítése, ennek az igyekezete azonban feltűnő, s talán éppen ez az, ami érzelmi töltettel ruházza fel az egyes verseket. Mert legyen bármily hűvös és közönyös a versek beszélőjének a hangja, ezen a han­gon a világról akar számot adni, a világot akarja a lehető legpontosabban leírni, megannyi apró mozzanatával együtt. Ebben a világban ugyanis nincs semmi fe­lesleges, mindennek súlya van. Annak is, hogy „Felül, rám néz, / elküld vízért. Csiz­mát húzok, télikabátot.” – ahogyan a Kút című versben olvashatjuk, vagy ve­gyünk egy másik leírást a Patkányból: „Rozsdás kerékpáron teker a műúton, / egy helyben, mint egy fitneszedző. / Dülledt szeme nem sok jó ígér. Grimaszba fagyott arca fekete, / lehetne szürke is, ha akarná.” A világ rezdüléseinek aprólékos, tárgyilagos és pontos rögzítése, ennek akarása és szinte monomániás megvalósítása maga mégis csak szenvedély; a világ felmérésének és leírásának szenvedélye.

Ebből a perspektívából pedig a nyomasztó, bizarr és szürreális jelenetek is meg­szelídülnek, sőt, mintha valami szeretetfélét is érezni lehetne rajtuk, mellyel a versek beszélője rájuk csodálkozik, gondosan átvizsgálja és feljegyzi őket. Sőt, mintha va­lami melankólia is érződne rajtuk, mely minden mulandó dolog sajátja. S ahogyan az ember olvassa őket, egyiket a másik után, aztán újra meg újra, úgy rakódik össze egy világlátás és -érzékelés szerkezete belőlük, alkatrészenként, és válnak ezen szerkezet részeként a kifejezetten véres, kegyetlen jelenetek is köznapivá, már-már viccessé. Hiszen ebben a mennyiségben már szinte önmaguk paródiájaként olvashatók, vagy legalábbis fenntartják a dupla fenekű olvasat lehetőségét.

Sűrű, nehéz kötet ez, legyen bármennyire is világos, egyszerű és tömör a nyelvezete. Ez a puritán, dísztelen nyelv azonban olyan világokba enged betekintést, ahol már az eleven testen is erőt vesz a romlás, ahol a késsel sebeket ejtenek, és ahonnan hiányzik a fény. De talán éppen ez ad súlyt és nyomatékot a dolgoknak, mint ahogyan a (Pilinszkyt idéző) Kráter című versben is olvashatjuk: „Meg­tisz­tu­lok, de hát ezért váltottam jegyet a szemedbe. / Sárosan buktam át a kráteren, / és most zuhanok, még mindig, még mindig.” Talán éppen ez a zuhanás lenne a repülés, a repülés kezdete? Mindenesetre önfeledt szárnyalásról szó sem lehet, A repülés kezdete kötetcím ugyanis a borítón látható szegény elefánttal együtt értelmezve inkább ironikusnak tűnik. Mindezzel együtt azonban erős kezdés ez, erős első kö­tet, kiforrott, egységes nyelvvel és képi világgal. Ágoston Tamás nem tesz gesztusokat sem az olvasó, sem a kortárs trendek felé, autonóm és makacs módon csiszolgatja a saját, immár mással aligha összetéveszthető nyelvét és világát. Ezzel azonban saját maga számára is magasra rakta a lécet, hiszen ha a repülés kezdete ilyen, akkor milyen lesz maga a repülés? Majd meglátjuk.

Ágoston Tamás: A repülés kezdetei, Napkút, 2017.

(Megjelent az Alföld 2018/11. számában.)

Deczki Sarolta

szerző: Deczki Sarolta
honlap e-mail
1977-ben született, irodalomtörténész, kritikus, az MTA tudományos munkatársa. Kutatási területei többek között a német irodalom magyar recepciója, a test és idegenség problémái, irodalom és filozófia érintkezési pontjai, valamint a kortárs magyar próza, különösen Tar Sándor írásművészete.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések