Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Egyetemes reménytan - Alföld folyóirat
88997
post-template-default,single,single-post,postid-88997,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Egyetemes reménytan

Takács Zsuzsa: A vak remény. Összegyűjtött és új versek

Alfa. Takács Zsuzsánál azonban a vég van a kezdeteknél, ami az Összegyűjtött és új versek alcímmel megjelent kötetet illeti. Tehát – a teljesen érthető szerzői-szerkesztői döntés következtében – a könyv elejére kerültek az életmű legfrissebb da­rabjai a máskülönben időrendet tartó és időmegjelölésekkel ellátott gyűjte­mény­ben. Erre az elrendezésre azért érdemes felfigyelni, mert a három ciklusba rendezett A Vak Remény címet viselő kötet(nyi) kompozíció az eddigi lírai életmű gyűj­teményének címévé is emelkedett. Mindez nemcsak a legújabb versek integrálásának gesztusa, hanem a Takács-líra új befogadási ajánlata is, amely az eddigi kö­teteket, műveket és a gondolati-poétikai összefüggéseket a vak remény kontextusaiban, jelentéseiben kínálja újraolvasásra. Ezáltal, tehát a címmel együtt a kötet élé­re helyezett verscsoport költészet- és létösszegző, visszatekintő, metapoétikai po­zíciót is kap. A remény költészeti, mitológiai, de még inkább ontológiai, lét­szemléleti szerepeltetése azonban nem a jelenből és e költészet jelenlegi végpontjából az eddigiek elé (fölé) helyezett új alkotói motívum és tematika, hanem a Ta­kács-líra szinte kezdetektől jelen lévő, végigvonuló implicit és explicit „alakja”, sőt több értelemben is felhajtója, indikátora, amely most még erőteljesebben, még kon­centráltabban – szó szerint is – ölt testet. Alakja tehát kezdet (alfa) és kezdeményező, felettes, domináns (alfa) és transzcendens (alfa) (Jel 1,8), ugyanakkor az em­beri kiszolgáltatottság és esendőség is jellemzi: vak, vakmerő. És csalfa.

A leginkább vaksággal, „másféle látással” jellemzett és életre keltett elvont fo­galom Takács Zsuzsa megszemélyesített, allegorikus alakjai közül eddig is jelen­tős­nek tűnt, az új versek által ez most már bizonyosság. Az erős és ismert irodalmi ha­gyományokkal rendelkező allegorizáció kortárs formái a szerzőre eddig is jellemző szelíd, ám határozott módon a hagyomány át- és továbbgondolására, átírására, de sosem megtagadására irányuló poétikai eljárások sorába illeszkednek. Az el­vont tartalmak, érzések megelevenítésével korábbi versekben is találkozhattunk a költői jelenetezés, szituativitás, a szerzőre jellemző dialogicitás vagy álomleírások hely­zeteiben, illetve a valóban élt, elképzelt, a lírai alannyal kapcsolatba kerülő em­berekkel, családtagokkal, szerelmekkel stb. folytatott párbeszédek, belső „vi­ták” közt. Az allegorikus alakok leginkább a vendég, az idegen, a koldus alakváltozataiban vagy egy-egy állat formájában nyernek „testet”, például A megtévesztő kül­sejű ember, A karácsonyi vendég, A veszett róka, Bizonyos emlékek, Figurák cí­mű versekben. A remény – elvontan vagy megszemélyesítve – szintén külön tematikus-motivikus verscsoportot alkothat, amely a legújabb versek és a kötetcím „felhívásának” köszönhetően most még inkább kibontakozhat a versek egészéből.

Az allegória alakzata mintha Takács Zsuzsa költészetének egyre gyakoribb eszközévé válna. S míg kezdetben a színpadra, jelenetbe kihelyezett én (Némajáték) ki­szolgáltatottsága, kitettsége jellemezné a verseket, az idő előrehaladásával egyre inkább az egymáshoz való viszonyok, az én és a másik kölcsönhatása, a kapcsolódás és idegenség lehetőségeit, felismeréseit kifejező nyelvi (és nem nyelvi), in­terperszonális, változatos megnyilatkozásmódokra építkező kommunikációs formák kerülnek előtérbe, amelyek a kibontott, végigvezetett megszemélyesítések helyzeteiben is teret kapnak. Így az Üdvözlégy, utazás! (2004), A test imádása (2010) és a Tiltott nyelv (2013) kötetekben már kifejezetten megfigyelhető az allegorikus, megidézett alakok és a szerepversszerű megszólalások, alakteremtések, (nyelvi) megidézések sokasága.

Ám e költészet alakulásáról átfogóan beszélni és súlyos kijelentéseket tenni elég merész vállalkozásnak tűnik egy recenzió keretében, hiszen a fenti bekezdésben írtak is számos irányba vihetnének a szerző kapcsán felmerülő poétikai kérdések, eljárások tekintetében. Az eredetileg ifjúsági irodalom kontextusában megjelent Rejtjeles tábori lappal és a most külön egységként kezelt India-ciklussal együtt (Kalkuttai Szent Teréz „versei” a 2010-es A test imádása és a 2013-as Tiltott nyelv kötetekben jelentek meg, ám a verscsoport azóta is bővült) tizenhat kötetet tartalmazó gyűjtemény Takács teljes lírai életművét tartalmazza. Ennek ívét a tematika, a lírai én megalkotottsága, a tárgyiasság, a tükröződés-idegenség, az identitás, személyes sors, emlékezet, az általános emberi-ontológiai, kollektív szenvedés vagy a motívumok változásának szempontjaiból is meg lehet(ne) rajzolni. Ugyan­ak­kor e költészet alapvonásaként rögzíthető a különös érzékenység, a költői-filozófiai hagyományhoz való reflexív viszony, a mély gondolatiság, a morális, etikai indíttatás. Ahogy a finom, indulatokat, személyes fájdalmat fegyelmező visszafogottság is megteremti a takácsi alaptónust, amelynek mindig része az önvizsgálat, az analízis, a tudomásulvétel is, továbbá az érzékelés, érzelmek differenciáltsága és pontos, plasztikus rögzítése is.

Amennyiben – egyelőre – az allegóriára és a reményre koncentrálunk, a „vak re­mény” (kifejezés) fel/kihasználása pimasz és merész gesztus a szerző részéről, aki nem riad vissza a középkorban és reneszánszban közkedvelt, a romantika után a szimbólummal szemben „csatát vesztett”, de legalábbis gyanúval kezelt szókép be­vetésétől, amit tovább fokoz a költészetben számtalanszor kiaknázott remény té­­májának, motívumának (újra)írása és különösen Csokonai A Reményhez című közismert költeményének megidézése. Ám Csokonai nyomában a 19. századi, re­formkori magyar líra előszeretettel foglalkozott a remény természetével idő- és ér­tékszembesítő vershelyzeteiben, ahogy ezt akár Kölcsey és Vörösmarty versei is sejtetik: remény és emlékezet. De gyors reménytani panoráma festhető Berzsenyi A temető, Kölcsey Reményhez, Vándor remény, Remény, emlékezet, Petőfi Remény című költeményei alapján, a teljes képhez azonban Vörösmarty adja a legtöbbet Az elhaló remény, Gyász és remény, Remény s emlékezet verseivel, illetve az Em­be­rek ismert „nincsen remény, nincsen remény” refrénje által. Az elődök hatására és a 19. századi intertextusok használatára jó példa Tóth Árpád Reményhez és Kosz­tolányi Ha volna egy kevés remény című korai műve, ám természetesen jelentős kortárs költészeti példa is akad, ilyen Kemény István Remény című ciklusa és költeménye A királynál (2012) kötetből.

Így érkezhetünk meg Takács Zsuzsa „vak reményéhez”, aki Csokonai nyomán is a szintén sokszor kiaknázott „vak” jelzőt és a vakság toposzát helyezi központi mo­tívuma mellé. A megszemélyesítésekből építkező versekben a remény azonban nem istenasszonyként ölt testet, mint Csokonainál, hanem bukott angyalként, koldusként, férfi kísérőként jelenik meg. Egy alkalommal Kafka is „testet öltött Vak Remény”-ként kap jellemzést, de leginkább nemre, életkorra meghatározhatatlan emberszerű alakként – ezt leginkább antropomorf vonásai, emberi tulajdonságai, tettei érzékeltetik, továbbá az, hogy a vershelyzetek meghatározott tér-idő koordináták közé helyezik az életre lehelt figurát: Egy körúti kávézóban, A szakadék szélén, A Vak Remény egy napja, A Vak Remény másik napja, A Vak Remény utolsó éj­szakája. A Takács Zsuzsa költészetére jellemző szituativitás, a gondolatoknak, ér­zé­seknek egy-egy konkrét helyzet, tér általi kifejtése a Remény-versekben is meghatározó. A költészeti toposzok, lírai közhelyek új kontextusba, közegbe helyezése, a reményhez kapcsolódó megkopott képzetek szó szerinti használata és vers­beli működtetése a meghökkentés, játék és a távolító irónia eszközévé válik, a re­ménynek, a vele zajló szituációknak és párbeszédeknek fanyar, parodisztikus élt ad, rámutatva a költői hagyomány megkoptatottságára is. Ugyanakkor a Reménnyel va­ló viaskodás és a neki szegezett kérdések komolysága, tétje mégis megmarad.

A Reménnyel kapcsolatos ironikus távolságtartás nemcsak a formai, poétikai ha­gyományra való reflektálás és nem is csak a költészeti téma népszerűségének, túl­járatottságának tudásáról való jelzés, hanem sokkal inkább a reményben rejlő alapvető kettősségnek és a reményérzet ambivalenciájához, a bizakodás és félelem együttes jelenlétéhez való viszony kivetülése, a reménykedő ember öncsalásának, önáltatásának tematizálása. Ezért is tapadhatott a fogalomhoz ilyen erősen a vak és a csalfa jelző, a vágyakozás, a jövőbe vetett bizalom és az e vágyra való túlzott rá­ha­­gyatkozás, a realitásokkal, lehetőségekkel szembeni elvakultság, illetve a re­mény­kedés feladása, az önhitegetés, bizakodás hiábavalóságával való szembesülés. A Vak Remény verseiben a vakság koncentrált figyelmet kap, így válik a költészetben megviselt jelző újra elevenné: „sejthettem csak, / hogy ő az, mert nem volt ná­la a fehér bot”. A vakság mint nem látás, tapogatózás, a tévesztés nagy esélye, a látás visszanyerésének képzetei („A Vak Remény tudja, hogy látni fog”) a mottóverstől (A (Vak)remény) kezdve az egész ciklusban vissza-visszatérnek. A vakság mo­tívuma számos aspektust kap a művekben: a vétek, bűn (önkéntelen) elkövetése, a szakadék és a zuhanás lehetősége, a valóság elfedése vagy épp a dolgok mögötti tisztánlátás mind kapcsolatba kerül a Remény e tulajdonságával: „milyenek az utcák a kora tavaszban? / Mondtam: koszosak, az őszi levelek / sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében. / És az emberek arca? – kérdezte aztán. / Ne tudd meg – válaszoltam –, gyanakodva / méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak vagy, / és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.”

A „remény – ahogy nevezzük az átélhető esélyt” (Petri) – vaksága, csalfasága va­­ló­jában a bizakodó, majd csalódott ember reményre (át)ruházott jelzői, és a re­mélt bekövetkezést, az ígéretként felfogott pozitív pólust az életben (és a versekben) a kiábrándulás követi; a csalódás, az érzések átfordulása pedig nem egyszer dühvel, vádaskodással jár együtt. „[K]edvetlen tolvaj”-ként, ragadozóként (Az ígéretét be nem váltó remény) tűnik fel az 1986-ban megjelent kötetben, „Te rohadt állat!”-ként, „gyo­morforgatóan rózsaszín”-ként A vak remény gyöngülése című új versben. Az idő múlásának, a lehetőségek, jövőbeli perspektívák szűkülésének tapasztalata nem­csak keserű dühöt eredményezhet, de e tapasztalattal függhet össze, hogy a re­mény a bevett képzetekkel ellentétben nem csalfa, lebbenékeny nőalakként, is­tenasszonykényt, hanem nevetséges, bottal, vakon botorkáló lényként (férfiként), koldusként (A Vak Remény egy napja; Zöld dzseki) az emberiség kollektív bűnét is (így-úgy) viselve (Sírás ismeretlen vállon) tűnik fel.

Ugyanakkor a reményhez tartozó ambivalenciát mutatja, hogy a nagy baj, kétségbeesés idején érkező megtartó erő, a mégis továbbélés képessége is társítható alakjához, ilyen az Üdvözlégy, utazás! (2004) kötet Szalmaszál című verse („ott állt a parton / a formába rendező elv, és odanyújtotta a reménységet / neki. Rá­füg­geszkedett tehát a part felőli tekintetre, mely / – aranyló szalmaszál – / ott lengett fölötte.”), vagy az új költemények közül a Fogadd el! Fogadd el!, illetve a Narrátor cí­mű három részes darab 1. Lepke része, amelyekben a vaksággal ellentétben a te­kintet megléte, emberi kapaszkodója, illetve a fény kap hangsúlyt. Az „eltűnt világban”, a teljes elveszettség állapotában a reflektor lámpája alól kiszabadított éjjeli lepke a remény felvillanását és a helyzet megvilágosítását, a jelennel, pillanattal va­­ló szembesülést egyszerre hordozza. Ez talán összefüggésbe hozható Kölcsey Remény, emlékezetének lepkéjével, a remény kergetésének képével is, mely elfedi a valóságot, a jelennel (és múlttal) való szembesülést.

Reménytani szempontból fontos állomásnak gondolom A megfosztás rítusa cí­mű költeményt is, mely A letakart órában (2001), az életmű egyik tetőpontjaként értékelt kötet kulcsversei közt található, és amelyben a remény teológiai kontextusa kap reflexiót. A versben celebrált mise a Krisztus és ember közötti szövetséget, a krisztusi tanításra, szeretetre épülő testamentumot vonja vissza. A pap közösséghez forduló szólama által a költemény a katolikus szentmisék prefáció (bevezető) ré­szének kötött, dialógusos formáját idézi meg, amely még megelőzi az eukarisztikus imádságot, az úrvacsorát. Mindez azért fontos, mert a költemény már a mise kezdeti szakaszán, a szentlélek megidézése, az úrfelmutatás, átváltozás lehetősége nélkül búcsúzik a hittől, „lehetőségeink tárházától”. A liturgia párbeszédes formája pe­dig a megfosztás rítusának kollektivitására mutat rá, a sursum corda-rész versbeli átirata a misét celebráló és a hívek közös performatív aktusává válik, és a há­rom akklamációból (felkiáltásból, felhívásból) álló egység a három alaperény visszavonását „végzi el”, a hit mellett a remény és a szeretet – közös akaratú, jóváhagyott – visszavétele is megtörténik. A megfosztás e három mozzanata rögtön a szentmise végét és egyben az ember további létlehetőségeit is körvonalazza: „Lép­jetek ki az ajtón. Menjetek haza. / Zárjátok magatokra az ajtót.” A hármas felszólítás összhangban áll a közös ima három elemű dialógusával, a hit, remény, szeretet hár­masságával, de akár a szentháromság eltörlésével is. A visszavétel látványos, logikusan követhető lépései, tehát maga a rítus az emelkedett ceremónia, mise is­mert hangvételének és mozzanatainak működtetésével azonban épp az okokat, előzményeket rejti el. A kétezer évig tartó szövetség felbomlásának indokai enigmatikus sejtetésben maradnak: „a mindenki által ismert okok miatt templomunkat bezárjuk”. A pusztulásra, katasztrófára utaló világállapot, a felelősség vállalásának és a szembenézés hiányának, az elodázásnak emberi vétkei, az indok nélküli re­ménykedés attitűdje szintén közösségi nyomatékot kapnak: „Éreztük mind / a földcsuszamlást, hallottuk a mélyből / fölmorajló hangot, értettük, mit mond, / de rosszkedvünkre fogtuk lépteink / bizonytalanságát, mulasztásaink kiújuló / fekélyét.” (Kiemelés: V. B.)

Takács Zsuzsa lírájának metafizikus karaktere, a hit kérdései, a mulasztás, vét­kezés, bűn, bűntudat, erény, megbocsátás, szenvedés vallásetikai szempontú megközelítései az életmű előrehaladtával egyre jelentősebb teret kapnak, elmélyült köl­temények által vetik fel ezeket a súlyos, az egyes emberre és az emberiség egészére is vonatkoztatható dilemmákat. A most közreadott új versek hangsúlyosan hoz­zák témaként a második világháborúban és azt követően elkövetett kollektív bű­nöket, a végtelen, fel nem oldható bűntudatot („ami történt, nem tud véget ér­ni”), és viselik a népirtás közös emberi szégyenét például a Negyvenhárom szeptemberében, Sírás ismeretlen vállon, Mi ez a hisztéria? című versekben.

Míg az új versek első, A bukott angyal ciklusa a reményvesztett kisemmizett em­ber ontológiai-antropológiai léthelyzetét járja körül, különösen a bukott angyal, koldus, a nemtelen-kortalan allegorikus alakok segítségével, addig a második, Bo­dy kiállítás című ciklus az ember(i test) kiszolgáltatottsága, a bűnös (minden)tudás emberi gőgje, a halott test kitettsége, közszemlére tétele felől közelít ugyanezekhez a kérdésekhez. Az emlékezet és felejtés esetében szintén a holokauszt, a történelmi traumák okozta törések kapnak reflexiót. A kollektív felejtéssel, elfedéssel szemben az egyéni emlékezet magányos küzdelme áll: „szótlanul tűrték, hogy / ma­gába nyelje múltjukat a szénpor”, „Felejtés pora lepi el a várost” (Az emlékezetről, Szénpor, A felejtés pora). A minden egyes ember halála, végessége miatt érzett bűntudat az ősbűnre, kiűzetésre visszautalva az emberi küzdéssel, fájdalommal, gyötrelemmel szembesít a címadó vers imabeszédében. A Body kiállítás révén a tiltott tudás megszerzésének vágya, az ember semmit nem kímélő, a test szentségét és halálát látvánnyá, spektákulummá tevő tulajdonságai jelennek meg, a kísértés mint kígyózó sor ölt képet, s a várakozás a tudás ígéretével kecsegtet: „mindentudók lesztek, akár az Isten”. A térdepelésre, meghajlásra, imára szólító hang en­nek a kísértésnek a rettenetét próbálja enyhíteni, a test kitettségében gyönyörködő látogató, az elhunyt vagy elpusztított halott testek – Jézus véráldozata – fö­lött érzett bűntudat mindössze megbocsátásért tud esengeni.

A ciklus verseiben a vér, a sár ismert toposzai, képzetei, az ajánlásokban megidézett alakok személyes sorsa, kötődése, a saját és közös emlékezet együttes mű­ködtetése egyfelől materiális körbe, közelségbe vonja az emlékképeket, plaszticizálja a múlt fájdalmát, másfelől érzékelteti a versbeszélők involváltságát, érintettségét, érzékenységét. A személytelen vagy nagyon is szubjektív, vallomásos megszó­lalásmódok sokasága, változatossága minden költeményt a maga egyszeriségében, egyediségében, zárványában tart az ember magányának, önmagaságának tükörképeként, hangsúlyozva azt is, hogy minden, ami a tapasztalatokból, múltból, fájdalomból megosztható, az egyszeri, valamint a nyelvi közvetettség, a narratíva esendőségének kiszolgáltatott (Narrátor, Az emlékezetről).

A harmadik ciklus, a Ha van lelkünk ugyan a lelket ragadja vizsgálat alá, az előző ciklus testkiállításával szemben azonban nemcsak test és lélek dichotómiáját teremti meg a szerző, hanem a három új ciklussal és viszonyukkal az Atya, Fiú, Szentlélek hármas rendjét is megalkotja. A Vak Reményre, hitre, transzcendens erő­re építkező első ciklust a test áldozata, a testi szenvedés kiállítása mint a Gol­gotán történő közszemlére tétel követi, amelyet végül a harmadik ciklus „lelkisége” összegez.

A ciklus több művében a múltról, történelemről, az emberről és a bűnről, a hitről és a hitvesztésről mondottak viselése, lelki terhe kap reflexiókat. Az emlékekkel, múlttal, magánnyal, önmagunkkal folytatott küzdelem során több vers is 19. szá­zadi költők, Kölcsey, Vörösmarty, Arany műveire „felel”, illetve Shakespeare Ham­letjének „őrülési jelenete”, III. Richárd alakja is megidéződik egy-egy költeményben. A szövegközi áthallások, intertextusok az ember közéleti, társadalmi sze­­repeit is a lélek és a belső vívódások körébe vonják, a társadalom, a kultúra pusztuló képei (Orwell-utánérzés), apokaliptikus víziói (A meztelen király, Dísz­elő­adás) a Vak Remény elvesztésének gondolatát viszik tovább. A Visky András­nak ajánlott Ha van lelkünk ugyan című költemény tekinthető a kötet egyik szintézisének, amelyben a Remény színeváltozását explicite tárja elénk a megszólaló, s a hittel, transzcendens létezővel szembeni általános bizonytalanságok, kételyek is megfogalmazást nyernek: „Nincs egyetlen alakja. Hát éppen ez! / Bízhatunk-e abban, aki szüntelenül változtatja / külsejét: a Vak Remény. Hol koldus az utca- / sarkon, hol fiatal nő, mások szolgálója, aki / gazdáival együtt Auschwitzba megy, a Duna- / deltába vagy Vorkutára, […] Aggastyán, aki történeteket mond, hogy / a lelket tartsa bennünk.” És ezen a ponton hangzik el ennek a kötetrésznek a nagy kér­dé­se, amely a ciklus- és verscímben is visszhangzik: „ha van lelkünk ugyan, / és nem fajfenntartó állatok vagyunk csak”. A társadalmi gyakorlatoknak, torz szokásoknak, médiának kitett, jogait vesztett ember víziója a „Reménykedünk-e még?” kérdéshez érkezik – mindezek mellett, között, mindezek után.

A válasz, a 2018-as ciklus zárlata azonban tartogat meglepetést: személytelenségbe távolítva, és visszafogottan ugyan („Egészen másfajta gondolkodásmód azé, aki”; kiemelés: V. B.), de a Kimenetel című záró költemény Vörösmarty jövőbeli ün­nepének gondolatát veti fel. A vén cigány apokaliptikus vízióját – melyet Ta­kácsnál az utolsó ciklussal, de akár a kötet egészével is párhuzamba vonhatunk, ter­mészetesen e kijelentésnél jóval bonyolultabb és árnyaltabb módon – a Kime­netelben a Vörösmarty-vers utolsó versszakához hasonlóan jövőbeli ünnep, a látszólag okulás nélküli bizakodás, a remény fenntartásának elgondolása zárja le. A rossz dolgok pozitív végkimenetele, az ünnep részletezése a költőelőd képeit és emelkedett hangvételét írja újra: „A tömeg összeverődik / az utcán, valaki furulyát vesz elő. Fölzeng a megbántottság és a fájdalom / dallama. Kezdődik a bűnök be­vallása, / és nem ér véget, míg világ a világ. A teve átmegy a tű fokán.”

A gyűjteményes kötet végére illesztett India-ciklus, ahogy erről már szó esett, 2010 óta bővülő, Kalkuttai Teréz emlékének ajánlott versek sorozata; Szent Teréz többnyire szonettformában, első személyben írt monológjai, levelei. A versek a vi­lág által ünnepelt, a sajtó és a televízió „rivaldafényébe” állított, szegények közt krisz­tusi szolgálatot végző szent belső vívódásait, kételyeit fogalmazza meg. A nyo­mor, az emberi szenvedés mindennapi látványa nemcsak emberpróbáló lelki erőt követelnek, hanem még az elhivatott személyek hitét is próbára teszik, s a versbeli Teréz anya Isten létének megkérdőjelezéséig is eljut. Az India-versek meg­szólalója a vendég-lét tapasztalatát, az elhagyatottság érzetét, az élet kínzó kér­déseit hasonló módon szenvedi meg, mint az általa gyámolított emberek. Az őszinte feltárulkozások a részvét és a szenvedéssel való szolidaritás hitelét erősítik. Te­réz önmagával – létével, életcéljával, munkájával – való kíméletlen szembenézé­se Takács Zsuzsa költészetének is sűrítményeként, egyfajta hitvallásaként is értelmezhető, a kötött forma fegyelmébe kényszerített versek pedig tükrözik azt a tartást, lélekerőt, és hordozzák az élet iránti alázatot, szeretetet, amit nemcsak az En­dorphin című záró vers, hanem A Vak Remény című kötet verseinek, íveinek egésze együttesen kínál: azt a költői hitvallást, amely explicit módon viszonylag ritkán kap hangot, de amikor igen, egyértelműen, határozottan cseng. Mint ahogy pél­dá­ul A bűnök számbavétele kötet Ittlét és kételyek című ciklusában is: „A szenvedély járt eszemben, amit úgy hívnak: / vers, aminek három összetevője van: / a csend megteremtésére irányuló erőfeszítéseim, / önmagam könyörtelen láttatása, és a biztos / tudás, hogy sorsomat beteljesítsem, / csak bírjam tovább, csak hordozzam / tovább ke­resztemet, amelyen nem a megdicsőült / korpusz függ, de megszégyenített testem, / és akkor elégtételt érzek, hogy nem / engedtem a város ma­rasztalásának / és akkor panaszkodás nélkül igyekszem / a meredek úton fölfe­lé.”

Takács Zsuzsa: A Vak Remény. Összegyűjtött és új versek, Magvető, 2018

(Megjelent az Alföld 2019. januári számában.)

Borítókép: Vörös Szilárd fotója a szerzőről (forrás: Prae.hu)

Visy Beatrix

szerző: Visy Beatrix
honlap e-mail
Visy Beatrix (PhD) 1974-ben született Budapesten. Irodalomtörténész, kritikus, jelenleg adjunktus a SZIE Pedagógiai Karán, mellette óraadó a Zsigmond Király Főiskolán és a PPKE BTK Bibilioterápia szakképzésén. Kutatási területe: Nyugat kora, 20. századi magyar próza, fényképleírás, a fénykép szerepe, jelentései a magyar irodalomban.

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések