Irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat
Alföld folyóirat - Helyközi járatok
89223
post-template-default,single,single-post,postid-89223,single-format-standard,ajax_fade,page_not_loaded

Helyközi járatok

A város szíve egyetlen sziget. A Lee-folyó azt öleli körül, hidakon visz az út egyik ol­dalról a másikra, kerengőben járva a céltalan jöttmentek életét színesíti, mintha csak térfélcsere lenne félidőben. Egyetlen lemez két oldala, A és B, aztán a bakeli­tet meg kell fordítani, magától nem mozdul, vékony és érzékeny a tű, ami a hangokat előcsalogatja. A folyó úgy lüktet a földdarabok körül, mint a vérkörök az em­beri testben. Cork lélegzik, Cork él.

Később ébred, és lassan, gőzölgő kávéval a kezében teszi, kinyúlt pulóvert húz magára, csak úgy félvállra hajítja a sálat, kilóg a bokája, még arcán az előző esti smink, a részletekkel kevéssé törődik, szereti az elnagyolt mozdulatokat. Kényel­mes. Olykor megáll, pontosabban megáll minden sarkon, ahol valami érdekeset ta­lál, legyen az ember, állat, kirakat mögötti tárgy vagy muzsika. A dallamokról nem nyit vitát. A dallam kitölti Corkot, ahogy lélegzik, a tüdejéből zenét fúj ki, a hangokat átszűrve magán. Előbb a Tesco előtt a jazzt éneklő színesbőrű felé biccent, aztán jönnek a dél-amerikaiak, akik dobozokon és harmonikán játsszák na­ponta ezerszer ugyanazt a dallamot. Megszokja, nem szökik tovább, menekült eleget önmaga elől. Megáll, hallgatja.

Cork maga az alkímia. Egy hirtelen kanyarra vágyik olykor, a folyót és a sodrást el kell érte hagyni, felfelé haladva, kiszakadó tüdővel a kaptatón, hogy aztán át­változhasson. Ő a város, ő a séta, ő az, aki sétál, és ő a hely is, ahova betér az­nap dé­lután egy kávéra. Mindig más a hely. Hol reggel üresebb és csöndesebb, más­kor este lézengenek a székek az aprócska térben, alszik a kávéfőző, mint a versekben szo­kott hangtalanul. A baristák fiatalok, a baristák kedvesek. Az egyik húsz év kö­rüli srác, vörhenyesszőke, széles ajkakkal és tömpe ujjakkal, a körmét rágja.

Egyszer levágatta a haját, de senki nem vette észre, arra jutott, talán legközelebb rövidebbre kell, hogy feltűnjön. A másik egy lány, a hangja karcos és éles, nagy szemei és tágas arca minden alkalommal hellyel kínálja a betérő várost. Min­den­kihez van egy kedves szava, mosolya, a kisgyerekekre több időt szán, olyankor a másik szolgál ki helyette. Van idő mindenre. Van még egy csöndes szakállas, akinek tetoválva van az egész teste, legalábbis ami a ruha alól kilátszik, minden bőr­felület tartalmaz valami színt. Különben csak feketét hord, így egyensúlyban van magával, keveset is beszél, de ha megszólal, nyomatékkal teszi.

És van Costa, aki a scone-t készíti. Nemcsak a scone-t persze, de a scone messze híres, az egész városban itt a legjobb, erről a nagyszemű lány mélyen meg van győződve. Mondja, amikor kihozza a kávét, mondja, amikor vágódeszkára rakja a kőttest, mellé az eperdzsemet, a két kocka vajat, a fekete szalvétát, és ha engedik, ha kérik, a tejszínhabot. Azt nem szokta mindenki, a megmaradt, kifújt habbal pe­dig nincs mit csinálni, lefolyón siklik le a szennyvíztartályba. Ezért inkább előre meg­kérdezik.

Costa ciprusi, de tizenhat évig Angliában élt, és van négy fia. Vagy három, az most bizonytalan, de nem is érdekes, mert mindet ugyanúgy, rettentően szereti. Mi­közben gyúrja a tésztát, a kis mazsolás pogácsáknak meséli, mi minden történt teg­nap otthon, mi volt az iskolában, a munkahelyen, éppen mit olvasott a legkisebbnek elalvás előtt. A scone-oknak ez a titka. Hogy Costa addig beszélget velük, míg életre nem kelnek, és mire egy kerek tálcán két kezében hozza a gőzölgő pi­ramist, dalol valamennyi.

Fekete csíkos nadrágja valaha pizsama lehetett, a haja sötét és göndör, szakálla nincs, az már túl sok fekete lenne. Szereti a mintákat a pólón, nevet a sok scone, aznap épp mifélét talált ki a séf, milyen mintán domborodik a hasa.

A katedrális mögött szűk utca vezet le, az építkezés melletti ablakból néz ki má­snap a város. Nézi az embereket, nézi, ahogy sietnek munkába, gyerekkocsit tol­nak, vagy épp parkolnak, és nézi magát. Minden arcban visszatükröződik, míg kortyolja a mentateát, mert itt zöld nincsen, csak diófélékből gyúrt labdacsok, és a hátsó helyiségben gubbasztó emberek. A fény egyetlen csóva, a lámpaburák úgy ereszkednek alá, mint a szemközti fodrászüzletekben a nők feje köré szoktak a haj­szárító gépek, miközben a hajcsavarókhoz közelítenek a kellő távolságot mindig megtartva.

(Megjelent az Alföld 2019. márciusi számában.)

Borítókép: Cork városa az Elizabeth erődből, David P. Howard fotója (forrás: Geograph.ie) / Cover: David P Howard‘s photo (Geograph.ie)

Csobánka Zsuzsa Emese

szerző: Csobánka Zsuzsa Emese
honlap e-mail
Csobánka Zsuzsa Emese 1983-ban született Miskolcon, költő, író, kritikus, tanár. 2009-ben jelent meg Bog című első verseskötete, 2010-ben Móricz-ösztöndíjat kapott, azóta több regénye is megjelent, legutóbb a Szépen ölni (Kalligram, 2018).

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archív bejegyzések