Levegőt!

Jenei Gyula – Verebes György: Légszomj

Jenei Gyula magyartanár (szolnoki Varga Katalin Gimnázium), költő, szerkesztő, újságíró, 1998 óta alapító főszerkesztője az Eső irodalmi lapnak. Jómagam Az időben rend van kötetnél kapcsolódtam munkásságához (FISZ, 2011), jelen kötet pedig évtizeddel később már az Eső Könyvek és a Szolnoki Művészeti Egyesület együttműködésében jelent meg. A címötletet Molnár H. Magor adta, aki az Eső Köpönyeg rovatának szerkesztője.

Verebes György Munkácsy-díjas festőművész, grafikus 2017-től szerkesztőbizottsági tag az Esőnél, ő volt az, aki a „megtartva megújítani” szellemben újratervezte a lapot 2010-ben. A Szolnoki Művésztelep vezetőjeként számos közös programot szerveztek mér Jeneivel. A kötetillusztrációk megalkotásakor előre vizionálta, hogy a szöveg és a vizuális anyag körbefonják majd egymást, mint ahogy a DNS spiráljai tekerednek egymásra. Ezt leginkább olyan képek esetében tapasztaltam, amelyek 2 oldalba is belenyúlnak (22–23. és 58 –59.). Többször figyeltem fel madárszerű emblémákra: 15., 28., 52., 64. A frottázsszerű képek számomra afféle hapax lenyomatok, véletlenszerű formák, Rorschach-tintafolttesztek. (Pl. 15.: disznófejű Nagyúr, Apollinaire-féle megsebzett galamb, az USA volt elnöke; 20. bábember, gnóm; 27.: Yoda, E. T., Gollam; 31.: korra, nemre való tekintet nélkül mindent letaposó hatalom; 32.: vészhelyzeti műtősorvos; 63.: víruskamikaze, múmia, zombi.) A figurák részben antropomorfak, részben animálisak, bizonytalanságot árasztanak, kitekert, torz testhelyzeteket, szokatlan gesztusokat ábrázolnak, helyenként olyanok, mintha valamiféle írásjelek lennének. Néhol szövetszerűek, néhol növényi lenyomatra emlékeztetnek, belső folyamatok reprodukciói, azt mutatják meg – modellezve kicsiben –, ami a világban zajlik – nagyban.

Ahogyan Karap Zoltán (carPEDIGnem zenekar) jegyezte meg: „nem egy nagy, gyógyító kilégzés, hanem megannyi visszatartott levegővétel”. Műfajukat tekintve sok-sok prózaversnek, jegyzetversnek a gyűjteménye (29 db hosszabb-rövideb bejegyzés – van köztük egysoros és háromoldalas), új fogalomként bevezetve: pandémiakötet, járványnapló. Szerintem egy igazi kórdokumentum, igen, hosszú ó-val. Olyan szavakkal borzolva a kortárs szövegértést, mint karatén, nyájimmunitás, maszkhasználati szabályok, kijárási tilalom, digitális oktatás, vakcinakutatás stb. (ld. Veszelszki Ágnes 2020: Karanténszótár. Interkulturális Kutatások Kft. Bp.). Számos hasonló írás született 2019–2020-ban, ezt maga Jenei is megjegyzi, ugyanakkor efféle kötetbe senki sem rendezte korábban pandémiareflexióit.

A lirizált napló 2020. március 11-én indul. Jelképes: ezen a napon jelentették be a korlátozásokat, bezárásokat. Innen indult a modern ember virtuális kálváriája, hogy hetekre, majd hónapokra arra legyen kényszerítve, hogy kitartson, figyelve önmaga és mások reakcióit. Megváltoztak a munkahelyek, utcák szokásrendjei, a virtuális terek mentalitásra gyakorolt hatásai. Minden beszűkült, a súlypontok áthelyeződtek. Mindenki azt képzelte, hogy a vírushelyzeten túl az ember visszanyeri eredeti humanitását, ráébred, hogy a hatalomvágya, Istent játszó szerepe ősi, nemkívánatos tulajdonságok, amelyektől ideje megszabadulni. A szabadságvágy körül újféle öröklődés kontúrjai bontakoztak ki. Az embernek ismét a sejtszintig le kellett bontania az önmagáról alkotott evolúciós képet, rá kellett döbbennie, hogy a világ fejlődése tézis és antitézis dialektikája, ez jelenünkben az összetartozás és a megtévesztés párharca.

Már az első nap (1.) megjelenik a légszomj, a levegő visszatartásából fakadó kényszerképzet. A levegőhiány kórképe egy Szabó Lőrinc-parafrázis (Dsuang Dszi álma), amelyben elszakadunk a valóságtól, egy gubóba zárt világban találjuk magunkat, ahol a maszkolás groteszksége, nevetséges figurák, ugyanakkor pánikrohamok tarkítják mindennapjainkat. Megindul az ember „apokalipszis most”-effektusa, elkapkodják a WC-papírt, törlik a repülőjáratokat, az utazás szabadságának korlátozása a vírus jelenlétének első fenyegető üzenete (2). Aki nem beteg, az is talál magának valami nyavalyát, a hipochondria társadalmi kórképpé válik. Az öregedés folyamata egyre bizonytalanabb érzetet kelt, előre búcsúzkodunk, kifordult életszemléletünk az egzisztencializmus torz halála (3). Ránk virrad a gogoli groteszk hajnala, amikor a plázában a lépcsőzést is visszatartott levegővel abszolváljuk (4). Bevallom, én is másodpercre tudtam az ötödik emelet magasságát a liftben, fél percet kibír egy úszótüdő. Nem akarja senki sem magát, főleg nem idős rokonait megbetegíteni. Elérkezett a biztonságos távkapcsolat és -munka ideje (6). A múlandóság szele mindenkit megérint, megváltoznak a szociális terek, a japános meghajlás javaslata a kézfogás helyett már senkinek sem humoros és egyedi – én ennek örülök a legjobban. Nem nevetünk, nem merünk, nem tudjuk, ki lesz a következő, aki elmegy. Élénken él még bennünk a madárinfluenza emléke, minden varjúraj alatt lélegzetvisszafojtva sétálunk (9), a madárszéklet egyenesen vírusbomba, József Attila-i guanó rakódik le vastagon a városon. „Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült.” Vörösmarty: Előszó, Babits: Ősz és tavasz között verseinek allúziói aktuálisak, az ember sárkányfogvetemény, önmegszólító, önelpusztító, megjelenik az ember az embertelenségben, vele szemben pedig a megmaradás igénye (13). Ezzel egyetemben pedig az Istenhez való viszony újraértelmezése. Ez a motívum a 16. versben jelenik meg elsőként, noha a sír mellett a következőtől búcsúzó pap-toposz már a 6-dikban is, éppen a hatodik napon! Időszerű a rég nem látott rokonokat, ismerősöket felkeresni, felhívni – és elbúcsúzni?

A kórkép világos. Először erős fásultság lesz úrrá mindenkin, amely a vég elkerülhetetlensége miatt egyfajta sztoicizmusba torkollik (17). Ahogy szoktam mondani: az emberiség végtelen, csak az egyes ember véges. De vajon az ember a vírushelyzettől majd felnőtté válik? Soha, nem fog változni, semmi sem lesz emberibb, a homo sapiens sapiens önmaga paródiája (18). Ennek felismerése önmagunk felé fordítja figyelmünket, ebben viszont a várakozás tragédiája rejlik, lenni vagy nem lenni, elkapni, szenvedni, meghalni (23)? „Ne ily halált adj, istenem…” A haláltudat nehezen tud természetes lenni, főleg, amikor egy temetés abszurditásával találkozunk (26). Örkény forog a sírjában (Arról, hogy mi a groteszk), görcsösen nevetne, ha látná, hogy még a mécsesek is másfél méterre sorakoznak. Pedig egyértelműen ez a legtragikusabb, hogy ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak, evolúciónak, saját elmúlásunknak, közhelyeknek, tapasztalatnak, gondolkodásunknak, metaforáknak (27).

Ezt megemészteni idő kell, így a psziché választhatja a bezártságvállalást, önkéntes karantént, de előbb-utóbb mindent átitat a ragacsérzet, a város feletti guánó mindenre rátelepszik, amit ember alkotott (30). Rakódik-rakódik, s mi egyre fásultabbak leszünk. Túl sok a virtuális térben az információ, özönlik, nincsenek szűrők, megbetegít a netkórság, a közösségi média teljesen szétmossa az ideggyenge agyat. Barátságok mennek szét egy-egy nézeteltérés miatt, mindenki pandémia-szakértő (is) nulla virológiai tapasztalattal és kevés háttérismerettel (31). Elborzaszt a túltelítettség, a statisztikák száraz közönye, ugyanakkor mindig ott lebeg a virológia Damoklész-kardja, a láz, a szagmentesség, köhögés, az egyre bővülő tünetrepertoár (33). Ennek megakadályozására kialakulnak saját kényszeres cselekvéseink: a kézfogás, ölelés eltűnése, szoros, hagyományos, nyugat-európai társas kapcsolatok formáinak felbomlása, kézmosási kényszer (35). Az új helyzethez azonban hozzászokunk, új életritmus alakul. Ez a karanténadaptáció vagy karanténevolúció, amelyben elmosódnak a határok, megváltoznak az értékek (36). Az értékítéletet persze erősen befolyásolja a politika és járvány kapcsolata (39). Ennyi összeesküvés-elméletet nem hallottunk még, az ego nem tud dönteni, hogy az erkölcs, az emberség vagy a józan ész korlátai dőlnek-e le? Bedarál bennünket egy gazdasági szellemterror. Megfáradt elménk már csak akkor figyel fel valakire, amikor már nincs, addig természetes, hogy van, mint a levegő (lásd p. halálát a 40. versben).

A haláltól jobbára mindenki fél. Főleg, ha az születésnapot követő nap érkezik, mint a szerző édesapja esetében. Ezért állandósul egy zsigeri szorongás a saját születésnapon (41). A napi találkozás a halállal kikényszeríti a vele való egyezkedést, hogy hol, mikor, milyen körülmények között haljunk meg (43). Elkezdődik a latolgatás. Színesíti az alkut, hogy egymásnak ellentmondó hírek, posztok, vélemények érkeznek, nő a belső feszültség, nő a külső gyűlölet (46). Megváltoznak a fogalmak, a jelentéstartalmak átalakulnak: munka, szerelem, család, betegség, fogyasztás, felejtés, árulás, élet-halál, egyes emberek jelentősége mások életében (47). Az elmúlás közönye hamar antiszociálissá, depresszívvé tesz (48), eléri mindenki a pszichoszomatikus karanténidőt. Azt gondolnák, hogy ez ellen lehet pusztán fiziológiailag védekezni. Kérdés: „bele lehet halni a vitaminmérgezésbe?” (51). Bogáti Péter Az utolsó ember című regénye jut eszembe, amikor szép lassan eltűnik mindenki, sőt minden: csillag, hold, kék ég… így egyre fontosabbá válnak a korábban mellőzött mindennapi szépségek (53).

A jövő ismét a fiatalabb generációban rejlik, akik még lázadnak, akiknek – s az őket okító pedagógusoknak – nem jó így érettségizni, éretté válni (55). Túl az első hullámon, vajon mire számíthatnak? Vajon mennyire változtatja meg a társas érintkezés szokásait a járvány, s ezek mennyire lesznek maradandóak? Hogyan alakulnak át a kötöttség, fegyelem, tehetetlenség, állandó alkalmazkodás, időtényező, kiszámíthatatlanság fogalmai? Ki fogja tovább bírni a lövészárok-mindennapokat, ahol és amikor mindenképp megtalál minket a halál?

A Légszomj utolsó bejegyzése a 237. napon, 2020. november 2-án született, 182 nap kihagyás után. Az utolsó versben már érthetően elgémberedett végtag a lélek, a második hullám elnyúlt kilátástalansága és a vakcinaérkezésben telt várakozás letargiája mindent felülírtak. Májusban még az Irodalmi Jelen közölte az első naplóverseket, más szerkesztő őszre várta az aktualitásukat. Igaza lett, sőt az sem késett el, aki a harmadik hullámra időzítette volna a kötetmegjelenést. A borítón számomra a megfeszített idő, a keselyűember-halál, a hátsó borító szövegrészlete pedig egy Szophoklész-allúzió a 66. oldalról. Marad ez a szörnyű (ember)idő egy istentelenül megbomlott világban, ahol az új szentháromság: Isten, ördög, vírus! Torkaszakadtából kiáltaná ma maszkja mögül József Attila is: „Levegőt!”

Jenei Gyula – Verebes György: Légszomj, Szolnoki Művészeti Egyesület, Eső Könyvek, 2020.

Hozzászólások