László Noémi: Műrepülés; Kürti Andrea rajzaival
Szabadesés, énkeresés, szomorúság, félelem, álom és valóság közti lebegés tapasztalatát járja körül a 2020 tavaszán megjelent Műrepülés, amely voltaképpen két médium, két alkotó szerencsés viszonttalálkozásából jött létre. Kürti Andrea illusztrátornak és László Noémi költőnek nem ez az első együttműködése, a csíkszeredai Gutenberg kiadónál megjelent Bodzabél című verseskötet 2017-ben a legszebb magyar gyerekkönyv díjában részesült, valamint a legújabb, Darázsolás nevű közös online projektjük olyan „négykezes játék”, melyben az alkotópáros egymás alkotásaira reagál.
Előfordul időnként, hogy egy könyvet önkéntelenül is borítója vagy éppen illusztrátora alapján választunk: belelapozunk, és a rajzok megszólítanak, bűvkörükbe vonnak. Az olvasók talán egyetérthetnek abban, hogy egy kötetnek tárgyként, esztétikai élményként is megkapónak kell lennie. Ilyen a Műrepülés is. Vizuális karaktere a szövegvilággal kéz a kézben jár, elég a papír textúráját megérinteni, a rajzok ködfátyolos, leheletfinom árnya(lata)it szemlélni és a versek légiességére, egyszersmind mélységeire ráhangolódni: érezni lehet az egyszerre esztétikai és olvasmányélményt nyújtó finomságot, mellyel e kötetet megformálták.
A könyvborító a versek illusztrációjában is visszatérő motívumokat – a Hold-szimbolikával és csillagokkal megjelenített éjszakai égboltot – emeli ki, a középpontjában kontrasztként fehérlő fával, mely a kötet tematikájára figyelve magát az embert jelképezi. A tarka, pasztellszínekben gazdag rajzairól ismert Kürti Andreától egyébként egészen meglepő a Műrepülésbeli akromatikus képvilág, mert az illusztrációkat mintegy kizárólag a fekete és a fehér árnyalatai dominálják. A Gutenberg illusztrátora számára is új tapasztalat ez, ugyanis a gyermekkönyv-illusztrációk után képileg másképp közelíti meg a felnőtteknek szóló irodalmat.
A Műrepülés szövegvilágát asszociatív jellegű, sajátos képzettársításokkal tarkított, helyenként metafizikai magaslatokat érintő, ontológiai kérdéseket is fel-felvető gondolatiság hatja át. Ahogyan azt a második vers is kiemeli, László Noémi kötetének a középpontjában maga az ember áll, a folyton mozgásban lévő, a napi rutinok sodrásában önmaga árnyékaként létező „láthatatlan ember”, akit a képzőművész a megsokszorozódott én képében ábrázol. A szétszórt szubjektum, az önmagát definiálni próbáló én problematikája a kötet címét viselő versben válik hangsúlyossá: „Hogyan törött el, össze, le. / Melyik darab vagyok. Kinek kije, / minek mije lehetek így. Mikor / maradhatok meg végre, valahol.” Itt a műrepülés zuhanás az álom útján a versbeszélő szubjektum rétegei, törésvonalai, önfeltáró gesztusai közé, amit képileg kiegészít a szabadesés önkívületében zuhanó nőalak, akinek teste akár a szétrepedezett porcelán.
A Szem, fül voltaképpen szonett a szomorúságról, sorainak erőteljes képi világa izgalmas, meglepő asszociációkat hív elő annak hangulatisága nyomán: hol a szomorúság mélységére reflektál („fekete tó, hullámzó semmi”, „lángoló vízfenék”), hol pedig az elfojtás tapasztalatában nyilvánul meg, „felszín alatti hangtalan sikoly” formájában. Kötetszervező a test motívuma. A test anyagszerűsége, tárgyként való azonosítása, valamint a testtapasztalat által érzékelt Másik egzisztenciális szorongással, rezignált megadással társul: „Ülünk, létem létedbe zártan, / várjuk az égiháborút” (Test). Kürti Andrea az egymásra utaltságot egy galaktikus dimenzióban egymásba kapaszkodó két test egybeolvadásában ragadta meg.
A Haza című versben a szorongás már félelemmé növekszik, átjárja a „test formájú üreget”, ránehezedik a létre, s ez a félelem a magány, az elidegenedés, valamint a tér és az idő egyént beszűkítő tapasztalatában is megmutatkozik („mi sosem-madarak, járkálunk konokul, / egymás szemébe, nézünk sehova, / rövid a lánc, ketyeg a szerkezet”) a Dal, elszállt madárra című versben. Hasonló problematikát vet fel a Pordal című vers, melyben a kommunikáció ellehetetlenedésének tapasztalata az alkohol segítségével oldható fel. A Tűfokban a kimondás és ki-nem-mondás dilemmája játékosan, de a lehetetlent kísértve oldódik fel: „Nem mondod el, lehúz, / túlmondod, összezúz. / Középen tű foka: / kiszabadulsz.”
A kötet leghosszabb, alapvetően metafizikai alapszemléletű verse a Tenger címet viseli; ez egyrészt bibliai allúziókat mozgósít, a teremtéstörténetet alapszüzséjét emeli be és parafrazeálja („A lét magányos, tiszta tüze égett, / mikor magából kiszakított téged, / mikor kettővé bicsaklott az egy”), másrészt a céltalanul tapogatózó, önmagát és helyét a világban nem lelő, meghasonlott szubjektum tragédiáját jeleníti meg („kivet magából, leráz a világ, / csak távolodsz, csak mind apróbb leszel, / közös pályára nem lelsz semmivel”). Hálószerűen egymásba fonódik a tizennégy részre tagolt, megszámozott szövegrész, a szonettkoszorú-struktúra szerkezetileg is létrehoz egyfajta hömpölygő-hullámzó olvasásmódot. A sorok mögül némi irónia is kiérződik, mintha Madách Imre Luciferének intellektuális, kimért szarkazmusa szólalna meg és reflektálna Isten teremtő aktusára („A műve klasszikus, fegyelmezett”), melynek koszorúja, vagyis az ember egy tökéletesebb létállapotról álmodik, ahol „cseppet sem beteg, / cseppet sem szédeleg, cseppet sem ül / sziklaszilánkok csúcsán egyedül”.
A másik meghatározó tematikája a kötetnek a város-motívummal írható körül: a Kőbe zárt város az épületek szilárd, szürke matériájának megtartó erejében láttatja a helyhez való sírig tartó kötődést, s ez a kő-motívum a Szeptember című versben is hasonló atmoszférát teremt, ugyanakkor a Százszor-tört varázs a helynek a dekadens, beszűkítő és elidegenítő voltára reflektál („Látod-e szűk hazánk jajongó bokrait, / betonszelence mélyén a csonka árnyakat? / A fagyos termeket, hol nemrég beszakadt / a mennyezet? Lehetne újjászületned itt?”).
László Noémi verseinek egyik jellemvonása a szavak asszociatív egymásutánja, melyek erőteljes, sokrétű képi világot hoznak létre, ilyen például a Valcer, melyben az emlékkép-töredékek asszociatív játékba lépnek, az Egyszerű vers esetében pedig a képzettársítások szervezőelve eleinte az egy, két, illetve három egymást követő szó, ami a vers utolsó versszakaiban egyre sűrűbbé válik, mondatokba fordul át. („Alom, alma és álom, / eledel, elmeél, titkon szülő anyák fojtott szomorúsága, hogy ami születik, / élő és eleven, de mint kimondott szó, / előbb-utóbb lecseng.”)
A Kazuo intertextuális utalás Kazuo Ishigurónak, a japán származású brit regényírónak Az eltemetett óriás című nagyregényére, amely egy emlékei nyomába induló idősödő pár különös vándorútját írja le. A vers szövegvilága megidézi a regénybeli ködös, álomszerű tájat, a benne bolyongó alakokat („Őszülő házaspár, / kopár dombháton keresi emlékeit, / nyomukban gyűrött katona.”), illetve az emlékezés-felejtés kérdéskörét. A Götterdämmerung pedig rájátszik Wagner azonos című operájára, bizonyos sorokban a versbeszélő mintha a legyőzhetetlennek tartott, de varázsitallal tőrbecsalt Siegfried nézőpontjából szólalna meg ebben a sajátos parafrázisban („Túl sokfelől irányítják a testem, / túl sokfelől figyelnek vizsla szemmel / mikor mit, miért vágok tönkre. / Egy kis vagányság néha elkel.”). A szólásként is ismert alcím (It ain’t over till the fat lady sings) ugyanakkor szintén utalás Wagner operájának szoprán hangú – Siegfried szerelmét, Brünnhildét alakító – testes hölgyére, s erre az egybecsengésre vonatkoztatható a vers egyik sora: „Kövér hölgyek életem színpadán / trilláznak egyre – egy sem én vagyok.” A verszárlat szintén olvasható Az istenek alkonya záró felvonásának – melyben az istenek birodalma megsemmisül – egyfajta parafrázisaként: „Fakuljatok csak, testes istenek”. Természetesen az intertextuális utalásrendszert boncolgató olvasaton túl sokkal komplexebb és általánosabb érvényű a vers önreflexív – egyéni kudarcokat, gyötrődéseket is megragadó – gondolatisága.
A kötet első, illetve utolsó verse – mintegy keretet képezve – magát a versírást tematizálja. A Kétezer-tizennyolc egyfajta metaszöveg, ars poetica, amely a versírás folyamatában a rímek önkéntelen beáramlásáról számol be az olvasónak, valamint arról, hogy az alkotást alapvetően meghatározza a korszak, amelyben íródik, („hangulata kétezer-tizennyolcban sem lehet oldott”), miközben értékítéletet mond a fogyasztói világ „ragacsos műanyagtól” bűzlő, „bálázott fölöslegből” építkező társadalmáról, valamint a költői szerepkör problematikájáról. A Pont hasonlóképpen a rímek szabadságát („Mert rím nélküli verset nem lehet írni.”) és „a könnyen, szabadon egymást / leütve érkező gondolatkatonáknak”, azaz a szabad képzettársításoknak az értékteremtő voltát hirdeti.
Ha ki kellene emelnem egy alkotást a kötetből, akkor az az Egyetlenegy című lenne: mintha nem illeszkedne a kötet koncepciójába, egészen más hangon szólal meg lágy csengésű egyszerűségével, letisztult filozófiájával. Már csupán ezért az egyetlenegy versért érdemes kézbe venni a Műrepülést, hogy a mélységekbe való zuhanásainkból felemelhessen.
Az illusztrált kötet versei, akárcsak a légi járművek műrepülése, összetett elemekből, figurákból, azaz különféle motívumokból tevődnek össze, melyek képzettársítások révén látomásszerűvé tágulnak. Kürti Andreának sikerült képekbe átültetnie a szövegvilágot, melynek főszereplője az ember, a maga küzdelmeivel. A túlnyomórészt éjszakai világot megidéző verseket csillagos égbolttal és Holddal jeleníti meg minden illusztráció, s minthogy a Hold női princípium, hűvös jellegét egyrészt a szürke-fehér árnyalatok játékaiban, feminin voltát pedig egy lenge ruhát viselő, fehér testű nő képében ragadja meg, ami egyszersmind a versekben megszólaló lírai hangnak egyfajta olvasatát is adja. Az illusztrátor ugyanis mindig a vers esszenciáját ragadja meg, miközben egyéni interpretációját rajzba fordítja át.
Az esztétikai és olvasmányélmény összegzéseként a kötet címadó versének egyik sorát hívom segítségül: „Műrepülés, tökélyre vitt tökély.” Vagy egy másik fontos vonatkozást kiemelve: olyan belső utazásra, érzések közti súlytalan lebegésre hívja az olvasóját a Műrepülés, melyen keresztül ráláthatunk önmagunk mélyrétegeire és az általunk belakott terekre.
László Noémi: Műrepülés, Kürti Andrea rajzaival, Gutenberg, Csíkszereda, 2020.
Hozzászólások