Határmezsgyék kutatása

Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről, ford. Morcsányi Géza, a verseket ford. Kántor Péter

Ljudmila Ulickaja a rejtélyek asszonya, aki mindig váratlan fordulatokat tartogat az olvasók számára: többször hallhattuk már, hogy nem ír több regényt, mégis, a következő megjelent alkotása regény volt; verseit nem szívesen publikálta, és mégis, legújabb, 2019 novemberében megjelent A lélek testéről című elbeszéléskötetének mindkét ciklusa egy verssel indul előszó helyett. A kötettel kapcsolatban az írónő azt nyilatkozta, hogy életének olyan szakaszához ért, amikor erőteljesen foglalkoztatja az elmúlás. Ezen kívül a világban is olyan események sorozatának lehetünk tanúi, amelyek óhatatlanul is hasonló gondolatokat ébresztenek mindenkiben. Ulickaja azonban a tőle megszokott módon derűlátással és kíváncsisággal viszonyul a témához: nem dramatizál, mondhatni nem „szenved” mindettől, sokkal inkább kutatásra sarkallja; a kutatások könyvének nevezi alkotását, ugyanis az elbeszélések gondolatmenetének fő mozgatórugója az, hogy keresgéljük az élet és a halál, a test és a lélek között húzódó határt ‒ ha van ilyen definiálható, kézzelfogható vagy ésszel felfogható határ egyáltalán.

Az elbeszéléskötet nekünk, magyaroknak különösen fontos műalkotásnak számít. Az egész világon elsőként a magyar nyelvű fordítás jelent meg, amely Morcsányi Géza műfordítói munkáját és a Magvető Kiadó munkáját egyaránt dicséri. Ezen kívül még egy fontos szál kapcsolja az alkotást hozzánk, illetve személy szerint Morcsányihoz: a kötet mind címében, mind pedig bizonyos mozzanataiban reflektál Enyedi Judit Testről és lélekről című Arany Medve-díjas filmdrámájára. Bizonyos elbeszélésekben tematikus egyezések fedezhetők fel a film egyes epizódjaival: a Tetemek, tetemek, hol lehet a lelketek egy húsüzemben játszódik, és az elbeszélésben megelevenített kép kísértetiesen hasonlít a Testről és lélekről helyszínéhez; az Egy külföldi nő álom-motívuma pedig szintén a filméhez hasonló szituációt idéz, amelyben egymást szerető rokon lelkek hasonló, egyértelműen összekapcsolódó álmot látnak.

Az elbeszéléskötet a maga nemében egyedülálló; tetten érhetjük benne a már megszokott, nagy mesélőkedvvel megáldott, derűs és kíváncsi Ulickaját, de mind témáját, mind stílusát tekintve új, kísérleti alkotással állunk szemben. Ez azonban nem csak a témán érezhető: az olvasónak az a benyomása támadhat, hogy a jobban sikerült elbeszélések jól felépített sorába egy-egy kevésbé kidolgozott alkotás is bekerült. Elsősorban bizonyos elbeszélések befejezésénél érzékelhető, hogy egy-egy sor vagy bekezdés már felesleges, és épp azt a rejtélyes, elgondolkodtató jellegét veszi el az alkotásoknak, amely az olvasás során egyébként végig meghatározó volt.

Ljudmila Ulickaja (Forrás: ulickaja.hu)

A kötet két ciklusból áll: a Barátnők és A lélek testéről címűekből. Mindkét ciklus egy-egy verssel indul, és ezek erőteljesen meghatározzák az egész kötet hangulatát. Az első költemény Ulickaja barátnőiről szól: az írónő a két ciklus két-két elbeszélését is egy-egy barátnőjének dedikálja, a legutolsó, Szerpentin című elbeszélést pedig Jekatyerina Genyijeva, a moszkvai Idegennyelvű Könyvtár egykori főigazgatója emlékének szenteli, s ettől az elbeszélések még személyesebb hangvételűek lesznek.

Az elbeszélések két ciklusra tagolása kissé homályos, nem egyértelműen meghatározható, milyen szempontok alapján történt a felosztás. Azt mondanám, hogy az első ciklus realisztikusabb történeteket tartalmaz, kevesebb fantasztikus elemmel. Olyan sorsokkal találkozhatunk, amelyek az adott kor mindennapi embere számára ismerősek lehetnek: a szeretett személyt daganatos betegség, váratlan közlekedési baleset, politikai esemény vagy pusztán az idős kor ragadja el tőlünk. Az Áldottak mind, kik… című elbeszélésben elénk táruló helyzetben például egy testvérpár elveszíti édesanyját, akire egész életükben nehezteltek, élete vége felé pedig egyáltalán nem tartották vele a kapcsolatot, ám ezt már bánják. Az asszony azonban időközben elhunyt, ezen változtatni, jóvá tenni nem lehet.

A második ciklusban olyan elbeszélések olvashatók, amelyek sokkal inkább át vannak itatva fantasztikus, „túlvilági” motívumokkal. Ezt a ciklust olyan vers indítja, amely önvallomásként értelmezhető. Úgy vélem, az igazi, elvontabb értelemben vett test-lélek között húzódó határ kutatása igazán ebben a ciklusban kezdődik, vagy ha úgy tetszik, teljesedik ki. Az Aqua allegoriában a feleség lelke mintha csak a férj távozása után bontakozhatna ki, aminek az lesz a vége, hogy Szonya almamolyként születik újjá. Az Ember, hegyi tájban úgy végződik, hogy Tolik idős korára teljesen megbénul, legyengül, és nem tud tovább szenvedélyének, a fotózásnak élni. Elkeseredésében korábbi munkáit nézegeti, mígnem legkedvesebb tájképéről eltűnik a képkeret, ő pedig belép a képbe. A Vava című elbeszélésben a korábbiaknál is egyértelműbben feszegeti a lélekvándorlás kérdését az írónő: a családnak volt egy szeretett plüss kutyája, amely nemzedékeken át anyáról lányra, fiúra szállt, és mindenki szerette. Egy sajnálatos tűzeset következtében azonban elégett, majd született egy kisfiú, Andrjusa, akinek ugyanolyan felemás szeme volt, mint annak idején Kutyinak. Majd Andrjusa édesanyja, Szása elolvassa Danyiil Andrejev A világ rózsája című munkáját, mely szerint „ha egy gyermek szeretete intenzív módon valamely élettelen tárgyra irányul, egy játék kutyára, mondjuk, és az irányulás határozott célú és erőteljes, akkor az objektum fizikai megsemmisülése után a neki köszönhetően fölhalmozódott szeretet egy új monádba koncentrálódik, és leszáll a mi földi világunkba…” (129.) Tehát nemcsak a test–lélek kapcsolat vagy a lélekvándorlás témája, hanem új lelkek teremtésének kérdése is fölbukkan az alkotásban.

Mint látható, az elbeszéléseket fantasztikus elemek szövik át, amelyek sokszor váratlanul érik az olvasót, sok esetben egyáltalán nem számíthat hasonló fordulatokra. Találkozhatunk ugyanakkor teljesen realisztikus történetekkel is: az Alisza halált vesz című elbeszélésben csavaros, nem mindennapi eseményekről olvashatunk, amelyek ennek ellenére kézzelfoghatóak, és bárhol, bármikor, bárkivel megtörténhetnek. Ezzel szemben az Aqua Allegoria, amely egy szintén mindennaposnak tekinthető történetet mesél el ‒ egy válásét, melynek során az egyedül maradt asszony, Szonya eltünteti volt férjének minden nyomát ‒, a megszokott eseményeket fantasztikus fordulatok követik: Szonya vékony, hosszú szálakat kezd felfedezni testén, amelyek behálózzák, az asszony bebábozódik, majd pillangó képében újjászületik. Vagy kilép a testéből? A pillangó lenne „lelkének teste”? Az ehhez hasonló sokkoló fordulatok különös jelentést hordoznak az elbeszélésekben. Az Aqua Allegoriában például Szonya báb-állapota negyven napig tart, és a keresztény hagyományban a negyven az események jelentőségét kiemelő szám: negyven napig tartott a vízözön, negyven éven át vándorolt a zsidó nép a pusztában, és negyven napot böjtölt Mózes, mielőtt megkapta a Tízparancsolatot. Szonya tehát negyven napot vár, mielőtt pillangóként új életet kezdene, az új életforma, a lepkelét az új kezdetet hangsúlyozza, a szárnyak és a repülés pedig a szabadságra, a földi kötöttségektől való mentességre utal. A szárny-motívum felbukkan még az Autopszia című elbeszélésben is: Volját, a csodaszépen furulyázó zenészt meggyilkolják, a boncolás során Kogan, a patológus a holttest hátán két ismeretlen eredetű vágást fedez fel, amelyekről kiderül, hogy a fiú szárnyainak helyét jelölik. Így kapnak földöntúli jelentést Volja édesanyjának hétköznapi szavai: Voljecska nem gyerek volt, hanem egy angyal […] (136.). Hasonlóságot mutat a két szárny-motívumban, hogy a szárnyaknak nincs színük, félig-meddig áttetszőek, és a környező fény, ragyogás tölti meg őket színnel, csillogással. A két életsors arra enged következtetni, hogy a szörnyű előzmények ellenére egyáltalán nem biztos, hogy a végkifejlet negatív lenne vagy elkeseredésre adhatna okot. „Azt hiszik, hogy megöltek. De olyan nincs. Senkit nem lehet megölni” ‒ mondja az Autopszia főhőse (140.).

Forrás: A Magvető kiadó Facebook-oldala

Az Alisza halált vesz címszereplője egyedül él, családja, rokonai nincsenek, és mindig pontosan tudja, mit akar. Olyannyira a kezében kívánja tartani sorsát, hogy még halála pillanatát is előre meg akarja tervezni. Ehhez képest szerelmes lesz, majd szerelmét elragadja tőle a halál, végül magához veszi menyét és annak lányát. Az Egy külföldi nő-ben Lilja hallani sem akar a férjhezmenetelről, mégis egész sorsát meghatározza az anyja által ráerőltetett és elrendezett házasság. Az Ember, hegyi tájban, az Autopszia és a Szerpentin című elbeszélésekben pedig a főhősök szeretett szakmájuknak, egyben hobbijuknak élnek, amelytől elragadja őket a halál; és mégis, mintha haláluk után még inkább kiteljesedne tehetségük, és a megfelelő helyre kerülnének. Hiába pusztul el a test, az még nem jelenti az élet végét; az elbeszélések hőseinek lelke csak ezt követően kezd valójában élni.

Az elbeszélésekben bekövetkező hasonló, váratlan fordulatok fogják össze a kötetet, függetlenül attól, hogy realisztikus vagy fantasztikus színezetű elbeszélésekről van-e szó.

Ljudmila Ulickaja olyan képet fest a túlvilágról, amely egyszerre ismeretlen és ismerős. Az Aqua Allegoriában Szonya számára ismeretlen a lepkelét, azonban ahogy röpköd, a körülötte felbukkanó többi lepkében és rovarban ismerősöket vél felismerni. Másik élet egy másik testben, ám ismerős arcokkal körülvéve; ezzel megnyugtató jövő-kép tárul elénk, az életünk ismerős mederben folyik majd tovább. Már ha beszélhetünk egyáltalán jövőről; az Autopsziában olyan túlvilágot ismerünk meg, amelyben megszűnik az idő fogalma: „És nem volt semmiféle »eleinte« meg »aztán« ‒ minden egyszerre volt és egész teljességében” (140–141.). Vagyis olyan helyre kerülünk, ahol minden és mindenki egyszerre létezik, aki valaha volt és lesz. Az elbeszélés arra világít rá, hogy a túlvilág csak első pillantásra ijesztő és ismeretlen. A fájdalmat és a félelmet felváltja a megnyugvás, a határtalanság, no meg az ismerősség felszabadító érzése: „Repült az ismeretlen világban, amely percről percre egyre ismerősebb lett, mint ahogy a megduzzadt, értéktelen papír alól előtűnik a matrica. Nem, ez a világ nem volt ismeretlen. Mindnyájan voltunk már itt, voltunk bizony” (140,). És hogyan is lehetne félni olyan helyen, amelyet ismerünk, ahol már jártunk? Ha levonható valamilyen tanulság A lélek testéről című könyvből, az nem más, mint hogy ne féljünk az ismeretlentől, az elmúlástól, mert a földi lét után talán sokkal jelentősebb élet vár ránk. A kötet fordítója, Morcsányi Géza megoldásainak köszönhetően a magyar fordítás pontosan adja vissza az elbeszélések hangvételét, stílusát, és közvetíti a kötet mondanivalóját. Néhány helyen azonban ‒ véleményem szerint indokolatlanul ‒ olyan mértékig változtatja meg az eredeti mondatok szerkezetét és tagolását, hogy ettől megbicsaklik a szöveg ritmusa, esetleg a hangsúlyeltolódások miatt megváltozik az értelme. Ennek következtében a fordítás kissé szabadossá válik, a magyar szöveg a szabad átköltés irányába tolódik el.

Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről, fordította Morcsányi Géza, a verseket fordította Kántor Péter, Magvető, 2020.

Hozzászólások