Szolcsányi Ákos: Piros
Időtlen vád a mindenkori kortárs verseskötetekkel kapcsolatban, hogy nehezen befogadhatók. A Szolcsányi Ákos Pirosa előtt megjelent Műút-könyv, Bartók Imrétől a Majmom, Vergilius például olyan mértékű előzetes ismeretanyagot, utánanézést és szellemi erőfeszítést vár el olvasójától, hogy az akár többeket is eltántoríthat a kötettel való bensőségesebb megismerkedésétől. A Piros esetében azonban nem egészen ez a helyzet. Bár már a hangsúlyosan kék borítónak is célja, hogy a referenciális olvasásnál merészebb megközelítési lehetőségekre hívjon fel, az egy címet – (álom) – viselő álmok és a kezdetben kiismerhetetlennek tűnően ismétlődő számozású versek váltakozó sora is jelzi, hogy az olvasó dolga nem lesz egyszerű. Mégis, éljen akármilyen megközelítési stratégiával, hamar találhat olyan kapaszkodópontot, amelynél fogva belendülhet a kötet világába.
Nem szellemi akadály tehát, ami miatt mégsem magától értetődő ez a kezdőlépés. A probléma a kötet egyik fő témájának megközelítésében rejlik. A dedikáció: „Évi (-1995) / (Hédi 2017-)” kijelöli azt a két rokoni viszonyt, amelyek a középpontban állnak. Bár a szerző óvva intett attól, hogy egyszerűen egy beszélőt, és így egy egységes történetet lássunk a szövegek mögött, a visszatérő motívumok, érzések, kifejezések, a koherens nyelvezet (lásd például a puha szó visszatérését változó, de összefonódó kontextusokban: 14., 28., 30.) azt mutatják, a művek között – beleértve az álmok és a versek közti viszonyt is – igen szoros a kapcsolat. Így legalábbis erős befogadói intuíció lesz az, hogy egy adott embernek a halott édesanyjához és a pár éves lányához fűződő viszonyáról van szó. És ez utóbbi kapcsolat az, ami jelentősen megnehezíti az elmerülést a szövegben. A cím által keltett asszociációk: szégyen, tabu, tilos jellemzik a gyerekhez fűződő viszonyulást. A kötetben, és különösen annak az elején hangsúlyosak az olyan gondolatok és érzések, amelyeket a legtöbb fiatal szülő, ha tapasztal is egyáltalán, magának sem vall be. Kissé távolságtartó, felülnézeti undorként írhatjuk le a beszélő kezdeti perspektíváját, akit, mint fentebb is utaltam rá, gyermeke személye helyett leginkább annak az ő életére gyakorolt hatása foglalkoztat.
Az egyik különös vonása ugyanis a kötetnek, hogy noha a szülő–gyermek-kapcsolat a fő témája, amelyet ráadásul a félárva és fiatal apa beszélő mindkét oldalról tapasztal, a viszonyok szereplőiről valójában nem sok mindent tudunk meg. Bár a versbeszélő hangsúlyt is helyez kettős helyzetére, még ebben az esetben is ő marad a fontos, így azok az értelmezési lehetőségek sem tűnnek különösebben gyümölcsözőnek, hogy a két viszonyt bármilyen értelemben tükörképekként közelítsük meg. Ami azt jelenti, hogy valami magától értetődőnek a hiányával állunk szemben.
De a hiánynál jóval feltűnőbben mutatkozik meg ez az elvárásainktól gyökeresen elütő helyzet a szülői nyelv radikális szubverziójában. Az alaptapasztalatot kifejező mondat, „én már nem én vagyok”, (7.) egészen más fénytörésbe helyeződik, ha az újdonsült apa karjait egy „borotvált vakond” (7.) zsibbasztja el. A kettes számmal jelölt vers pedig, amely a gyerek jövendő életének felvázolása során szexualitására és halálára helyezi a hangsúlyt, nyomatékos szándékossággal fordul szembe azzal, ahogyan gyerekekre tekinteni szoktunk: „világít a szája, mikor nevet, sír / mikor majd élvez // Petefészkei két rumbatök […] S teáskanálnyi szervei között / ott nő az is, amelyik végül elárulja, / mint egy csók, cuppan majd a / boncasztalon, felismerve és kiszakítva.” (9.) De nem állnak meg ott a szövegek, hogy a gyerekekre vonatkozó ideális perspektívát törjék össze, ennek ráadásul a teherként történő megjelenése bontakozik ki az egyik leglényegesebb elemként: „míg ő maga giccsvakságot / terjeszt ölben tekereg / keresi a környező menetet / amire csavarodhat amit / szoríthat összetörhet végül”. (14.) A csecsemő kártevőként, esetleg kígyóként való, dehumanizáló szemlélése a vers első két sorának értelmezésével nyeri el teljes súlyát: „kutacs puha jegén siklik a fény / hajszálakat karcol a gömbre” (14.). A mű – nem egyedüliként – felülnézetéből a még össze nem forrt koponya sérülékenységére hívja fel a figyelmet. Ugyan lehet ez – a később fontosabb szerepet kapó féltést megelőlegezve – a szöveg többi részének ellensúlya, de ennél jóval vészterhesebb, habár kifejtetlenül maradó asszociációk felé nyitja meg a teret.
A cím által is megelőlegezett szégyenérzet („persze pirossal, szégyelljem magam”, 46.) azonban nem csak a saját gyermektől való idegenkedésre utalhat. Hamar megjelenik, és egy idő után (mivel a címek helyén álló számok a kislány életének hónapjait jelölik) a leghangsúlyosabb érzéssé válik az alkalmatlanságtól való félelemben gyökeredző féltés. Az álmok jeleneteiben és a versekben is az alkalmatlanság és a tehetetlenség érzése kezd dominálni. Különösen apaként, de általában férfiként is. A szégyennek ez a lecsupaszított megjelenítése szintén szülhetne ellenérzéseket, de az esendőség megmutatása felé mozdulást átszövik a már-már szeretettelinek mondható megnyilvánulások, így végső soron megnyílhat számunkra ez a költészet, az egész felől tekintve talán a kezdeti versek is könnyebben megtalálhatják helyüket. Szó sincs természetesen bármiféle feloldódásról vagy katarzisról, de a kegyetlen nyíltságot elég érzékeny pillanat szövi át ahhoz, hogy meglássuk benne az emberit – ha a kapcsolatok mindvégig problematizáltak is, és a távolság szintén hangsúlyozott marad.
Kifejezetten kedves az egyik huszonhatodik hónapról írt vers: „Bújjunk el / kéri az / altatás / végén a / takaró / alá nyár/ van még fenn / a nap egy / kevés fény / átüt a / paplanon / pár perc és / elalszik / mehetek / maradok / pár percig /fekszünk / a szövetben / Íkea /ikrei”. Az antik utalásrendszer játékos, humoros, ezt erősíti a prózaian szedett álmokkal és szabadversekkel megtöltött kötetben visszatérő költői eszköz, az enjambement, ami egyrészről felgyorsítja az olvasás tempóját, másrészt viszont, megakasztva a befogadást, reflexióra késztet. A kötet szövege szerint a szülő–gyermek viszonynak ez az aspektusa a cím utalásrendszerének másik oldala, gyermeki perspektívából, de az erre utaló szöveghely is olyan erősen kötődik az undorhoz, hogy végérvényesen nem az első benyomás ellentéteként, hanem inkább finomításaként lépnek fel a másféle hangok: „tudod, az a finomra mixelt // hányás őt vonzza hogyne / vonzaná otthonos pirosmint / a vérerekkel futtatott bőrön / átszűrődő fény a magzatvíz / kaleidoszkópjában […]” (25.)
Az álmok esetében a gyermek iránti ellenérzések nem hangsúlyosak, az alkalmatlanságtól való félelem különféle képei dominálnak bennük. Annyiban is könnyebb kapcsolódni hozzájuk, hogy a vezetésre kényszerülés, a repülés, a támadókkal, az otthonunkat megszállókkal szembeni tehetetlenség olyan képek, amelyek közül legalább valamelyik ismerős lehet, és ez segíthet az olvasónak abban, hogy nyíltabban forduljon az ember mélyének feltárása felé akkor is, mikor a szöveg tabukat forgat onnan fel. Az álomleírásokban az egyik legérdekesebb kérdés azok autentikussága. Bár a többszintes álmok ezt is elbizonytalanítják, az ébredést követően jelenik meg az értelmezés, a reflexió, az ellenpontozás: „Fejemben álmosságtól különböző köd, gyorsan ereszkedik a történtekre. A magyarázat gyarapszik, mint a penész.” (33.) Ez az alapszerkezet azonban nem képezi le az álomlejegyzések működésének tényleges összetettségét.
A kötet gazdag, bár többnyire rejtőzködő intertextuális kapcsolódásai közül van egy teljesen nyílt, az Eszméletet író József Attila megszólítása. Nehezen elfogadott érzéseink felforgató színre vitelének széles költészeti hagyománya van, és bár kevés annál közhelyesebb állítást lehet tenni egy kortárs magyar versről, mint hogy József Attila lírájához kötődik, a nyílt utalás mégis felszínre hozza ezt az addigra már legtöbbünkben sejtésként gomolygó kapcsolódást. És bár a konkrét megszólítás az érzelmek problematikájáról beszél – „Nem tudok mást, mint szeretni, de nagy fasz vagy te Attila, gyűlölni nem tudunk” (56.) –, az utalás legizgalmasabb vonatkozásainak felismeréséhez pár sorral hátrébb kell tekintenünk. „Van tapintásom, ez most az igazi ébrenlét. De nem vagyok feljebb vagy lejjebb, csak mint egy folyosó másik szobájában, előrébb vagy hátrébb, ahogy vesszük.” (56.) A kint és a bent közti viszonynak az Eszméletben is fontos szerepet kapó kérdésköre tűnik fel az álommal összefügésben, úgy az ébrenléthez kapcsolódását puszta ellentétnél jóval bonyolultabbként bemutatva. Ez a minta pedig a kötetben több helyen előtűnik, látszólagos oppozíciók árnyaltsága mutatkozik meg így. Az álom után következő versben például, ahol az őt a vonattól való félelmében átölelő lányáról beszél, még az intertextuális utalásrendszertől sem távolodik el: „visszamosolyog máshová néz / úgy figyel belülre de / nem néz magára mintha / szálkás halat rágna” (57.). Ennek a viszonyrendszernek az értelmezése az olvasó és a kritikai recepció egyik legérdekfeszítőbb feladata lesz.
Tizenkét néző jelenik meg a kötet nyitóversének könyvbemutatóján, a záró, bizonyos értelemben szintetizáló, de legfőbbképp a továbbvitel és a remény felé nyitásért felelős vers tizenkét versszakos, az „előzmény” viszont „harminchárom éves” (7.). Attól azonban, hogy a költő- és apaszerep krisztusivá emelkedés közben inogjon meg, többek között a komolyságot ellenpontozó frappáns hasonlatok is megóvnak: „nyugtalanítóak, mint / az ismeretlen ideje fővő tojás.” (23.), „a nedves pólót mint / kilyuggatott lőlapot dobod félre” (24.), „félelmetesen könnyűen / mint aki egy orrfújásban / többet vesztett mint akart” (39.), „Mint aki azért jár koszos autóval, mert előbb hal meg, semhogy ideje lenne lemosni, kiporszívózni.” (58.) A szegény apa panaszainál jóval többet kap tehát kezéhez az olvasó ebben a nem csak intellektuálisan, de emberileg is figyelemre méltó kötetben.
Szolcsányi Ákos: Piros, Műút, Miskolc, 2021.
Hozzászólások