Gerlóczy Márton: A katlan (Fikció 1.)
„Non-fiction regény, a Fikció” – először erre kapom fel a fejem, amikor Gerlóczy Márton legújabb, a Scolar Kiadó gondozásában megjelent kötetét meghozza a posta. A borító hátlapján megjelenő műfaj-meghatározás és cím szoros egymásmellettisége és asszociációim (kezdeti) összeférhetetlensége rögtön kíváncsivá tesz. Ha non-fiction regényre gondolok, akkor a tényirodalom, az ismeretterjesztő irodalom kulcsszavai villannak fel, a fikció pedig rögtön ennek az ellentettjét hozza játékba: valamit, aminek kevés köze van a valósághoz. Hamar kiderül, hogy Gerlóczy kötetében a fikció viszont nem műfaj, hanem maga a téma. Családi hazugságok által válik itt minden puszta kitalációvá: a családi emlék a fikció, a családi identitás a fikció, a kötet elbeszélője a fikció. A katlan – a könyvsorozat első része – a nyomozás és az identitáskrízis narratívája, amely előzménye egy családregény megírásának. Gerlóczytól egyébként nem idegen a családtörténeti érdeklődés, 2017-ben jelenik meg a Mikecs Anna: Altató című kötete, amely naplórészletekre, levelekre, emlékiratokra épül. Szövevényes narratíva, ahol az anyai ág női sorsai fonódnak egymásba, rég elhallgatott történetek kerülnek napvilágra. A Fikció már az apai felmenőkre koncentrál, de szövevényességből, titkokból és (el)hallgatásból itt sincs hiány, az apák, nagyapák, dédapák történetei olyannyira összegabalyodnak, hogy az olvasó jogosan eshet kétségbe: ki lehet-e bogozni itt a szálakat?
A regényben két, időben és térben egymástól jól elkülöníthető idősíkon történnek az események. Ezek csupán egymás függvényében vállnak érthetővé, egymás nélkül csak hiányos narratívaként működnének: míg egyik idősík többnyire a nyomozás folyamatát vetíti elénk, a másik főként motivációkra fókuszál. Gerlóczy Márton, az elbeszélő elutazik, és az év utolsó heteit külföldön tölti. Ez számára már bevett gyakorlat: kivonulni a mindennapi élet teréből, gondolkodni és írni. Ez az alkalom viszont más, mint az eddigiek: most nem tudja, hogy miről is kellene írnia. Családregényt tervez, de még csak várja a DNS-teszt eredményét, amiből kiderülhet, hogy melyik család is a sajátja. Közben bejárja az ismeretlen kisvárost, a lakosokat figyeli, a lakosok meg őt: az idegent. Gerlóczy valóban nem találja a helyét, a feszült várakozás okozta nyugtalansága és tehetetlensége érhető tetten minden mozdulatában. Felváltva követhetjük a kisvárosban kialakult mindennapi rutinját és a gondolatfolyam-szerű eszmefuttatásait, ahogyan értelmezni próbálja önmagát. A másik idősík az, ami kronológiailag megelőzi a már említett cselekményszálat. Megismerjük Gerlóczy történetét, aki gyerekkorában veszti el az apját, Váczi Tamást, egy új férfi személyében pedig nevelőapját ismerheti meg. Idővel derül ki, hogy nem is vérszerinti apját gyászolta el, ezután ismeri meg Gerlóczy Ferencet, akiről édesanyja azt állítja: ő az igazi apa. Az elbeszélő identitását, eddig kialakult énképét ez – ahogyan ő fogalmaz – teljesen lerombolja. Márton felveszi a Gerlóczy nevet, és úgy próbálja újraépíteni önmagát, hogy a Gerlóczy család múltját igyekszik feltárni. Könyvtárakat látogat, újságcikkeket olvas, rokonokkal beszél, a századfordulós Magyarországot térképezi fel. Így talál rá dédanyjának első férjére, Kriegler Miksára, akiről a család eddig sosem beszélt. Márton, aki folyamatosan ellentmondásokba és hazugságokba ütközik, gyanakodni kezd, hogy talán nagyapja nem Gerlóczy-, hanem Kriegler-leszármazott. Az igazságot próbálja kideríteni, miközben minden nyom újabb okot ad saját identitásának megkérdőjelezésére.
Az elbeszélő azért kutat, hogy kiderítse, hol volt a múlt térében a Gerlóczy család, és hol van ehhez képest ő. Viszonyítási pontokat keres, aminek függvényében önmagát definiálhatná. Hasonló gyakorlat ez, mint amit ismeretlen városokban végzünk a megérkezés pillanataiban. Ahogy ő fogalmaz, amikor Scicliben vár a DNS-teszt eredményeire: „A via San Giuseppére kiérve megálltam, hogy elvégezzem a tájolást, megkeressem és azonosítsam azokat a magaslati pontokat, amikhez viszonyítani lehet.” (29.) A tájolás gyakorlata ez, önmaga betájolása, mert enélkül nem létezhet az én. Gerlóczy többször is idéz Nádas Péter Világló részletek című kötetéből, mintegy párbeszédbe lépve azzal az identitásszemlélettel, ami Nádas köteteiben is körvonalazódik: „…az ember minden egyediségével, szabadságának zabolátlan ösztönével együtt is egy fizikai és szellemi tákolmány. Lázadozik, aztán az első adandó alkalommal teljes súlyával visszaomlik a családi hagyomány ölébe.” Ilyenmód a múlt nem élettelen, nem lezárult események egyvelege, hanem a jelent folyamatosan befolyásoló és alakító tényező, amitől az egyén nem képes teljes mértékben függetlenedni. Gerlóczy kötetének középpontjában az áll, hogy a múlt ismeretének hiánya mennyiben lehetetleníti el az identitás kialakulását? Mi történik, ha az egyén még azt sem tudja, milyen családi hagyománnyal szemben lázadozhat, és milyen családi hagyományba kell folyton visszazuhannia?
A tájolás gyakorlatának idejére a jelen ténylegesen a múlt közegévé, az elrejtett és/vagy elfeledett események és személyek helyévé válik, és ilyen módon nem hagyja a jelenben érvényesülni az elbeszélőt. Így hozza játékba Gerlóczy a visszajáró halott toposzát is Kriegler Miksa személyében, akivel képzeletbeli beszélgetéseket folytat kutatása érdekében, de így jelennek meg régi épületek körvonalai a mai Budapest területén belül is. Az ellentmondásossággal való szembesülés nem hagy teret az identitás megképződésének, sőt, még több kérdést vet fel. Gerlóczy ily módon úgy gondol önmagára, mint aki saját maga számára is idegen. A narrátor tehát nem csupán az őt körülvevő világtól, hanem önmagától is elidegenedettként jelenik meg, olyanként, aki a múlt ismeretének hiányában képtelen a jelenben boldogulni. Erre a regény többször is közvetlenül utal: „Hiszen nem tudtam ki az, aki hazavágyik, ki az, akit hazavárnak, és kik azok, akik hazavárják, ha várják egyáltalán.” (18.); „…még azt sem tudom ki vagyok, kik vagyunk, ugyan hogyan fogjak hozzá egy családregényhez, amikor még azt sem tudom, melyik az én családom!” (33.); „Szét kell szednem – mint az építőkockákat –, és össze kell raknom újra az egészet, magamat.” (55.); „Talán arról lenne szó, hogy nem azt az életet élem, amit élnem kellene?” (296.) Ezek a konkrét fejtegetések viszont idővel a túltárgyaltság érzetét keltik, a gyakori ismétlődésük ritkán visz előre. Ezeknél az közvetlen megnyilvánulási formáknál sokkal izgalmasabbak azok a részek, amelyek indirekt módon teremtik meg az az elbeszélő idegenségérzetét („a ló rám nézett, és mintha felismerte volna, hogy valami más vagyok, ijedtében oldalazva lépett, hogy kikerüljön engem…” 31.), vagy amelyek csak indirekt módon érvelnek a múlt ismeretének szükségszerűsége mellett („megálltam, hogy elvégezzem a tájolást, megkeressem és azonosítsam azokat a magaslati pontokat, amikhez viszonyítani lehet.” 29.). Ezek sokkal árnyaltabb és érzékletesebb módon teremtik meg azt, amit az elbeszélő konkrétan és visszatérő jelleggel megfogalmaz a „ki vagyok én?” kérdésvariánsokban.
A kötet központi mozgatórugója tehát az identitáskeresés, öndefiníciója alapján identitás-thriller is. A thriller műfaja általában a félelemteremtő gesztusaiban határozható meg, abban, ahogyan indirekt módon, mesterségesen megteremti és kiélezi ezeket a szituációkat, folyamatosan játszva az olvasó érzelmeivel, egészen addig, amíg a – már beharangozott – borzalmas esemény meg is történik. Kezdetben furcsának hat ez a műfaji önmeghatározás, ugyanis Gerlóczy kötetének stílusa viszonylag távol áll azoktól a művektől, amelyeket ebbe a kategóriába szokás sorolni. Gerlóczy nem a félelemre épít, nem teremt olyan szituációkat, amitől az olvasó majd lerágja minden körmét az aggodalomtól, és végsősoron nem is történik semmi thrillerszerű esemény. Mégis, Gerlóczy méltán nevezi thrillernek saját alkotását. Átformálja és kitágítja a műfaj eddigi határait. A múlt és ezzel együtt az identitás nyomozásának narratívája által a thrillerekre jellemző borzongást és bizonytalanságérzetet teremti meg. Borzongás ez az elbeszélő számára, aki a nem-tudás bizonytalanságából adódóan bármikor valami eleddig ismeretlen és mindent felbolygató információra bukkanhat; és borzongás ez az olvasó számára is, hiszen a feszültség folyamatos fenntartásával, az elnyújtott leírásokkal, a baljós sejtelmekkel bármelyik pillanatban fel van készülve valami igazán borzalmasra. A thrillerek főszereplőire jellemző bizonytalanságérzetet általában a fizikai épségük veszélyeztetettsége váltja ki. Itt ennek egy másik szintje kerül játékba: az identitás elveszthetőségének/meg nem találásának félelme, amelyet csak úgy lehet elkerülni, ha az elbeszélő megbont és leépít minden hazugságot.
Gerlóczy regényének igazán nagy ereje abban rejlik, ahogyan kimozdítja a megkövesedett nyelvi formákat. Forma és tartalom összjátéka ez, hiszen ahogyan a családi emlékezet számára fenntartott hazugságokat igyekszik lebontani, úgy bontja meg a bevett és elvárt szószerkezeteket is: „Visszamentem az épületbe, vettem egy arancinót, egy kávét, kiültem a napra, és nagyot haraptam a kerozinszagú reggel levegőjébe” (9.). Felszabadító érzés ez, frissesség és fellélegzés a szavaknak, az elbeszélőnek, az olvasónak. Mindeközben ahogyan az elbeszélő igyekszik felkutatni és élővé tenni az eltitkolt igazságokat, úgy válnak itt élővé élettelen tárgyak: „…hatalmas bőröndök tolták maguk előtt az alacsony utasokat” (18.), „…cincogott az ellenzéki rádió, az impotens forradalmár hangja kiszökött a konyhaablakon és lehugyozta a poros borostyánt az udvar közepén” (240.). Az elbeszélő precíz figyelméből adódóan lát és láttat, olykor igazán apró részleteket emel ki, és ezáltal teszi élővé a helyet is: „egy helyen a fal és a kötél közé támasztott partvissal veszítették ki a szárítókötelet, a lepedőkön facsipeszek fognyoma.” (22.), „olajfoltok csillogtak a húgyszagú aszfalton, olcsó szesz bűze párállott az ablakpárkányokra, elektromos elosztókra, a kukákra és postaládákra helyezett féldecis üvegekből.” (125.) Ezek a pontos és részletes leírások olykor besűrűsödnek, de nem válnak monotonná, hiszen ilyenkor a fizikai érzékelést felváltja egyfajta belső, igazán lírai érzékelési forma: „Eldördült az ágyú, sebet ejtett a csillagos égen, a seb égett, sarló formája volt.” (47.) Gerlóczy ezek között remekül megtalálja az egyensúlyt, érzékelése a nyomozás részletekre figyelő gyakorlatával cseng össze.
Az olvasás folyamata mindig nyomkutatás is, olyan figyelemgyakorlatot igénylő folyamat, mint az elbeszélőé, aki apróságokat fedez fel Scicliben. A kötetben mindez megsokszorozódik. A Columbo intertextusa nem véletlen: nyomozás ez az elbeszélő számára, hogy ki a (nagy)apa és ki az elbeszélő, és nyomozás az olvasó számára is ugyanezért. Gerlóczy nyomoz és nyomokat oszt meg, időközönként, amikor szükséges, magyaráz is, összetett következtetéseket von le. Olykor mégis elvéti az egyensúlyt, néhol szükségtelennek bizonyulnak a magyarázatok, például az egész regény alatt fokozatosan építkező, komplex Scicli–elbeszélő párhuzamot túl expliciten és túlságosan leegyszerűsítve összegzi: „emlékeztetett ennek a városnak a modora valamire, valakire, hát persze, önmagamra.” (367.) Gerlóczy többségében nem egyszerűsít, teljes komplexitásában szeretné megérteni a múltat. Idősíkok között navigálja az olvasót, és ezzel egyidőben nyomoz: „Hiszen akkor ennek az embernek a kisunokája nem más, mint az én apám? Hogy is van ez? Ahhoz, hogy apámat láthassa, Kriegler Miksának minimum százhat évet kellett volna élnie.” (134.) Az egyidejűség kulcsszó Gerlóczy regényében, hiszen az elbeszélő nem elmondja a történetét, hanem a nyomozás folyamatába fogadja be az olvasót, teret engedve neki, hogy újból és újból összerakjon bizonyos nyomokat, míg meg nem győződhet a végeredmény helyes voltáról. Az olvasó is összefüggéseket keres, következtetétesek von le, párhuzamokat értelmez. Ahogyan Gerlóczy összefűzni próbálja ezeket, az olvasó vele együtt halad. Közös munkafolyamat ez – elbeszélő és olvasó közös vállalkozása: összerakni a múltat, és ennek függvényében elvégezni a tájolást, megérteni a mindig valaminek a viszonylatában létező ént.
Gerlóczy Márton: A katlan (Fikció 1.), Scolar, 2021.
Hozzászólások