Viselnéd a szemem – Kortárs amerikai költészet és próza, szerk. Domokos Johanna, ford. Gyukics Gábor
A legizgalmasabb hazai művészeti projekteket mindig is átitatták más művészeti ágakból és az eltérő kultúrákból érkező hatások. Ady Endre harmadik, Új Versek című kötete például nem lett volna ekkora szenzáció, ha nem érik előtte Adyt erős francia impulzusok, és nem lát valami elemi lehetőséget a szimbolizmusban. Éppen ezért nem véletlen, hogy mindig a legmeghatározóbb költészeti korszakokat fémjelzi Magyarországon az az időszak, amikor számos minőségi versfordítás jelenik meg. Ebből a szempontból a legutóbbi fontos periódus valahol a rendszerváltás környékén lezárult. Egészen addig ugyanis az Európa Kiadó gondozásában éves szinten jelentek meg a legújabb trendeket felsorakoztató, a kortárs költészetre a mai napig ható világirodalmi kötetek, úgy, mint a Napjaink Költészete, Új Pegazus és Modern Könyvtár sorozatok, valamint a Lyra Mundi. Ezek a kiadványok nemcsak, hogy helyet adtak a legmodernebb világirodalmi próza- és líraszövegeknek, de sok esetben arra vállalkoztak, hogy különböző szerzőket nemzetiség szerint egybegyűjtve mutassanak be, felrajzolva ezáltal a legfrissebb irányvonalakat a hazai olvasóközönségnek. Időközben eltelt lassan 30 év, és bár elszórtan ez idő alatt is megjelent egy-egy fordításkötet (akár a fenti sorozatok egyikében is), valamint elindult a Versum online folyóirat, a 1749 világirodalmi portál, ami mindenképpen jelzi, hogy van igény jó fordításokra mind szerzői, mind olvasói oldalról. Az említett két portálhoz kötődő kiadványokat leszámítva lényegében mégsincs ma olyan kiadói sorozat Magyarországon, amely a kortárs világirodalmi lírát lenne hivatott bemutatni. Nem arról van szó, hogy az elmúlt években nem jelentek meg minőségi költészeti fordításkötetek, sőt, olyan fontos költők művei lettek elérhetőek csak az utóbbi két-három évben, mint Tor Ulven, Frank O’Hara vagy akár Anne Sexton, az mégis problematikus vagy legalábbis sajnálatos, hogy jó ideje nem jelent meg olyan jól tervezett és kellő gyakorisággal megjelenő sorozat, amely hitelesen reprezentálná az elmúlt évek világirodalmi változásait. Ezen kívül pedig még csak nemzetközi költészeti antológiákból sem bővelkedtek a kiadók az elmúlt években. Éppen ezért is számít üdvözítő újdonságnak a 2021-ben megjelent Viselnéd a szemem című amerikai antológia, amely nem kisebbre vállalkozik, mint hogy képet adjon a legfrissebb amerikai irodalom helyzetéről.
Bár kifejezetten minőségi válogatásról beszélünk, a kötet felépítése, a ciklusok kialakításának szándékoltsága nehezen visszafejthető. A Viselnéd a szemem négy generáció különféle szövegeit gyűjti össze, és nehéz kiigazodni az egyes versek közötti kapcsolatokon, már csak azért is, mert a szelekció alapját nem egy az olvasóknak szánt, edukatív elemekre épülő rendszer, sokkal inkább a fordító, Gyukics Gábor személyes élményei adják. Domokos Johanna legalábbis így fogalmaz erről a kötet előszavában: „E kötetnyi műfordítás majdnem egy helyen és egy időben született az eredeti alkotásokkal. Annak a közös fizikai és szellemi élménytérnek a lenyomatai, ami a szerzők és fordítójuk között az elmúlt évtizedekben lezajlott. Sok utazás, sok ismerkedés és közvetett kapcsolódás, sok kocsmázás és mindenféle füst, sok papír- és könyvesbolt, sok felolvasás és meghallgatás, sok kávézás és utcai beszélgetés, sok figyelés, hangolódás, és sok-sok magányos óra.”
Valamiféle utólagos szándékoltság mindenképpen érezhető a versek szervező elvében, hiszen van olyan ciklus a kötetben, amelybe 21 szöveg fért bele, míg egy másikba csupán 6 darab. Ez az utólagos szándék viszont végül sehol sem kerül kimondásra, és a szövegek alapján sem könnyű rekonstruálni. Talán megoldás lett volna erre a problémára, ha ciklusok nélkül marad a kötet, vagy ha már mindenképpen szükségesnek tartják a megalkotásukat, akkor, ahogyan például az Európa Kiadó tette néhány antológia esetében, úgy itt is szerepelhetett volna egy-egy rövid felvezető szöveg az egyes ciklusok előtt, amely bevezeti az olvasót az adott korszak vagy irányzat legfontosabb alapelveibe, vagy csak röviden kitér a rendező elv miértjére.
A kötet első verse mindenesetre kiváló választás volt nyitó szövegnek, ugyanis az egy 1967-es John Voltrane és Ornette Coleman jazzkoncert leírásával rögtön berántja az olvasót a beatkorszak Amerikájának világába. Ahogyan izgalmasan reflektál a kötet hangulatára a borítón látható kép is Szatmári Gergelytől, aki amerikai streetfotói által vált híressé. A szövegek is bővelkednek popkulturális utalásokban, és végigjárnak egy egészen szép, 1980-tól napjainkig tartó időszakot: a kép előteréből tartva a háttere felé. Ez a rendkívül sokszínű antológia, amely az amerikai népesség diverzitását remekül leképezi, rendkívül széles skálán mozog. Betekintést enged a különböző politikai és zenei korszakokba, miközben hangot ad a különböző társadalmi rétegekből származó művészeknek is. A kötetben kirajzolódó hatalmas kakofóniának tökéletes leírása a kezdő vers, amelynek hangszerei, „konga, bongó, csörgő, gong, dob, harang, darbuka, kalimba, vibrafon” (A férfi, aki belenézett Coltrane szaxijába), akár egy-egy irányzatot is jelölhetnének, olyan hangnemeket vagy korszakokat, amelyeket a költemények a későbbiekben lefednek, és amelyek által az egész kötetben „egy / bizonyos fajta kakofonikus áradást érzékeltetve egy életszerű / massza vibrál, / mintha mennydörgés vagy egy madár gondolatát kapcsolnák / a közeli domb oldalán pörgő tornádó hangjához” (A férfi, aki belenézett Coltrane szaxijába).
Az antológia darabjai olyan szinten különbözőek, hogy nemcsak versek, de novellák is helyet kapnak benne. Meglátásom szerint kicsit szerencsétlen arányban, hiszen 107 versre jut 5 darab próza, melyek minőségben is jelentősen eltérnek egymástól, illetve az utolsó novella esetében erős a gyanúm, hogy csak magyarországi vonatkozása miatt került bele a válogatásba. Talán célszerűbb lett volna egy külön antológiát szánni csak az elbeszéléseknek, mivel biztos vagyok benne, hogy ezek mellett még rengeteg izgalmas prózai írás született az elmúlt években. A novellák közül a legerősebb, valószínűleg éppen azért is, mert szépen simul hangulatatilag az versek atmoszférájába, mindenekelőtt az első, jazztől lüktető szekcióba, Paul Auster Auggie Wren karácsonya című műve. A történet kellően abszurd, mégis naturalista, amivel tökéletesen beleillik a jazztől túlfűtött amerikai látképbe.
Az antológia erejét azonban a versek adják, amelyek között rengeteg minőségi munka van, jóllehet kerültek a válogatásba olyan számomra kedves szerzők, akiknek a verseit épp hogy nem a legjobbak között emelném ki a többihez viszonyítva – de talán még a saját verseik mércéje szerint sem látszanak különösen kiemelkedőnek. Ilyenek például Tracy K. Smith vagy Eileen Myles szövegei. Elképesztően erősek viszont a Philip Lamantia Bed of Sphinxes című kötetéből (City Lights Books, 1997) fordított művek, akit halála után a generációja legfőbb vizionárius költőjének minősítettek, s versei a kötet végén található frappáns leírás szerint „gyakran terrorral töltött eksztatikus és erotikus látomások, amelyek az álmok tudatalatti világát kutatták, és a napi tapasztalatokhoz kapcsolódtak”. Az övéhez hasonlóan izgalmasak Will Alexander írásai, akinek „költészete sebzett kígyóként vonaglik a brutalitás és az elnyomás miazmájában”. Lamantia saját szürrealizmusával a beat nemzedék költőit képviseli a gyűjteményben, nem véletlen, hogy művei nagy hatással voltak Allen Ginsberg költészetére is, de Will Alexander világán is érezhető Lamantia közvetett látomásos hatása. Kiemelhetném még, a teljesség igénye nélkül, a spoken word szövegeiről híres Samantha Thornhill, Neeli Cherkovski, valamint a séliš indián törzsből származó Heather Cahoon verseit is. Thornhill és Cahoon esetében különösen izgalmas a témaválasztás, mindkettőtől nagyon személyes, mégis különböző állatokról vagy állatokhoz – németjuhász, meztelencsiga, molylepke, prérifarkas, cickány, holló stb. – írt szövegek kerültek a kötetbe. A személyességen túl mindkettőjük versei erősen természetközpontúak, ahogyan azt a tematikájukból is sejteni lehet, és igyekeznek reflektálni valamilyen társadalmi problémára is. Stílusuk mégis merőben eltér, Thornhill versei sokkal inkább a mainstream amerikai költészeti irányzatba épülnek, egyfajta metamodern szerepvállalásként, míg Cahoon írási sokkal elvontabbak és merészebbek.
Összességében egy hatalmas fordítói projektről beszélünk, és vitathatatlan, hogy Gyukics Gábor, a kötet egyedüli fordítójaként, hatalmas fába vágta a fejszéjét. A válogatás minőségi lett, és nagyon sok megoldáson pontosan érzékelhető a fordítói szakértelem. Mégis úgy gondolom, hogy az egész antológiának hasznára vált volna egy társfordító bevonása. Maradtak ugyanis a szövegekben anglicizmusok és kissé pongyola megoldások. Különösen fájó ez például Samantha Thornhill Ode to Slug című slam poetry szövege esetében, amelynek eredetijét meg lehet találni a szerző előadásában a világhálón is. A mű önmagában egészen különleges hangulatú, és nagyon erős természetes, élőnyelvi sodrása van, ami Gyukics fordításában némiképp elvész, és már-már avíttá, pátoszossá válik a nyitányban is: „Akárki találta is fel / a gusztustalan koncepcióját, / gondolt rád, hobó csigája, / lábtörlője / ennek a világnak, / amitől félek.” (Óda egy meztelencsigához). Ritka a minőségi és fontos világirodalmi szerzőket felsorakoztató antológia a piacon, a Viselnéd a szemem pedig egyes hiányosságai ellenére is egy nagyon jól összeszedett és lényeges darabja az elmúlt évtizedek fordításkiadványainak.
Domokos Johanna (szerk.): Viselnéd a szemem – Kortárs amerikai költészet és próza, ford. Gyukics Gábor, Budapest, L’Harmattan, 2021.
Hozzászólások