Belenőni az újba

Veszprémi Szilveszter: Helyek, ahol rám öröm vár

Veszprémi Szilveszter kötetéről kritikát írni nem bizonyult egyszerű feladatnak: megtörtént velem a mesebeli lány esete, aki hozott is ajándékot, meg nem is – hiszen bár első olvasatra úgy tűnt számomra, hogy a Helyek, ahol rám öröm vár könnyen adja magát, pár héttel később, a szoros olvasás kezdetén rá kellett döbbenem, hogy a kötet a felszínen túl, mélyebb összefüggéseiben és lenyűgöző komplexitásában mindent elmond helyettem esztétikai vállalásairól. S én, akinek ebben a kritikában okos összefüggéseket kellene az olvasó elé tárnom – nos, rágódhatok a maradékon.

Ahogy azt már a cím is jelzi, a kötet vállalása szerint egy olyan felnövéstörténetet követhetünk végig, amelynek nincs végpontja, s tulajdonképpen kezdete is homályos marad a befogadó számára. Az értelmezésben ezért mindenképpen felmerül az „utazás – élet” metaforának, toposznak történő megfeleltetés, és a lírai nyelv, a magánmitológia nem is igazán cáfol rá erre. Ez az egyértelműség azonban az egész kötetre jellemző tisztaságban szellemes és derűs, mégis komoly témákat mozgat, s ahogy a lírai nyelv is pontos, tiszta, úgy a nagyobb ívű koncepció is ehhez a tisztasághoz, egyértelműséghez kapcsolódik.

A nyitóvers előtt, mintegy a kötet mottójaként szereplő idézetek (Paul Auster, Ocean Vuong, Elizabeth Bishop) egyrészt megadják a versek alaphangulatát, távlatot adnak a műveknek (így a kötetegész szempontjából a nagyobb ívhez kapcsolódnak), miközben pozicionálják a megszólalást is – hagyomány- és elődképekhez kötik. Bár alapvetően nem tartom szerencsésnek, ha egy kötet mottót választ, hiszen sokszor ezzel már azelőtt kategorizálja és bezárja az értelmezést, mielőtt az magától megszülethetne, azt kell, hogy mondjam, a kiválasztott idézetek gyümölcsözőn hatnak a befogadásra, ugyanis nem tesznek kísérletet az értelmezésre. Emellett a Bishop-idézettel („neveket veszíts, helyeket, ahol rád / öröm várna. Mindebből semmi vész.” Rakovszky Zsuzsa fordítása) értelmet nyer a kötetcím linkelődése is, így képes intertextualizálódni, ezzel izgalmasabbá válni (nem csak az út szempontjából értelmeződni); mindamellett, hogy ez a sokrétűség, hagyományhoz kötődés az első kötetalkalom miatt is fontos lehet, hiszen nincs a könyvnek, ergo ennek a lírai hangnak ilyen mennyiségben összeálló előzménye, ami ezt a mottók helyett megképezné.

A kötet eleje és vége ebből a szempontból izgalmasan kapcsolódik össze: a záróvers (Helyek, ahol rám öröm vár, 95.) visszautal a nyitányra (Nem lesz majd igazam, 7.), ezzel kissé keretszerűen lezárva azt az utazásérzést, melynek nincs végpontja, hiszen nem kapunk egyértelmű válaszokat a felnövés mikéntjére, arra, hogy mikortól szakadunk le gyermekkorunkról. A nyitó- és záróvers azért is értelmezhető fontos keretként, mert mindkettő az otthon mibenlétére (is) reflektál, miközben nem tesz szentenciaszerű megállapításokat. A kezdővers megalapozza a később gyakran felmerülő tematikákat, poétikát, miközben pontos megfigyeléseket tesz a lírai énre vonatkozóan is. Már itt felmerül a lírai megszólaló személyiség feltérképezésének igénye, a versírásra („Milyen jó versek lennének belőle, / ha nem oszlanának olvashatatlanná. / Mindig az a vers a legszebb vers, / és nekem akad néhány legszebb versem.” 7.), a valahonnan valahová haladásban az éppen két végcél között történő tartózkodásra, a valami régi – valami új ambivalenciájára történő reflexió („Ha nem írnám le, elfelejteném, / hogy nincs kedvem enni,/ hogy feladatok között vagyok, / a köztes, pihenésre szánt időmben.” 7.), a valahogy mindig idegenség, kívülállóság érzése („egy idegen lakás kulcsaival”7.), és persze az első kötet írásának aktusa („erre fogok gondolni, és arra, hogy egyetemistának lenni / és első kötetet írni, abban van egy rend, / amit idealizálni és hiányolni fogok” 7.). A záróvers sztereotipikus elvárásainkkal ellentétben viszont nem hozza meg a hazaérkezés megnyugvását, a felnövésben rejlő csillapodást, az otthon állandóságát, hanem megerősít az implicit indulás és hasonlóan implicit érkezés közötti haladásban mint folyamatos állapotváltozásban, ami alapvetően jelentené ebből a szempontból a létezést („Ott felnőni tanultál, itt próbálsz felnőttként élni, / bekapcsolódni az új város körforgásába / a máshonnan hozott reflexek és tanulságok szerint.” 96.).

A kiemelt idézetekben is látszik az utazás toposzhoz is erőteljesen kapcsolódó városkép sűrű felbukkanása, ez végigkíséri a verseket – a térbeli haladás a lelki fejlődéshez/felnövéshez hasonlóan halad, mintegy lekövetve vagy generálva azt, s természetesen ebben a haladásban sem képződik fix pont. Mégis elkezd kialakulni a befogadásban egy mentális térkép, melyet a lírai hanghoz jobban tudunk kapcsolni, mint kifejezett városokhoz, erre remek példa a Tényleg kinőni című vers („Térképek nőnek a vádlimon. […] A mentális város, ahogy a viszketés, nem fojtható el, / tovább építed, belülről mar, véresre tudnád kaparni magad, / de ezzel új és új térképeket rajzolnál, nincs kilépés.” 66.), mely egyértelműen jelzi a város lírai énbe történő berendezkedését. Mindamellett, hogy nincsen konkrét fizikai megvalósulása a kötetben, az otthon egy idő után mégiscsak a „másikban” kezd körvonalazódni, a kötet vége felé megjelenő versek ciklikusság szempontjából is a szerelemhez köthetők („Mint melletted, benned ugyanúgy / otthon tudnám érezni magam.” 79.; „Te mondtad ki először, / de én gondoltam rá előbb, / hogy mostantól itt tudunk majd élni, / hogy ez az otthonunk. Így mondtad.” 81.). A felnövéstörténetből természetesen nem hiányozhat a szerelem, a szakítások és csalódások sora, mely érkezések és távozások, kapcsolódások és elválások talán Az ész szabad működésének korlátai című vers közvécékben történő kézmosás képében tud igazán kicsúcsosodni, hiszen az illemhely körforgásában mindenki szükségszerűen részt vesz egyrészt aktorként, másrészt passzív megfigyelőként, például kézmosás közben („Több ideig gondolok rád, / mint amennyit nyilvános mellékhelyiségekben / kézmosással töltök, miközben a mögöttem / érkező és távozó ismeretleneket nézem a tükörben.” 73.). A középen elhelyezkedő szerelmesverseket poétika és feszesség szempontjából a magyar lírahagyományhoz képest gyengébbnek tartottam, néhol túlírtnak vagy túlreflektáltnak, de más perspektívából – engedve ezzel a mottó nyomásának is –, a hagyománytörténet felől szemlélve a megszólalások hétköznapiak, egyszerűek és letisztultak, akárcsak az angolszász (akár kortárs) szerelmi líra hagyományában („Egyszer csak már nem tudtunk miről beszélgetni, / mert római jogot tanulsz, / aztán már nem is lett volna alkalmunk.” 62.; „Lementem tejért, / te pedig elköltöztél.” 71.; „Haragudni rád olyan, / mint jól bezabálni / fafülgombás csirkeraguból / a sugárút sarkán lévő / svédasztalos kínai étkezdében” 63., „Ma kiszedtem az összeolvadt hajszálainkat a lefolyóból.” 72.). Az elemi kimondások tisztasága a verskezdő sorokra is kiemelten jellemző, sokszor történik deixis egy adott szituációra/testhelyzetre/életkörülményre – ezek a kijelentések pedig szitualizálják a megszólalás pozícióját, s legtöbbször nem lépnek ki ebből a megszólalói helyzetből, ami egyértelműen, tisztán tartja mindvégig a megszólalást („Egymással szemben ülünk a két fotelben” 67., „Másfél sarokra vagyok tőled.” (62.), „Elfogyott a bor, / és mi kint maradtunk a parton.” (55.), „Jó volna most egy igazi falanszterben.” (26.), „Azt kérdi, milyen az egészségem.” (19.), „Kundera után azt mondják, / azért menekül az ember a giccsbe, / mert ott semmi sem fenyegeti.” (14.), „Egyszer majd azt fogom gondolni, hogy most voltam otthon.” (7.)).

Az ilyen szintű reflektivitás a lírai én pozíciójára, helyzetére stb. szinte igényli a versírással kapcsolatos deixiseket is, ami a kortárs angolszász lírában szintén megszokott, a hazaiban azonban kifejezetten szokatlan gyakorlat („Egy másik első kötetemnek Léthé lett volna a címe” 30., „majd az otthon magányában / egész éjszaka írni valamit” 63., „Ez a vers most arról fog szólni, hogy képtelen vagyok csevegni.” 45.; „a versnek nem kell szépnek lennie” 52.), ilyen vers például a Vers arról, hogy képtelen vagyok csevegni (45.), Vers anyámról, aki azt hitte, örökké fog élni (40.), vagy az Egy véletlenül sem nyelvtörőnek szánt vers, amiben nem szerepel az Ipafa helységnév (12.).

Számomra az ilyen típusú ön- és valóság-, valamint a saját esztétikai vállalásra történő reflexió kifejezetten üdítő és felemelő olvasás közben, s Veszprémi versnyelvébe azért is olvad bele könnyedén, mert ezáltal olyan bensőséges magánmitologikus versvilágot teremt, amelyben, mint egy asszociációs láncban, a papírlap közepén felrajzolva a lírai én áll, s minden más az ő tükrében, viszonylatában körvonalazódhat csak. Ez minden E/1 megszólalás sajátja, azonban kifejezetten ritka az erre történő nyelvi reflexió, ami ennek a kötetnek talán a legerősebb tulajdonsága („Apa, te is benne leszel, bár nem fogod tudni. / Nem a te szavaiddal, mert nem beszélsz. Írok majd valamit a gondolataimról, / amiket neked tulajdonítok, és nem védekezel.” 52.). És miközben másokra, úgy önmagára is reflektál ebben a tükörben a megszólaló: az öndefinitív, önreflexív versek a kötet végére lesznek csúcsra járatva (pl. Lesz egy gangunk 90., Nem emlékszem, hogy valaha is leomlott volna 92.), miközben a versekben más helyeken is sokszor történik ilyesfajta rámutatás: „Nekem jellegzetességeim és különös ismertetőjegyeim vannak / vérig sértek bármilyen unalmas idegenvezetőt, / nyugodtan, a saját hangomon, nem kell másé” (54.); „Írok majd az idegenségetekről, / és hogy miattatok lettem én is idegen, / megírtam egy csomó verset,/ mind rólatok szól, arról, ami a tiétek. / Én nem tudom, mi lehetek / az intellektualizálás hegyén túl, / amin átjutva bármi lehetnék, / és nem baj, hogy nincsenek még válaszaim.” (53.); „amikor a lírai én tizennégy éves volt / a pécsi árkád földszintjén az alexandra nyári akciójában (49.); „anyám és apám két szabad ember / saját képükre teremtettek és formáltak / és el is rontottak persze nem tudom mi az a cséplés például / de azt mondták majd belejövök úgyis igazán / mert nem olyan fajtából származom hogy ne” (32.).

Ezek a reflexiók a felnövéstörténet viszonylatában természetesen leválaszthatatlanok a felmenőkről, a kötet ciklusainak elrendezése szempontjából leköveti ezt a változást, hiszen az apa-, anya-, családversek a kötet elején, míg az elköltözéshez, nemi éréshez is kapcsolódó szerelmesversek és a függetlenség/elszakadás kérdését pedzegető szövegek a kötet végén helyezkednek el. Az apatoposz szétírása nagyon tudatos vállalásnak tűnik, mint egy olyan nehéz kapcsolat esztétikai kidolgozása, amely az apa milyenségétől (Hogyan beszéljek apámmal arról, hogy meghasonlott a lelke? 34.) képes eljutni a lírai énre tett hatás feldolgozásán keresztül az apa teljes felszámolásáig (Apám meggyilkolása 33.). S teszi mindezt fordított sorrendben, ezzel is jelezve, hogy a leszámolás sohasem lehet végleges az európai hagyományrendszerben, mindig csak mitikus marad. Az anyakép kidolgozása ennél nehézkesebb, hiszen az elhunytak köré esztétikát építeni talán mindig nehezebb, vagy teljes köteteket vesz igénybe, így ebbe a koncepcióba nem igazán fért volna bele bővebb kifejtése ennek az élménynek, mégis pár vers erejéig előkerül problematikaként (pl. Az államapám kiszed a fészekből, és kénytelen vagyok repülni 47., Az örökül maradtak 43., Hipóban áztatás, mosás, centri 41., Vers anyámról, aki azt hitte örökké fog élni 40., Kakaót főztünk 38.). A legérdekesebb talán számomra ezekből a családversekből a lírai én kiszolgáltatottságára, másságára, elszakadni vágyódására tett utalások voltak, melyek az elsőgenerációs értelmiségi problémáit is felvetették („Nem az van, hogy nem érti a szavakat, amiket használok, / de meg sem hallgat. A jövőmről meg a jelenemről beszélni / csak locsogás, és az apám nem az a locsogó fajta.” 33.; „Tizenhét évesen azt ordítottam nekik, / hogy én másként akarok mindent.” 24.). A felnövésre vonatkozó közhelyek között szerepel az is, hogy az ember akkor lesz igazán felnőtt, ha mindkét szülője eltávozott már – ebből a szempontból érdekes volt számomra a már elhunyt anya és a mitikusan meggyilkolt apa szerepe a szövegkomplexum szempontjából –, bár a kötet nem ad erre egyértelmű válaszokat, ahogy a felnövés folyamatát magát sem zárja le.

A kötettel történő munka, ahogy azt már fentebb is kiemeltem, pozitív meglepetést rejtett számomra. Bár első olvasatra nem éreztem hatalmas áttörést olvasás közben, az aprómunka meghozta gyümölcsét – azt gondolom, hogy minden elismerést megérdemel a Helyek, ahol rám öröm vár, mely teljesíti esztétikai vállalásait, nem kíván túl nagyot, csak annyit, amennyit tényleg el tud mondani a világról. Igazi magánmitologikus szöveguniverzumot képes Veszprémi létrehozni, mely bármilyen traumákról is beszéljen, mindig valahogy derűs és optimista marad. Kíváncsi vagyok, hogy milyen irányba kezd el változni ez a hang a későbbiekben.

Veszprémi Szilveszter: Helyek, ahol rám öröm vár, Prae Kiadó, 2022.