Sebők György: Az éggel egyenlővé
Ha megfogom, könnyű és színes, ha kinyitom, súlyos és fekete-fehér. Mi lehet ez? Sebők György Az éggel egyenlővé című kötete, mely egyszerre hordozza a kinti (természetközeli) és a benti (személyiségközeli) világot. Első kötet esetén kérdésessé válik némileg a kritikus feladata: mennyiben kíván szigorú, de egyben empatikus is lenni? Szimpátiáját mennyire viheti színre (hozhatja felszínre), hogy abból a szerző jó értelemben véve tudjon konzekvenciát levonni saját maga számára úgy, hogy képes legyen tovább építkezni majd a későbbiekben. A Magyar Napló Kiadó gondozásában megjelent karcsú verseskönyv fülszövegében írja a kötet szerkesztője, Zsille Gábor: „Valami elkezdődik e könyv lapjain, valaki bejelentkezik; előbukkan egy alkotó, egy gondolat- és formavilág, egy hang, és útjukra indulnak képek, sorok, szövegek.”
A debreceni születésű Sebők György harmincévesen lép ezzel az első önálló kötetével az olvasók elé. A nyitóverset (Víz) követő negyvennégy, már 2015 és 2020 között publikált költeményt három ciklusba válogatja. A szövegválogatásban segítségére volt Horváth Imre Olivér, akinek kötete legelején mond köszönetet a szerző, de Áfra János és Vigh Levente szavai is döntő hatással voltak a kötetszerkezetre.
Ha utánanézünk a versek eredeti megjelenési helyeinek, akkor közel húsz orgánumot tudnánk megnevezni, az Alföldtől a Szkholionon, KULTeren, Műúton át a Zempléni Múzsáig. Ugyanakkor nagyon izgalmas filológiai csemegékként is szolgálnak a szövegek. Kétféle tendencia látszik: az egyik, hogy a korábbi, 2015–2018 között született versekre csak nyomokban lehet rájuk ismerni, azt gondolom, ez sok mindent elárul a költői fejlődés, költővé érés fokozatairól. A másik, hogy ugyanakkor a 2019–2020-as „újabb” szövegek már szinte változtatás nélkül kerültek a kötetbe. A költői nyelv alakulásában legfőképpen azt tapasztaljuk, hogy szikárabbá válik a versbeszéd. A szövegtörlések eredményeképpen történhet ez meg leginkább. Sebők György nem fél akár egész sorokat is „feláldozni” a „jó” vers megkomponálásért. Nem véletlenül használtam ezt a szóösszetételt: a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán végzett szerző nemcsak a zeneelmélet és a fagott kiváló ismerője, de tíz éve foglalkozik dalszerzéssel is. Érdekes, és ezt már itt le lehet szögezni, hogy a zeneiség száműzve van ezekből a szövegekből. Ami viszont szintén kiemelendő, hogy Sebők Györgynek „jól áll” ez a lírai alkat, versei jól illeszkednek a mai lírahagyományba. Nem ódivatúak, nincs bennük giccs, de még csak üresen fecsegő felhangokat sem találni bennük.
A Víz mint nyitóvers egyszerre felütésszerű kezdet, amolyan avizó, azaz jelzésértékű szöveg: benne vannak áttetszően a víz mellett a föld és a levegő őselemek, és általuk a természet. A szülés-születés demisztikuma abban van jelen, ahogyan felbukkanva a magzatvízből megszületünk, majd visszatérünk az ős-oázisba: „Egyszer úgyis alámerülünk mind, alá, / a hűvös, lágy opál megnyílik nekünk”; a víz alatti lélegzés lehetetlenségének lehetővé tételével megszűnik minden kauzális viszonyrendszer: „olyan mélyre sóhajtunk, / amilyen mélyre az első levegőnket sem vettük, / amilyen mélyre anyánk sem sóhajtott / a szüléstől megkönnyebbülve…” Csupán egy enyhe nyelvhelyességi pontatlanság csúszott a költemény végére: a pont a ’pontosan’ csonka formája az én nyelvérzékemet mindig sérti, még akkor is, ha a szóbeli nyelvhasználatban igencsak elterjedt módosult alakváltozat. Helyette az éppen/épp viszonyszókat használnám.
Az első ciklusba felvett versek között feltűnő jelenség valamely pszichiátriai betegség jelentkezése: szkizofrénia (Aki játszik); autofóbia (Autofóbia); klausztrofóbia (Csók). Ezen szövegek narratívpszichológiai aspektusai abból a szempontból lehetnek érdekesek, amit egy viszonylag újabb keletű tudományág, az orvosbölcsészet/kultúrorvostan bevonásával kísérelhet megközelíteni a kötet recenzense. Az Aki játszik című vers eredetileg Echolália címmel jelent meg a KULTer internetes felületén 2016-ban. A cím a motorikusan ismétlő „papagájbeszédre” utal, amelynek neurológiai zavar áll a hátterében. Az eredetileg egyes szám első személyben megírt szövegváltozathoz képest a kötetbe került költemény második személyre vált, amelyben az (ön)megszólítás látványos modulációt (hangnemváltást) eredményez. A kényszerképzet mint elsődleges betegségtünet rögtön a vers elején helyet kap: „A szkizofréniát nem lehet kinőni, / legfeljebb megszokod, hogy követnek.” A négyféle fóbiaelnevezéssel járó alvástól való félelem (achlaufóbia, ligofóbia, miktofóbia, niktofóbia) is megjelenik szimptómaként: „aztán a sötétben egyszer csak nem félsz, / a fóbiákra ráunsz hamar”. A tudatzavaros állapotleírás is feltűnik a versben: „Az összefüggést ugyan el-elveszíted magad és a tetteid között…” A gyermeki játéktér bevonása már a címben intonálódik, a „de te inkább ülj le mégis játszani” záró sorban pedig kereteződik is, így zárul önmagába nemcsak a szkizofrén személy, hanem a vers is.
Az Autofóbia, azaz az egyedülléttől, magánytól való félelemről szóló versbeszéd legvége lehet érdekes, amelyben annyira eluralkodik az egyedüllét, hogy „képzelt ravatala fölé / görnyed estéről estére”. Ritkaságszámban tűnik fel a kötetben egy-egy komolyabb trópus: a Negatívban viszont kielégítődhet ez a vágya (elvárása) is a kötetelemzőnek. A „hagyom, / hozz magaddal éjszakát, tarkóm az égé” esztétikailag is „kiművelt” metaforikus kép. A Csók zárlatában található megszemélyesítés („Cserepeid ülnek a számra.”) mellett a klausztrofóbia pszichés zavara is felvillan az utolsó előtti verssorban. A Nem igaz már címszerű verskezdés folytatását fontos ideidéznem, hogy a versszituációt pontosan rögzíteni tudjam: „mindig eltemetünk, de te folyton feltámadsz, mama, már izom- / lázam és hólyagjaim vannak az ásástól…” Az eredetileg két versszakos költemény jelen formájában astrofikus alakot ölt, de ez a hosszú, egymásba prózaszerűen folyó versmondatok ritmusa lesz az, ami úgy hiszem, találóbb az eredeti, strofikus formánál. Végül a kötet hátoldalára is felkerült versről néhány gondolat: a Maradjon kettőnk közt azáltal, hogy a borítón is olvasható, a cím paradoxon-játéka is egyben. Saját olvasatomban egy szkizofrén versalany szólal meg a szövegben: „Egyszer, ha mindent elfelejthetek, / ketten maradunk, legyen társaság”. A kettébomlott tudat rögzítése tovább bonyolódik: „taníts arra addig, / hogy kitalált vagyok. Én figyelek, / s elképzelem, hogy elfelejtenek.” Az eredetileg öt versszakos vers első szakasza hiányzik. Ez a szövegtörlési eljárás csak előnyére vált a versnek.
A víz motívuma be-beszivárog a második ciklus szövegeibe is (A könnykortyolók, Minden madár, Nazca, Benne zúg). Egy a természetközeliséget át- és megélni vágyó költő tud csak így megszólalni: „Felenged csendjéből a víz.” (Minden madár). A perui Nacza-vonalakat igen szemléletesen megörökítő vers (Nacza)nyitó sora máris megteremti a versszituációt: „Terítsd az eget a földre…” A harmadik szakasz egy anyagbeli metonímiával bővül: „Vájj a föld bőrébe ismerős képeket”. Az özönvíz tulajdonnevesített formában jelenítődik meg (Nagy Víz).
A kagylóban felmorajló tengerhang helyett „Kemény vásznú vitorla / dobog a szél ütemére”. Ennek a zúgásnak élményét örökíti meg a Benne zúg című szép ívű költemény. A ciklus elején található Gesualdo az itáliai zeneszerzőnek, Venosa hercegének életét tömöríti egyetlen versbe. Carlo Gesualdóról (1566–1613), miután feleségét rajtakapja annak szeretőjével, olvassuk: „Feleségét megöli, szeretőjével együtt, saját ágyukban, / eljátszik a pengével félrehangolt izmaikon.” Érdekes poétikai megoldás, hogy az eufemizmust megelőzi a tények rögzítése, azaz a gyilkosság leírása.(Gesualdo életét egyébként Passuth László Madrigál című regényében dolgozta fel. A hat kötetnyi ötszólamú madrigálszerző Gesualdónak Igor Sztravinszkij is emléket állított egyik művével a 20. században.)
A kötet harmadik, s egyben utolsó szövegblokkja éppen egy tucatnyi verset tartalmaz. A Megint otthon és a Saját fény című költemények hasonló záróképpel érnek véget: „a város orra ide szívja fel a füstködöt // A távolban elég világos van, / ellátni egészen az otthonig.” (Megint otthon); „Élőlény menekül az önmagába / roskadástól, mikor belakod / új otthonod. Felszáll a köd.” (Saját fény) Az otthon mint térpoétikai elem a természeti elemmel (köd) együtt jelenítődik meg: a felszálló köd képe (amelyet a város orra szív fel) segít fókuszba állítani az otthon derült mivoltát. A Nyárközép az Irodalmi Szemle 2020/2. számában jelent meg. Az első versmondat nélkül szerepel a kötetben ez a tükörkép-vers, melynek fordítva ismétlődő verssorai új interpretációs utakat nyithatnak meg az olvasó előtt. A repetíció egyben a vers keretes szerkezetét is előhívja: „A városokra nőttek / közeli erdők, szarvasok, az éden.” Az álom–ébrenlét egymásba olvadása, a „minden körbeér” ontológiai tapasztalata adja ugyanakkor a szöveg „értelmét”. Az Űrnapló valójában nemcsak a kötet záró műve, de egyben reprezentatív verse is az egész korpusznak. A négy tételes költemény első képe új keletkezésű szöveg, amelyet később toldott be a szerző a szövegtestbe. A 2–4. részek külön alcímet viseltek (Vákuum, A bolygók – Géczy Anikónak, Kráter), melyeket a kötetben elhagyott a költő. „A földön kerestem / csillagképeket, az apró köveket, a csikkeket / próbáltam értelmes / alakokká összekötni. / Aztán már vonalakat kellett húznom a porba…” sorok a Nacza atmoszféráját idézik fel. Ahová pedig a partok mentén „kifut” a költemény: „csak sodorj / húzz le mélyen / árkaimba / és altass el / te csillagok rozsdája / víz” – a kötet nyitóversének címével abszolút zárlatot képez.
Sebők György első kötete mindenképp biztató produktum. Amit letett az asztalra, azt fel kell venni, el kell olvasni. Sokat gondolkodtam azon, mi okozhatta a többféle szövegvariánst, és arra a megállapításra jutottam, hogy Sebők György komponistaként mást sem csinál(hat), mint játszik a hangokkal, a ritmussal, míg végül elkap egy dallamot. A fiatal, tehetséges költőben eggyé válhatnak a belső hangok a szavakkal, s nem a földdel, de az éggel egyenlővé így lesznek teremtett verskompozíciói.
Sebők György: Az éggel egyenlővé, Magyar Napló, 2022.
Hozzászólások