(Idő, idő, idő) Évek óta izgatottan várom Tóth Krisztina újabb verseskönyvének megjelenését. A költő, úgy látszik, akarva-akaratlan mégiscsak tanít: ez a kötet, majd a PIM-beli könyvheti bemutató, vagyis a költészet kellett hozzá, hogy megtudjam, mit jelent ez a szó: világadapter. A cím ígérete szerint a költészet a Világadapterben mint világ-adapter, a világot adaptáló, egyszersmind átalakító, áthasonító médium áll előttünk.
A Világadapter – elavultnak mondott kifejezésekkel élve (de van-e jobb?) – a létösszegzés, a számvetés, másfelől az önidézés kötete: utóbbi ezen a szinten nem volt jelen Tóth Krisztina költői munkásságában, bár nem minden előzmény nélkül való (lásd főképp a Magas labdát), noha egy olyan lírai életműről van szó, amelyet kezdeteitől fogva az önreflexivitás magas foka jellemzett. Tóth Krisztina versei az új kötetben is a lírai szubjektum nagymértékű reflektáltságát mutatják. Az önidézés köteteként egyszersmind saját verseit, saját költői hagyományát „adaptálja világgá”: adaptálja újra, alakítja át egy több ponton módosult poétika jegyében, hasonítja új lírai közlendőjéhez.
Az új verseskönyvvel viszonylag hosszú szünet után (a Magas labdát 2009-ben adta közre), egy új életszakaszában, s minden jel szerint egy új költői pályaszakaszában jelentkezik a szerző, ahogy arra a kötetcím ’átalakító’ jelentésvonatkozása is utal. Egy olyanban, amelyikben az önidézés gesztusa egyszerre természetes és merész. Természetes épp az imént mondottak miatt, mégis merész: Tóth Krisztina tudniillik nem egyszer ugyanazokat a költői gesztusokat, modalitásokat helyezi el több új versében is, amelyeket elvben már korábbi köteteiben, költői „korszakában” a kritikai konszenzus szerint „meghaladott”. És ez még akkor is figyelemre méltó, ha ezzel a konszenzusos kritikai tézissel a magam részéről nem tudok teljesen egyetérteni.
A Háromnegyedben például a költő merészel énekelni Kosztolányi hangján, pedig ezen egyes kritikusai szerint „túllépett” a Porhó kötettel kezdődően. Meg meri kockáztatni a „retrót” a saját költői munkássága viszonylatában. S ezt meg is teheti, mert még az eddigieknél is nagyobb magabiztossággal kezeli immár saját költői hagyományát is. A kötet e kiemelkedő versében elegáns magabiztossággal idézi meg az Esti Kornél énekét, a Hajnali részegséget, a Ha negyvenévest – vagyis a Számadás Kosztolányiját. Mindegyiket meglehetősen szabadon, míg az utóbbinak szövegelőzménye az egyszer már teljes egészében és effektíve újraírt Delta a Magas labdában – jó példa ez az autotextuális eljárásra, saját verselőzményeinek újrateremtésére.
Tóth Krisztina a tőle megszokott színvonalon szerkeszt: koncentráltan, pontosan, a figyelem fegyelmével komponálja meg könyvét. Egy egyszerű tematikus leírással élve a kötetkompozíció a következőképpen épül fel: az első ciklus (Futamidő) jellegzetes történetmesélő beszédével, mégis talán a legelvontabb módon az idő kérdését, a második (Turista) térképzeteivel és emlékképeivel a szerelem-élményt, a harmadik (Tanítvány) hommage-verseivel a költészettörténeti hagyományhoz való viszonyt, a negyedik (Hosszúalvó) sajátos, atipikus requiem-darabjaival a gyász tapasztalatát tematizálja.
(A koravén cigány) A líratörténeti hagyomány újrahangolásával, újramondásával a költő már korábbi köteteiben is fölényesen, kivételes egyensúlyérzékkel bánt – számomra ez ennek a költői életműnek az egyik nagy ereje. A Világadapterben pedig mindez még kiérleltebb formában történik meg. Bár furcsa módon ez legkevésbé éppen arra a ciklusra érvényes, a Tanítványra, amelyben a hagyomány-újraírás a legtranszparensebb módon formálódik meg, hiszen ez a kötet hommage-verseinek gyűjteménye. És egyben legironikusabb szövegegysége. Ez az a ciklus, amely a korábbiakban kidolgozott poétika folytatásaként az intertextualitás nyújtotta lehetőségeknek játékos-ironikus módozatait legerőteljesebben kiaknázza: az előzményekhez hasonlóan a megfelelő líratörténeti hagyományhoz való – egyre inkább távolságtartó és ironikus – kötődést mutatva föl. Míg a kötetegészben az elégikus hangnem és a rezignált attitűd dominál, a visszatérően felbukkanó, de az – alapvetően az hommage-ciklusban s kisebb részt az apa halála körül felépülő Hosszúalvóban koncentrálódó – ironikus modalitás és játékos nyelvi megoldások nagymértékben oldják a Tóth Krisztina költői dikcióját mindenkor alapjaiban meghatározó komoly, elégikus hangot. Ami ezúttal is fontos egyensúlyteremtő tényező. Jó példa erre a Dante-parafrázis a Tanítvány-ciklusból. Az Inferno letterario, avagy a költő Paul Virilio kíséretében alászáll jól eltalált darab, épp a fentebb emlegetett szempontból: egyensúly (ön)irónia, nyelvi játék és „komolyan” vehető hagyományátértelmezés/átörökítés között. S a Pokol-újraírás másfelől ugyancsak rámutat arra, hogy a kor-szak/életszakasz kérdése központi témája az új kötetnek.
A Világadapterben azonban a súlypontok valamelyest átrendeződnek, egy újfajta dinamika látszik kirajzolódni, amennyiben – kötetszervező modalitásként – az alaphang egyöntetűbben rezignált-elégikus, míg a játékos-ironikus beszédminőség leginkább egy ciklusban, a Tanítványban összpontosul. Mármost a tradícióhoz való kötődés az új kötetben még távolságtartóbb és még ironikusabb, mint a korábbiakban. S ezzel szorosan összefügg, hogy a távolság maga is kulcsszóvá válik a Világadaptert megérteni próbáló olvasó számára. A versbeszélő – hol játékosan rezignált, hol (ön)ironikus, hol elégikusan fájdalmas – távolsága mindattól, ami van, ami volt és ami nincs. Emberektől és tárgyaktól, házaktól és városoktól, gyerekkortól és szülőktől, megszerzettől és elveszítettől, találkozásoktól és hiányoktól, beteljesedésektől és csalódásoktól, élőktől és holtaktól – valahogy így követi az olvasó tekintete a lírai beszélő szemlélődő tekintetét, számadó seregszemléjét. „Már csak a / zápor szeretnék lenni. / Az a zápor, abban a régi pillanatban, / ahogy a betonra ér és színesen / visszafröccsen.” (Zápor)
Többé-kevésbé új minősége a Világadapternek a groteszk: Tóth Krisztina számos versben, főképp a Tanítvány-ciklusban lecsapja a „magas labdát”, amelyet sokszor épp az elégikus, ontologizáló versbeszéd közepette feldobott. Ez a „leütéses” poétika ugyanakkor, mint tudjuk, kockázatos, s ha a versek nagy részében ezt a csapdát el is kerüli a kötet, van néhány túl erősre sikeredett lecsapás is, mint például a Futamidő című darab. Persze már a Magas labda (a kötetcím e szempontból beteljesítette önmagát) is tele volt efféle „kötéltáncos” megoldásokkal: ott is sokat kockáztatott a költő, és jó arányérzékkel oldotta fel a kockázatot – alkalmasint ettől, a Világadaptert megelőző kötettől datálható ez az új tónus. Jó példa erre a kritikai recepció által sokat hivatkozott Futrinka utca (lásd a Cica- / mica, illetve Böbe / baba! kínrímpárt!), mely kétszeres újraírás, egyszerre inter- és autotextuális szöveg: a József Attila Születésnapomra és Tóth Krisztina Porhó című szövegei tekinthetőek előzménynek, az eredeti gazdag kortárs utóéletéről nem is beszélve.
A leütéses poétika középponti ciklusa, a harmadik a többihez mérten talán kevésbé fajsúlyos. De lehet, hogy csak kevésbé szép. Itt nem akar szép verset írni a költő. És ezt látványosan demonstrálja is. A koravén cigány vagy a Bánk magában alkalmasint nem olyan jelentős versek, mint az első, a második vagy az utolsó ciklus darabjai, amelyekben minden bizonnyal számos, a költői életmű kiemelkedően jelentős darabját olvashatjuk. Ám nem kevésbé jellegzetesek. A Tanítvány-ciklus – finnyásabban így is mondhatnánk – esztétikai potenciáljánál fogva nem éri el a kötet többi részét, illetve egészét. Az itt egybegyűjtött közéleti költemények, illetve hommage-versek (köztük egy „ellen-hommage” Kálnokyhoz) többségükben alkalmi művek. Csak éppen azt nem szabad nem észrevennünk, hogy nagyon is tudatos poétikai és emberi döntés áll kötetben közlésük mögött. Emberi igénynek, már-már erkölcsi parancsnak látszik engedelmeskedni e közéleti versek, e „borúdalok” kötetben történő szerepeltetése, melyek alulretorizáltságukban, alulstilizáltságukban erősen emlékeztetnek Parti Nagy rokon szövegeire: versben megszólaltatni a mai magyar valóságot, megszólalni a mai magyar valóságról. Ezzel pedig a Világadapter a kortárs magyar költészetnek az utóbbi évtizedben egyre markánsabb, egyre megkerülhetetlenebb vonulatához csatlakozik – nevezzük most ezt az egyszerűség kedvéért nagyon sematikusan – közéleti költészetnek. Ehhez a leginkább Kemény István nevezetes verseivel induló új lírai megszólalásmódhoz teszi hozzá a maga szavát Tóth Krisztina.
Fontos új minőség ebben a kötetben, s megint csak elsődlegesen az hommage-ciklusban, az indulat, a harag, mely több helyütt elemi erővel tör elő, szemben a korábbi kötetekkel, amelyekben a versbeszéd indulati faktoraival inkább csak az elfojtások, a haraglefedések gesztusainak formájában találkozhattunk. Tóth Krisztina költői beszédét és habitusát eddig a mélyen kavargó, de nagy önfegyelemmel uralt indulatok, a fel-felszökő, ám végül elfojtott érzelmi kitörések jellemezték. Ez most a Tanítvány-ciklusban alapjaiban változik meg: e versekben – s néhány párdarabjukban, mint például az „ellen-szerelmes vers”-ben, a Turistában – új regiszterként jut szóhoz a vulkánként kitörő szenvedélyes indulat, az elemi erővel kirobbanó harag szólama. Szándékosan zabolátlan lírai beszéd ez, egy új beszédforma térnyerése.
„Végig én legyek ő. / Legyen a vers nyitott szem, / vízzel telt tüdő.” (Lék) Az önidézés-önértelmezés mintázatai felé tereli az olvasó figyelmét maga a kötetcím is. Amint fény derült a világadapter szó jelentésére, feltűnik, hogy ebben a technikai kifejezésben (Tóth Krisztina egy ideje szereti a technikai civilizáció szókincsét működtetni verseiben) ugyancsak ott rejlik e költészet egyik megalkotó metaforája: a fonál-metaforika. Itt ugyan nem a szó szerinti, parafrazeáló-imitáló önidézés gesztusáról van szó, hanem e líra egyik központi alakzatának továbbviteléről, újbóli középpontba helyezéséről. Értelemszerűen másképp „felrakva”, más értelemkonstrukciókba ágyazva, új poétikai tereket teremtve. „A világ közben áramlik észrevétlen / át a testen, bármikor zárlatot, / túlfeszültséget keltve, nem beszélve / ingadozásról, hevülésről / […] bármikor konvertálni a világot, gépeit / ismeretlen szívek lüktetésére kötni, aztán /csomagolni, feltekerni a kábelt.” (Világadapter) A fonál trópusa a maga kidolgozottságában és komplexitásában magába sűríti e líra három nagy rendezőelvét: a versbeszélő dialógushelyzetét, a beszélgetés fonalát, a lírai én – majd mindig aposztrofikusan felépített – emlékező beszédhelyzetét, valamint a lírai szubjektumnak az időkérdéssel s annak különböző módozataival való szembesülését. Egyfajta kiélezett időtudat, az idő múlásának, pontosabban létünk időbe kötöttségének kérdése szinte állandó tárgya e lírában a költői reflexiónak. E vonatkozásban a Világadapter szerves folytatása a költői életmű előzményeinek.
A Memóriakártya a Porhó továbbírása, autotextusként szövegszerűen is felidézi a 2001-es gyűjteményes kötet címadó versét. Tóth Krisztinának van bátorsága „önidézni” a kortárs magyar lírában e nevezetessé vált szövegét. És merészsége igazolást nyer, mert az új verseskötet autotextualitása, autoreferencialitása pontos arányérzékkel eltalált. És nem is csak a Memóriakártya, de lényegében a Világadapter egésze is alapjaiban elégikus, sokszor rezignált porhó-költészet, csakhogy a porhó itt más vastagságban áll, más fedésben és kitakarásban mutatja meg a versbeszélőt, a verstestet.
(Dal a titkos életről) Ahogy a jellegzetes fonál-poétika sem egészen oly módon van jelen itt, mint a korábbi kötetekben; pontosan nyomon követhetők a finom, de határozott poétikai elmozdulások 2009 és 2016 között. Hiszen a Világadapterben épp a rejtett föld alatti áramlások, a fonál–vonal-párbeszéd megszakadásáról, a szó elakadásáról, a háló elszakadásáról van mindenekelőtt szó. Miközben az elakadás-elszakadás mellé markánsan oda van helyezve a múlt, a hagyomány, a személyes és a kollektív emlékezet hálózata. Csakhogy a lírai beszélő Persephonéként ezúttal mintha éppen arról beszélne, hogy már rég nem a fonál kigombolyítása, a csomó kibogozása a tét, hanem épp az elengedés, a biztonságos háló, a sűrű szőttes megtartó erejének hiánya, s e hiány rezignált elfogadása, elengedése, gyásza. Nem az élet sűrűjébe való beleveszés szorongása, hanem a kivonulás megkezdése. Erről szól finom érzékenységgel és megrendítően az Idő, idő, idő című darab. A kivonulás megkezdése a titok keresésének nem szűnő vágyával, vagy talán már a titok felgöngyölítésének vágyán túl, de mégis a titok leleplezésén innen? A korábbiakból ismerős labirintikus konstrukció itt is érvényes tehát, csak másképp: Persephoné úgy nem talál ki az idő labirintusából, ahogy – az életműben Leitmotívként visszatérő – álmodó lírai alany nem tud álmából felébredni. „Titkos életemet, hogy titkos legyen, mindig bezárom, / hajnalban ajtaján ököllel dörömböl az álom.” (Dal a titkos életről)
Máshonnan közelítve: Tóth Krisztina versbeszéde – egy a korábbiaknál mélyebben szkeptikus léttapasztalat médiumaként – a Világadapterben többször túllép az irónián, s olykor a szarkazmusig is elmegy, de a cinizmusig semmiképp. Ez mélyen idegen volna tőle. Mert alapjaiban empatikus, együttérző költői tekintet vezérli. E mindig is koraérett költészet most ebben az értelemben is akként mutatja magát: a Világadapter olvasható úgy is, mint egy ereje teljében lévő beszédalany – hol elégikusan, hol ironikusan – rezignált, távolságtartó búcsúkezdeménye a fiatal felnőttkortól (s a vele járó jövőképtől?), nem egyszer erőteljes ontológiai kétely jegyében: „Átérsz egy hídon, és odaát mindenki fiatalabb nálad: / a járókelők, a biciklisták, a fák, a szobrok. / Lehet, hogy ez az idő, csak eddig sose láttad. / Valahogy nem akadt ezen a környéken dolgod. / Visszafordulsz, de a hídon szédülni kezdesz. / Sima tükör helyett ez az örvénylő vizű kétely” (Környék) A versbeszélő az önnön életútjához, létéhez való rezignált viszonyulást a magabiztosság szomorúságával rögzíti. Miközben az új kötet verseinek egy másik rétegében is egy új szövegszőttes bontakozik ki a szemünk előtt: ez pedig az önidézésnek, önreferencialitásnak az a módja, mellyel újraszövi saját költői anyagát.
„Az élet nem jön rendbe, mert nem olyan, mint a csöpögő csap” (Ház). Felkavaró, megrázó, szomorú kötet a Világadapter. A melankóliát és az elégikus hangvételt már megszokhattuk Tóth Krisztinától, de ez most valahogy kicsit más. Valami látszólag finoman, de sejtelmeim szerint döntően elmozdult a korábbiakhoz képest, a fonál bizonyos értelemben elszakadt. Erről tudósít megrendítő módon a Menyegző című vers is: halálvers a születésről.
A Turista-ciklus szerelmes versei (Csillag, Metró, Búvár, Rigó) hozzák a szokásos minőséget: az új kötet is arról győz meg, hogy a kortárs magyar líra szerelmi költészetében jelentős helyet foglalnak el Tóth Krisztina művei a maguk végtelen közvetlenségében, személyességében és a bennük mégis ott rejtőző metafizikai horizontjukban, testpoétika és metafizika sajátosan rájuk jellemző szintézisében.
„Én akarok lenni a hosszú / vágás rajtad” (Heg) A kötet apaversei (különösen az alábbiak: Dió, Fügefa, Sehol hamu, Hideg idő) fontosak, súlypontiak, jelentősek. Alkalmasint vannak a kötetnek ennél nagyobb versei, mégis valami módon a kötet egészének irányadói, iránymutatói: nem csak a Hosszúalvó (milyen szép cím!) darabjai, de a Világadapter egésze lényegében requiem-szöveg. Requiem az apáért, de azon túl is. Requiem – miért/kiért is? Talán ezt bontja ki, ezt a kérdést viszi végig a kötet valamennyi verse, mintha erre az ívre épülne föl a kötetegész: a búcsú, a hiány, az elmúlás, az elmulasztás gesztusainak sorára, szólamvariációira. Miközben a könyv az elveszített apát a legkevésbé sem emeli piedesztálra, nem mitizálja, sőt. (Pedig mintha megidézné Esterházy Harmonia caelestisének megsokszorozott apáit, amikor a Hideg időben ezt írja: „mennyi apám lett távozóban”.) Inkább a mindennapi banalitások, a kisszerűség közegébe helyezi, s ezzel a halál, a veszteség eseményét is. Miközben a versszövegek mégis elemelkednek: a veszteség az veszteség, a fájdalom az fájdalom, a gyász az gyász, nem kicsi vagy nagy – ezzel az evidenciával szembesítenek a Hosszúalvó versei.
Nem egy író/költő akkor vált íróvá/költővé, amikor árva lett: Proust, József Attila, Radnóti és mások. Tóth Krisztinánál nem erről van szó. Az árvaság valamiféle egzisztenciális, már-már ontológiai méretű árvaság – talán ezzel a metaforával is le lehetne írni az új verseskötetet. Az árvaság átfogó, mindent átszövő léttapasztalatával, ami túlmegy a biológiai árvaság élményén. Túlmegy, de persze nem független tőle. József Attila-i magány. Talán ez is adekvát kifejezője ennek a léttapasztalatnak. Ontológiai árvaság- és egzisztenciális magánytapasztalata a beérkezett, érett, elismert alkotónak. Ellentmondás? Aligha. Valami, amit a költészetből is jól ismerünk: a Boldog, szomorú dalból, az Ősz és tavasz közöttből, és még sorolhatnám, honnan. Világadapter, világhiány, világfájdalom, világárvaság – a József Attila-i lenyomat mögött/fölött/alatt persze ott rejlik az – e szempontból teljességgel József Attilából kinövő – újholdasok világhiány/világárvaság-lenyomata. A Nemes Nagy-líra nyoma, és itt most mintha a Pilinszkyé is – ez pedig új! A Világadapter határkő ebben a perspektívában is.
A korai Tóth Krisztina-költészetről azt mondták, nyugatos (leginkább első nemzedékes), újholdas. Most egy olyan tendencia látható, amely az utóbbi köteteket egyre mélyebben rokonítja a József Attila-poétikával. Többek közt az imént említett szempontból is. És itt már jóval többről van szó, mint a Porhótól kezdődően a korábbi kötetekben is meghatározó József Attila-hatásról, a különféle intertextusok sokaságáról, a parafrázisok és imitációk gazdag változatairól, melyekben a költő újraírja-újraértelmezi a József Attila-i hagyományt. Erről sokan, sok mindent írtak már. Én most egy mélyebb poétikai, szemléletbeli rokonságra gondolok: ezt látom az új kötet egyik fontos újdonságának. A fentieket kiegészítve – mondjuk így – az ontologizáló líra olyan válfajának látszik a Világadapter, mely mögött számomra a legmarkánsabb előzménynek a József Attila-költészet mutatkozik.
A Hosszúalvó a Világadapter záró verse egyben: ahogy az utóbbi verseskönyvében is, a költő kötetzárlatként súlyos, metafizikai távlatú, ontologizáló hosszúverseit helyezi el súlypontként. A Hosszúalvó – a Hangok folyója, az Esős nyár párjaként –, ahogy a Dal a titkos életről, a Háromnegyed, az Idő, idő, idő vagy a Csillag – nagy valószínűséggel ott fog szerepelni Tóth Krisztina válogatott verseiben, vagy abban a képzeletbeli kötetben, amelybe az olvasó a költő legjelentősebb verseit helyezi. És azon is túl: a magyar líra nagy, emblematikus költeményeinek sorában: a Hajnali részegségtől az Eszméleten át az Apokrifig vagy a Hogy elérjek a napsütötte sávig címűig. Ezzel a súllyal, a Hosszúalvó súlyával a kezemben teszem le a Világadaptert. Nem könnyű szabadulni tőle. Hosszúalvásokkal sem…
Tóth Krisztina: Világadapter, Magvető, 2016.
(Megjelent az Alföld 2017/4. számában.)
Borítókép: Wikimedia Commons
.jpg){kind=link}
Hozzászólások