Önmagában már a díszlete is meghökkentő és elgondolkodtató a Szabó K. István rendezte, a Csokonai Színházban december 8-án bemutatott Macskajáték című darabnak. A letűnt, illetve letűntnek gondolt korszak relikviáival, kacatjaival, ócska holmijaival telitűzdelt, valamint egyelőre papírral letakart, így titokzatos elemekkel telített színpadképet penészes falak keretezik, s látva ezt a színházba járó emberek számára is váratlan, a történet színhelyét képező megoldást, még egy szó sem hangzik el Örkény István klasszikusából, máris azt érezzük: itt valami korhad…
Természetesen nem feltétlenül az Örkény-hős, az Orbán Béláné Erzsi társbérletét ábrázoló miliő foszladozására, hanem az ezzel a környezettel korreláló emberi viszonyok „koszlott” mivoltára utalok itt. Arra a fajta társ nélküli vagy társas magányra, amely árad a műből, s amely Szabó K. István koncepciójában is meghatározza a mondanivalót. Illetve: arra a magány okozta kiszolgáltatottságra – az önmagunk és embertársaink felé való mélységes kiszolgáltatottságra –, amely végtelenül tragikussá, ugyanakkor, Örkény zsenijének megfelelően, aki mindig minden alkotásában a dolgok másik oldalát is láttatja, a tragikumból fakadóan komikussá, sőt, ironikussá is teszi a történetet.
Ennek a „duplafenekűségnek” a megragadására első lépésként azért kiváló a Horatiu Mihaiu alkotta díszlet, mert a szocialista éra szegénységét, tipikus lakberendezési tárgyait látva első pillantásra tényleg azt gondolhatjuk, hogy az Orbánné – és vele gyakorlatilag minden egyes szereplő – kálváriája bennünket már nem érint: hogy túl vagyunk már az „itt mindenki tejcsarnokellenes”-hangulaton, az Erika írógép kopogásán, a „munkaterápiás eljárással való gyógykezelés” mögöttes értelmén és tartalmán, ám az előadás folyamán rá kell döbbennünk: nem, semmin sem vagyunk túl. Teljesen mindegy, hogy hányadik évet mutatja a naptár, mindegy, hogy az „interurbán” kapcsolatteremtési lehetőség a rendszerváltás után felnövő nemzedéknek már semmit sem mond, mert Szabó K. István az Örkény-kisregény időn kívüli és felüli életigazságainak bemutatására helyezte a hangsúlyt — épp a szereplők nagyfokú és döbbenetes élethazugságainak láttatásán keresztül.
Olyan örök érvényű életigazságokra, amelyek létjogosultsága a szereplőket egytől egyig a szeretethiány megélésébe taszítja. A darab kezdetén már túl vannak mindenen, s leveleik, párbeszédeik, egykoron megélt élményeik szisztematikus felidézése során szembesülünk azzal, hogy miért is tartanak a Szkalla-lányok, Erzsi, és a rég külhonba szakadt Giza, valamint a családtagjaik, barátaik és ismerőseik ott, ahol tartanak. A szegénységben megélt magányosságban, ahogyan azt Erzsi élete mutatja, illetve a dúsgazdag környezetben megtapasztalt egyedüllétben, ahogyan azt Giza leveleiből, telefonhívásaiból érzékelhetjük.
Szabó K. István ennek a kétféle, mégis egy tőről fakadó magánynak a tükrözését az eredeti irodalmi mű koncepciójának megfelelően két kiváló, ám – külsőleg legalábbis mindenképpen – egymástól sokban különböző színművészre bízta. Az őszülés – tulajdonképpen az öregedés ellen – a haját feketére, pontosabban mahagóni színűre festő Erzsit – akit Ráckevei Anna feledhetetlenül alakít – kiválóan ellenpontozza a haját megőszülni hagyó, tolókocsiba kényszerült dáma, a Németországban élő nővér, Giza, aki Kubik Anna kivételes megformálásában, az Örkény-mű jellemrajzát hűen követve már-már valóban egy múmia hatását kelti. Egy olyan múmiáét, aki, szemben a húgával, nem akar dacolni a korával, nem akar, önmagát nevetségessé téve, fiatalabbnak látszani, mert hatvan körül fiatalodni véleménye szerint már csak nevetségesen lehet. S erre próbálná sarkallni a húgát is, miközben folyamatosan arról értesül: Erzsi nem adja fel, s új barátnőjének, Paulának köszönhetően hajat festet, mogyorószín jersey ruhát ölt, félcipőt húz, táncol. Kubik Anna játéka kiválóan tükrözi azt a fajta féltékenységet, amit a húga a „szegények egyetlen fényűzésével, a gőgjével” vált ki belőle, s amivel még mindig hódítani kíván, még mindig tetszeni akar élete szerelmének, „annak a csepűrágó Csermlényi Viktornak”. A fia, Misi vállalkozásának köszönhetően dúsgazdag, mennyel és unokákkal rendelkező öregasszonynak épp ez a fajta magatartása, vagyis a húga féltésébe, óvásába csomagolt pótcselekvése árulkodik a leginkább a magányáról: a tolókocsiba zárt, s így tehetetlenségbe is forduló egyedüllétéről.
Vele szemben Erzsi lázad, mer, cselekszik: Paula „hatására” újra öltözködik, kávéházakba jár és táncol: az előadás egyik legkiválóbb jelenete az, amikor a Nárcisz nevű szórakozóhelyen mint Erzsi törzshelyén a pincért, Ferit alakító Janka Barnabás dalra fakad, Karel Gott Lady Karnevalját adja elő a nők (Erzsi és Paula) mulatozásának tragikomikumát és a saját öniróniáját ötvözve, Erzsiék pedig – láthatóan a korukkal teljes mértékben dacolva – vígan ropják. Amit – és nemcsak a tolószékhez való kötöttsége miatt – Giza soha nem tett volna meg, s a leveleiből sejthetjük, hogy még fiatalon sem.
Ám Erzsi tettvágya és a dolgokat megélni akarása, merészsége – az élethelyzetéből fakadóan – kizárólag önbecsapások, csak a még magának is hazudás útján lehetséges. Ezek leleplezésére Szabó K. István egyfelől minden, az eredeti alkotásban mellékszereplőként jelen lévő alakot az adaptációjában hús-vér figurává, tevőleges, a jelenlétével a dolgokat nagyon is befolyásoló hőssé tesz, s ennek érdekében néhány helyen dramaturgiai szempontból is változtatásokat eszközöl az eredeti történetmeséléshez képest. Paulát mint a korát még Orbánnénál is feltűnőbb színekkel, ruhákkal és gesztusrendszerrel elrejteni igyekvő „barátnőt” Oláh Zsuzsa alakítja, aki remekül érzékelteti az ebben az asszonyban ott motoszkáló gonoszt is. A „kétszínű kígyót”, aki, miközben biztatja Erzsit a szerelem minél teljesebb megélésére, álnok módon csábítja el Csermlényit Erzsitől. S nagy szerepe van abban is, hogy Erzsi talán apróságnak tűnő, de például a lányát, Ilust borzasztó kellemetlen helyzetbe hozó viselkedése, vagyis az adjunktusné ruhatárában való garázdálkodása ne tűnjék bűnös cselekedetnek az elkövetője szemében. Mert Erzsi az élethazugságait kicsiben is, nagyban is tökélyre fejleszti. Így amikor belebújik a végül is Paula „kedvességét” tükrözendő, neki adott mogyorószín jersey ruhába, majd pedig az adjunktusné türkizkék kosztümjébe – Ráckevei Anna egyébként mindkettőben gyönyörű –, félresöpri azt a gondolatát, vagy lehet, hogy meg se fordul a fejében, hogy ez utóbbit ő most gyakorlatilag ellopta, s elhiteti magával, hogy ez a ruha a saját tulajdona. S félelmetes módon – domborodik ki Szabó K. István rendezéséből – az ilyen jellegű önáltatásra is csak azért van szüksége, hogy észrevetesse magát a lánya, Ilus (Újhelyi Kinga) és a veje, Józsi (Pál Hunor) számára. Magányának a darabban az egyik legtragikusabb kinyilvánítása az, amikor új sziluettjében, a mogyorószín kosztümjében forgolódva feltűnést szeretne a „gyerekeinél” kelteni, hogy – legalább a külsőségekben való megváltozása kapcsán – kicsit odafigyeljenek rá. Miközben a karrierista házaspár – s a darab ebből a szempontból is időtlen, s örök igazságokat fogalmaz meg – nemhogy az „anyusra”, de még egymásra se képes időt szánni a folyamatos pénzhajhászás miatt. Az orvos Józsi ki se bújik a műtőből, míg a tolmács Ilus az idegen nyelvekből, s az ezekben való bennrekedtsége, más nyelveken való kifejezéskényszere – mutatja ezt Újhelyi Kinga egy, a „mamával” folytatott remek párbeszéde – a saját anyjával való, anyanyelven folytatott kommunikációja nehézségeiről, a csehovi „elbeszélünk egymás mellett”-ről árulkodik – szintén rendkívül fájdalmasan.
Épp az anya-lánya közötti kapcsolat működésképtelenségének érzékeltetésekor „nyúl bele” Szabó K. István dramaturgiai értelemben a műbe, amikor az eredetileg Ilus által Giza néninek levélben elmesélt esetet – mely szerint Ilus egy fontos munkavacsorán volt kénytelen szembesülni azzal, hogy az anyja „lopja” az adjunktusné ruháit, s türkiz kosztümjét nem átallotta még vörösborral is leönteni – Szabó K. három ember jelenetére változtatja. Ilus ebben a koncepcióban az anyát szembesíti a lopása tényével, amikor a türkiz kosztüm és az anyja által a neves alkalmakkor hordott „diszkrét fekete” összefüggését boncolgatja, ám ennek a jelenetnek nemcsak Erzsi leleplezése a célja, hanem egy, a Szabó K. koncepciójában szintén fontos szereplővé előlépő szomszéd, Egérke sorsának érzékeltetése is. Az Erzsinél jóval fiatalabb, férje által faképnél hagyott és megalázott nő kiszolgáltatottságát, s szintén végtelen magányát érezzük akkor, amikor a valakihez való tartozás érdekében Egérke – a makulátlanul tiszta lelkű Egérke, akit Majzik Editnél jobban nem nagyon lehetne megformálni, mert „telitalálat” ebben a szerepben – szintén képes hazudni azt illetően, hogy mit is viselt Orbánné Csermlényi Viktor operaénekes estjén.
Azén a Csermlényi Viktorén (Jámbor József), akihez Orbánné legnagyobb élethazugsága, s így élete hatalmas tragédiája fűződik. Az asszony leginkább önmagával akarja elhitetni, hogy nem szerelmes Csermlényibe, sose volt az, sose lenne az. Önáltatása odáig fajul, hogy a csütörtöki vacsorameghívásaival – amely estéken a borzasztóan kövér Csermlényit tovább dagasztja – tulajdonképpen „férfiatlanítja” élete férfiját. Úgy eteti, mint a gyerekét, gondoskodik róla, csakhogy ne kelljen szembesülnie vele: másra se vágyik, mint a tüdőtágulásos operaénekes érintésére. Az Orbánné szerelmi életével kapcsolatos élethazugság a másik olyan eleme az előadásnak, ahol némi dramaturgiai változtatással élve Szabó K. még tovább tudja fokozni Orbánné önbecsapásának mélységét. Örkénynél Paula és Csermlényi árulásáról, vagyis összejövetelükről Orbánné külön-külön értesül: a „barátnője” és a férfi is közli vele ezzel kapcsolatos álláspontját. Szabó K. ezeket az egymásnak ellentmondó nézőpontokat, ti., hogy ki is csábított el kit, a színpadon ütközteti. Kiváló jelenet, amikor Orbánné középen, egy széken ülve egyszerre hallja balról Csermlényi, jobbról Paula sirámait a másik tűrhetetlen magatartásáról – a másikra hárítva a felelősséget a történtek miatt –, s a dupla telefonbeszélgetés kapcsán ismét Ráckevei Anna nem mindennapi színészi teljesítményéről győződhetünk meg, amikor Orbánnéként mindkét oldal felé tűpontos gesztusokat küldözgetve kénytelen szembenézni az élete szerelme és a „barátnője” között bimbózó kapcsolattal.
A „nem vagyok szerelmes Csermlényi Viktorba” önáltatás tarthatatlan mivoltára Paula és Csermlényi egymásra találása döbbenti rá Orbánnét. A rendezés azonban ismét egy kiváló díszletelem bevonásával erre jóval korábban felhívja a figyelmet. Az egyik, az előadás kezdetén még papírral letakart, hatalmas tárgyról van szó, amelyről, amikor lekerül róla a papír, még hihetnénk, hogy egy kiszuperált zongorát szimbolizál. Csakhogy ez az eszköz már akkor is tele van a Csermlényi ajándékozta cserepes virágokkal, amikor még tartanak azok a bizonyos csütörtök esti találkák, s Orbánné váltig állítja: nem szerelmes a férfiba. Ám épp a zongorára helyezett rengeteg – egyforma – cserepes virág miatt lehet az a szemfüles néző érzése, hogy ez nem más, mint egy felravatalozott koporsó. S ez az érzés több vonatkozásban is beigazolódik a darab végére: egyfelől, Orbánné valóban ezt választja koporsójául, amikor úgy dönt, szerelmi bánatában megmérgezi magát. Ez azonban csak a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb szintje az ezzel a tárggyal kapcsolatos asszociációnak. Középre helyezése, központi szerepe ugyanis azt is szimbolizálja, hogy az ekkora szerelem megélése – akár tagadjuk, akár bevalljuk – csak halálos lehet, vagyis csak koporsóba tehet. Ezt élve nem lehet kibírni. Az érzés meglétének önáltató tagadásával egy darabig el lehet lenni, de amikor szembe kell nézni vele – s ez történik Viktor elvesztésekor Orbánnéval –, az maga a pokol. Ahonnan felelé nem nagyon vezethet út. Ám Orbánné – szemben a nővérével – az életét nem tudta s sikertelen öngyilkossága után sem tudja úgy élni, hogy közben mindössze „téli álmot aludjék”. Az lehet, hogy „beledöglik” a szerelembe, de legalább megéli azt. A nézőnek pedig – s ezért is kiváló Szabó K. koncepciója – a két nővér életstratégiájának ütköztetése miatt van alkalma eldönteni, hogy ő melyik életformát választja. A „téli álom” híve, vagy a bátor beleállásé. Még akkor is, ha ez utóbbi időnként jóval nagyobb, sőt, kibírhatatlan fájdalommal jár.
Örkény István: Macskajáték, Csokonai Színház, Debrecen, 2017. december 8.
Rendező: Szabó K. István.
Főbb szerepekben: Ráckevei Anna, Kubik Anna, Oláh Zsuzsa, Majzik Edit, Újhelyi Kinga, Jámbor József.
Fotó: Csokonai Színház
Hozzászólások