Az év végéhez közeledve arra kértük több, a laphoz közel álló szerzőnket, hogy – visszatekintve az Alföld idei lapszámaira – válasszanak ki egy általuk fontosnak, gondolatébresztőnek vagy akár vitathatónak tartott közleményt, és szóljanak hozzá egy rövid, szubjektív jegyzetben, amely a szerzők és szerkesztők számára értékes visszajelzést, az olvasók számára további inspirációt jelenthet. A választott szöveg bármely rovatból származhatott, a megszólalásmódot illetően pedig szabad kezet adtunk, kíváncsian várva, mit mondanak. Visy Beatrix a júniusi számunkban közölt, Arany János tiszteletére hirdetett meghívásos költőverseny pályamunkáihoz, s általában is az Arany-emlékévhez kapcsolódott.
Közeledik az év vége, az Arany Jánost régi-új fényekben láttató bicentenáriumi emlékév is a végét járja. Most már elég is tán belőle, a megemlékezések, tisztelgések, minden generációk családi körét bevonó programok hada után jó lesz el-űlni, félreállni, nem pörölni. Mindenki nyugodjék.
Rengeteg más közt az Arany-év egyik meghatározó vonulata volt Arany hatását, alakját kutatni, firtatni a kortárs költészetben, él-e, hogyan él, miként hat. A hatástörténeti gépezetet pedig e nagy költő-höz/ről/re (kapcsán, ürügyén, szellemében, keze vezetésével) (ki)írt dalversenyek voltak hívatottak beüzemelni. Lehet mondani, hogy a pihenő, elfekvő vagy pihenni látszó aranytartalékok előkerültek, működésbe lendültek. Az intézmények, ünnepségek, folyóiratok által mozgósított kortárs líra egész lelkesen „mozgósodott”, s míg engem az emlékév kapcsán kajánul és némi szkepticizmussal az foglalkoztatott, hogy Arany alakja és életműve valójában, ünnep és megemlékezés nélkül, miként él, hogyan van jelen a kortárs lírában, milyen hatások, milyen poétikai, textuális kapcsolódások mutatkoztak mondjuk a 199. évforduló előestéjén, addig az emlékév során keletkezett művek (mennyiségük által is) mégis egy igen izgalmas, tűnődésekre és értelmezésekre érdemes versvilágot mutatnak.
A 24 karát, Kortárs költők versei Arany János születésének 200. évfordulójára című válogatáskötet mellett (többek között) az Alföld folyóirat is „s feledett régi dalra émed” címmel meghívásos költőversenyt hirdetett. A beérkezett pályaművek a júniusi lapszámban kaptak jelentős terjedelmet. Számomra nemcsak az figyelemre méltó (és vizsgálandó), hogy a kortárs alkotók miként kapcsolódnak Aranyhoz, mely művek, műcsoportok, mely poétikai jegyek, hangvételek, gondolatkörök azok, amelyekre a kortárs versek épülnek, rájátszanak. Tehát nemcsak az, hogy a hódoló hommage-versek, aranytömbök mellett mennyire erőteljes a költő nagyságát felmérő önironikus játék, mennyire leleményesek az életmű felbecsülhetetlen bőségét, sokféleségét felmutató versremixek és az Arany-verssorokban, kifejezésekben való dúskálások, mennyire finoman tud működni a politikai „mondanivaló” aktualizálása vagy a költő és a költészet szerepét vizsgáló ars poetica, „lantoskodás”. E legutóbbi különösen érdekes terület, hiszen a Letészem a lantot az egyik leggyakrabban megidézett, kifordított-befordított, újraírt műve az életműnek, és talán nem csak az Alföld által aranyszálként felhasználandó „Most… árva énekem, mi vagy te?” sor miatt. Kivilágló esete ennek Tóth Krisztina Kikapcsolom a gépet című költeménye, amely mind az antológiában, mind a folyóirat díjazottai közt megtalálható. Továbbá szép együttállás, vagy ha akarom, jelzés- és jelentésértékű esemény, hogy a Családi kör ihlette Parti Nagy Lajos kiváló költeményét (a 24 karátban, majd a Jelenkorban is megjelent) és az Alföld költőversenyének első helyezettjét, Buda Ferencet is. Rég bólingatott (bowlingatott) ennyit (ennyiszer, ennyire) az eperfa lombja. Mindezeken túl, az aranymederbe terelt kortárs versek szerint szépen mutatkozik meg – az irodalomelméletből jól ismert módokon – a költői hagyomány egésze, hiszen a művek olvastán nemcsak az Arany és a jelen között átívelő aranyhíd két pillére, partja közti kapcsolat látszik, hanem – e képet tovább építve – a kortárs versek a hagyomány teljes folyamát átölelik, a versekben Arany motívumai, hangjai mellett az utókor más hangjai, szólamai is csendülnek, pendülnek, Babits, Kosztolányi, József Attila, Weöres Sándor és mások rejtettebben, nyíltabban fénylenek a költőelőd nagysága körül. Visszaverődnek, hatnak, ötvöződnek, a hatástörténeti gépezet forog, pedig az alkotó már pihen.
És végül, hogy mondanivalóm végére érjek, az (ez) alkalomra írt költemények egy-egy költőnk poétikájának jellegzetességeit is sokszor felszínre tárják, mindazokat, amelyek máskor „csak” sok versből, kötetekből összeszedhetők, összegezhetők, (ami amúgy teljesen rendben való), mégis elcsodálkoztam nem egyszer, én, a „némi” szkepticista, hogy egy versben hogy lehet benne egyszerre minden, tényleg minden, úgy, hogy a mű mégsem állatorvosi ló, annál jóval több: Arany, múlt, hagyomány, gondolat és egy komplett poétika. Mint egy komplett ebéd. Tanítani lehet és kell, tanulni a fákat, az eperfa lombját. A bólingatást „a nagy bowling pályán”. Az irodalmár meg vonulhat végre nyúgalomba.
Arany János 200-összeállítás (Alföld 2017/6.)
Bedecs László korábbi hozzászólása a költői versenyhez.
Borítókép: Báró Orczy Antal által nemesített fehér eperfa az Alföldön (forrás: Wikipedia).
Hozzászólások