A tavalyi DESZKA Fesztiválon résztvevők számára nem ismeretlen Visky András Pornó című drámája. Ám, míg az előző évben a szatmárnémeti társulat adta elő Debrecenben, addig idén a lengyel Poznańi Nowy Theatre társulatának egyik tagja, Edyta Łukaszewska előadásában, monodrámaként láthatta újra a fesztivál közönsége ezt a korántsem egyszerű darabot – ráadásul lengyelül, magyar felirattal.
Egészen kivételes élmény egy másik nyelven megszólaló darabot nézni. A nyelvi kompetenciák hiányában a darab érezhetővé válik, azzá kell válnia, hogy szöveg nélkül is odaadja magát, s együtt éljen a színésszel és közönséggel a közös nyelv hiánya ellenére is.
Visky Andrásra jellemző módon a szöveg – melyet a vetítés mégiscsak követhetővé tett – magába integrálja a személyes és kollektív traumák tapasztalatait, amelyek családokon és generációkon keresztül bennünk élnek, s létezésünk meghatározói. A kommunizmusból örökölt félelmek a zsigereinkig hatolnak a színpadon keresztül, még az sem szükséges, hogy emlékezzünk azokra az időkre. Elvetélt magzatok fájhatnak bennünk anélkül, hogy tudnánk, milyen érzés egy életet a szívünk alatt hordozni. Ahogy a darabban elhangzik, kivételes állapot, amikor nincs diktatúra, nem kell megismernünk a szív fájdalmait. Nekünk, akik már a szabadságba születtünk, emlékeznünk kell, vagy legalábbis emlékeztetni kell magunkat azokra az időkre, amelyekben mindez még nem volt adott, hogy ez a kivételes állapot válhasson mindennapivá. De meg kell tanulnunk az egyéni fájdalmakra is figyelni, empátiával fordulni a többiek felé, hiszen az élet legnagyobb traumái elbeszélhetetlenek, így soha nem tudhatjuk, egy hozzánk közel álló barát, ismerős vagy akár családtag milyen terhet cipel magával napról napra.
A történet több szálon indul, s ezek találkoznak össze, habár a történések sodrásában nem mindig egyértelmű, mi válik hangsúlyossá a darabban – a kommunista diktatúra bemutatása, vagy a gyermekáldás örömének tisztasága és szentsége. Az előadás első percétől kezdve az utolsóig egyetlen gyermek körül forog a színpad és a történet. Ez a gyermek azonban több annál, mint amit a szülők számára az áldás jelenthet, hiszen az előadás során az élet és az élni akarás szimbólumává válik. Ezt az elemi, emberi lényeget hivatott jelképezni Picur, a néma angyal is, aki sokszor látogatást tesz az elbeszélőnél, de ő maga soha nem beszél. Talán vannak olyan nehéz történelmi idők, amikor valóban nincs miről beszélni, a fájdalmat és szenvedést nem lehet elmondani, de a földöntúli entitás jelenléte mindig reményt sugall, a világ jobbulása felé mutató sugár.
A címszó, a Pornó a belbiztonsági szervek által megfigyelt színésznő fedőneve. Kérdés persze, miféle biztonság az, amit ezek a szervek védenek, az állampolgárokét biztosan nem. A színpadra lépő, megfigyelt színésznő bűnei közé tartozik, hogy a színházat az utcára viszi, gyermekeknek tart előadást egy létező és jobb világról, ami nem is olyan messze, nyugatra már virágzik. Ott a gyerekek jóllaknak, angol vizet isznak, pedig ugyanolyanok, mint a megfigyelt célszemély körüli „koszos verebecskék”, csupán egy Smith nevű család tagjai. A legnagyobb probléma azonban mégis az, hogy erre a különbözőségre a külföldi sajtó is felfigyel, a kommunista diktatúra szembe kerül a lassan, de biztosan beszivárgó nyugati jóléttel, a szabadság vágyának beteljesülésével. Ha beszélnek rólunk, valami valóban történik körülöttünk, s a hazugságokat is nehezebb leplezni, miután az emberek gondolkozni kezdenek saját környezetükről és körülményeikről. S ha nem lenne elég, hogy a főszereplő egyedül lázít és uszít az utcán, hogy gyerekeknek próbál étellel és ruhával segíteni – amire persze a megfigyelők szerint nincs szükség –, sőt a BBC is felfigyel rá, ráadásképp egy magas beosztású tiszt fiával egymásba szeretnek. A szerelem nem ismer határokat, de a kormány igen. Mintha egy posztmodern Rómeó és Júlia-történet tárulna a szemünk elé. A fiút tiltják a szerelmétől, megfigyelik, ellenőrzik, az utcára sem mehet le a hatodik emeletről, de felfelé néhány szint még megtehető, onnan pedig már a zuhanás az egyetlen út. Egy ellehetetlenített életnek azonban mégis ki vet véget? Kié a döntés? Aki ugrik? Vagy azok, akik az őrületbe kergetik? Egy meg sem született gyermek marad apa nélkül, aki édesanyja szívének fájdalmát megérezve édesapja után indul. A gyerekek érzőbb lények, mint gondolnánk, s csak akkor érkeznek meg hozzánk, ha valóban itt az ideje.
Edyta Łukoszewska igazán kivételes színészi teljesítményt nyújt a színpadon. Ha nem lenne elég, hogy közel másfél órán keresztül magára van utalva, kívül és belül egyaránt lecsupaszítva, ráadásképp a közönség még a szavait sem érti. A végtelen űrt és a benne tátongó káoszt megidéző zajzene kíséretében jelenik meg a színpadon a főhős, majd eltűnik, s néhány pillanat múlva a színpad közepén felépített, hálóval elkerített térben láthatjuk újra, meztelenül. Ez a meztelenség azonban szimbolikus jelzéssel is bír, hiszen mindaz, amit a következő órában a színpadra állít, egy nemcsak kiszolgáltatott állapotot teremt, ezernyi sebezhető felütet hagy magán, s az őszinteség révén, azt hiszem, a nézőkön is.
A színpadkép – mely Michał Hrisulidis elképzelésnek eredménye – egészen egyszerűnek hat: a díszlet három térre osztja fel a színpadot. Középen láthatjuk a női élet személyesen is megélt nehézségeit és alakulását, míg a két szélső térben a titkosszolgálati jelentések feljegyzései hangzanak el, jelentések azokról a mindennapokról, amelyekbe mi is bepillantást nyerünk, s amely egyszerű élni akarása értelmetlenné s ezáltal egyben nevetségessé is teszi a titkos jelentések létezését, a besúgórendszer működését. Mindenkiben fel lehet ismerni a rendszer potenciális megbuktatóit, ha a felépített rend nem működik fenntartható módon. A hátsó térrészben egy csövön keresztül folyamatosan plüssállatokat juttatnak a színpadra, s ez a tér egyre inkább feltöltődik gyerekjátékokkal, emlékeztetve minket a darab céljára, a gyermekáldás megismerésére és beteljesedésére. A belső térben egy nő szenvedéseit követhetjük nyomon egészen aprólékosan kidolgozva. Láthatjuk a szenvedést, amely az elnyomásból és ellehetetlenítésből fakad, majd azt, amely a szeretett férfi és a szeretett gyermek elvesztésének mérhetetlen fájdalmából adódik. Pedig az egyetlen igazi szabadság csak a szeretetben teljesülhet be, s a szeretet tárgyának elvesztése a legnagyobb mélységekbe ránt.
Hogy az elénk táruló események mennyiben hozhatóak párhuzamba a történeti valósággal, a személyes élményekkel, annak ellenére sem egyértelmű, hogy – mint azt az előadást követő beszélgetésben elmondta – Visky András nyíltan és vállaltan felesége történetét írta meg a születendő gyermek elvesztésének történetével. Olyan női karakter jelenik meg előttünk a színpadon, amely minden teher ellenére is erős, minden ösztönével együtt is a szeretet uralja, ez pedig a szabadság, a szuverenitás záloga, a diktatúra legsötétebb, kilátástalan időszakaiban is az élet, a megújulás reményét hordozza, akár a néha fel-felbukkanó angyal.
Visky András: Pornó, XII. DESZKA Fesztivál, Csokonai Színház, Nagyszínpad, Debrecen, 2018. április 7.
Játssza: Edyta Łukaszewska
Rendező: Cezi Studniak
A fotókat Bartłomiej Jan Sowa készítette.
Hozzászólások