„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az” – a 19. századi klasszikus alkotás, az Anna Karenina kezdő sorai jutottak először eszembe, amikor a Csokonai Színház nagyszínpadán a XII. DESZKA Fesztivált megnyitó előadás, a díszvendég, Háy János szövegei ihlette Kemping című produkció megtekintésére készültem.
Hiszen mennyi minden megváltozott a 19. századi Tolsztoj-kijelentéshez képest mostanra: a Kemping színpadi szövegkönyvének alapjául szolgáló Hozott lélek című novelláskötet és A mélygarázs című regény mintha a boldog családok „hasonlóságát” úgy, ahogy van, elfelejtette volna. Ezekben a szövegekben már csak olyan családok, pontosabban család-kezdemények, család-lehetőségek, csonka családok szerepelnek, amelyek valóban egytől egyig boldogtalanok. Csak olyanok, amelyek a Tiszta lappal című Háy-novella „minden kapcsolat omladozni kezd egy idő után” kijelentését igazolják vissza.
A Háy János egész művészi pályáját meghatározó női-férfi viszonyokon, párkapcsolati buktatókon való elmélkedésben azonban egy valami – s nagyon jó, hogy így van – mégsem változott meg az évszázadok alatt. Ahogy annak idején Tolsztoj úgy tudott boldog és boldogtalan családokról írni, hogy férfiként tökéletesen bele tudott helyezkedni a női lélek rejtelmeibe, jelen esetben az Anna Kareninában zajló pszichés folyamatokba, ez, olvasva, Háy írásait, a 20. század végén, 21. század elején neki sem okoz problémát. Egyformán elfogulatlanul tárja elénk egy-egy párkapcsolat női és férfi oldalának nehézségeit, buktatóit, nem áll se a férfiak, se a nők pártjára, nem ítélkezik, csak konstatál. S ha Háy nem csúszik bele ezeket az igen kényes témákat boncolgatva a részrehajlásba, szerencsére nem érheti ezzel kapcsolatban vád azt a három alkotót – Gyarmati Katát, Brestyánszki B. Rozit és darabot rendezőként is jegyző Pelsőczy Rékát sem –, hogy a Háy-alkotásokból megírt, színpadra szánt szövegükben nőként jobban megértenék hölgytársaikat, s ezzel feminista irányba vinnék a produkciót. Nem, mert a Tenger hangja című novella horvát tengerpartjának egyik kempingjébe álmodott előadás ugyanúgy figyel a nők „jellemgyengeségeire”, mint a férfiakéra, s nem akarja megmondani, ki a „hibásabb” fél egy-egy kapcsolat tönkremenetelekor.
Ítélkezés helyett valami mást csinál az előadás. A Háy-szövegek konstatáló hangvételét olyasfajta humorba és öniróniába „fullasztja”, amellyel eléri, hogy a nézők közül – akár párkapcsolatban él valaki, akár nem, akár szakított, akár csak épp készül rá – senki se távozhasson ugyanolyan érzelmi állapotban a színházból, mint amilyenben bejött oda.
A Háy Jánosnál valóban csak boldogtalan családok, házasságok és párkapcsolatok dinamikájának ábrázolását a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának művészei egy másfajta rendezői instrukció nyomán nyugodtan elvihették volna a tragédia és az önsajnálat irányába. Főleg A mélygarázs című regény rendkívül sötét atmoszférájából, krimibe hajló világából feldolgozott részeket lehetett volna ilyen hangulat felé terelve bemutatni a színpadon. Ám a színészek ahelyett, hogy belesimulnának az általuk megformált karakter sanyarú sorsába, képesek arra felülről és kívülről tekinteni, s a megélt párkapcsolati problémákon azonnal „szórakozni” is: nos, ilyenek vagyunk, nincs mit ezen szépíteni! – felszólítással. Erre kiváló példa, amikor az idősödő, de még mindig a szerelmet, az igaz szerelemet kereső úr A mélygarázs késes jelenetét kezdi el „szavalni”, ami minden, csak nem nevetni való, ám a „monológja” után azonnal közli: „Szerelmes regényeket írok. Kell az embereknek egy kis romantika”, s ezzel a kijelentésével azonnal el is üti a fájdalmas történet tragédiaként felfogható élét. Vagy amikor ugyanez a férfi végre úgy dönt, hogy hozzáköltözik a fiatal lányhoz, a „bőröndös jelenetet” a színészek igazi operett-paródiává változtatják. A „hősszerelmes” áriájává és az őt kísérő barátok ironikus „kórusává”.
A négy nő és hat férfi játszotta, a miliőhöz illően úszósapkában, napszemüvegben, trikókban, hűtőtáskával előadott produkció remek kontraszton alapszik. A helyszín, vagyis a gyönyörű tengerparti kemping, s a színpad hátsó kék színű falán maga a tenger, amelynek víztükre mindent visszaver a számunkra, ami a színpadon történik – mindenekelőtt a maga végtelenségével – a szabadságot juttatja eszünkbe. Ám hamar kiderül, hogy az ide nyaralni érkezők egytől egyig rabok. Nem csak egy meglévő, épp elmúló félben lévő vagy épp elkezdeni szándékozott párkapcsolat rabjai, hanem a nyaralás kényszerének is foglyai, hiszen a társadalom minden magára valamit adó emberétől azt is elvárják, hogy nyaraljon. „A nem nyaralás mellett nem dönthetsz, mert az kudarcosnak tartják” – halljuk a Háy-írásművészetből ismerősen csengő mondatot az előadásban.
Azonban már rögtön itt, ebben a saját magukat újabb fogságba ejtő szituációban a szereplők a helyzet nevetséges mivoltát domborítják ki: a vérnyomásmérő elemének cseréje itt is fontosabb, mint bármi más, s horgászás közben az „urak” itt is ugyanolyan komikus módon csapkodják magukat a szúnyogok miatt, mint azt mondjuk egy nyári estén az otthoni panellakásukban tennék. S Pelsőczy Réka rendezésében épp ezek a horvát tengerpartra is átvitt szokások vezetik át a nézőt a mélyebb mondanivalóhoz: nem csak a nők teste nem lesz tökéletes azért, mert elutaztak pár száz kilométerre az otthonuktól, nem csak az alkoholizálás nem szűnik meg egy kis kiruccanással, hanem a párkapcsolatok konfliktusait sem lehet elfedni egy „csilivili” utazással.
A tenger mint elvileg a végtelen szabadság szimbóluma tehát nem hogy oldja, de még fel is erősíti a párkapcsolat rabság-képzetét. Pelsőczi Réka rendezésében azonban – s ez a nézői figyelem állandó fenntartása miatt ismét remek fogás – nem azonnal derül ki számunkra, hogy hány és hányféle kapcsolat, és hányféle boldogtalanság rajzolódik ki előttünk. A Háy-szövegek közül itt ugyanis egyik sincs „végigmondva”, hanem az egyes novellákból és a regényből jól irányzott, kiragadott mondatok sokaságán keresztül, fokozatosan értjük meg, hogy ki kivel, miért és mióta áll hadilábon. Megkapjuk itt az egymás mellett megöregedő, de már egymás szagát sem tűrő házaspár prototípusát (Körmöci Petronella, Szilágyi Nándor), meg a gyerekei és a munkája miatt a férjét elhanyagoló asszony képét (G. Erdélyi Hermina), akit a férje (Csernik Árpád) épp emiatt a magatartása miatt kezd egy másik nővel csalni (Kalmár Zsuzsa), azzal, akinek most van kihűlőfélben a házassága. S itt van az a fiatal, naiv lány is (Pámer Csilla), aki egy nála jóval idősebb férfiba (Balázs Áron) szeret bele, s várja, hogy a „második nő megalázó szerepköréből végre kiléphessen, s lehessen az első” (lásd: Apa lánya című novella). A Háy Jánosnál igen gyakran előkerülő, hatalmas korkülönbség okozta tragédiát is látjuk tehát, ahol a férfi esetében „arrébb tolták a húszas éveit, aztán a harmicasokat, s most tolják a negyveneseket” (lásd: Helytörténet című novella), ám ennek bemutatásakor – ismét az önirónia felé „lökve” a problémát – a Háy-szövegekben megbúvó mesei motívumokra épített a rendezés. A királylány és az őt támadó sárkányok „esetére”, ahol a lány sokáig nem találja a magának megfelelőt, majd egyszer csak, hopp, úgy érzi, a sárkányok helyett eljött az igazi vitéz, aki elragadhatja a szívét. Csakhogy ez a szív akkorra már – mutatja nekünk a kiváló jelenet – olyan, mint a „lehorzsolt térd. Minden lement róla, tiszta vér volt”, vagyis – A mélygarázs szöveghelyeit felhasználva – az derül ki, hogy a meglett korú férfinál, hiába is akarja, a fiatal lánnyal sem fog minden tiszta lappal indulni.
A négyféle párkapcsolati nehézséget, épp azért, mert egyik sem megy végig, Pelsőczy Rékánál összegyúrva, egymásra hatva kapjuk meg. Nem egymástól elszigetelt párokat látunk, mindegyiket a maga történetével, hanem – és erre jó az előadás helyszíne, a tengerpart, ahol egyszerre „nyaralnak” a párok – egymást befolyásoló embereket. A legjobb jelenet ebből a szempontból az az „össztánc”, az a diszkójelenet, ahol elvileg mindenkinek a maga párjával kellene táncolnia, de mindenki – az adott problémájából kifolyólag – egy másik ember felé vágyik. S itt kell mindenképpen szót ejtenem a két, szintén végig a színpadon tartózkodó zenészről is, ifj. Kucsera Gézáról és Lakatos Mátyásról, akik a muzsikájukkal végig arról gondoskodnak, hogy a jelenetek ironikus jellege még inkább kidomborodhasson. Ennél a „diszkós” jelenetnél például a tánczene mellett jó néhányszor telefoncsörgést imitálnak – jelezve, hogy a férjétől eltávolodó hölgytől a vonal végén lévő nő épp „viszi” a férfit. De fontos zenei motívum az óraketyegés is, jelezve a biológiai óra kíméletlen és megállíthatatlan előrehaladását és ennek kapcsolatokat romboló természetét.
A tánc, a nonverbális kommunikáció tökéletesen érthetővé teszi számunkra ezeknek az embereknek az egymás felé irányuló, eredeti kapcsolatukból „kikacsintó” vágyait. Azt a Háy-féle megállapítást, hogy itt egy „sajátos piac” uralkodik, kereslettel, kínálattal, aktuális árfolyammal, s mindenki vinné azt, aki szerinte neki – még ha csak ideig-óráig is – de jár.
Az összességében rendkívül élvezetes és tanulságos előadás egyetlen problémájára hívnám fel mindössze a figyelmet. Nyaralási szituációk sorjáznak tehát előttünk – a horgászáson és a diszkón kívül a napozás, a hajókázás, a jet-skizés –, s amikor ezekben a „felépített”, kiváló díszletekkel „megsegített” jelenetekben szembesít bennünket a darab a problémákkal, az mind rendkívül élvezetes. Azonban van egy-két rész, ahol nem történik más, mint a kiragadott mondatok egymás utáni „szavalása”, ahol a négy párkapcsolatnak pusztán a „nem működésére” akarja felhívni a figyelmünket az előadás. Ezek a részek kissé unalmasak, talán a színészi játék is kevés hozzá, hogy élvezetes „elbeszélünk egymás mellett”-helyzeteket lássunk magunk előtt. Ezeknél a részeknél „leül” a produkció, megbontva ezzel azt az egységet, amelyet a nyaralási szituációk felsorakoztatása képezhetne. A dinamikát meg-megtörő jelenetek ellenére mégis azt gondolom, hogy Pelsőczy Réka a szabadkai társulattal a legtöbbet hozta ki abból, ami a Háy-szövegekből színpadon megmutatható, méltó megnyitót biztosítva ezzel a XII. alkalommal Debrecenben megrendezett DESZKA Fesztiválnak.
Háy János: Kemping, Szabadkai Népszínház Magyar Társulata, XII. DESZKA Fesztivál, Debrecen, Nagyszínpad, 2018. április 6.
Rendezte Pelsőczy Réka.
A fotókat Kovács Attila készítette.
Hozzászólások