A modern irodalom és irodalomértés ugyanúgy mítoszokkal, kulturális beidegződésekkel terhelt, mint bármely megelőző korban volt. Persze ez a tézis lényegében másképp is megfogalmazható: terheltség helyett beszélhetünk gazdagságról. A dilemmával, amely a két típusú megfogalmazás közötti választás kényszerében foglaltatik, az irodalomtudományos munka időről időre, vagy akár mondatról mondatra, a vizsgált korszaktól függetlenül minden értekezőt szembesíthet. Ez az újra és újra meghozandó – és akaratlanul is meghozott – döntés rendre a tudományos munka határhelyzeteit állítja előtérbe, a nyelvi és a nyelven túli, az én és a másik, a történetiség és a felelősség viszonyát az értelmezés aktusában problematizálva és újraírva. A határhelyzetek tapasztalatának artikulációja, mely Bednanics Gábor korábbi köteteit is meghatározta, a Modern mítoszok és az újraírás lehetőségeinek gondolatvezetésében is szembetűnő igényként jelentkezik – ahogy erre Lapis József is utalt a kötet debreceni bemutatóján (Pataki Viktor: Debreceni kvartett, KULTer.hu, 2016. okt. 29.) –, méghozzá a klasszikus modernség és a hozzá kapcsolódó diskurzusformációk viszonyában. Bednanics újra és újra a határ tapasztalatát igyekszik szóhoz juttatni.
A könyv által felölelt korpusz arról tudósít, hogy a szerző nem távolodott el korábbi kutatásainak tárgyától, amelynek központi kérdései a századforduló költészettörténeti aspektusaira koncentrálnak, így a jól érzékelhető folytonossággal ezen a szinten is érdemes számot vetni. Bednanics makacs kérdezése, ahogy korábban, úgy itt is egy olyan irodalomtörténeti korszakra irányul, amely az 1980-as, 1990-es években erőteljesen átrendeződő magyar irodalomtörténeti kánonban kétségkívül háttérbe szorult: az impresszionizmus vagy az esztétizmus irodalomtörténeti problémái a magyar irodalmi modernség mai kutatásaiban például, ha egyáltalán jelen vannak (és nem mint zárványok), tagadhatatlanul hangsúlytalanabbak, mint e nagyszabású költészettörténeti átrendeződés előtt voltak. A szerző erre a folyamatra tágabb kontextusban már Kerülőutak és zsákutcák. A modern magyar líra kezdetei (Ráció, 2009) című könyvében is reflektált, ahol a 19. század végi, 20. század eleji, a posztromantikával és a korai modernséggel egyaránt intim viszonyt ápoló költészetet a korszakképzés retorikai eljárásainak veszteseként mutatta be, amellett érvelve, hogy a későmodern költészettörténeti kategóriája, noha rendkívüli hatékonysága miatt a magyar líráról való történeti gondolkodás összetettebbé válását segítette és segíti elő, implicit módon értékeli le – mint a nyelvi összetettség jellemzően alacsonyabb fokán álló korpuszt – a századforduló irodalmát. Hogy Bednanics új kötete az eddigiek nyomvonalán haladva bizonyos értelemben a „klasszikus modernség rehabilitációját” kísérli meg végrehajtani, arra Konkoly Dániel recenziója már címében is jó érzékkel hívta fel a figyelmet (Demitizáló továbbírás és a klasszikus modernség rehabilitációja, SZIFONline, 2016. 11. 03.).
A Modern mítoszok… a kora és a klasszikus modern, valamint a későmodern költészet párbeszédbe léptetésének lehetőségeit tartja szem előtt, méghozzá az irodalmi nyelv mediális teljesítményét előtérbe állítva. Sőt, a medialitás szempontrendszere egyenesen a folytonosságot megteremtő kérdezési horizont felvázolásában lesz Bednanics segítségére: „Az áttekintés során elsődlegesen annak a folytonosságnak a hangsúlyozására törekszem, mely szerint a Nyugat folyóirat lírai jelenségei nem függetleníthetők a 19. század végén kibontakozó kezdeményezésektől. A medialitásra vonatkozó kutatások ugyanis eleve olyan keretben helyezték el a modernség eme viszonylatait, hogy abba beletartozhatott a 19. század utolsó harmadának összművészeti formálódása is.” (12.) Innen nézve a vizsgálat tétjét részben annak megmutatása jelenti, hogy az irodalmi nyelv medialitásának tapasztalatára – a későmodernnél – érzéketlenebbnek mutatkozóként elkönyvelt irodalomtörténeti korszak alkotásai miként szólaltathatók meg abból a perspektívából, amelyből leginkább Szabó Lőrinc vagy József Attila paradigmatikus műveit szokás faggatni.
A kötet nyolc tanulmányból és egy, a vizsgálódás elméleti előfeltevéseit artikuláló bevezetőből áll. Feltűnő, hogy a szerzőt az általa megkerülhetetlen helyzetbe hozott medialitáshoz – és általában a nem hermeneutikai irányzatokhoz – milyen ambivalens, a kötet nyolc írásának irodalomszemléletét nagyban meghatározó viszony fűzi: Bednanics egyfelől ráhagyatkozik ennek irodalomelméleti kontextusaira és a művek újraértését előrelendítő potencialitására (20.), másfelől azonban kritikailag viszonyul a kérdés tárgyalhatóságának mintáit első ízben megteremtő és ezáltal bizonyos mértékig mégiscsak előíró médiatudományos diskurzusokhoz (13.), és az is előfordul, hogy – legalábbis e diskurzusok technikatörténeti vetületére való figyelemmel – a 20. század eleji magyar kultúrtörténeti sajátosságokra hivatkozva hárítja el azokat (49–50.). Amíg a kulcstézisként azonosítható irodalomtörténeti folytonosság tematizálását az irodalmi nyelv mediális teljesítménye hivatott megalapozni (értsd: a klasszikus modern lírai alkotásai már magukban foglalják a későmodern poétikák néhány főbb jellegzetességét, és erre a tényre a medialitás perspektívája nyit ablakot), addig ez a mediális teljesítmény a Modern mítoszok…-ban, eloldva a nem hermeneutikai diskurzusoktól, nem a médiumok 19–20. századi versengése vagy összjátéka, hanem a nyelviségnek és e nyelviség történetiségének az irányából válik jelentőssé. Ha össze kellene foglalni azt a különös és néhol ellentmondásos viszonyt – ami bizonyos szempontból annak is betudható, hogy a kötet a szerző különböző időszakokban született tanulmányait fogja közre, és ezért a medialitáshoz való viszonyának változásairól is tudósít –, amely a kötet érvvezetésére a leginkább rányomja bélyegét, talán azt lehetne mondani, hogy Bednanics tanulmányaiban a nyelv egy olyan elgondolása munkál, mely szerint az irodalmi nyelv poétikai-retorikai létesítőereje képes felülírni a nyelv médiumközpontú, esetleg információelméleti indíttatású elgondolásait, ugyanakkor a felülírás mozzanatának vagy eseményének értelmezése (még ha negatív módon is, de) a 21. században, ahogy ezt az alcím kiemeli, ráutalt azok elméleti apparátusára és az általuk felnyitott horizontra. Az irodalom ekként, mondhatni, kijátssza a technomateriális alapokra fektetett médiatudományos elgondolások logikáját, ám mégiscsak azok felől nyílhat rálátás azon dimenzióira, amelyekre a kötet kíváncsi. A nyelv Bednanicsnál nem médium, mégsem függetleníthető a medialitás kérdéseitől: az irodalmi nyelv a határ tapasztalatát (amely a szerzőnél nem meglepő módon a megérthető lét határa), a dialógus lehetőségét, a dialógust mint a történeti lét esélyét hordozza. Bednanics Gábor könyve azon magyar irodalomtudományos törekvésekhez csatlakozik tehát, amelyek a medialitás kérdéseit a hermeneutika horizontjába kísérlik meg integrálni.
A Modern mítoszok…-ban tanulmánypárokkal találkozhatunk, amelyek tematikus szinten erősen kapcsolódnak egymáshoz. Az első két tanulmány fő motívuma az irodalmi modernség történetisége és a korszakképzés retorikája, a harmadik és a negyedik szöveg kérdésfelvetése a hangulat, a hang és a látvány, tehát az irodalom tágan vett medialitásának konkrét kérdései köré szerveződik, míg az ötödik és a hatodik írás az esztétizmus, az emlékezetelmélet és a modern térpoétika, a hetedik és a nyolcadik pedig a századforduló (kora és klasszikus modern) és a későmodernség közötti lehetséges kapcsolódási pontok mibenlétét járja körül. A kötet egyik legfontosabb tematikus ívét kép és szöveg viszonyának – a medialitás kérdéskörén belülre pozicionált – vizsgálatai rajzolják ki.
Az első két szöveg (A modernség ambivalenciái. A programozhatatlan modernség) középpontjában az irodalmi modernség, valamint Ady Endre és a Nyugat áll. A „korszakstruktúra diakrón jellegét” (15.) problematizáló első írás Reinhart Koselleck nyomán az esemény és a struktúra, az irodalomtörténet-írás által kitüntetett évszámok és az irodalomtörténeti korszakok viszonyát tárgyalja. Az irodalomtörténetileg relevánsnak minősülő esemény az általa reprezentált sajátos határtapasztalat és az e tapasztalatban megnyilvánuló – részben Hans Ulrich Gumbrecht felől elgondolt – ellenállás, a narratív struktúrákat kikezdeni képes implicit lehetőségek (például az eseményben foglalt struktúra dekonstruálhatósága) miatt válik lényegessé a szerző számára. Bednanics könyvének tanúsága szerint a modernség kapcsán éppen a kezdő- vagy nullpillanat esetlegessége (és tulajdonképpeni lehetetlensége), egyúttal pedig – ha itt elfogadjuk Paul de Man azon tézisét, mely szerint modernnek lenni annyi, mint ráébredni a modernség lehetetlenségére – a modern fogalmában rejlő temporális logikával való össze nem egyeztethetősége emelhető ki. „Ady Endre harmadik kötetének megjelenése után a kritikák, maga Ady és a kortársak feljegyzései, majd az ezeket követő irodalomtörténészi reflexiók olyan narratívát állítottak elénk, melynek normatív jellege azzal együtt rögzíti merev időpillanatként az 1906-os dátumot, hogy annak jelentését, egy önmagát törlő, tranzitórikus alakzatként épp az időn kívüliséggel, a megújulás radikális visszavonhatatlanságával lépteti kapcsolatba.” (22.) 1906 szimbolikus, gyakran a hazai modernség kezdetét jelölő dátumának alakulástörténetét áttekintve – amely áttekintést érdemes lett volna kultusztörténeti szempontból is kontextualizálni – Bednanics az előbbi ambivalenciát nem a modern kategóriáját aláásó tényezőként tárgyalja, hanem a modernség lényegéhez tartozó jelenségként (27.). A második írásban bemutatott tanulságos, a modernség különböző koncepcióit egymás mellé rendező áttekintés (31–35.) ezen a ponton fonódik össze, mintegy értelmezési keretet is nyújtva hozzá, az első tanulmánnyal. A modernség fogalmának ambivalensként – azonban egyfajta produktív ambivalencia jegyében – tételezett struktúrája, ahogy arra a szerző Hatvany Lajos példájánál kitér, az irodalomtörténeti periodizáció eljárásmódjait is meghatározza – a szimbolikus dátum kijelölése végső soron e struktúra elismétlésének is tekinthető –, amelyek azonban immár nem lehetnek képesek jótállni a narratív szekvenciákba rendezésnek ellenálló eseményért, csupán a narratíva megalkotása inherens szabályainak való megfelelésért (30.). A program és a forradalom fogalmait (a struktúra és az esemény mintájára) előtérbe állító második tanulmány hasonló módon közelít a Nyugat kanonikus kezdeményező szerepéhez, majd Ady és Babits költeményeit is ebből az irányból, a program lefutását illetően szubverzív – mert a programot a nyelvi létesítőerő által felszámoló – potenciáljukat kibontva elemzi.
A medialitás mint az irodalomtörténet-írás provokációja című tanulmány az impresszionizmus fogalmához közelítve abból a megfigyelésből indul ki, hogy „[a] magyar századvég számára is evidens volt a művészeti ágak közötti közvetítés lehetősége”, valamint hogy „se szeri, se száma azoknak a leírásoknak, amelyek az irodalmi vizualizációt és a festményekről való beszédet a megjelenített képen keresztül vallják azonosíthatónak” (50.). A korabeli befogadók által hangsúlyozott benyomásoknak és azok hangulatiságának leírására tett kísérletek ekkor a képiség és az irodalom szféráját egyaránt uralják, a hangulat a művészet lényegéhez tartozik. A hangulat, „mely a századforduló egyik legkedveltebb, egyszersmind legkevésbé magyarázott fogalma, felelős azért, hogy az egyéni látásmód érvényre juthasson” (51.). Ez az egyéni látásmód nem rendelhető kizárólagosan a képhez vagy a szöveghez, hiszen a befogadó saját szubjektivitását benne ismerheti fel (58.), a hangulat ekként tehát az egyediség médiuma, a művészi kommunikáció lehetőségfeltétele és produktuma is egyben. A tanulmány, visszatérve Ady költészetének kötetbeli fonalához, egyúttal pedig eltávolodva a hangulatiságtól, ám mégis – a látás/látvány és a hang/hangzás lírai konfigurációinak szentelt figyelem miatt – a medialitás századfordulós kérdéskörén belül maradva, annak perspektívájából Ady verseinek szubjektumlétesítési eljárásait tárgyalja izgalmas, kanonikus írásokat is faggató szövegolvasatok formájában. Az ezt követő Babits első kötetének mediális jellegzetességei című írás az Ady-olvasatok által felnyitott térbe helyezkedik bele, ugyanakkor vissza is utal a stíluskorszakok problematikájára. Bednanics számára Babits költészetének azon vonásai mutatkoznak érdekesnek, amelyek nem a szó és a kép reprezentációs elvű viszonyát tételezik, hanem a nyelvnek a fenomenalitás effektusait előállító poétikai-retorikai dimenzióját engedik érvényesülni. Erre példa a Fekete ország című vers elemzése: „Babits e versében képes a mindent magába foglaló szín segítségével kontúrokat és alakokat »rajzolni«” (78.). Ahogy a Himnusz Irishezé is: „Az válik tehát nyilvánvalóvá, amit épp tagadni igyekszik a szöveg: a látvány nyelvi leképzése helyett a nyelvi képzelőerő alakító gesztusai lesznek felelősek a színes világért, s nemcsak e versben, hanem az egész kötetben is” (84.). Azáltal, hogy Bednanics Babits verseinek nyelvi sajátosságait a Levelek Iris koszorújából uralkodó elvévé terjeszti ki, egy olyan, ezidáig a maga jelentőségében számba nem vett költészettörténeti kapcsolat lehetőségét is felvillantja, amely Babits indulása és József Attila 1920-as évekbeli költészete között tételezhető. Habár Bednanics nem reflektál e felszínre bukó poétikatörténeti kapcsolatra, és így azt nem is bonthatja ki (ami miatt a tanulmány némi hiányt hagy maga után), írásának megállapításai jó kiindulópontul szolgálhatnak egy ilyen irányú jövőbeli kutatáshoz, ami megint csak a Modern mítoszok…-ban meghatározó történeti folytonosság gondolatát erősítheti.
A kötet címadó fejezete az esztétizmus diskurzusának bemutatása után a Pygmalion-mítosz művészetelméleti vonatkozásait tárgyalja, majd Kosztolányi Dezső Arany-alapra arannyal, valamint Babits Mihály Hegeso sírja című költeményét elemzi a mítosz értelmezésének nyomában fellelt belátások felől, az olvasatokban a vers (Kosztolányi) és a színre vitt test (Babits) ábrázolhatatlan materialitását az előtérbe állítva. Az olvasóban a Kosztolányi-elemzés a szín és a színtelenség problematikája által felidézheti a korábban értelmezett Babits-vershez kapcsolódó tanulságokat (arany/arany – fekete/fekete). Annál is inkább, mivel az itteni Babits-vers esetében a nyelvi leképzés helyett ezúttal is a nyelv fenomenalitáseffektusokat előállító erejére helyeződik a hangsúly: „A műalkotás teremtő folyamatában képzőművészet és irodalom nem szemben áll egymással, hanem egymás határait felmutatva, éppen a test puszta megjelenítésének kudarcait, a művészi teremtés paradoxonait viszik színre.” (98.) A tanulmány ezután egy éles váltással az emlékezés és a tér, az emlékezés térhez kötöttsége, az emlékezés időbelisége, valamint ezek elméleti és poétikai problémái felé fordul. Az ezután következő A tér és a látvány lehetőségei a magyar esztétizmusban értelemszerűen kapcsolódik az előző tanulmányhoz, ugyanakkor erősen kötődik a századfordulós költészet mediális aspektusait faggató korábbi szövegekhez is. A szöveg az irodalom képalkotási eljárásainak történeti elmozdulásaira ügyelve tárgyalja a századforduló ekphrasztikus költészeti hagyományának darabjait. A tanulmány nemcsak Babits ilyen irányból is jelentős poétikatörténeti szerepét teszi láthatóvá, de Juhász Gyula mára félig elfeledett – vagy legalábbis igen ritkán újraolvasott – költészetét is új megvilágításba helyezi a Magyar táj, magyar ecsettel című vers figyelmes és problémaérzékeny értelmezésével.
A könyv utolsó két írása részben kilép a kötet vizsgálódási körét kijelölő korpusz szabta keretekből. Az első, vagyis a Gondolat, líra, modernség című tanulmány nem először szerepel önálló kötetben, már Bednanics korábbi, A kétséges faggatása. Kulturális párbeszédkísérletek (Líceum, 2012) című könyvében is helyet kapott, amelyről magam is írtam, ezért itt nem szólnék róla részletesebben. Ami a most szemlézett kötet szempontjából fontos: a tanulmány a gondolati líra diskurzusának feltérképezésére vállalkozik, majd az annak hagyományában kiemelt helyzetben megjelenő Eszméletet egy jóformán elfeledett költő, Inczédi László Reggel és este című művével olvassa együtt, izgalmas intertextuális viszonyrendszert felvázolva. Ezzel Bednanics az emblematikus József Attila-vers lehetséges előzményeit egyenesen a 19. század utolsó évtizedébe utalja vissza, aláhúzva a korai modernség és a későmodern közötti poétikatörténeti kapcsolat meglétét, egyúttal láthatóvá téve a két korszak közti igencsak releváns elmozdulásokat is. A poétikai tapasztalat lehetőségei című zárótanulmány Kosztolányi írógépekkel és a gépírással kapcsolatos publicisztikai és lírai szövegeiből indul ki, majd az írógéphez fűződő viszony 1930-as évekbeli (pozitív, majd negatív) módosulását elemzi, hogy aztán egy Tóth Árpád-vers olvasásában tegye láthatóvá az írás aktusának poétikai problematizálását. Az elemzések középpontjában a hangzás és a betű, az anyag és az értelem fogalmai, egyszóval a közvetítés kérdései, az írás megjelenített immateriális és materiális aspektusai állnak. A véghezvitt mediális diskurzuselemzés számos érdekes szemponttal szolgálhat az írás tapasztalatának szerkezetét a 20. század első évtizedeiben hazánkban is újrarendező-újralétesítő technikai vívmányok irodalmi szerepének további értelmezéseihez. A tanulmány második fele József Attila Ki-be ugrál… című versére koncentrál. Az elemzés érdekessége, hogy a nyelvi közvetítettséget – „a későmodernség individuumfelfogásának megalapozását” (151.) – és az esztétikai tapasztalat közvetlenségét egyaránt megragadni igyekszik. Habár ez utóbbi törekvés kudarca borítékolható (és a tanulmány végül szem elől is veszti annak távlatát), az első kitűzött cél teljesítése sikeresnek mondható: Bednanics szövegelemzése értékes belátásokat nyújt a későmodern irodalom nyelvi tapasztalatát illetően.
A Modern mítoszok… bátor, kezdeményező jellegű kötet. Érdemei közé tartozik többek között az, hogy az elméleti és történeti problémák elhárítása helyett tanulmányai komolyan számot vetnek – méghozzá az irodalomtörténet „provokációja[ként]” értett medialitás perspektívájából – az olyan irodalomtörténeti jelenségekkel, mint amilyen például az esztétizmus és az impresszionizmus, vagy amilyen az ekphrasztikus és a tájköltészet, ugyanakkor a kötet szerkezeti szempontból némileg fésületlennek is tűnik, hiszen a tanulmányok közti lehetséges, továbbgondolásra érdemes, izgalmas kapcsolódási pontok az esetek döntő többségében nem jelennek meg explicit módon. A Modern mítoszok… legnagyobb érdeme, hogy egy olyan költészettörténeti korszakra nyit ablakot, amely ugyan számos jelentős alkotást eredményezett, mégsem tartozik a jelenkori irodalomértés kedvencei közé. Azáltal, hogy Bednanics a líraértés 21. századi kihívásaival szembesíti ezeket a műveket, és azok felől képes felmutatni a velük való foglalatosság produktív irányait, e korpusz – például Babits, Tóth Árpád, Juhász Gyula századfordulós költészetének – jövőbeli esélyeit is másként láttatja. Bednanics Gábor könyvének értelmezői alapállását figyelembe véve azt lehetne állítani, hogy a líraolvasás esélyeit a 21. században az képes biztosítani, ha dialógusba merünk lépni félig vagy akár egészen elfeledett művekkel is, és a jelen irodalomértésének kérdései felől kíséreljük meg faggatni azokat. A dialógus így válhat az irodalomtörténet-írás esélyévé.
Bednanics Gábor: Modern mítoszok és az újraírás lehetőségei. A líraolvasás esélyei a 21. században, Ráció, 2016.
(Megjelent az Alföld 2018/3. számában.)
Borítókép forrása: uni-eszterhazy.hu
Hozzászólások