Egy olvasás története

A Boldog Észak egyik norvég jeleneténél tartottam. Aimé Billion, két ápolt meglátogatása között, benn ül a szolgálati kocsijában, egy kis flakonból fertőtlenítő szert nyom a tenyerére, majd gondosan szétdörzsöli. Részletekbe menően elkezdtem le­írni a mozdulatot a tárgyi környezettel együtt, és közben észrevettem, hogy Karl Ove Knausgård módszerét követem a kidolgozásban. Aztán a jelenet nem illeszke­dett a történet ritmusába, a regény végleges szövegéből kimaradt. Viszont e miatt az emlék miatt tudom, hogy 2011 elején, amikor a Boldog Észak „ápolós” részeit ír­tam, már elolvastam Knausgård önéletrajzi regényének mind az öt kötetét, ami addig megjelent.

Ez előtt a hosszú lélegzetű olvasás előtt motivációhiánnyal küzdöttem a norvégtanulásban. A tájszólásban beszélő emberek körülöttünk a hétköznapokban messze nem voltak hasonszőrűek, nem égtem a vágytól, hogy megbeszéljem ve­lük az árakat, az időjárást, de még a bogyósgyümölcs-termesztés és a jávorszarvas-vadászat iránti érdeklődésem is kifulladt egy idő után. Különben is, egy nyelv leginkább az irodalma miatt vonz. Csakhogy Ibsent régiesnek éreztem, Knut Ham­sunt turgenyevesnek, Tarjei Vesaas pedig, aki szinte kortársnak számított, modern és izgalmas, azon a népies „újnorvég” (nynorsk) nyelven írt, ami akkor még ne­kem riasztóan nehéznek tűnt. Az egyik vasárnap az alattunk lakó házaspárnál, akik hozzánk hasonlóan kisgyerekes értelmiségi család voltak, kávéztunk, és In­gunn, a feleség, akinek a fentieket elpanaszoltam, Karl Ove Knausgård-t ajánlotta, mond­ván, ő nagy rajongója. Előfizetői voltunk a Morgenbladet-nak, ami körülbelül a norvég ÉS, csak konzervatív gyökerekkel. Képben voltam annyira, hogy érzékeljem a Knausgård-hisztériát, ami nemcsak a kulturális közeget járta át, de a szélesebb médiában is tombolt. Láttam bevásárláskor a boltban, hogy a bulvár napilapok címoldalán időnként ott vigyorog hamiskásan a rókaképű szerző valami ha­tásvadász felirat illusztrációjaként, mint például: „Tíz évet is kaphat, amiért kiskorúval folytatott szexuális kapcsolatot tizenkilenc évesen.” Ez még nem az a későbbi, Don Quijotéra rájátszó portré volt, ahol a szemekből őrült, reménytelen fény csap ki, se nem az a sokadik, az a konok, kihívó tekintetű, amely a magyar kiadás bo­rítójára került. Nem, ez engem egy kiöregedett rockerre emlékeztetett az őszbe csavarodó szakáll-, bajusz- és hajlobonccal, rosszabb esetben egy, még mű­ködésben lévő countryzenészre. (Mint az első kötetből kiderült, az előbbi feltételezéssel nem is lőttem annyira mellé: a szerző játszott rockzenekarban.) A könyve, aminek a címe (Min kamp) halálra bosszantott, több százezres példányban fo­gyott az ötmilliós Norvégiában. Mindennek tetejében nemcsak a legfontosabb norvég irodalmi díjat, a Brageprist kapta meg, hanem az egyik „vezető” norvég női ma­gazin megválasztotta az év legdögösebb pasijának. Egy ilyen alak tényleg szépirodalmat írna? Semelyik paraméter sem illeszkedett a jó íróról kialakult elképzeléseimhez. De azért egy próba erejéig követtem Ingunn tanácsát. Falunk „népkönyvtárában” a Min kamp addig megjelent köteteiből a harmadikon kívül a többi ki volt kölcsönözve. Felhívtam Ingunnt, hogy kezdhetem-e azzal. Azt válaszolta, kezdhetem.

Gyanakodva fogtam hozzá az olvasáshoz. Könnyen érthető szöveg volt. Ne­kem mindenesetre praktikus: keveset kellett szótáraznom. A szerző a gyerekkoráról írt, az erőszakos apával töltött mindennapokról nagyon aprólékosan, részletekbe veszően, rengeteg „környezetleírással”, amelyeken keresztül megragadta a régmúlt pillanatok hangulatát. A leghétköznapibb történeteket mesélte, valami felsorolós, pozitivista hozzáállással a tárgyi világhoz. Afféle szépirodalmi reality show-nak érzékeltem, főleg azután a második kötetet, amit „visszafelé” olvasva megszereztem (közben visszahozták), és aminek az elején a másik apa, maga az E/1. személyű elbeszélő és az anya húzzák-vonják három gyereküket a kisgyerekes csa­ládok által jól ismert díszletek között. Értem, szóval ezt kajálják annyira a né­pek! Néhány hónap alatt végigolvastam mind az öt, addig megjelent kötetet. A mo­tivációm meglett, a norvégom javult.

Az első kötetet, ami legelőször ugye nem volt benn a könyvtárban, ráklépésben, a második kötet után, harmadiknak olvastam el. A felcserélt sorrendtől a törté­net számomra másféle megvilágítást kapott. Arról van szó, hogy a magát a negyvenes éveiben halálra ivó apát, aki az első kötetben megjelenik, és akinek a halála után, a temetésre készülve a két fiának ki kell takarítania a rettenetes mo­csokban otthagyott nagyszülői házat, ahova utoljára bebástyázza magát az anyjánál, én elő­ször a harmincas éveiben ismertem meg, amikor még színjózanul terrorizálja a két fiút, a már kamasz Yngvét és az öt évvel fiatalabb Karl Ovét.

Az önéletrajz befejező, hatodik kötete azután némi csúszással jelent meg 2011-ben. Úgy lett beharangozva korábban, hogy a könyv gerince a nagyszabású Hitler-esszé lesz, ami végre megmagyarázza a lehetetlen címet. Egész Norvégia lélegzetvisszafojtva várta, hogy kikerüljön a boltokba. Én is. Végül kijött. Az előző öt sem volt vékonyka, de ez azok duplájára hízott: ezerkétszáz oldalas könyvmonstrum lett belőle. Nem vártam ki az időt, amíg az országos „Kultúrtanács” központilag felvásárolt példányaiból az egyik megérkezik a „népkönyvtárba”. Beruháztam a pár száz koronát, és Oslón átutazóban megvettem az egyik könyvesboltban. A könyv elején a Min kamp első két kötetének megjelenésére váró szerző utazik le a svéd vidékre egy fotóművészhez, aki portrékat készít róla. Majd visszatérünk a háromgyerekes család hétköznapjaira. A három gyerek már nagyobb, a család még mindig Malmö egyik lepukkantabb negyedében lakik, de a hatodik kötet írásának jelenideje is bevillan a kertes családi házzal valahol a délsvéd vidéken. Később beszámol a könyv arról is, hogy a kötetek megjelenése körül miféle botrány kerekedett. A szerző és a kiadó minden érintettnek elküldte a kéziratnak azt a részét, ahol annak neve és alakja megjelenik. A volt feleséggel támadt némi bonyodalom. Az első kötetet még megkapta kéziratban, rábólintott, de a második elolvasásáról le­beszélte a szerző, mondván, hogy úgyis csak áttételesen szerepel benne, a mostani feleséggel való szerelmet meg talán jobb, ha nem olvassa. A kamaszkori barát, Jan Vidar lelkesen gratulált, míg a volt feleség később, a második kötet megjelenése után megorrolt, hiszen kiderült, hogy mialatt együtt volt a szerzővel, annak már akkor köze lett a második feleséghez (a biskops-arnői epizód). De az igazi bot­rányt egy harmadik reakció okozta. Az alkoholista apa öccse, Gunnar az első kö­tet kéziratának elolvasása után egész egyszerűen arra kérte a szerzőt és a kiadót, hogy a könyv megjelenésétől álljanak el. Ellenkező esetben pert indít annak valótlan állításai miatt, mint például, hogy Karl Ove apja a halála előtt két évet la­kott volna az anyja házában, miközben két hónapot; hogy a házat Karl Ove takarította volna ki Yngvével, miközben ő, Gunnar csinálta, és egyáltalán amiatt, hogy Karl Ove az egész történetet az anyja felbujtására írta, az anya családjának, a „Hartløy-klánnak” a szempontjait érvényesítve. A könyv ennek ellenére megjelent, annyi változtatással, hogy a szerző a két évet két hónapra javította (mint később ki­derül az orvosi papírok dátumaiból, a tényleges időtartam másfél év volt), a bele nem egyező érintettek nevét pedig fiktívre cserélte. Azaz a volt feleség neve tényleg Tonje, a tiltakozó, fenyegetőző nagybácsié pedig nem Gunnar. Viszont mindketten a saját módjukon reagálnak a későbbiekben a Min kamp sorban megjelenő köteteire. Gunnar, akinek valójában Bjørge a neve, a kristiansandi helyi újságban kom­mentál, aljas indokokat tulajdonítva unokaöccsének, Tonje pedig, aki tudja, hogy nevetséges lenne „egy regénnyel harcba szállni”, miután kijön az ötödik kötet is, amely a volt házasságáról szól, rádióriportot készít a szerző, az exférj be­vonásával arról, milyen az, ha az emberből akarata ellenére regényszereplő lesz.

Mire idáig értem, közel 3000 oldalon voltam túl, és a Hitler-esszéig még mindig nem jutottam el. És már el se akartam. Egyszerűen megcsömörlöttem.

Ezt ismertem. Évekkel korábban volt már Marcel Proust-mérgezésem. Többször is, mert őt évekig olvastam. Hiába rajongtam érte annyira, mint senki más íróért, az ő hétkötetes regényfolyamából még ennyit sem tudtam végigolvasni egyhuzamban. Egy kötetet befejezve és elkezdve a másodikat, úgy 600–700 oldal után telítődtem a stílusával, a látásmódjával, az alakjaival. Knausgård-ral most ugyanez volt a helyzet. Kisgyerekes farsangot tartottunk nálunk 2012 februárjában, ahol az volt a feladat, hogy egy apróságot, ami mégis közel áll a szívünkhöz, ajándékozzunk a másiknak, akinek a nevét véletlenszerűen kihúzzuk. Az én ajándékom a félig se ol­vasott hatodik kötet volt, amitől szabadulni akartam. Einvald-t húztam, Ingunn férjét. Szabadkozott, de végül elfogadta – ők még nem vették meg.

2017 novemberében megint, másodjára is nekifogtam a Knausgård-mű olvasásának. Ezúttal a szerzői szándéknak megfelelő sorrendben, az első kötettel kezdtem. Amit megint norvégul olvastam, majd miután megérkezett postán a két lefordított kötet, valahol a másodikban átváltottam magyarra.

Az első kötet alkoholista apafigurája már hiába pedálozik, hogy visszaszerezze érzelmileg elvesztett, kamaszodó fiát, Karl Ovét. Persze még ezt a pedálozást is túl sok hibával csinálja. Például kigúnyolja a beszédhibája miatt, meg különben sem lát ki a fejéből, igazán odafigyelni képtelen rá. Ezeknél a részeknél jutott csak el a tu­datomig, hogy az egész apatörténet onnan indul, hogy a felnőtt fiú megbocsát an­nak az apának, aki kisgyerekkorában terrorizálta. Ettől legalább egy fejjel megnőtt számomra a szerző. Az első, norvég olvasáskor egyre jobban zavart a gyerekkorról szóló harmadik kötetben, hogy azt éreztem, ott függ az apa alakja fölött ki­mondatlanul az ítélet.

A szerző iróniájára szintén a másodszori olvasáskor figyeltem fel. Nekem ehhez a magyar nyelv meghittsége kellett. (Nagy köszönet Petrikovics Editnek a kiváló for­dításért.) Hiába sajátítottam el úgy-ahogy a norvégot, a finomabb regisztereket csak az anyanyelvemen hallom meg. Előszörre csak az jött át, hogy a szerző egy ka­rót nyelt figura. Alaptermészete szerint mondjuk tényleg az, de annyi halványka irónia azért szorult bele, hogy kordában tudja tartani az önsajnálatát. Ez utóbbi meg­lehetősen súlyos nála (kinél nem, aki traumatizálva érzi magát?), néha tetszeleg is benne, mégsem válik végzetessé a műre nézve. Van például az a jelenet a má­­sodik kötetben, ahol kikéri a kávéját egy stockholmi kávézóban, és észreveszi, hogy a pultos lány már felismeri őt mint törzsvendéget. Ami azt jelenti, hogy, mint kóbor ebnek, el kell kotródnia, hiszen azért ül be kávéházba, hogy a nagyvárosi ano­nimitásban észrevétlen maradjon.

„– Egy feketekávét? – kérdezte, mielőtt még rendelhettem volna.

Bólintottam, és amikor elfordult, hogy kitöltse nekem, felsóhajtottam. Tehát ne­ki is feltűnt a bébiételtől foltos pulóvert viselő, szomorú, magas férfi, aki már soha nem mos hajat.”

Ami mindkét nyelven ugyanúgy megfogott, az a személyességhez való viszony volt. Hogy közvetlenül a saját életéből beszél ki az elbeszélő. A magánéletből átjárás nyílik a regényvilágba. Látszólagosan semmiféle „elemelés” nincsen a mindennapi valóságtól. A stilizáció szinte észrevétlen, csak annyi, amennyi a mondatok, a jelenetek szintjén muszáj a gördülékeny megjelenítéshez. Az átfogóbb szerkezetek, a történet kibontakozása, ritmusa, a visszatérő motívumok rendszere, az egyes szereplők bemutatásának adagolása már nincs megformálva, merőben esetleges. Va­lami hasonló esetlegességet használ Nádas Péter is a Párhuzamos történetekben, de ő a valós élet történetek szintjén megmutatkozó, mindenféle rendező elv nélküli kaotikusságát a fikcióban akarja leképezni. Knausgård-nak a nagyobb re­génystruktúrák egyszerűen kívül esnek a szemhatárán. A mindennapokhoz való odahajolás miatt ezeknek a körvonalai túl messze vannak: elmosódnak, vagy egy­szerűen nem kivehetőek.

Egyetlen dolog tartja össze a mű egészét: az elbeszélő egyéni, összetéveszthetetlen hangja, ami végig kitart a hosszú szövegfolyam minden egyes helyén, és ami miatt a szerzői jelenlét hihetetlenül belsőségessé válik. Az olvasó intenzív, bár egyoldalú barátságba keveredik a szerzővel.

Szépirodalom esetében az olvasó mindig kettesben marad a szerzővel, és valamennyire mindig összebarátkozik vele. Még olyan esetben is, amikor az alkotói szándék szerint a szöveg kifejezetten hűvös és személytelen. Például Mallarmé, Ne­mes Nagy Ágnes verseiben vagy Füst Milán „objektív lírájában”. A stílus apróbb-nagyobb jellegzetességeiben a szerző mégis ott hagyja a nyomát, ilyenkor is érezni lehet egy személyt, csak áttételesebben. (Bár például Füst Milánnál nagyon is in­tenzív a beszélő jelenléte.)  A személytelen fogalmazás ellenpontja a vallomásos ön­életrajz. Itt maga az az alapszituáció, hogy a szerző saját személyében, közvetlenül fordul az olvasójához, és valami olyasmit tesz, amit az ember csak a hozzá legközelebbállókkal enged meg magának: a legszemélyesebb titkait tárja fel, vall. A műfaj egyik alapszövege Rousseau Vallomásokja, aminek a közvetlensége ma már eléggé ódivatúnak hat, egyebek között a stílus retorikussága miatt. Ha csak ez utóbbit nézzük, Rousseau ellenpontja lehetne egy másik önéletrajzi mű, Az eltűnt idő nyomában, amelynek szerzője, Marcel Proust a művelt társasági csevegés közvetlen nyelvét használja, még ha a követhetetlenség határáig menően hosszúra nyújtja is a mondatait. Ő talán a legfontosabb viszonyítási pont Knausgård számára (név szerint is többször megemlíti a műben), de nem a mondatok „bonyolításánál”, szövésénél, sokkal inkább az eltűnő pillanatok megörökítésekor. Miközben ez utóbbi mozzanat Proustnál egy nosztalgikus gesztus, Knausgård-nál az eltű­né­s­nek, ami a nosztalgiát kiváltja, nyoma sincs. A „megörökítés” közönséges regisztrálás. Egy hangulat felmérése és tárgyiasítása a leírás által. Nála nincs múltba tekintés, nincs felidézés, ergo a nagy közvetítő, az emlékezet ki van iktatva, a szerepe nulla. A múlt csupán igeidő, egyébként az a jelen, ami éppen most zajlik. Az ár­nyalatnyi részletek tobzódásában, azok pontos megragadásakor néha úgy érezni, mintha az írás szimultán történne magával az elmúlóban lévő pillanattal, annak a rögzítésére szolgálna. A regény nem egy helyen felfrissített naplóra emlékeztet, ahogy – az elejtett megjegyzésekből kiderül – sokszor ténylegesen az. A naplóformának megfelelően többféle szövegtípus gyűjtőhelye. Például az első kötet egy esszével kezdődik a kétfajta halálról: a valóságos holttestről, amit gondosan elrejtünk, és minél diszkrétebben juttatunk el a sírig, és a fikcióként előadott halálesetekről, amelyek gyilkosságok, balesetek, helyi háborúk és természeti katasztrófák velejárói, és tele van velük a média. De ideférnek, éppen az esendőségük által, a svéd állapotok, gondolkodásmód elleni, kontrollálatlannak tetsző kirohanások is – ahogy a szerző enyhén Tourette-szindrómás, közbevetett káromkodásaival dettó ez a helyzet. De helyük van a hosszú párbeszédeknek is, például Geirrel, a baráttal, a legkülönfélébb témákról, könnyűzenéről, közös ismerősökről, gyereknevelésről, filozófiai kérdésekről, mindenről. Itt a részletgazdagság miatt megint sejteni lehet a szimultán lejegyzést mint munkamódszert. Nekem Diderot párbeszéd-regényei, a Rameau unokaöccse és a Mindenmindegy Jakab meg a gazdája szellemes, frivol csevegéseit idézik. Geirről egyébként még az is kiderül, hogy magának az ön­életrajzi regényfolyamnak is egyfajta bábája, amennyiben ő ébreszti rá a szerzőt, hogy az az élet, a sajátja, aminek érdektelenségével és átlagosságával küszködik, nem is olyan érdektelen és átlagos, és minden banalitása ellenére, sőt éppen azért, lehet egy regény alapanyaga.

A második kötet leghosszabb, több tízoldalas beszélgetése Geirrel a stockholmi Pelikan sörcsarnokban zajlik, és az élet banalitása kapcsán, ami akkora már többedszerre kerül terítékre, felmerül Hitler neve (az se először a könyvben).

Hitler egyetemes nagy mumus, de a norvég irodalmon belül különösen az.  Knut Hamsun világéletében Hitler-rajongó volt, és Hitler öngyilkossága után, hihetetlenül fafejű gesztusként, képes volt – 1945. május 7-én! – nekrológot írni róla a leg­nagyobb norvég napilapban az Aftenpostenben, és ezzel, 86 évesen, végleg és örökre vállalhatatlanná és szalonképtelenné tennie magát, miközben azóta is a nor­vég irodalom legnagyobb regényírója. A másik problémás eset az az Olav H. Hauge, aki hazájában a legnépszerűbb huszadik századi norvég költő, és akinek a neve a két barát között többször is előkerül. A háború előtt és alatt, még a teljes név­telenségben, gyümölcskertészként tengődve, amolyan falu bolondjaként, aki többször megjárta a zárt osztályt, egy ideig ő is Hitler-rajongó volt. Bár később eltávolítja naplójából a Hitlerről szóló passzusokat, és hivatalosan nem kerül rá a bé­lyeg, de előbb-utóbb mindig akad valaki, aki célozgatni kezd. Az ő 4000 ezer ol­dalas naplója, amit a halála után pár évvel, a 90-es évek végén kiadtak, norvég irodalmi legenda, és szintén szóba kerül a Min kampban, amikor Knausgård megemlíti, hogy első nagy életválsága idején, amikor hónapokra elvonult egy szárazföldhöz közel eső szigetre, végigolvasta mind a 4000 oldalt (ő 3000-et mond). Hitler ne­ve itt bukkan fel a két barát között. Hogy Hauge számára, aki a hétköznapi élet el­viselhetetlen kisszerűségével küszködött Isten háta mögötti falujában, ő lehetett a nagyság ígérete.

Ebben az összefüggésben fontos Hitler és az ő története Knausgård számára. A hatodik kötet Hitler-esszéje, amin most mégis átrágtam magam, különálló szövegtestként ékelődik be a történetbe a maga több mint négyszáz oldalával, és A név és a szám címet viseli, nyilván nem függetlenül a Proust-mű első kötetében található egyik alcímtől: Tájnevek: a név, amely ott egy rövid, esszéisztikus fejezet élén áll. Az elméleti fejtegetések mellett, amelyek némileg szövevényesen a név problémáját járják körül, az esszé gerince Hitler életének, ebből is az első huszonvalahány év­nek érdekfeszítő kommentálása egy kitűnő író tollából. Knausgård célja, saját be­­vallása szerint, az volt vele, hogy megmutassa egy olyan valakinek az emberi arcát, akit csak és kizárólag szörnyetegként szokás ábrázolni és elképzelni. Ami abban az értelemben egy minimál program, hogy a régóta felcsigázott olvasó (vagy csak én?) várná a végső választ azzal kapcsolatban, hogy miért használta a szer­ző önéletrajzának címeként minden idők leghírhedettebb címét. De ekkora nagy várakozást valószínűleg eleve képtelenség kielégíteni. Knausgård válasza min­denesetre banális. Az, hogy Hitler gyerek- és fiatalkora sok mozzanatában em­lékeztet a sajátjára.

„Hitler az ellentétünk. De csak abban, amit tett, nem abban, ami volt. Utóbbiban olyan volt, amilyenek mi is vagyunk. Hitler fiatalsága az enyémhez ha­sonlít: a távolságtartása, reménytelen nagyot akarása, hogy túllépjen önmagán, anya­imádata, apagyűlölete, hogy a művészetben az énjétől szabaduljon és elérje a nagy érzelmeket. A problémája, hogy kötődni tudjon a többi emberhez, hogy bálványozza a nőket és szorongjon tőlük, a szűziessége, a tisztaság utáni vágya.”

De kell-e egyáltalán magyarázat? A kihívó címadás hirtelen és ösztönös gesztus volt, utólag megindokolni mindenképpen erőltetett. Egy helyen Knausgård azt nyi­latkozta, hogy provokációnak szánta. Annyiban mindenképpen telitalálat, hogy eltulajdonított egy jó címet egy olyan könyvtől, amely egy dilettáns műkedvelő férc­műve, és önmagában semmiféle értéket nem képviselne, ha a szerzőjéből ké­sőbb nem vált volna az emberi történelem leggyalázatosabb szereplője. 2009 óta azonban ez a cím, a Min kamp egy kiemelkedően jó szépirodalmi mű címe lett, és ennek mindnyájan örülhetünk.

(Megjelent az Alföld 2018/2. számában.)

Borító/cover: Karl Ove Knausgård (Wikimedia Commons)