Új sorozatunkban arra teszünk kísérletet, hogy a lapunkhoz közel álló szerzők aktuális könyveiről kérdezünk meg irodalmárokat – írókat, kritikusokat, szerkesztőket –, s kérjük véleményük rövid kifejtését. Három kérdésben igyekszünk hol tágabb összefüggéseket firtatni, hol részletkérdésekbe belemerülni, odafigyelve mind a mű által megszólított hagyományra, mind a kötet már meglévő kritikai visszhangjára. Elsőként Juhász Tibor Salgó blues című könyvéről beszélgettünk (Scolar, 2018).
1. Legelőszöris a közvetlen olvasói benyomásokra, tapasztalatokra volnék kíváncsi, illetve arra kérném, nevezze meg a könyv valamely fontos erényét – amennyiben rendelkezik ilyennel –, valamint kellemetlen hibáját – föltéve, ha van neki ilyen.
Nagy Csilla (irodalomtörténész, kritikus, az Irodalmi Szemle szerkesztője): A Salgó bluest csak szubjektíven és referenciálisan tudom olvasni: hat évig abban a városban dolgoztam (a Palócföld szerkesztőjeként, Mizser Attila főszerkesztése idején), amely a kötet prózái számára vélhetően kiindulópontot jelentett. Juhász Tibor nyelve – legyen szó líráról vagy prózáról – képes világot teremteni, képes az irodalom közegébe beemelni azt a valóságot, amelyben élünk. Ez önmagában nagy erény. Azonban mindehhez a szándékhoz a részletek érzékelésének és színrevitelének készsége is társul: ezek a szövegek nem a társadalom, vagy akár a közeg perspektivikus bemutatására törekszenek, hanem mélyfúrásszerűen mutatják meg egy-egy élethelyzet dinamizmusait, és az ebből kirajzolódó mozgásteret, vagy annak hiányát.
A novellák egy-egy életképként értelmezhetőek, strukturálisan emlékeztetnek a szerző verseire: ha az irodalmi szöveg „működésére” gondolok, akkor azt kell mondjam, a versek feszes, elliptikus beszédmódja, ahol a referencialitás kisebb súllyal van jelen, és a tropológia felé mozdul el a szöveg súlypontja, jóval erőteljesebben képes színre vinni a témát. Ez bizonyos értelemben negatívum.
Fehér Renátó (költő, kritikus, a Hévíz szerkesztője): A Salgó blues – a műnemi váltás ellenére is – valóban evidens folytatása az Ez nem az a környék című 2015-ös verseskötetnek. A helyismeretből adódó miliőteremtés most is a szerző legfőbb erénye, ahogy a valóságreferenciák és társadalmi közelképek beemelése is, művészet és élet heteronómiája, annak ellenére, hogy ez az eszközkészlet még mindig nem kapta meg/vissza a teljes körű szakmai amnesztiát. A jóakarat etikai útvesztője ugyanakkor minden ilyen vállalkozás számára kihívást jelent, a Salgó blues világállítását (díszletezését, jelenetezését, karakterfestését, az attribútumokat) is megkísérti valami szürke, önműködő szociorutin, s ez néha mintha a cselekményességet is pótolni lenne kénytelen és hivatott. Ám a szerzői mértékletesség és arányérzék mindezt nem engedi át a hibahatáron.
Deczki Sarolta (irodalomtörténész, kritikus): A könyv egyik erénye éppen a téma- és műfajválasztása. Egészen a legutóbbi időkig erősen háttérbe szorult a szociográfiai vonulat az irodalomban, csak Tar Sándor írta rendületlenül a novelláit, míg meg nem halt, de addigra már ő is az irodalom perifériájára szorult, és kevesen figyeltek az utolsó köteteire. Aztán hosszú csönd, amit csak Barnás Ferenc: A kilencedik című regényének a megjelenése tört meg 2006-ban, de ez inkább még kivétel volt, mintsem szabály. A 2010-es évektől pedig valóságos trendről beszélhetünk. A szegénység, a társadalmi problémák ismét az irodalom fő témáivá léptek elő; némelyek arról beszélnek, hogy a szegénység most trendi, mások nyomorpornóról.
Csakhogy trendek mindig is voltak. Hol a szexualitás, hol az apafigurával való küzdelem, hol bizonyos történelmi traumák jelentették azokat a témákat, melyek egy adott időszakban feltűnően sok irodalmi szövegbe íródtak bele. Manapság a szociográfiával operáló művekhez hasonlóan nagy számban vannak jelen azok a (főleg) regények, melyek (egy kritikus kolléga szavait kölcsön véve) a „diktatúrában nőttem fel” élményét dolgozzák fel, valamint a délszláv háborúkkal is a vajdasági középgeneráció szinte minden alkotó tagja foglalkozik valahogyan. Ezekre mégsem mondják, hogy trendi, holott ezek minden darabja sem remekmű. A szegénységgel többé vagy kevésbé foglalkozó művek közül sem mind remekmű, noha még az is akad köztük (Borbély Szilárd: Nincstelenek).
A Salgó blues sem remekmű. Sajnos (vagy nem sajnos), aki arra adja a fejét, hogy szociografikus novellát írjon, annak vállalnia kell annak az ódiumát, hogy volt egyszer egy Tar Sándor, akinek az életműve igen magasra rakta a mércét. Juhász könyvén erősen érezhető a debreceni író hatása (ahogyan Nyirán Ferenc kritikája is megállapítja, amit esküszöm, azután olvastam, hogy ezt leírtam volna), ám a tőle való tudatos távolságtartás is, mely leginkább abban érhető tetten, hogy a narrátor többször hangsúlyozza, hogy ő megfigyelő ebben a közegben, beszélteti a hőseit, és magnóra veszi, amit mondanak. De a direkt Tar-utalást (miért jó a póknak) nem tartottam szerencsésnek, mert ezzel Juhász expliciten világossá teszi, milyen hagyományhoz kapcsolódik, csakhogy így az olvasó nem tudja nem Tarhoz mérni, és ezzel ő nem jár jól.
Nehezen tudom megfogalmazni, mi volt a problémám a kötettel. Talán az, hogy a szociografikusság és az irodalmiság kicsit egymás ellen dolgoznak, egyik sem jut el a saját lehetőségei határáig. A szociográfiai tartalmat korlátozza az irodalmi intenció, az esztétikai hatást pedig néhol lerontják a tárgyszerű szociográfiai leírások. Erényük a novelláknak a tömörségük, a felesleg tudatos és könyörtelen kigyomlálása, ami határozottan jót tesz nekik. Érezhető, hogy sok munka van abban, hogy ilyen koncentráltak, sűrűek ezek a rövidke szövegek, melyekben ugyanakkor mégis pontos a helyszín- és a jellemábrázolás, átjön az atmoszféra. Épp ilyen mértéktartóan bánt a szerző a csattanóval is.
Sopotnik Zoltán (költő, szerkesztő): A Salgó blues pontos, de minden empátiája mellett, kegyetlen könyv, és ez nagyon jól áll neki. A kegyetlensége a metaforikus valósága, amely csak ilyen közegben elfelejtett megyékben, elsorvadt, elsorvasztott városokban teremtődik meg. Nincs mellébeszélés, ítélkezés, csupán rögzítés van, amelyek aztán bizonyos pontokon meghozzák a lírát mondatok alá, közé. Ennek ellenére talán hosszabbra kellett volna venni: belépek egy karcos lépcsőházba, de a második emeleti fordulónál, mintha nem engedtek volna tovább. Nagyon jól felépített, megmunkált szövegek vannak a kötetben, éppen ezért is mehettünk volna beljebb ebbe az univerzumba. Ha pár novella még ráerősített volna erre, egészen a kreatív szorongásig értünk volna le olvasóként is, a szerző eszközkészlete nagyon is meg van hozzá. Bár, ami a legfontosabb, a pincébe azért lementünk.
2. „[A] könyv egyik érdeme, hogy bár egy helyszínhez köti a történeteit, az ország bármely településén megtalálhatjuk ezeket a lepusztult lakóházakat, ezeket a kocsmákat, ahol a kényszerből rokkantnyugdíjba menekültek, a munkájukat elveszített, mára feleslegessé vált valamikori egzisztenciák ücsörögnek naphosszat” – írja Nyirán Ferenc A Vörös Postakocsi oldalán megjelent kritikájában. Hogyan olvashatjuk az ismerősség és idegenség szempontjából a könyvet? Mit adhat hozzá vagy vehet el az, ha valaki ismerős Salgótarjánban és a környékén, illetve ha nem?
Fehér Renátó: A lokalitás és az ahhoz kapcsolódó anyaggyűjtés/adatközlés, ennek a szakmai munícióként való revitalizálása szintén kuriózum. Ám a kérdés számomra nem a salgótarjániság érvényessége, hanem hogy képes-e ez a próza ezeket a tapasztalatokat univerzális tétekké transzponálni. Meglátjuk-e a Kék Acélban ülő arcok tükrében a saját arcunkat, miközben ez a felismerés még véletlenül sem jelenti az ismerősség akolmelegét, helyette fagyos az űr, akár egy bádogpult. Ezt a munkát elvégzi a Salgó blues. A megörökítés itt ugyanakkor megőrzés, az elbeszélői pozíció, az alaptónus és a prózanyelv természeténél fogva adott eszköztelensége ellenére is inkább a – prózatárgytól egyébként kicsit sem idegen – rezignált pátosz irányába mutat, így ellensúlyozva azt a fentebb már szóba hozott cselekvő gesztust, azt az indulatot, amit a műfaj előzetesen ígérhet. Olvasás közben sokszor Ken Loach kérdése járt a fejemben: If you’re not angry, what kind of person are you? Az öreg brit mester talán nem a Salgó-csikkekből (kihűlő és elnyomott életek közössé hamvadó kis történetei a felperzselt földeken) forgatja következő filmjét, de talán nem is neki kell.
Deczki Sarolta: Világos, hogy ezek a történetek nem Salgótarján-specifikusak, Záhonytól Szentgotthárdig bárhol belefuthatunk hasonló figurákba és kocsmákba. És pontosan ennek köszönhetően nem tudjuk már az idegenség képzetei felől értelmezni ezeket a novellákat, hiszen ezek az élethelyzetek sajnos már rég ismerősek, és nem csak az irodalomból.
Sopotnik Zoltán: Én nem gondolom, hogy az lenne az érdeme a könyvnek, hogy ilyen helyek, sztorik máshol is vannak az országban, pontosan azt vártam a Salgótól, hogy olyan hangulatokat kapok, amelyeket máshonnan aligha tud hazavinni az ember. Salgótarjániként természetesen nagyon ismerem az Acélgyári utat, a feleségem családja ott lakott anno, mondjuk akkor nem volt annyira terhelt a környék, mint fiatal felnőtt koromban vagy amilyen most lehet. Már nagyjából huszonöt éve nem voltam arra. Ami nekem különösen fontos, hogy basszus, annak idején ilyen történetekben éltem, és most kívülről nézve hátborzongató, hogy ez most tudatosul csak bennem, éppen a nálam fiatalabb Juhász szövegei által. Amikor az első lányom született én is voltam közmunkás, együtt vonultam reggelente a perifériával, kaszával a kezemben. Hatalmas tapasztalat volt, de szívesen kihagytam volna, és abban a közegben olyan emberekkel lehetett találkozni, mint a Tóth Jani, aki jazzdobos volt, mielőtt szénné itta volna magát, és Frank Zappáról is lehetett beszélgetni vele, tisztára Bólya Péter- vagy Tar Sándor-regény volt az egész. De visszatérve, én az utolsó önreflexívnek szánt írást kihagytam volna, mert megbontja a kötet egységét, ettől sokkal ravaszabb és okosabb a szerző, ezen a ponton több kontroll kellett volna.
Nagy Csilla: A történetek látszólag nagyon maiak, és nagyon kelet-magyarországiak, valójában azonban alig van olyan mozzanata a kötetnek, amely egyértelműen és kizárólagosan utalna egy városra vagy egy közösségre. A kötetcím persze behatárol, de a tulajdonnevek vagy topológiai utalások sok esetben – bár valós helyeket és épületeket jelölnek – akár metaforikusan is olvashatóak (például a kolduspaloták megnevezés sem írói lelemény, hanem helyi folklór). A kötet tétje csak annyiban szociografikus, amennyiben a mélyszegénység természetrajzát általában igyekszik vázolni. Juhász Tibor nagyon jó megfigyelő: a mikrotörténések lejegyzésével adja meg egy életforma kódjait. Ebből adódik a karakterek klisészerűsége is: azt a pillanatot általában nem látjuk, amikor a szereplők lépéskényszerbe kerülnek, a számunkra hozzáférhető történet már csak azt a (kiszámítható, sematikus) folyamatot mutatja meg, amely a társadalom perifériáján zajlik.
3. A fülszöveg „szociografikus novellaregény”-nek nevezi a könyvet. Hogy látja, miként és mennyire szervesen kapcsolódik a Salgó blues a szociográfiai hagyományhoz? Mi indokolhatja a „novellaregény” műfaji megjelölést?
Deczki Sarolta: Nem sokat szoktam adni arra, hogy milyen műfaji megjelölést aggatnak rá egy szövegre, tőlem lehet novellaregény is, de akkor már annyira tágan kéne értelmeznünk a regény kategóriáját, hogy már szinte értelmét veszti. A novellák egységét a helyszín, a narráció, a bennük megjelenő sorsok, társadalmi réteg adja, és az, hogy némely szereplő több novellában is előfordult – például maga a narrátor. De ennyitől még ezek a novellák nem állnak össze regénnyé.
A szociográfiai hagyományhoz való kapcsolódás világos és hangsúlyozott, hiszen a narrátor is többször utal rá, hogy ő maga nem ebbe a közegbe tartozik, bizonyos jelekből kiderül, hogy ha nem is sokkal, de valamivel jobban szituált, mint hősei, akiket beszéltet, és felvételeket készít róluk.
A fentebbi pontban azt válaszoltam a kérdésre, hogy ezek a figurák az ország bármely pontján megtalálhatók lennének, de ezen túl helyzetspecifikumuk is van, ami a szociográfia sajátja. Ez pedig az, hogy sokat megtudunk a könyvből Salgótarján múltjáról és jelenéről, jellegzetes helyszíneiről. S persze, a szociográfiai hagyományhoz kapcsolja a témaválasztása. A lecsúszott, elszegényedett, a társadalom perifériájára szorult emberek leírása.
Sopotnik Zoltán: Izgalmasan játszik a szociografikus motívumokkal, néha elbizonytalanodik az ember, hogy ez most egy kemény novella vagy erős szociográfia, aztán a legjobb pillanatokban rájön, mindkettő. Amúgy nem kell Kismoszkvában élnie senkinek, hogy beköltözzön a szöveguniverzumba, mindent ért egyből, amíg olvas, kérdőjel-polgárrá válik, nincs mese, vagy nagyon is van. Nagyon nehéz műfajban mozog otthonosan Juhász Tibor, amiben könnyen lehet tévedni és pár oldal aránytévesztés után elveszik az egész, de a Salgó blues, az utolsó résztől eltekintve, kiállja a próbát. Juhász minden eddigi munkája szervesen kapcsolódik a szociográfiai hagyományokhoz, akár líráról, akár prózáról van szó. Úgy látom, megtalálta magának ezt az utat, és nem tudom, le akar-e lépni róla később. Végül is miért kellene? A novellaregényt én nem venném olyan komolyan, inkább játéknak lehet tekinteni, vagy kicsit provokációnak, hogy végül is bármit odaírhatok, bárhogyan meghatározhatom, mit írtam, úgyis a szöveg dönt, de a szerző mégsem halott, bocs.
Nagy Csilla: A szikár, szociografikus, és a finoman elbújtatott metaforikus, ha úgy tetszik, poétikus kifejezésmód együttes jelenléte teszi egyedivé a könyvet: a nyomor hétköznapi történéseit valamiféle álomszerű elemeltség vonja ki időről időre a referencialitásból, és helyezi át a költészet, vagy az irodalmiság közegébe. Így egyaránt képes a figurák vegetációra szűkülő valóságának, és a még ebben a közegben is tetten érhető humánumnak a kifejezésére. Ez hasonló eljárás, mint amivel Tar Sándor írásaiban, vagy akár Borbély Szilárd Nincstelenekjében találkozunk, ilyen értelemben Juhász Tibor könyve kapcsolódik a hagyományhoz. A történetek több ponton, de elsődlegesen a megfigyelő tekintete és a helyszínek révén egymásba kapcsolódnak, ugyanakkor törések is mutatkoznak, mint ahogy a kötetbe nyomtatott műfaji megjelölés is a hiátusokra mutat rá („n_v_ll_k”) találóan.
Fehér Renátó: Az Ez nem az a környék egyfelől a szociografikus líra tematikai-nyelvi aktualizálhatósága, ennek kísérlete, másfelől a térpoétika tekintetében produkált kimagaslót megjelenésekor, s ezzel nem állt egyedül: ugyanabban az évben jött ki Fekete Richárd Bányaidő című kötete, mely – különbségeik ellenére – mégiscsak olvasható a Juhász-kötet egyik legközelebbi rokonaként. A Salgó blues esetében a kérdés az volt és lett, hogy mekkora mozgástér maradt olyan eltagadhatatlan előzmények és minták mellett, mint a Tar Sándor-féle A mi utcánk, illetve, hogy milyen frissességgel tudja ezt a rendelkezésre álló teret Juhász Tibor bejátszani: milyen módon lehet innovatívan átmenteni a mába és prózába a kilencvenes évek elejének újra-megállt, máig szivárgó idejét, mesélni el azokat a történeteket, ha ez lehetséges egyáltalán. Ez a hagyománnyal elvégzendő kíméletlen munka is láthatóan megkezdődött a Salgó bluesban, még ha Juhász nem is ér(hetet)t a végére. De bizonyára e munka kiteljesedésére számíthatunk, ha majd egészében olvashatóvá válik a szerző Lyukóvölgyről készülő, hús-vér szociográfiája, kívül az irodalom autonómiájának féltve őrzött, megszüntetve-megőrzött keretein.
+ 1. Melyik a kedvenc mondata a kötetből?
Deczki Sarolta: „Megszól[al] a Tetovált lány, a nő ugrálni kezd, ez én vagyok, ez én vagyok, sikítja örömében, megszédül, az izompólós elkapja, a nyakába suttog.” (45.)
Fehér Renátó: „Amúgy meg ilyen időben mozog az egész telep, Piros a múltkori eső után is panaszkodott, hogy egy kicsit arrébb ment a lakás, meg is repedt a házfal az utcafronton, mindenki megnézheti, ott van a repedés. Talán egyszer majd lefekszünk, aztán egyikünk sem kel fel többé, vagy csak Moszkvában, addig sodor az áradat.” (67.)
Nagy Csilla: „Állnak a vegyesbolt mellett, mint három leselejtezett próbababa.” (40.)
Sopotnik Zoltán: Sok nagyon jó mondat van a könyvben, a szerző testközelből ismeri a nagyon jó mondatokat, az egyik: „Állnak a vegyesbolt mellett, mint három leselejtezett próbababa.” Sőt kedvenc címem is van, a Múltaknák.
Juhász Tibor: Salgó blues, Scolar, 2018.
Borítókép: a Salgó blues a salgótarjáni vasútállomáson (Lapis-Lovas Anett Csilla fotója)
Hozzászólások