A konyhában
Amíg a férjeink beszélgettek,
mi kimentünk a konyhába.
Nem beszéltünk róla, de tudtuk,
egyikünk sem él hiába.
Köröttünk a ház, amiben előttünk
is öröm és kétely lakott.
Te megdicsértél azért, hogy látod,
már lepucoltam az ablakot.
Te láttad, és én büszke voltam,
pedig ez sem volt az én érdemem.
Nem mondtam el, de egy bejárónő
tartja rendben az életem.
Van úgy, hogy nem is találkozunk,
a lakásunkhoz kulcsa van.
Igazából ő és nem én tudom,
hogy hol az égő és hol a csavar.
Ez a háztartás az én birtokom,
de igazából ehhez sincs közöm.
Még nem tanultam a hibáimból,
a virágokat sem én öntözöm.
Ez a tér az enyém, de nem én
porolom ki a szőnyeget.
Nem gondolom, hogy szolga volnék,
s hogy minden férfi szörnyeteg.
Amíg a férjeink beszélgettek,
a konyhában volt egy pillanat:
zavaromban letöröltem,
hogy tiszta legyen, a munkalap.
Már megint nem volt bátorságom
elmondani, hogy hogy vagyok.
A téli nagytakarítás után
hiába jöttek a vad fagyok.
Egy pillanat, amíg a konyhában álltunk,
és a munkalap ragyogott,
te sem beszéltél arról, hogy néha
magányosak a nappalok.
Mindannyian ismerjük
a hiányokat, a foltokat.
Mindenki mögött egy láthatatlan
kéz tartja rendben a dolgokat.
A férjeink ugyanazt olvassák,
de mást gondolnak egymásról.
Mi visszatértünk tálcányi sóssal,
és semmit sem tanultunk egymástól.
Az ablak, mintha láthatatlan
volna, fényben nevettünk.
Amíg a férjeink beszélgettek,
addig se magunkról beszéltünk.
(Megjelent az Alföld 2018/11-es számában.)
Borítókép: femina.hu)
Hozzászólások