Krétakör

Szél, olaj és gáz

Miközben Nyugaton már a harmincöt, sőt a harmincórás munkahéten gondolkodnak, itt nem ritka a hatvanórás sem – a 200 eurós átlagfizetések és a magyarországiakhoz közelítő árak nem engedik meg a lazítást. De lazítani azért sem lehet, mert rengeteg a gyerek, a nagy családokban pedig sokszor csak a férfi dolgozik, ő vi­szont minden erejét megfeszítve, minden lehetőséget kihasználva – általában pa­nasz nélkül, természetesnek gondolva ezt a tempót. A kis pinceüzletekben dolgozóktól a taxisokon és a fodrászokon-borbélyokon, illetve a kebab-árusokon át a kék­galléros munkásokig mindenki ebben a társadalmi valóságban él.

Az olajkitermelés és -feldolgozás mindennek az alapja, de az onnan származó bevételek az építőipart is pörgetik, és hiába van állítólag háromezer üres lakás a városban, hihetetlen tempóban épülnek az újak. Az elmúlt két évtizedben teljesen megváltozott Baku arculata, de már az itt töltött másfél évemben is megszámlálhatatlan bontást és építkezést láttam: pillanatok alatt ürítik ki és dózerolják le a földszintes házsorokat vagy akár a hatvanas években épült négyemeletes háztömböket is, hogy aztán azonnal elkezdődjön egy-egy toronyház mélygarázsának ala­pozása a helyükön. A régi lakók szótlanul pakolnak – a rozoga lakásokért ka­pott kis pénzzel és a kedvezményes állami hitellel bizonyára új lakásba költözhetnek majd. Civil szervezetek egy ideig tiltakoztak a város arculatának radikális megváltoztatása, vagyis az épített örökség átgondolatlan pusztítása ellen, de mára ezek a hangok elhalkultak. A komfort nélküli, méltatlan életlehetőségeket kínáló házakért tényleg nem kár.

A tenger felől ma is erős szél fúj, kellemetlen, de legalább kiszellőzik a város. Az óriási forgalom, az állandó dugók és a Baku környéki olajfinomító és fémgyár füstjét viszi a szél az ország belseje felé, a végtelen köves sztyeppék felé. Ha a szél megfordul, akkor erről a sivatagi területről hozza a homokot és a száraz levegőt a városba. A kevés park, a májustól októberig csak mindennapi locsolással életben tartható zöldfelületek enyhítik valamelyest a por- és zajszennyezést, amiért a szél és a forgalom mellett a hatalmas építkezések okolhatók. Kész csoda, hogy képes a sivatag szélén élni és fejlődni ez a ma már kétmilliós metropolisz, meglepő, hogy vannak egyáltalán fák és van tiszta víz, hogy mindezek ellenére ez egy élhető nagyváros – sok munka és sok pénz van emögött. A húszemeletes lakóházak százai és a né­hány impozáns felhőkarcoló árnyékában zajlik a ’91 óta független, tízmilliós or­szág fővárosának rohanós, zaklatott, de mégis barátságos élete, és benne az én éle­tem is.

A kaszpi-tengeri olaj és gáz tehát az ország gazdasági talapzata, és ez értékeli fel a kaukázusi régiót, ami egyébként etnikai, vallási és nyelvi, kulturális szempontból is nagyon heterogén, és emiatt számos belső konfliktust hordoz. A Ka­u­kázus hegyláncai a kereszténység és az iszlám közti határt is jelentik, az azeri–ör­mény háborúskodás lassan harminc éve tart Hegyi-Karabah miatt, Grúziában az abházok és oszétok függetlenedési, elszakadási törekvései okoznak idült problémákat, de a hegyekben élő, fél és egymillió közti lélekszámmal rendelkező, saját nyelvüket és kultúrájukat őrző népek (az avarok, a tálisok, a lezgek) önrendelkezésének igénye is időről időre forró témát szolgáltat.

A kaukázusi terület az elhelyezkedése miatt is fontos. Azerbajdzsán az egyetlen Oroszországgal és Iránnal is határos ország, így a két, más-más okból fenyegetést jelentő nagyhatalom közti ke­res­kedelmet segítheti, vagy épp nehezítheti – a világpolitikai eseményektől függően. Azerbajdzsánban természetesen az oroszok a legbefolyásosabb szereplők – ők már a tizenkilencedik század első évtizedétől igyekeztek megvetni itt a lábukat, ami aztán a szovjet időkben maximálisan sikerült. Törökország a legnagyobb ba­rát, sőt a legjobb testvér – a türk népek kapcsolata az utóbbi időszakban talán még a korábbinál is hangsúlyosabb. A geopolitikai jelentősség miatt az USA is igyekszik kezdeményezni, az Azerbajdzsán tulajdonában lévő gáz- és olajvagyon exportjára, illetve az ebből befolyó összegek felhasználására hatással lenni. Az egyik napirenden lévő kérdés például a főként aze­ri gázzal feltöltendő Nabucco-gázvezeték, ami az EU délkeleti felének energi­a­igényét úgy szolgálná ki, hogy a térség oroszfüggését csök­kentené. A másik alapvető közös cél az iszlám radikalizmus megfékezése, a harmadik pedig, részben ez­zel párhuzamosan, a modernizáció, azaz a nyugatosodás ösztönzése.

Világi iszlám

Azerbajdzsán iszlám ország, a felmérések szerint a népesség 97%-a muszlimnak tartja magát, de a vallási intézmények jelentősége csekély. A rendszeres hitélet és vallásgyakorlás, a vallási szabályok betartása már csak a lakosság 20%-ára jel­lem­ző, és bár ez az érték növekszik, például a ramadani böjtöt sokan megtarják, és Ali­jev elnök a családjával együtt 2015-ben Mekkába is ellátogatott, a világi állam rendje, és azon belül az iszlám helye egy percre sem kérdőjeleződött meg.

Érdemes kicsit a történelmi előzményekre is rápillantani: az Oszmán Biroda­lom­­ban, a 19. század végén a krími és a volgai tatárok mellett az azeriek voltak az iszlám modernizáció élharcosai. Ebben az időben több mozgalom is a zászlajára tűz­te, hogy az iszlám sokkal inkább kulturális alapokat jelent, mint pusztán vallást. Már akkor szót emeltek az alacsony házasodási életkor, a többnejűség, a fátyolozás el­len, és kiálltak a nők iskoláztatása mellett. Ennek eredményeként száz éve Ba­kuban, az iszlám világban elsőként, már volt leányiskola, méghozzá női tanárokkal, volt operaház dívákkal, és voltak nők számára is nyitott kávéházak. Sőt 1918-ban, az alig két évig létező első azerbajdzsáni köztársaság idején bevezették a nők­re is kiterjedő általános választójogot. Ezzel párhuzamosan a nemzeti önmeghatározás egyre inkább a türk hagyományokra épült, az azeriek inkább kaukázusi türkökként határozták meg magukat, mint az arab világhoz tartozó muszlimokként, vagy­is a nyelvi és etnikai hovatartozás erősebb volt a vallásinál. És ez azóta is így van.

A bakui történeti múzeumok ma is büszkén mutatják be a századforduló virágzó időszakát: a beinduló olajiparnak köszönhetően gazdagodó és épülő, rohamosan növekvő város (multi)kulturális életét, és benne a nők szerepét. De azt a vallási szempontból fontos lépést is, hogy ekkor az arab írást felváltotta a latin betűs török ábécé, amit aztán 1934-ben leváltott a cirill – jelentős problémákat okozva mind­kétszer az analfabetizmustól amúgy is súlyosan terhelt vidéki, jellemzően me­zőgazdaságból élő tömegek számára, de az olvasni tudó vallásgyakorlóknak is. Ugyanaz történhetett, mint napjainkban: a kilencvenes években visszaállított latin betűs azeri ábécé miatt a szovjet időkben kiadott könyveket, így például a magyar irodalomból fordítottakat, nem tudják olvasni a mai fiatalok – hiszen közülük jó, ha 15–20% ért oroszul. Az elit persze ma is orosz iskolába járatja a gyerekeit, orosz színházba jár, akár otthon is oroszul beszél, de a tendencia egyértelmű: egyre ke­vesebben ismerik a nyelvet. Zárójelben megjegyzem, külön projekt indult a cirill be­tűs könyvek transzliterációjára és újrakiadására. Most decemberben például egy 1984-es Radnóti-kötet született újjá ennek köszönhetően.

De visszatérve a gondolatmenethez: már a századfordulón megjelent tehát egy szekularizált állam alapja – és alighanem joggal feltételezhetjük, hogy ha nem a szov­jet világ része lett volna Azerbajdzsán, akkor az atatürki török út várt volna rá: modern, nyugatias, de iszlám kulturális alapokon nyugvó, az olajjövedelmekből meggazdagodó ország jött volna létre. Csakhogy nem így történt: a Szovjetunió részeként az itt kitermelt olajat elvitték a ’közösbe’, a perifériára került tagköztársaság fejlődése jelentősen lelassult, gyarapodó lakossága szegénységben élt, és a vallás minden formáját üldözni kezdték. A sztálini idők után a tiltásból ugyan tűrés lett, de a szigorú állami felügyelet természetesen megmaradt. A rendszerváltás azon­ban új helyzetet hozott.

Ebben az új helyzetben a törökországihoz hasonló állapot állt be: a szekuláris állam igyekezett a magánszférában tartani a vallást, és például a szakáll- és a hidzsáb-viseletet mint a vallásgyakorlás szimbólumait, visszaszorítani. A városban ma csak 2-3 mecset működik, a müezzint csak ezek közelében hallani, viszont még a fit­neszteremben is van imádkozósarok, ahol egy kis szőnyegen bárki el tudja vé­gezni a kötelező rituálékat. Azerbajdzsánban többségében síiták élnek, ahogy Irán­ban is, Törökország viszont szunnita többségű. Irán már száz éve sem örült a kaukázusi államok megszületésének, és azt hangoztatta, hogy az azeriek csak eltörökösödött perzsák, ráadásul jelenleg is húszmillió azeri él Iránban – igen, dupla annyi, mint Azerbajdzsánban. Nem véletlen, hogy Irán aktív az iszlám terjesztésében és elmélyítésében a határ mindkét felén.

 

De mit jelent mindez a hétköznapokban?

Mintha egy Pamuk-regényben lennénk: az iszlám jelenléte alig-alig látszik az utcákon. A nők csak egy épphogy észrevehető töredéke hord fejkendőt, és még kevesebb férfi visel szakállat. Az állami intézményekben, például az egyetemeken ez az arány még a kevésnél is kisebb: a diákok az előző évi nyugati divat szerint öltözködnek, a térdben szakadt farmer és a tornacipő ugyanolyan természetes, mint Pesten. A tanárok, akiknek legalább 80%-a nő, szintén világiasan öltözködnek. Ami más: a nők szinte kivétel nélkül hosszú hajúak, a férfiak viszont katonásan rövidre nyírt frizurát viselnek, és nem szokás a diákok között sem a hajfestés. Egy-két bátortalan próbálkozást, óvatos lázadást látni csak. És nincsenek tetoválások sem: ez például, a test ilyen formájú tisztelete és sérthetetlensége már az iszlám kultúra élő része.

Ahogy az is, hogy nem látni csókolózó párokat – ha kézen fogva sétálnak, már az is feltűnést kelt, témát ad. Ebben, tehát a családalapítás és általában a férfi-nő kapcsolatok relációjában él a legerősebben az iszlám hagyomány – amely tehát még modern, világias formájában is konzervatívnak tűnik egy európai számára. A nyugati filmek, a Facebook és az Instagram, na és a reklámok világának hatására ez a szokásrend is puhul, lazul, de egyáltalán nem látszik megtörni.

A kötelező katonaságon túl lévő fiúk a szüleik segítségével kérik meg az eladósorba kerülő, tehát vagy az érettségi vagy az államvizsga előtt álló lányokat – természetesen a lányok szüleitől. A diákjaimmal gyakran szóba kerül ez a téma, és még ők is természetesnek tarják ezt a folyamatot, pedig az a lány, aki már egyetemre jár, eleve nyitottabban gondolkodó, modernebb családból származik. Persze van olyan is köztük, akit eleve azért taníttatnak, hogy kelendőbb feleség legyen, és nem azért, hogy a tudását majd a munkaerőpiacon kamatoztassa. Többük sohasem fog dolgozni: gazdag férj vár rájuk, aki mellett a gyerekek nevelése lesz az el­sődleges feladatuk – de mivel tudják, hangoztatják, hogy egy tanult, diplomás nő a gyerekeit is jobban neveli, többet ad át nekik, az egyetemet a szülők is, a diákok is komolyan veszik. A tanulás így lehetőség az egyébként nagyon zárt társadalmon belüli minimális mobilizációra: ha vagyont nem is, tudást vihet valaki a közös háztartásba – ma már ez is egyre inkább beváltható tőkének számít. De alapvetően mindenki a saját vagyoni helyzetéhez és társadalmi rangjához mérten keres párt.

De ez sem olyan egyszerű itt, mint Európában. A lányokat általában nagyon szi­gorúan fogják, már kislányként sem mehetnek a játszótérre egyedül, nagylányként pedig leginkább csak nappal mozdulhatnak ki, akkor is ellenőrzött formában, má­sokkal együtt mehetnek csak szórakozni, ami leginkább a teázást jelenti. Ha pél­dául egy egyetemista lány szülinapot tart, azt csakis lánytársaságban teheti – együtt táncolnak, tortáznak, teáznak ilyenkor, és persze nem estébe nyúlóan, ha­nem délután. Itt egy szerelmi viszonyt nem olyan egyszerű kialakítani, mint Nyu­gat-Európában. A férfi és a nő találkozása, ismerkedése sokkal nehezebb, ezért fontosabb szerepe van egy-egy szónak, egy pillantásnak vagy a csendnek, mint nyu­gaton, ahol a fiú és a lány boldogan randizhat, sétálhat a parkban vagy a parton, vagy bármikor beülhet egy sötét moziba. Az ismerkedés nehézsége még azok körében is jelen van, akik nyugatiasan viselkednek és gondolkodnak. De a szokásrend mindezt megköveteli, hiszen amikor egy lányt kinéznek maguknak a fiú szü­lei, először leinformálják: megkérdezik a szomszédokat, a rokonokat, sőt akár az egyetemre is bejönnek kérdezősködni. És akinek rossz híre van (értsd: egy má­sik fiúval sétált, táncolt), annak jelentősen csökkennek az esélyei. Ezt pedig senki nem szeretné kockáztatni, épp a szülők iránti tiszteletből.

Merthogy amikor felmerül, hogy a szerelemről hallottak-e, legtöbbször az a vá­lasz, hogy persze, hallottak, de csupa rosszat: hamar elmúlik, rossz döntésekre in­dít, fájdalmat okoz. Sokkal jobb tehát, ha a szülők választanak nekik házastársat, hi­szen a szüleik szeretik a legjobban őket, és természetesen a legjobbat akarják nekik. Sőt ott az ő példájuk is – őket a nagyszülők boronálták össze, és mégis mi­lyen boldogan élnek. Úgy tartja tehát a többség, hogy nem szerelemből kell házasodni, azaz nem meggondolatlanul, hanem biztos alapokra építkezve, előrelátóan. Ezért aztán sok olyan lány van, még az egyetemisták között is, aki a lánykéréskor látja először a leendő férjét. Ilyenkor azért kap egy kis gondolkodási időt, és nemet is mondhat – igaz, csak néhány alkalommal. Ha a sokadik kérő sem tetszik ne­ki és már korban van, a szülők szava dönt. A fiúknál pedig: ha nem találnak megfelelő lányt, vagy túl sokszor kikosarazzák őket, gyakran unokatestvérek kö­zött köttetik a házasság. Nálunk ez törvényileg tiltott, de itt még ma is gyakori és elfogadott – a tárgyalt probléma rövidre zárása, egyszerű megoldása.

Szokás szerint a fiú családja adja a lakást és a kocsit, a lányé a bútorokat és a ház­tartási gépeket. Az iméntiekből is látszik, hogy a lánynak tisztán illik férjhez mennie – és ennek az egyik fontos oka, hogy ebben a kultúrában elviselhetetlen, ha­lálos szégyen, ha egy férj később azt hallja: „nekem megvolt ám a feleséged”. Igyekszik is mindenki ehhez tartani magát, de azért a rossznyelvek szerint virágzik a nőgyógyászati plasztika, hogy akit esetleg titokban baleset ért, szűzen mehessen férjhez.

Természetesen vannak, akik próbálnak ezekkel a szokásokkal szembe menni. Vannak olyan fórumok, nyilvános beszélgetések, ahol a vita abban csúcsosodik ki, egyetlen partnere lehet-e a nőnek, a férje, vagy lehet (a házasság előtt) több is. Er­kölcsi és világnézeti kérdés ez, szidalmat, verést, kiközösítést, kitagadást, megvetést, karriert kockáztat, aki feszegeti a határokat – de mivel a politikai és a vallási ta­bukat még ennyire sem lehet megkérdőjelezni, ebben a kérdésben lázadnak leginkább a lázadásra hajlamos lelkek. És ők is inkább csak a nagyvárosokban – a falvak, mint mindenütt a világon, itt is jobban őrzik a szokásokat és a hagyományokat, kevesebb esélyt adnak a megkerülésükre, és jobban is büntetik, ha valaki megszegi az íratlan szabályokat.

 

Karácsonyi vásár

Sokszor hallani, hogy az iszlám fenyegeti a keresztény kultúrát – itt azonban ez mint­ha fordítva lenne: a nagy nyugati cégek reklámkampányai és Hollywood óriási vonzerővel bírnak, és a fiatalok egyre inkább úgy szeretnének élni, ahogy ezt a té­véből látják. Ehhez az életmódhoz tartozik a karácsonyi vásár is – ami itt Hideg kezek, forró szívek címen fut minden évben, természetesen a város főterén. Van itt is égig érő karácsonyfa, vannak karácsonyi dalok, rénszarvas és coca-colás ruhában sétáló Mikulás, van minden, kivéve a forralt bort (mert ahogy disznóhúst nem esznek, úgy alkoholt se nagyon isznak – vagy ha isznak is, csak keveset). Az üzletláncok itt is karácsonyi giccsbe öltöztetik a kirakatokat, és a város lakói érezhetően szeretik ezt, pont annyira, mint a Bazilika előtti tér vagy a bécsi vásár zarándokai. Karácsony nincs, de karácsonyi vásár van.

Fontos különbség, hogy a vásárban az emberek nem annyira maguknak, ha­nem a rászorulóknak vásárolnak. Amit megvesznek, rögtön egy gyűjtődobozba te­szik, vagy nem is vesznek semmit: készpénzzel adakoznak. Vagyis a nyugati díszletek voltaképp az iszlám egyik alapjának, az adakozásnak, a szegények és a betegek segítésének nyújtanak keretet. A forró szívek itt is ajándékoznak, de nem a ro­konoknak jut az ajándékokból, hanem ismeretleneknek: árváknak, nehéz helyzetben lévő családoknak, kórházban lévő gyerekeknek. A társadalmi szolidaritást ha­talmas alapítványok segítik, szervezik.

De a karácsonyi díszlet elfogadása azért sem meglepő, mert a multikulturalizmus a hivatalos politika egyik kiemelten fontos hívószava, és ennek ezen felül is van­nak látható nyomai. A Kaukázus sok kisebb-nagyobb népe között a kétezer mé­­ter magasan lévő falvaikban háborítatlanul élő zsidókat is megtaláljuk például, és, ha már itt tartunk, Azerbajdzsán kifejezetten jó kapcsolatokat ápol Izraellel. Egye­dül Örményországgal alakult ki máig tartó, súlyos konfliktus a kilencvenes évek elején, és emiatt mindkét országból el kellett menekülnie az ott élő százezres lé­lek­számú kisebbségnek. A hegyi-karabahi, hatmegyényi terület miatt kitört, változó intenzitású, de a határvidéken ma is érezhető háború mindkét érintett országra óri­ási anyagi terheket ró – és egyelőre nem is látszik a békés megoldás lehetősége. A harcok története és lehetséges kimenetele, az áldozatok emlékének őrzése azonban a mindennapok része, a nemzeti identitás egyik alapja. Az ország függetlenségének megbecsülése mellett ez az a kérdés, amiben mindenki egyetért: Ka­rabah-ot az ország részének tekintik, készek harcolni, saját személyes érdeküket is feláldozni érte – erre tanít az iskola és már az óvoda is. A Magyarországon csak „baltás gyilkos”-ként ismert Ramil Safarov esete pont ezért tudott itt pozitív példává válni. Eszerint a komoly karrier és reményteljes házasság előtt álló fiatal azeri tiszt a következményeket büszkén vállalva állt bosszút a nemzetet ért sérelem miatt, amiatt, hogy egy szintén fiatal ör­mény tiszt, Gurgen Margarjan, Budapesten, egy NATO-programon meg­gyalázta az aze­ri zászlót. A narratíva szerint Safarov tehát a személyes boldogulása elé helyezte a nemzet büszkeségét – ez az, amiért az azeriek, bármennyire is furcsa és idegen ez nekünk, tisztelik és megbecsülik őt. Legutóbb 2016 áprilisában voltak áldozatokkal já­ró fegyveres harcok a határon, de a városban érezhető erős rendőri jelenlét, a há­zak felett elhúzó helikopterek és vadászgépek arra figyelmeztetnek, hogy nincs még béke.

De egyébként békés az ország, egyre több a turista, lassan felfedezik talán ezt a területet is. Télen a sípályák, nyáron a tengerpart várja őket, Baku pedig egész év­ben. A látványos épületek, a múzeumok, a lassan az utcákon is megjelenő mű­vészi alkotások, a kisebb-nagyobb fesztiválok egy sok szempontból idegen, nehezen megszokható, mégis élhető, szerethető várost hoznak létre, ahol a fiatal fiúk az egyetem utáni egyéves sorkatonai szolgálatra készülve, egymásba karolva sétálgatnak a karácsonyi vásárban, és ahol a lányok szintén egymásba karolva figyelik, honnan fúj, mit hoz a szél.

(A fotókat a szerző készítette.)

(Megjelent az Alföld 2019. februári számában.)