Irodalmi Szemle, 2020/5.
Mozgalmas teret nyit az Irodalmi Szemle ötödik száma azoknak, akik ezúttal nem csatlakozni akarnak egy rég erodálódó diskurzushoz, hanem épp ellenkezőleg: meg kívánják azt akasztani, hogy új nyelvet szavatolva tegyék le a voksukat a kanonizált mintázatok ellenében. Különösen igaz ez a folyóirat drámablokkjára, ezek a már-már határsértő szövegek ugyanis jogot formálnak a világ működésébe való beavatkozásra, méghozzá úgy, hogy nem mimetikus viszonyt építenek ki a valóssággal, hanem specifikus eszközeikkel maguk válnak annak előállítójává – azaz ahogyan Barbara Gronau mondaná: az élet felé küzdik magukat. Az egymáshoz látszólag lazán kapcsolódó versek, tanulmányok és drámák ugyanis sok esetben közös köröket írnak le, tematikus csomópontként pedig egy újfajta politikum iránti igény látszik kirajzolódni.
Kimondottan üdítő ez a törekvés egy olyan, a nézőket és saját magát egyaránt kiskorúsító mainstream színházfelfogás idejében, amikor már a realizmustól való egyetlen óvatos hátralépés is ördögi progressziónak találtatik, a kortárs drámának pedig ennek köszönhetően alig-alig sikerül megzavarnia a klasszikusok karneválját. Az Irodalmi Szemle drámablokkja azonban egyértelműen kizárja az illusztratív ábrázolási formákat, és bár némely szöveg nem fordítható vissza a társadalmi jelenidő logikájába, éppen ezáltal mutat rá egy újfajta, a perspektívát megsokszorozó működésmód lehetőségére. Ugyancsak a diskurzus megakasztására való törekvést támasztja alá, hogy a drámáktól mindenféle ideologikusság idegen. Nem utasítanak el nyíltan narratívákat, hanem saját magukat helyezik egy új, izgalmas pozícióba, amelynek legfőbb esztétikai törekvése, hogy magát a beszédmódot zökkentse ki kényelmi helyzetéből.
Ezen esztétika előfutárának tekinthetjük a Szemlén belül Tőzsér Árpád 2013-as, Az élet máshol van – de hol? című naplójegyzeteit. A szemléletesen fogalmazott bejegyzések maguktól értetődően kívánkoznak ki a szépirodalmi beszédmódból: az eleve közönségnek szánt textusokban nem elsősorban egy egyéni élettörténet mozaikdarabjait látjuk összekapcsolódni, ennél sokkal figyelemreméltóbbak azon politikafilozófiai állítások, amelyek élvezettel citálják nemcsak a hatalmi mechanizmusokat vagy az önérdek szülte narratív mintázatokat, hanem az olykor megkövesedett értelmiségi pozíciókat is. Tőzsér egy pillanatra sem bocsátkozik anekdotázásba, feladatának a kor jelenségeinek problematizálását tekinti. Ennek egyik legélesebb példája, amely szorosan kapcsolódik a folyóirat drámablokkjához is, az augusztus negyedikei feljegyzés következő részlete: „[…] ennek következtében a jobboldalon is lanyhult a történelem iránti érdeklődés, annak szükséges permanens újraértelmezése. Sőt tovább megyek! Közvetve ide kapcsolható az a tény is, hogy a jelen pillanatban se a jobb-, se a baloldalnak nincs számottevő értelmiségi »holdudvara«. […] Ezért csinálhat a jobboldal »történelmet« a Nagy-Magyarország-matricák színvonalán, s nem csinál történelmet semmilyen szinten a baloldal.”
A fenti idézet áttételesen utal az élő diskurzus képtelen voltára: amíg egyik fél sem próbálja meghaladni az idetartozó közhelyeket, amíg nem újítják meg a fogalmi keretet, amíg az egyik oldal paneljei befolyásolják a másik oldal domináns nyelvi tendenciáit, úgy a közbeszédben lehetetlen két elkülönülő, érvényes szemléletmódot regisztrálni. Ezen (ál)diskurzus korrekciójára törekednek a drámablokk darabjai: úgy igyekeznek társadalomkritikát megfogalmazni, hogy beszédmódjukkal új teret nyitnak meg a gondolkodás számára.
Elsőként Terék Anna Csönd című darabjából – amely a következő évadban a Trafó stúdiójában debütál – olvashatunk egy rövid szemelvényt. 1999-ben vagyunk: a felbomló Jugoszlávia még zajló háborúinak eseményei, a hiányok, az ok-okozati logika megbicsaklása, az identitás elvesztése mind-mind beleíródott az emlékezetbe. A félelem kérdés nélküli automatizmussá állt össze („Akkoriban normális volt/a rendőrtől kapott pofon/és lökdösés/bele se gondolt az ember,/mit miért szabad.”), miközben a kezdődő forradalom az addig tévúton járt létezést egy egészen új szabadságélmény felé igyekszik terelni. Mégis, a költő nyelvben megragadtak a sérülések: bár a beszéd látszólag értelmes egésszé tapasztja össze a háború káoszát, nem lehet a racionalitás menedéke, hiszen az észszerűség és a valóság kibékíthetetlen ellentétben áll egymással. A kényszerű világba vetettség ráadásul megfosztja a szereplőt önálló döntésjogától is, történelmi vákuumként hagyja, hogy a kollektív akarat betöltse a háború vájta ürességet. Így lehetséges, hogy a mondatok különös érzékenységgel képesek lavírozni a nagyon is emberi banalitás és a visszafordíthatatlan tragikum között – az egyik folyamatosan átfordul a másikba, játszik egymással a két minőség, és az utolsó pillanatig nem tudjuk, melyik rúgja majd kapura a labdát.
Hasonlóan ravasz Forgács Miklós Ma már nem mész sehová című drámájának első részlete, amely már a műfajmegjelölésnél képes meglepni az olvasót: prózaopera-prózaoperett-prózaoratórium hármasáról van szó. A kísérletező kedv azonban nem áll meg itt: a szöveg Malina Hedvig 2006-os már-már mitikussá vált történetét helyezi be a sci-fi zsánerébe, méghozzá úgy, hogy – ahogyan a mellékelt interjúban is elhangzik – nem próbál válaszokkal és abszolút igazságokkal előállni. Nem bátortalan vállalkozás egy ilyen témához nyúlni, hiszen a nyitrai események évekig visszhangoztak a sajtóban: a fiatal nőt megverték az utcán, mert magyarul beszélt mobiltelefonjába, ám alig két héttel ezután a szlovák rendőrség leállította a nyomozást, a hatóságok szerint ugyanis az egész történet puszta kitaláció.
Mindez azonban rendkívül áttételesen jelenik meg Forgács szövegében, modellálva az összeesküvés-elméletek gyakorta képtelen vibrálását: a megvert diáklány alakváltó gyíkként tűnik fel, a fizikai erőszak pedig egy a földiek számára ismeretlen kommunikációs forma, amellyel felhívják a tér-időt játszi könnyedséggel legyűrő transzcendens alak figyelmét valódi küldetésére. („Most már értem, hogy időt kuszálva/Csontrepesztő ütéssel miért volt/Stimulálva a hűségszenzorom/Orrtőtől a szemig bal oldalon./Magammá kódoltak újra, mert itt,/A világkatasztrófa közepén/Gyíkembermivoltom levedlettem”). Az efféle szokatlanul harsány megoldásokkal a dráma olyan teret kínál, amelyben a perspektívák egymásba gabalyodva válnak láthatóvá: hogy mi az igazság, hogy mik a motivációk, szinte kibogozhatatlan, azt azonban élesen láthatjuk, milyen károkat okozhatunk addig, amíg meg nem találjuk a számunkra legkomfortosabb narratívát.
Forgács drámája markánsan elüt a társadalomról alkotott közfelfogásunktól, ez pedig leginkább abban érhető tetten, hogy nyíltan ellenszegül az emlékezetkultúra és a közbeszéd beidegződéseinek – teszi ezt pimasz jókedvvel és vaskos iróniával. Az abszurdba hajló futamok ugyanis illegitimmé fokozzák a mindentudás pozícióját, az igazság illuzórikus voltával pedig a szöveg mintegy önmaga hitelességét is kétségbe vonja: egy percig sem akarja magát hiteles közvetítőként elfogadtatni, sem pedig a társadalmi valósághoz igazítani. Tulajdonképpen egyetlen célt detektálhatunk pontosan: egy újfajta megközelítési mód kiprovokálását.
Terék Anna és Forgács Miklós drámái között olvashatjuk Nagy Hajnal Csilla Másnap című kamaradarabját, amely a két részletesebben elemzett szöveghez képest csendes vizet jelenthet. Az alapgesztus itt is kifejezetten izgalmas, az egymáshoz való kapcsolódás kérdése egy az időt teljes egészében felszámoló világban válik központivá, a jelenetek ritmusa azonban ismétlődő gondolalatfutamok még kiegyensúlyozatlan dinamikája miatt meg-megtörik – ennek ellenére nem érdemtelen kísérletnek ígérkezik, a folytatást szívesen olvasnám egy következő lapszámban.
A Szemlében publikált kritikák is szépen illeszkednek is a fent kifejtett gondolatsorokba, különösen igaz ez Kovács Natália írására, amelyben Esterházy Péter Mercedes Benzének pozsonyi bemutatójáról olvashatunk az identitásproblémák tükrében. Mintha ez az írás akaratlanul utalna is a drámablokk központi kérdésére: kizökkenhetünk-e az identitásképző rend uralma alól, vagy emlékezetünk és tudatunk egyetlen meghatározójává az autoriter ismereti panelek válnak? Lehetséges válaszokkal nem feltétlenül szolgál a folyóirat, és erre talán nincs szükség, hiszen már az üdvözlendő, hogy a szövegek politikus kérdésfeltevései végre nem építenek maguk köré egy saját állításaikat azonnal sterilizáló védelmi rendszert.
Irodalmi Szemle, LXIII. évfolyam, 2020/5. Dráma
Hozzászólások