Három kritika – híradás egy kolozsvári műhelyről

Borcsa Imola: Magnebéhat

[Az Alföld folyóirat elkötelezett amellett, hogy különféle módokon irányítsa rá a figyelmet a kritikai diskurzusra. Örömmel adunk helyet a jelen összeállítás fölvezető gondolatait is jegyző Balázs Imre József által vezetett kolozsvári kritikai műhely három írásának, és azzal igyekszünk hozzájárulni a műhelymunkához, hogy fölkértünk három tapasztalt kritikust, hogy röviden szóljanak hozzá a recenziókhoz. A kritikákat így Bedecs László, Bódi Katalin és Keszeg Anna kommentárjaival közöljük. Köszönjük a műhelyvezetőnek a szövegek gondozását és összeállításunk fölvezető szövegének elkészítését, a három fiatal szerzőnek azt, hogy bátran vállalták írásuk közzétételét és megmérettetését, a fölkért kritikusoknak pedig a véleményük megfogalmazását. – A szerk.]

Hogy lehet-e tanítani a kritikaírást, abban egy bő évtized elteltével sem vagyok biztos, noha kétségtelen, hogy a kolozsvári BBTE Bölcsészkarán már a 2007/2008-as tanév óta kísérletezem vele. Olyan műhelymunkaként gondolok rá, ahol egymástól is tanulni lehet, ahol végignézzük, mi zajlik éppen a kritika nem-irodalmi ágazataiban (a színikritika, zenekritika, film- és tévékritika területein), mi történik a kritikával, ha online és ha nyomtatott, ha szerkesztett tartalom vagy ha saját felületen jelenik meg, ha szóban hangzik el és ha írott, ha zsánerkritika vagy ha magaskulturális tartalmakról szól. Minden évben újra és újra végigszkenneljük a kritika aktuális intézményrendszerét: egyáltalán hol, milyen közegekben jelennek meg könyvkritikák. A tantárgyat egy ideje mesterképzősök, nem-irodalmár hallgatók is felvehetik, ők főként az újságírás szakról érkeznek.

Amikor a KönyvesBlog elindult, és az elindulás nyomában kialakult a „kis kritikavita”, arra kértem a diákokat, írjanak „KönyvesBlog típusú” kritikákat. Minden évben más és más friss kötetet választok, amiről mindenkinek írnia kell egy rövidkritikát – 2007/2008-ban ez Mircea Cărtărescu Miért szeretjük a nőket? című rövidprózakötete volt. A KönyvesBlog akkor azt is bevállalta, hogy közöl néhányat a megszületett írások közül – egyfajta önismereti játék is lehetett ez részükről: milyennek látszik a KönyvesBlog kívülről?

Azóta, máshol is jelentek meg időnként összeállítások a műhelymunka során készült és átbeszélt írásokból, és persze egyenként is, szlovákiai, magyarországi, erdélyi nyomtatott és online folyóiratokban.

Idén Borcsa Imola Magnebéhat című kötetét választottam a kötelező rövidkritika tárgyaként. (Félév végén mindenki szabadon választott műről írhatja majd a valamivel hosszabb szövegét.) Azt reméltem, hogy ismerős világ nyílik meg a könyvben a hallgatók számára, és ebben nem csalódtam. A különböző hangnemű, különböző tájékozódási pontokat kereső kritikák közül most hármat mutatunk meg az Alföld Online olvasóinak.

Balázs Imre József

Hegedűs Ágnes [1998-ban született Csíkszeredában. Jelenleg harmadéves a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, magyar-komparatisztika szakon.]

Mesék az ezüstkorból

Három évtized telt el a rendszerváltás óta, ám a kommunizmus emlékezete még azokban is él, akik már a forradalom után születtek, és csak hallomásból, szüleik, nagyszüleik öntudatlan gesztusaiból ismerik az elnyomást, félelmet, megkötöttséget. 1989 óta sokan, sokféleképpen megírták már a kommunista Románia mindennapjait, csak néhány szerző közülük: Herta Müller, Bodor Ádám, Tompa Andrea, Dragomán György, Vida Gábor, Papp Sándor Zsigmond, ám mindegyik műben közös az olykor egyértelmű, néha megbújó és nyomokban érezhető keserű szájíz. Ehhez képest Borcsa Imola Magnebéhat című novelláskötetében ez a keserűség feloldódik a kimondásban, a pletyka által folyton ömlő szavakban, az átadott emlékekben. Felmerül a kérdés, lehet-e egyáltalán megtapasztalás nélkül írni a kommunizmusról? Ez a kötet lehet a válasz, mely egyértelműen igen.

A Magnebéhat Borcsa Imola első kötete, mely 2019-ben jelent meg a Napkút Kiadó és az Erdélyi Híradó Kiadó gondozásában. A kötet címe az a vitaminkiegészítő gyógyszer, melyre a szervezetünknek van szüksége a megfelelő működéshez, ahogyan a pletyka elengedhetetlen tartozéka mindennapjainknak, ha otthon akarjuk érezni magunkat.

„Nem vagyok én pletykás, gyógyszerésznő…”, kezdődik az első novella (A lázadás), kijelölve a pletyka szövegben betöltött helyét – általa születnek a kapcsolatok, összekötődnek az addig oly távoli világok, telítődik az idő. Az egész kötet egy nagy pletykafolyam, két novella kivételével az összesben Elvira néni, a gyógyszertári takarítónő szózuhatagában fürdőzünk, aki csapongó történetmesélésével avatja be a város zárt közösségébe a narrátort, az ismeretlen helyre költözött gyógyszerésznőt. Munkából hazafele, sepregetés alatt vagy helyett, kávé mellett, folyton folyik a pletyka, nem is lényeges már, mi igaz és mennyire, amíg az otthon érzését nyújtja, ahogy mindannyiunknak megvan a maga Elvira nénije, szomszéd, munkatárs, házmester, kisbolti eladó, aki mindenkiről tud mindent, és a legnagyobb jóindulattal és természetességgel adja tovább tudását. Így a kötet központi témája nem is a kommunizmus és az utána következő élet történeteiben rejlik, hanem az elbeszélésükben. A történelmi változások sosem egy adott pontban meghatározhatóak, hanem folyamatok, melyekben élünk és nem vesszük észre, csak utólag, amikor valaki elmeséli egy pohár „szukk” mellett. Az Elvira néni által mondott pletykák egyszerre ismerősek és idegenek, a minta ugyanaz, csak a szereplők cserélődnek ki, erre erősít rá az a tény is, hogy a kötetben megjelenő helyszín tulajdonképpen ismeretlen. A gyógyszerésznő egy idegen városba költözik, ami valahol Erdélyben van, legalábbis erre következtethetünk, mert a környezetben vegyesen élnek magyarok és románok, illetve valóban létező helységnevek is megemlítődnek, mint például Maros[vásárhely], így egyrészt a realitás illúzióját teremti meg, de a pletyka és a névtelenség eszközeivel olyan helyszínt alkot meg, ahol mágikus dolgok történnek a kommunizmus ideje alatt (narancssárga hó) és a jelenben is (pillangóvonulás). Ezek a jelenségek nem annyira mágikusak, hogy hihetetlennek nyilvánítsuk őket, mert elképzelhető, hogy létezik rájuk tudományos magyarázat, amit mi nem ismerünk, ugyanakkor elég borzongatóak ahhoz, hogy különlegesek legyenek.

A kötet stílusában valahol Bodor novelláiból az abszurd helyzetekhez és névválasztásokhoz közelít, melybe belevegyül a Szabó Róbert Csaba novelláiból ismert mágikus realizmus. A novellák cselekményét tekintve eszünkbe juthat a Mesék az aranykorból című Cristian Mungiu-film, melyben a szkeccsfilmek alapjai, noha igaz eseményeken alapulnak, a városi legendák olyan fikciókat teremtenek belőlük, melyek által komikusan abszurd történetek jönnek létre. Borcsa novelláskötetében is megfigyelhető, hogy az elmesélt történetben felbukkan egy abszurd csavar, a simlizések, korrupciós ügyek, lopások és szerencsés fordulatok egyaránt jelen vannak, de a pletykálás során mind meg is kérdőjeleződnek.

A kötet érdekessége, hogy az összefüggő novelláknak ugyanaz az elbeszélője, akiről jóformán semmit nem tudunk meg, és aki alig jut szóhoz a cserfes Elvira néni mellett. Éppen ez adja a könyv különlegességét, ami miatt nem lehet egyszerűen feltenni a polcra és címkét aggatni rá. A narrátor személye teljes titokban marad, foglalkozását tudjuk (gyógyszerésznő), de ez is mintha csak azért lenne lényeges, hogy a pletyka helyszínének teret adjon, mintha ő maga csak ürügy lenne a pletyka születésének és terjedésének, hiszen az egyedül abban a pillanatban él, mikor elmesélik. A gyógyszerésznő Elvira néni mellett nagyon keveset beszél, néha visszakérdez, hogy fenntartsa az érdeklődést és segítse a történet folyását, de leggyakrabban azt is csak a tekintetével végzi el. Egyetlenegy történetben fordul elő (A tolmács), hogy magához ragadja a szót, és Elvira néni helyett ő maga kezd pletykálásba egy furcsa történetről, ám az egészben a legkülönösebb mégis az, ahogy a takarítónő a végén egyetlen mondatban elmondja a maga verzióját, mely abban a pillanatban megsemmisíti a korábbi anekdotát, és ezzel mintegy vissza is veszi a szót a kötet végéig, mintha az elbeszélőnek nem illene a mesélő pozíciójába helyeznie magát. Erre erősít rá a novellák szerkesztettsége, a párbeszédek szövegbe ágyazottsága, ahogy elragad minket a történet ritmusa, nehéz hirtelen megállapítani, mikor ki beszél, akárcsak a pletykák esetében, összemosódnak a tények, hogy honnan indult és kiken keresztül terjedt tovább.

Az utolsó novella szintén kitűnik a sorból, hiányzik belőle a pletykálás gesztusa, ehelyett az eddigi történetekből megismert szereplőkkel találkozhatunk ugyanabban az időintervallumban, pillangóvonulás idején. Eltűnik a pletyka, a nosztalgiázás, cselekvéseikben megakasztja őket egy pillanatra a különös esemény, de aztán visszazuhannak a gondolataikba, az unott jövőképeikbe, az üzleti gondokba, a régi kapcsolatok hiányába, mindabba, amiről egyszer történet születhet és egy Elvira néni majd úgy kezdhet bele, hogy: „Nem vagyok én pletykás, gyógyszerésznő”.

Keszeg Anna hozzászólása (kritikus, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézetének oktatója):

Hegedűs Ágnes Mesék az ezüstkorból című igényesen fogalmazott, jól strukturált szövege Borcsa Imola Magnebéhat című kötetéről címéből ítélve is elköteleződik amellett az állítás mellett, hogy a könyv legfontosabb referenciatartománya a romániai kommunizmus művészeti megjelenítése. A cím és a kritikában hivatkozott szerzők mind arra utalnak, hogy a Magnebéhatot ehhez a szövegkörnyezethez olvassa hozzá.

Úgy hívjuk ezt a gesztust, hogy kontextualizálás: nagyon fontos eleme a kritikának, hogy mit mivel olvasunk össze, hova helyezzük el az új könyvet a szellemi könyvespolcokon. Meg nemcsak könyvek mellé helyezzük, hanem mindenféle egyéb műfajú fikció mellé is. Ágnes írása ügyesen teremti meg a kontextust, s helyezi el Borcsa Imolát Bodor Ádámhoz, Cristian Mungiuhoz és Szabó Róbert Csabához képest.

De van itt még egy következő típusú kontextualizálás is, ami Borcsa életkorából indul ki: fontos állítása a kritikának, hogy mennyire van esélye megérteni a kommunizmust egy olyan novelláskötetnek, melynek szerzője nem rendelkezik saját emlékekkel, saját történetekkel a korszakról. Itt a kontextualizálás egy törésvonalat mutat fel: nem azt, hogy kikhez hasonlít a szerző, hanem azt, hogy azoktól, akikhez hasonlít, miben különbözik. Másik fontos kritikai gesztus: teremtsük meg a hasonló kontextusokban a disszonanciát.

A harmadik rétege Hegedűs kritikájának a szöveg megcsináltságára való odafigyelés: a narrációpoétikai elemzés. Azonosítani kell a szöveg tér-idő-koordinátáit, a narrátori hang állandóságát és változásait, azt az ideális beszédtípusmintát, melyhez az irodalmi szöveg hasonlítani akar. És itt van a kritika másik fontos állítása: Borcsa Imola kötetének ideális beszédtípusa a pletyka, illetve még tovább, annak az embernek a pletykatapasztalata, aki maga nem pletykaforgalmazó, de lenyűgözve áll a pletykafolyam előtt. Eljut egészen addig is, hogy ki tud esni belőle. Ebben az elemzésrétegben érteti meg velük Hegedűs a novelláskötet címét, ami szerint a Magnebéhat olyan a szervezetnek, mint a pletyka a kisközösségeknek: elengedhetetlen az egészséges működéshez. Ebben a harmadik rétegben lehetett volna kicsit elmélyülni még: a történetmesélő patikusok beszédgyakorlatai és a fiktív társadalom szociális viszonyai képezhetnének egy olyan negyedik réteget, melynek elemzéséből megérthetnénk, hogy a patika és a beteg világ gyógyítása mért járnak szükségszerűen kéz a kézben. És talán még az is kiderülhetne, hogy a kritikus mennyire volt lelkes a szöveg olvasása közben.

***

Szekernyés Tünde [1999-ben született Marosvásárhelyen. Jelenleg harmadéves egyetemista a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, magyar-német szakon.]

Magnebéhat: azt beszélik, gyógyít

Hallgatni arany, de egy friss pletyka, na az még az aranynál is értékesebb… – egészíthetnénk ki a mondást Borcsa Imola 2019-ben megjelent novelláskötetét olvasva. A Magnebéhat tíz novellája úgy elégíti ki mindannyiunk pletykaigényét, hogy közben sajátos és ismerős univerzumba invitál bennünket: ismerős szereplők ismerős sorsát látjuk, ismerős helyszíneken.

A szertefutó szálak csomópontját egy kisvárosi gyógyszertár képezi, ahol egy sajátos beavatástörténetnek lehetünk tanúi: az újonnan érkezett fiatal és névtelen gyógyszerésznőt Elvira néni, a takarító vezeti be mindenbe, ami szerinte nélkülözhetetlen az igazi helyi lakossá váláshoz: „Meg se mondaná, hogy nem idevalósi, úgy ismer már itten mindenkit. Meglássa, gyógyszerésznő, így lesz evvel maga is…” (Májusi Rózsa). Az elbeszélő és elbeszéltek biztos elkülöníthetősége már az első fejezettől kezdve felfüggesztődik, Elvirácska szórakoztató történetei úgy épülnek be a narrációba, hogy ezek még a párbeszéd jelével sincsenek elválasztva a gyógyszerésznő szólamától. A szervezőelv és motor (úgy tűnik, akárcsak a helyi életek esetében) maga a pletyka, amely egy asszociatív logikát követel. Így lehetséges, hogy például a pirkadat és a San Diegóban élő fiú említésétől, családi anekdotákon keresztül a Titanic legendás történeténél kötünk ki az egyik fejezetben, míg egy másikban az aszfaltozás által egy Ceaușescu érkezésére szervezett ünnepség idéződik fel. Az, hogy Elvira nélkülözhetetlen figurája a kötetbéli világnak, magától értetődő: jellegzetes székely humorral és nyelvjárással előadott történetei a kisváros-kirakós kiemelt darabjait képezik. Miközben ő maga a mindentudó szerepében tetszeleg, büszkén fogadja a legújabb spekulációit kísérő kíváncsi tekinteteteket, és természetesen határozottan elutasítja a konkurenciát, vagyis mindenkit, akit pletykáláson ér: „Ha tudná, miket mondanak az emberek (…) a szájukat béfogni nem tudják!” (Titanic), „Felszeginé, a bőrgyógyászunk akkora fosközpont…” (Hőlégballont mindenkinek!). Ő ugyanis már a kötet legelején leszögezi, hogy „Nem vagyok én pletykás, gyógyszerésznő, nem azért mondom…” (A lázadás).

Elvira egyszemélyes hallgatósága leggyakrabban a fiatal gyógyszerésznőből áll (és alkalmanként ennek egyik kolléganőjével, Julikával egészül ki), aki csodálkozással, de szkeptikusan viszonyul az elbeszéltekhez, tartva magát a kívülálló idegen szerepköréhez. Kivételt képez a kötet ötödik fejezete, A tolmács, amelyben a gyógyszerésznő veszi át a mesélő szerepét, egy otthonról hozott pletykával: „A fodrásznőm mesélt róla még Maroson.” Ennek a résznek a különössége abban rejlik, hogy pont Elvira az, aki a sebész lányáról, a titokzatos tolmácsról mondott történetet nem hajlandó elfogadni, és a hallottakhoz képest egy teljesen más változattal rukkol elő a fejezet végén: „Bertalannak, a sebésznek a leánya (…) egyetem után kiment Luxemburgba. Nem sokra rá volt egy balesete. Meghalt. Van annak tizenöt éve is.” Hogy a kötetbéli igazsághoz melyik pletyka-variáns áll közelebb, nem derül ki, viszont az ezen a ponton már teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a megismerhetőség, az igazsághoz férés a szöveg világában teljes képtelenség. Ott, ahol minden szóbeszéden alapszik, a múltat pletyka (Titanic, Májusi Rózsa), a jövőt következetlen silabizálások (A csodadoktor, A kráter) határozzák meg, lehet-e tényekre alapozni? Ilyen szempontból válik érdekessé az az ismétlődő történet is, amelyet a takarítónő figyelmetlenül kétszer süt el, egyszer a fiáról, Imréről (a Titanicban), később szóról szóra ugyanúgy Gutentag Gyusziról mesélve (a Májusi Rózsa c. fejezetben): „(…) egy lakókocsiparkban lett olyan mindenesféle. Csak aztán kezdtek furcsa dolgok történni. Alighogy munkába állott, kigyulladt az erdő…” Rövidesen kiderül tehát, hogy nincsenek is a szó szoros értelmében vett tények, legfeljebb részigazságok, történetfoszlányok, amelyek kreatív összeillesztése inkább öncélú szórakozás, mintsem a valóság ábrázolása. És talán pont ez lehet a kötet titka: a pletyka, amely feldarabol, relativizál és elbizonytalanít, és mégis a legprecízebb képet alkotja egy kisváros hangulatáról, a benne élőkről, és mindenről, ami ehhez hozzátartozik.

Az olvasó a gyógyszerésznő alakján keresztül követheti, ahogy novelláról novellára mindent átsző a pletyka, és amely nem csak előre-hátra, hanem oldalt s vissza is terjeszkedik. Arról, hogy miként vélekedik ő maga Elvirácskáról és a történeteiről, vajmi kevés derül ki, de az mindenesetre feltűnik, hogy szó nélkül és figyelemmel követi őt. Ilyenkor megfordulni látszik az a viszony, amely egyébként egy patikus és takarítónő között fennállhatna: tájékozottsága révén Elvira válik a bölcs, tapasztalt tanítóvá, aki bevezeti az újoncot a hely sajátos logikájába, rendszerébe. A történetei olyannyira a hétköznapok részévé válnak, hogy egy véletlenül elolvasott szalagcím láttán („Naponta csak egyszer adtak enni az alzheimereseknek”) is önkénytelenül a Naplemente öregotthon (vélt vagy valós) szörnyű körülményei jutnak a gyógyszerésznő eszébe.

A beavatástörténet-narratíva az utolsó fejezet (Átvonulás) felől válik különösen hangsúlyossá, amelyben egy addig ismeretlen nézőpontból olvashatjuk a pillangóraj megjelenése körül zajló eseményeket. Itt gyűlnek egybe a korábban Elvira történeteiben említésszerűen megidézett szereplők, de már nem a takarítónő ismertetője által. A kötet záró része arra enged következtetni, hogy maga a gyógyszerésznő az, aki átveszi a mindentudó elbeszélő szerepét, ő az, aki a pletykák révén végül idegenből igazi helyivé válik.

A novellákat olvasva, teljesen elbizonytalanodva kijelenthetjük, hogy Borcsa Imola kötetében tulajdonképpen semmi említésre méltó nem történik: a szereplők munkába járnak, piacra, és haza. S ez mégis roppant szórakoztatóvá válik, és rengeteg mindenről szól: titkos alagutak felfedéséről, csodadoktorok megjelenéséről, államtitkok birtokában lévő tolmácsról, Titanicról, Ceaușescuról, és rólunk, olvasókról is. Hiszen ha elég kritikusak vagyunk, (ön)iróniával konstatálhatjuk azt is, hogy egy kicsit mindannyian Elvira nénik vagyunk: bár elítéljük a pletykát, érdeklődéssel és örömmel fogyasztjuk tíz novellán keresztül a Magnebéhatot.

Bedecs László hozzászólása (kritikus, a bakui Azerbajdzsáni Nyelvi Egyetem vendégoktatója és lektora):

Egy kritikában lehet értékelni és lehet elemezni is. Az értékelés jó esetben egyformán figyel az erényekre és a hiányosságokra, az elemzés pedig megfejtéseket, összefüggéseket keres, igyekszik megérteni a szerző szándékát és a szöveg azon túli jelentéseit, próbálja feltárni a mű szerkezetét, retorikai eszközkészletét, az irodalmi hagyománnyal meglévő kapcsolatát. Ha van hová, igyekszik a művet a szerző életművén belül is elhelyezni.

Szekernyés Tünde kritikája a második típusú, az értékelést messze elkerülő, se dicsérni, se dorgálni nem hajlandó iskolához tartozik, vagyis elemez, majd javaslatok tesz egy konkrét értelmezi keretre. Tudja, hogy egy efféle kritika csak akkor lehet jó, ha jók a kérdések, amire a kritikus válaszokat keres. Az előttünk lévő szöveg több oldalról és jól kérdez, ráadásul nem tolja másra, más kritikusokra a válaszadás felelősségét. Szinte mindig jó irányba indul, de néha nem jár a probléma végére. Nagyon jó, hogy kiemeli, a novellákban „semmi említésre méltó nem történik”, fontos, hogy ennek ellenére az olvasás öröméről számol be, de erről a látszólagos ellentmondásról keveset mond, pedig az elszórt megjegyzéseiből látszik, bőven lenne magyarázata.

Az ajánló és az elemző-értékelő kritika között egy újabb éles határvonal van, mindig érdemes eldönteni, melyiket is szeretnénk művelni. Szekernyés Tünde külön-külön kiválóan megoldotta a feladatot, de kár volt ezt a két műfajt kevernie: ha olyanoknak ír, akik már olvasták és vele együtt gondolkoznak a könyvről, nem szükséges még oly pontosan sem felsorolnia, kik a szereplők, mi a helyszín, hány novella van a kötetben stb., ha viszont olyanokhoz beszél, akik még nem olvasták, nem érdemes belemennie az olyan vitakérdésekbe, hogy mikor ki az elbeszélő, mindentudó-e vagy ő is csak a pletykákból informálódik és a többi.

Tetszik visszafogott, gördülékeny, érthetőségre törekvő stílus, tetszik, hogy az első és az utolsó mondatokban próbál vicces, frappáns, eredeti lenni, de sokkal jobban tetszene, ha ez a  két hang a szöveg egészét átjárná, nem válna ennyire élesen ketté. Külön kiemelném, hogy láthatóan igyekszik elkerülni a jól hangzó, de semmit sem jelentő fordulatokat, voltaképp csak egyszer csábul el ennek a sok pályatársának is nagy kísértést jelentő eszköznek: „a pletyka nemcsak előre-hátra, hanem oldalt s vissza is terjeszkedik”. Becsülendő, hogy próbálja a kötet alapját jelentő „pletyka” működéséről, kicsit az elméletéről is mondani valamit, de nem a legjobb döntés volt ezt úgy elintézni, mintha bármit is jelente a pletyka oldalsó irányú terjeszkedése, mintha ez más lenne, mint az előre-, megint más, mint a hátra- és pláne más, mint a visszafelé terjeszkedés. Ugyanakkor pontosak, jók a kritikákban is kiemelten fontos jelzők – talán csak a kétszer is használt „sajátos”-t kerülném –, ezek teszik magabiztossá, csiszolttá, tartalmassá a mondatatit és természetesen a szöveg egészét is.

***

Farkas Boglárka Angéla [1997-ben született Nagyváradon. A kolozsvári Sapientia EMTE Film-fotó-média szakán szerzett diplomát 2019-ben. Jelenleg a BBTE Alkalmazott médiatudományok, valamint a Sapientia Filmtudományok mesterképzésén másodéves hallgató. Egyetemi tanulmányai mellett filmkritikusként publikál a Filmtett – Erdélyi Filmes Portál és a magyarországi Filmtekercs virtuális hasábjain.]

„Ha nem süllyed el a Titanic”

Az emberi civilizáció zivataros századai alatt legalább egyszer konszenzusra jutottak a társas lények. A kimondatlan, ősi megállapodás szerint a közösségbe való beilleszkedést a beavatási rítus előzi meg, melynek alapja az átadott történet. Az újszülöttet és az „idegenből jött” messzi utazót köti össze ez a szerződés, ami arra kötelez, hogy lokális történeteken, ha úgy tetszik mítoszokon vagy szóbeszédeken keresztül tapogassuk le környezetünket. Borcsa Imola debütkötetében a pletyka a legkisebb közös többszörös, a lejárat nélküli tagsági, az interperszonális kommunikáció huncut apropója, amely a kívülállóból közénk valót farag. A Magnebéhat az erdélyi magyar kisváros prototípusának keserédes krónikája, egy olyan novellafüzér, amely felvállaltan kétes igazságtartalmú történetekkel képes őszinte korképet nyújtani egy – a saját múltjába belefáradó, mégis örökké nosztalgiázó – közösségről.

Ahogy minden valamirevaló szerzői mikrokozmosznak, úgy a Magnebéhatnak is megtalálhatóak a maga szabályszerűségei. Ebben a világban a májusi kék műrózsa elfogadhatatlan, a csodadoktoroknak transzcendentális erejük van, és a fejfájás ellen kizárólag a magnebé’ hat. A gyógyszerészeti egyetemet végző Borcsa remek humorú íróvá avanzsál, amint gyógyszerésznőként dolgozó főszereplő-narrátorát (az önéletrajzi párhuzamokat hagyjuk a jövő irodalomtörténészeire) kalauzolja a szürke hétköznapok színes pletykarovataiban. Névtelen hősnője legtöbbször csendes, már-már passzív hallgató, aki friss állása révén kerül egy új miliőbe. Ez a gesztus teremti meg a lehetőséget a beavatási narratíva számára. Lőn egy jövevény, akivel ismertetni kell a helyi erőviszonyokat és állapotokat a ki kicsoda, kinek a kije paramétereinek mentén. Lexikonokat megszégyenítő, lokális tudást ígérő bölcsre van szükség. Az útbaigazító mester figurája Elvira néniben testesül meg. Az idősödő nő pedig olyan, mint a magyar narancs: egy kicsit savanyú – sztereotípiákban gondolkodó sztereotipizált figura –, de a miénk.      

A „borcsai” fiktív világ repetitív struktúrája ellenére rendkívül szellemes, teszi ezt úgy, hogy szórakoztató éle sohasem válik önkényessé. A szösszenetnyi novellák mögött bizony ott feszül a posztkommunista hagyaték, az emigráció aktualitása, a közintézmények megbízhatatlansága. A felskiccelt közösség tagjai ilyen-olyan formában, de eltűnőben vannak: kivándorló fiatalok és öregotthonokba menesztett idősek, alkoholmámorba süppedő férfiak és őrületbe kergetett nők járják át a történeteket. A kötet legtöbb szereplője a szó szoros értelmében elbeszélt hős, sorsuk és jellemük közvetetten jelenik meg a pletykálkodó hölgyek tolmácsolásában. Kivételt képez ez alól a záró novella, az Átvonulás, amelyben az első személyű homodiegetikus narrációt felváltja egy heterodiegetikus, mindentudó narráció. A szálak finoman összeérnek, ahogy a visszatérő, ezúttal teljes valójukban megmutatkozó karakterek kapnak egy-egy bekezdésnyi „én-időt”, hogy megtapasztalhassanak egy olyan mágikus jelenséget, ami mindannyiuk életét megállítja egy törékeny pillanatra.

„Elhiheti nekem, ha ilyen fagyban nekiállnak aszfaltozni, az jelent valamit” – mondja Elvira néni a gyógyszerésznőnek, örökösen konstellációkat kutatva a bagatellnek tűnő helyi események mögött. Merész feltételezések sorozata próbálja dinamikussá tenni ezt a nevenincs „miniverzumot”, meglepő rokonságot mutatva Honor Tracy Szép kis naplementéjével, ahol egy izolált ír közösség igyekszik legitimitást szerezni a róluk megfeledkező külvilágban. Ehhez mérten Borcsa közössége világörökségi tagságiról, felívelő turizmusról és hercegi látogatásról álmodozik, holott a racionalitás síkján erre csekély az esély. Tragikomédia ez a javából, amely nem ad túl sok okot az optimizmusra. Decentralizált, identitásukat elvesztő színhelyek honosítják a Magnebéhatot, a novellák tereit egy régi diktatúra kollektív traumája tépi, mindeközben a globalizációból csak a kapitalizmus fogyasztótársadalmi alapcsomagja jut el (lásd Lidl, Kaufland és UPC mint a kisváros tájékozódási pontjai). Az új szemléletektől és lehetőségektől elzárkózott ez az otthon, ahová az emigrált őslakosok se igazán térnek vissza.

Borcsa stílusának kvintesszenciája egy élőbeszédet frappánsan imitáló nyelvhasználat, amiben székely csemegék („fehérnép”, „bémondta”, „mondott volt”) és jellegzetesen erdélyi aforizmák („láttam bébukni gyárat, bankot, de bodegát, azt soha”) vegyülnek el egymással. A gyakran monológokba torkolló pletykafüzérek párbeszédjelek nélkül folynak a lapokon, egy Háy Jánost idéző olvasmányos előadásmódban. Bár alapvetően különálló novellákként működnek, bizonyos szereplők és történetek referenciapontokká válnak, és ez az átjárhatóság regényessé szervezi a kötetet. A szűkszavú címek passzentosak és egyszerűek, de rendelkeznek meglepetésfaktorral, hiszen csak a történetek második felében ad hozzájuk a szerző értelmezési kulcsot. A novellák felütéseiben az író költői időjárásjelentésekbe bocsátkozik, nem túl szerencsésen, lévén, hogy hangsúlyosan elütnek a szöveg többi részétől.

Ezen az apró malőrön túl a Magnebéhat egyetlen szúró vakfoltja a kellő cinkosság hiánya. A beavatási rítuson esik csorba, hiszen a főszereplő gyógyszerésznő elhatárolódik a pletyka játékától, mintha Borcsa egy ujjhegynyi morális fölénnyel szemlélné szereplőit. Egyetlen ellenérvként A tolmács emelkedik ki a novellák közül (éppen a kötet legerősebb darabja ez), ugyanis ebben a narrátor áll elő egy szívfacsaró rég volt, tán igaz sem volt mesével. Persze a hamis mesék is mondhatnak igazat. Ha nem süllyed el az a fránya Titanic, meglehet, a világ kereke is megfordult volna. Burdujan doktor, lehet, ma is praktizálna, a tanár bácsi talán nem inna annyit, és Bözsikén se csattant volna az a hatalmas pofon. Nem így történt. És ami megtörtént, az se úgy. De attól még szabad és kell az embernek mesélni, kiváltképpen akkor, ha úgy tud, mint Borcsa Imola.

Bódi Katalin hozzászólása (kritikus, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének oktatója):

Farkas Boglárka ezen írása alapján olyan (már-már kiforrott) kritikusi hangot mutat, amely ráhangolódik írása tárgyára, és örömmel mutatja meg magát olvasóként, azaz nem valamiféle szigorú és távolságtartó attitűddel szólal meg, ugyanakkor szakmaisága mindvégig erős marad. Elsőkötetes szerzőről írni eleve kihívás, hiszen a kommentárok a debütálás kötelező kísérői, és hosszú időre meg tudják határozni a szerző státuszát az irodalmi térben. Farkas kritikája játékosan komoly, sodró nyelvisége, felsorolásai mintha időnként Borcsa Imola novelláinak hangulatát próbálnák illusztrálni (lásd például a pletyka metaforáit az első bekezdésben). A jól elhelyezett szóvicc („és a fejfájás ellen kizárólag a magnebé’ hat”) és a jól elkoptatott magyar narancsos hasonlat azonban azt is megmutatják, hogy a kritikusnak mennyire szigorúan kell ellenőriznie nyelvi szinten is a szépirodalmi szöveggel való párbeszédet, s időnként érdemes lemondani ritmusosan csengő félmondatokról, rímelő szópárokról, kikacsintó szófordulatokról.

A kritika magabiztosan ötvözi a különféle szempontokat: tematikus, nyelvi, narratológiai, strukturális minielemzéseket egyaránt tartalmaz, jó érzékkel felvillantott példákkal, méltányosan megfogalmazott bíráló megjegyzésekkel, a kötetet átitató hangulat érzékiesítésével. Természetesen nem csak az elsőkötetesek bírálataiban jelenik meg kitüntetett, sőt, szinte kötelező elemként az irodalmi minták, hatások, párhuzamok megmutatása – számomra ez mindig szorongást okoz már az olvasás, majd a kritikaírás folyamatában. Észreveszem-e a szöveghálózatok működését? Felismerem-e az allúziókat, az intertextusokat? Mit hiányol majd a szerkesztő? Farkas Boglárka ajánlatai (Honor Tracy, Háy János) nagyon izgalmasak, és egyúttal nem egyértelműek, mindemellett továbbgondolhatók és bővíthetők (nekem például Milbacher Róbert első, illetve Selyem Zsuzsa legutóbbi kötete irányába is – más-más szempontból, de Székely Csaba drámái is felsejlettek időnként). A kritika címébe helyezett idézet pedig akkor válik igazán erőssé és sűrűségéből kibonthatóvá, amikor az olvasó rátalál a Titanicra Borcsa Imola kötetében.

Borcsa Imola: Magnebéhat. Napkút Kiadó–Erdélyi Híradó Kiadó, Budapest–Kolozsvár, 2019.