Oláh András: Fagypont alatt
– Te, olvastad Oláh András legújabb kötetét, a Fagypont alatt-ot? – Sajnos még nem. Mikor jelent meg? – 2020-ban. A Magyar Naplónál. – És? Milyen? – Nagyon jó. Erős kötet. Bátran megállja a helyét az április bolondjai (2017) és a 2019-es válogatáskötete, a visszafelé mellett. – Értelek. Jó sok kötete jelent már meg… – Bizony! Pontosan egy tucatnyi: mármint, ha a versesköteteit vesszük csak számításba, ez éppen a tizenkettedik. – Van most valami tematikus koncepciója a kötetnek? – A választott témakörei: a szerelem, a haza, az Isten, a veszteségek, a halál, a történelem terhe alatt nyögő nemzet sorsáért való aggodalom megmaradtak, sőt újabb tónusban ír róluk. A szürke ötvenegyedik árnyalatával. Amin – félreértés ne essék – nem azt értem, hogy olyan egyhangú lenne, sőt! A versekben Oláh András az érzelmeinek minden apró rezdüléseire reagál. Maga a kötetborító is tele van szürkeséggel meg fehérrel… – András fotója? – Nem. Filep Gergőé. Kilátásaink a címe. – És miért mondtad azt, hogy szürke meg fehér? –Az egésznek az atmoszférája olyan: egy vasúti sínpárt láthatunk rajta, két halványan világító szemaforral, pontosabban van egy harmadik is, de az már alig látszódik a sűrű, fehér köd miatt. Sőt, ha megfordítjuk a kötetet, a hátsó borítón is feltűnik egy halvány kontúrú szemafor. Fagypont alatt lehet a hőmérséklet a képen. – Aha, értelek. A kötetcím akkor párbeszédet képes folytatni a borító látványával. – Igen. Mindenképp. – Tudod, mi jutott az eszembe? A szemaforokról. Jelzőlámpák. – És? – Csak annyi, hogy nem gondolod, hogy a versekben megjelenő lírai alany lételeme a szavakban artikulálódó jelzőrendszer? – Úgy érted, hogy a jeltestekből (szavakból) építkező szövegek képesek jelzést adni a lírai én lelkiállapotáról? – Igen. Valami ilyesmi. – Egyébként azt kell, hogy mondjam, hogy a szerelem témája a legkidolgozottabb a kötetben. Hol egyes számban, hol többes szám első személyben szólal meg a versbeli beszélő. Ez utóbbi esetekben összeforrnak az érzelmek: a mi-tudatban közös emlékgyökerekre bukkanhatunk, amelyek mint a gombafonalak, képesek behálózni az egész szövegtestet: „ha emlékeink közt lapozgatok / hegyek és sziklaszorosok jutnak / eszembe…”. Ezt a rád gondolok című versből idéztem. Ez tetszett még nagyon: „bedeszkázzuk a réseket / mégis magányosak vagyunk / mint újságpapíron az apróhirdetés.” Egyébként a második ciklus darabjaiban sokszor tűnik fel a magány létérzése… – Úgy, mint a világba vetettség esetlegessége? – Pontosan. Csak sebek és varratok vannak, meg zátonyok és falak, meg mellékutak és mozdulatlan világ. – Elég komoran hangzanak ezek a verscímek. – Mert azok is. Nem egy vidám válogatott szövegkorpusszal van dolga az olvasónak, de ettől még, hogy a szerző nagyon is komolyan veszi az őt körülvevő eseményeket és az egzisztenciális létet, a benne felgyülemlő érzelmeket, attól még nagyon is élvezhetők ezek a versek. Magukkal ragadják, sodorják az olvasót a verssorok, ugyanis nincs központozás. Semmi. Nemhogy pont. Vesszők sincsenek. Helyettük viszont feltűnően sok a hárompontra kifutó sorok száma. Ez nekem nem annyira jön be, de érteni vélem a stilisztikai mondanivalóját. – Szabadversek? – Többnyire igen, csak tizenkét kötött vers van, asszonánc rímcsengéssel ékesek. – Van olyan vers a kötetben, amire azt mondanád: ez igen, ebbe aztán apait-anyait beleadott Oláh András? Nyilván van, csak gondoltam, rákérdezek. – Ha most belelapozok a kötetbe, az akkor is című versnél van a legnagyobb szamárfül hajtva, mert rossz szokásom tudniillik a lapszél behajtogatása megkapó szöveg esetén. Még felkiáltójelet is rajzoltam mellé. – Akarod, hogy felolvassam neked? – Igen, kérlek.
maradtál fájdalom – letörölt ékezet –
ablaknyi rés helyett elbillent képkeret
vonatod most is a szívemben zakatol
sok révült mosolyú emléket letarol
hiány van és sötét – kafkai fájdalom –
kihűltek a szavak s bennünk sincs irgalom
s ha elvérzünk is a hideg vágányokon
a végítéletet akkor se vedd zokon
s ha majd a másik part kontúrja felragyog
ne felejtsd el hogy én akkor is ott vagyok
– Nos? Mit gondolsz róla? – Nagyon míves, igazán szép darab. – Az utolsó ciklus tizedik verse. – András kötetszerkesztési metodikáját ismerve, szereti a ciklusokra tagolását verseinek… – Igen. Itt is él ezzel a fejezetekre tagolással: 72 verset válogatott össze (2011–2020 közöttieket), s azokat öt csoportba osztotta. – És ezek a versek nyilván már egyszer megmérettettek egy-egy szerkesztőségen belül. – Igen. Utánanéztem, és tíz szöveget kivéve megtaláltam a versek eredeti, első közlésű lelőhelyeit. Tudod, hány periodikát találtam? Huszonhármat! Ennyiféle lapban élték eddig szétszóródott létüket ezek az Oláh-költemények. – Várj, tippelek egy párat, ahol találkozhattam ezekkel a szövegekkel. Alföld, Hitel, Irodalmi Jelen, Pannon Tükör, Székelyföld, Agria, Vigilia… Most hirtelen ezek jutottak az eszembe. – Teljesen jó, amiket mondtál, még a Magyar Napló, Helikon, Műhely, Liget, Jelújság, Parnasszus stb., amikre meg én emlékszem még. De ami ennél fontosabb, a szövegvariánsok jelenléte. – Éppen erre szerettem volna rákérdezni kezdő filológusként… Mi jellemzi a kötetben szereplő szövegeket? – Tizenkilenc esetben találkoztam szövegtörléssel vagy betoldással, esetleg címváltoztatással. – Ez csak statisztikai adat. Az lenne még az érdekes a számomra, hogy mennyiben változtatnak ezek a kihagyások-hozzáírások, átírások az eredeti szövegen. – Ez külön egy filológiai tanulmány témája lehetne. Ami megragadt bennem, az az „ének” szó két betűjének cseréje: az „élet” szóra vált át, méghozzá a legtipikusabb helyen: az utolsó lélegzet zárszavaként: „ahol csak csönd van ott a csöndtől félnek / s házunkban lassan kihal minden élet”. – A csönd motívuma minden kötetében jelentős Oláh Andrásnak. – Igen, ez egy jó észrevétel, de ugyanígy a magány, az idő, az emlékezet vagy maguk a szavak jelentkeznek valódi stilémaként. „karótól karóig kapaszkodik a csönd” (hiába) – Nagyon izgalmas, ahogyan a nyelviséget bevonja András az érzelem kifejezésére: „állítmányok nélküli délutánok”-ról, „elspórolt határozóragok”-ról beszél (mellékutak), meg hogy „nem férünk bele az utolsó mondatba” (vészkijárat). – Ez tetszik! Olyan, mint Tóth Erzsébet A tizenötödik sor című verse, amelyben azt mondja: „mert tizennégy sorig tart az élet. / A tizenötödik sort már nem lehet leírni.” – Igen, ez jó, hogy eszedbe villant. – A történelem is biztosan helyet kap ennyi vers között… -Igen, van egy nagyon szépen kidolgozott Trianon-vers, a Zajta című. Zajta egy településnév a magyar-román határvidéken. Eredetileg a békeszerződések értelmében Romániához csatolták, mígnem egy Gaál Lajos nevezetű kántortanító be nem bizonyította különféle adatok, dokumentumok által, hogy márpedig Zajta magyar település. Így is lett Zajta ma Magyarország része. – Ez is egy szép történet. – Az. Meg ha még feltarthatlak, a hiány tapasztalata is domináns a kötet második felében: „kihaltak a színek” (másik olvasat), „a versekből is kihaltak a szavak” (kiszolgáltatva). – Ám, ahogyan most így beszélgettünk András legújabb kötetéről, azt kell, hogy mondjam, hogy a Fagypont alatt című kötet hiánypótló a maga nemében nemcsak az életműben, hanem a kortárs líratörténetben is. Téma- és formagazdagságában, mindvégig egyenletes esztétikai színvonalon tartva képes sokat mondani a világról, az érzelmeinkről, a hazáról, Istenről. Számomra a hasonlatai a legszuggesztívebbek ennek a kötetnek. Már a legelső versben ez olvasható: „befűzött filmként simulunk egymáshoz”(tegyük fel), vagy: „feltételes módban élünk – mint képszögek a falban” (mellékutak). – Azt is megjegyezhetjük, hogy nem egy harsány kötetkorpusszal találkozhatunk, ha kezünkbe vesszük Oláh András legújabb könyvét? – Igen. Halk szavú „mindentmondása” olyan, mint amikor „lábujjhegyen jár(t) a csönd” (szimultán). Mindenképp érdemes elmerülnie benne, aki teheti, mert sajnos olyan világot élünk, amikor „ránk ragadt a fészbuk és még néhány kacat” (másik olvasat). – Bárcsak a versolvasás természetessége ragadna ránk, de inkább kopik. – Nem szabad ilyen pesszimistának lennünk. Látod, egy négyzetméteren belül máris két versbarát tudott beszélgetni egymással egy nagyszerű könyvről. – Akkor sok ilyen négyzetméternyi területeket kívánok a világnak.
Oláh András: Fagypont alatt, Budapest, Magyar Napló, 2020.
Hozzászólások