Grafitbőrönd

Olga Tokarczuk: Az elveszett lélek; ill. Joanna Concejo; ford. Kellermann Viktória

vonalak

Joanna Concejo elismert lengyel illusztrátor, akinek egyedi és könnyen felismerhető rajzaival számtalan izgalmas könyvben találkozhattunk már, köztük az egyik legfrissebb a tenger témájával foglalkozik. De nagyon kivételes a koreai felkérésre készült Piroska és a farkas interpretációja is. Meghitt és részletgazdag rajzaiba könnyen bele lehet helyezkedni, miközben a vonalvezetésében van valami mély nyugtalanság és idegenség, ami lehetővé teszi, hogy ne „csak” gyerekkönyv-illusztrátorként gondoljunk rá. Amikor a munka módszeréről vall, akkor a kép és a szöveg kapcsolatát nem a szolgálatban, hanem a párhuzamosságban látja. A párbeszédben. Eisenstein 1+1=3 gondolatában is egy ilyen találkozást vizionál. Az elveszett lélek különleges felépítésében Concejo a grafikák közé zárja a szövegfoltot, mintha egy grafit vonalakkal átszőtt mellkasba rejtené a betűket. Négyzethálós, patinás barna lapok, szinte érintésre elkenhető kontúrok elé, és mögé. Finom és látványos megoldásokból épül fel a könyvváz. Textúrák és vonalak rétegeiből, amit két dramaturgiailag fontos ponton „tör csak át” a pausz papír tejszerűsége. Választóvonal lesz. Onnantól „tiszta” lap következik a főszereplő életében, változás. Nagyon izgalmas ez a matéria-elem, ami leheletszerű, ugyanakkor ebben az esetben képes nem csupán esztétikai minőségében szerepelni a könyvtest részeként. Ugyanilyen sokrétű az oldalszám mint tipográfiai elem elhagyása is (miközben a négyzethálós lapon véletlenszerűen megjelennek olykor gépelt számsorok a bal felső sarokban).

Concejo kerüli a tipikus és elvárható megoldásokat. Az emlékezés meglepő motívumait használja fel az idő érzékeltetésére A téli erdőt, ahogy az emberek lábnyomokat hagynak a hóban vagy egy kávézót, ahol a magány örök vendég. „Keresni egy helyet, és várni.” Olvasható az egyik sűrűn megrajzolt, zárt erdőt bemutató lap alján. Concejo néhol puhán, néhol satírszerűen használja magabiztos rajztudását, ezzel tűpontosan rajzolva körbe azt a vékony mezsgyét, ami a már felnőtt-, de még akár gyerekkönyv hatását kelti.

A rendkívül átgondolt könyvtestben jobb oldalra kerülnek a hétköznapok mozzanatai. Egy ablak, egy asztal. Mind a szöveg által is említett négyzethálós lapon, oldalról-oldalra váltakozva, hol nyúllal, hol székekkel, hol egy televízióval bővítve a kompozíciót. Tejet lefetyelő macska, burjánzó és elpusztuló cserepes növények, teáscsészék változásai mesélik el a várakozás csendéletét. Az idő hétköznapi múlását. Concejo olyan egyszerű és gyönyörű eszközzel rejti bele a képekbe az időt, ahogy a nekünk háttal ülő férfi haja a válla alá nő a hosszas várakozásban.

betűk

Olga Tokarczuk ugyanilyen természetes egyszerűséggel építi fel a szavakból azt a furcsa magányt, amelyet önmagunk elvesztése okoz. Főszereplőjének olyan férfit választ, aki egy nap arra ébred, hogy elhagyta a lelke. A nevét is csak a bőröndje alján megtalált útlevélből tudja kiolvasni. A történet egyszerű (elsőre szentimentálisnak tűnő) magja végül fává növi ki magát. Tokarczuk nem beszéli túl a történetet, termőföldet hagyva ezzel a képeknek (és az olvasónak). Érdekes és szokatlan műfaji elegy születik ebből a szimbiózisból: nem tiszta képeskönyv, de nem is a szöveget illusztráltan ábrázoló könyvtest. Inkább kettejük közös otthona, amiben pusztán a jelen idejű létezés a fontos, a pillanatok, amikben nem zavarva egymást, de reflektálni tudnak az idő természetére. Közösen. Concejo szépen és részletesen építi fel a lélek nélkül töltött napok oldalpárjait, a kiüresedett magány apró mozzanatait, Tokarczuk pedig mellőz minden manírt.

színek

A kiüresedés csendje lapról lapra lepi el a könyvet. Egészen addig, amíg egy kisgyerek be nem kukucskál az ablakon.

Concejo itt egy merész, de várható húzással színeket hív elő az eszköztárából. Átüt a pausz tejfehér hártyáján a mélyzöld. A dús, zöld árnyalatok elkezdik befutni a lapokat. És ott találjuk Jánost. Jánost és az ő lelkét. Csak ülnek a szobában. Az eddig jobb oldalra szerkesztett „hétköznap”, átkerül a másik oldalra, az addig egy-egy képen felsejlő gyerek végre hazatalál. A székek, a kabát és a terítő színt kap. Az utolsó oldalakra az addigi halvány lassúság piros virágokba bomlik, betöltve kúszó és élénk színű növényekkel a lapokat.

Az elveszett lélek lenyűgöző könyvtárgy. A papírja, a betűi mind egybehangolt összetevői az egésznek. Mint egy kiválóan megkomponált csendélet a magunkba hazatérés pillanatáról. Ami szokatlanul nagy ereje, hogy a szöveg és kép teljesen jól működne egymás nélkül is, de együtt valami harmadik entitás születik, valami kivételes lenyomat a lélek megmagyarázhatatlan működéséről.

A könyv 2017-ben jelent meg Lengyelországban. Mire ideért „hozzánk” (Kellermann Viktória fordításának és a Csirimojó Kiadónak köszönhetően), addigra aktualitása nem hogy nem veszített, hanem éppen sokkal konkrétabb lett. Hiszen mostanra mi magunk váltunk a csendéletek tárgyává. Mi magunk kényszerültünk egy lassabb és befelé figyelmesebb várakozásba. A mi elveszettségünk csendje lakatolódótt ránk. Pedig milyen jó lenne találkozni. Találkozni, az elveszett önmagunkkal.

Olga Tokarczuk: Az elveszett lélek, ill. Joanna Concejo, ford. Kellermann Viktória; Csirimojó Kiadó, 2021.