Literatura, 2021/1.
A Literatura irodalomtudományi folyóirat idei első száma, textológiai különszámként, a kritikai kiadások elméleti-gyakorlati kérdéseibe, a szövegkiadási procedúra részleteibe vezeti be az olvasókat. Tematikus összeállításról lévén szó, a tanulmányblokk dolgozatai óhatatlanul párbeszédbe lépnek, reflektálnak egymásra egy-egy probléma, a filológia munkálatok, a hagyományos papíralapú vagy a modern elektronikus kritikai kiadások készítése során felmerülő elvi-gyakorlati dilemmák, a sajtó alá rendezői tevékenységet meghatározó intézményi feltételrendszer, vagy kutatásfinanszírozás bizonytalanságai kapcsán. Jóllehet a tanulmányok szakmai igényessége és szakszerűsége tagadhatatlan, hiszen a diszciplínában jártas szakemberek dolgozatiról van szó (értsd: valamennyien érdekeltek életműsorozatok vagy gyűjteményes kiadások, könyvformátumú és/vagy digitális kiadások létrehozásában), a szélesebb, nem szakmai érdekeltségű olvasók számára is közérthető módon kínálnak betekintést a szövegkiadás műhelytitkaiba.
Kecskeméti Gábor kiáltványszerű programtanulmányában a magyar irodalom klasszikusainak tudományos kiadását nemzetstratégiai jelentőségű, a nemzeti kulturális örökség megőrzésében kiemelkedő szerepű „küldetésként” exponálja. Szerzőnk az Irodalomtudományi Intézet, valamint a perspektívát szélesítve a magyarországi irodalomtudomány textológiai-filológiai munkálatait, projektjeit érintő áttekintése egyértelműsíti, hogy a hazai textológiának nincs oka szégyenkezésre: az elmúlt évtizedekben mintegy ötszáz kötetnyi szövegkiadás jelent meg, szerzői életműsorozatokban, vagy egy konkrét szempont szerint szerveződő szövegcsoport kritikai kiadásaiban egyaránt. Kecskeméti továbbá a kritikai kiadások alakulástörténetéről is szól, a kiadások célképzetét, feladatait megszabó alapelvek, szemléletek, normák, szabályzatok módosulásairól, a hagyományos textológiai-filológiai módszertanokat hátrahagyó, a modern genetikus szemléletű elektronikus kritikai kiadásokat életre hívó tendenciákról. Kecskeméti Gábor szerint a hazai textológia egyik legfontosabb kihívása, hogy a korábban elkészült papíralapú kiadások digitalizálásával egyidőben a jövőbeni kritikai szövegkiadásokat eleve a széleskörű hozzáférhetőséget garantáló online térben, a digitális technológia lehetőségeivel hozza létre. A párhuzamos munka eddigi eredményei sikeresnek mondhatók, noha – amint azt Kecskeméti több eset kapcsán is említi – a szisztematikus kutatás mindmáig ki van téve a finanszírozás instabilitásának.
Veres András tanulmánya Kosztolányi- és József Attila-kiadások tapasztalatain alapul és a tudományos edíciók készítésének munkálataiba, műhelytitkaiba, átrendeződő infrastrukturális feltételeibe vezet be; pl. hogyan alakult át a textológia művelése egyszemélyes, a kéziratok, cédulák halmazába temetkező magányos foglalatosságból fokozatosan egy szélesebb szakmai kollektíva együttműködését igénylő csapatmunkává. Veres dolgozatából kiderül, milyen nehézségekkel szembesül a kutató, amikor egy kiadáson dolgozik, mérlegel a közlendő szövegcsoport szegmentálása, a sorozat strukturálása, az egyes alapszövegek megállapítása során, amely olyan sok műfajban alkotó szerző esetében, mint Kosztolányi további döntések sorozatát követeli meg, olykor a hivatalos textológiai szabályzat ellenében megfogalmazott állásfoglalásra késztetve a szerkesztőket, sajtó alá rendezőket. Ráadásul, ahogyan Verestől kiderül, Kosztolányi gyakran rendezetlen, kusza, betoldásoktól, kihúzásoktól, javításoktól hemzsegő kéziratai sem könnyítik meg a textológusi munkát, József Attila újonnan előkerült értekezéseinek feldolgozásakor pedig egy recepciótörténetét tekintve gyakorlatilag ismeretlen szövegkorpuszt kellett visszailleszteni az életműbe, tisztázni annak filológiai problémáit.
Jó esetben előkerülnek korábban elveszettnek hitt szövegek, rosszabb esetben viszont elvesznek – mint azt Onder Csaba tanulmánya taglalja. Szerzőnk a sajtó alá rendezőt leleményesen A rózsa neve főhőseihez hasonlítja, amennyiben a textológiai-filológiai munkát a Baskerville-i Vilmos és Melki Adso képviselte magatartáshoz mérten a racionális mérlegelés, nyomozás, hipotézisállítás, magyarázatok keresése és elvetése jellemzi. Onder Csaba a Kölcsey-életműsorozaton keresztül példáz, nyomozása Kölcsey nyelvtudományi munkáival kapcsolatos: a készülő Nyelvtudományi munkák a korpusz lehető legteljesebb gyűjteménye, célkitűzése egyrészt hozzáférhetővé tenni a kevésbé vagy egyáltalán nem ismert szövegeket, másrészt helyreigazítani a recepció egyoldalúságát, tévedéseit. Fontos megoldandó feladatot jelent Kölcsey eredeti, önálló filológiai értekezésével, a nyelvtudományi „főműnek” tekinthető Criticai Jegyzetek a’ Magyar nyelv’ jobbításárol című munkával való számvetés, amelynek azonban ismeretlen a szerzői kézirata, így teljes egészében nem tárulhat fel az irodalomtörténeti tekintet számára. Onder Csaba a nyomozás metodikáját követve hipotéziseket állít fel Kölcsey nyelvtudományi disszertációjának kéziratával, pontosabban annak eltűnésével kapcsolatban. Lehetséges, hogy az autográf elfeledve lappang egy hagyatékban, vagy egy közgyűjteményben; rosszabb esetben megsemmisült, a válaszok azonban csak hipotetikusan alkothatók meg, de az elképzelhető magyarázatokban rendre felsejlik Szemere Pál érintettsége.
Mihály Eszter a textológia egyik alapfogalmáról, a szövegváltozatról értekezik, érzékeltetve, hogy a terminus korántsem tekinthető egységesnek a tudományban, a különböző projektekben más-más értelmezésével találkozhatunk. Mihály Eszter a szövegváltozatokat egymás ekvivalens variánsainak tekintve, nem a materiális térben, hanem a virtuálisban létező jelenségként értelmezi. Feltevését értelemszerűen elektronikus platformú edíción, Kosztolányi Aranysárkány című regényének digitális kiadásán keresztül igyekszik igazolni. Mihály Eszter dolgozatának tanulságai, a szövegforrás-szövegállapot-szövegváltozat fogalmainak, egymáshoz való viszonyának pontosítása ismételten megerősítik a genetikus szövegkritika ama alapelvét, amely a szövegváltozatokat egyenértékűként kezeli, ezáltal megragadhatóvá, leképezhetővé teszi egy-egy szöveg dinamikus alakulását.
Mélyreható betekintést nyújt az elektronikus kiadások lehetőségeibe Orbán László tanulmánya, amely a Klasszikus Magyar Irodalmi Textológiai Kutatócsoport által létrehozott és működtetett portálcsalád egyik készülő funkciójával, a szövegmezővel ismerteti meg az olvasókat, a Debreczeni Attila által bevezetett fogalomrendszert követve. A szövegmező a portálokon összekapcsolt heterogén „szöveguniverzum” hálózatos vizsgálatát, az egymással kapcsolatban lévő szövegforrásrészletek tartalmi szempontú, a keletkezéstörténetet, a szövegalakulást is láttató összerendez(őd)ését teszi lehetővé. Egy ilyen értelmezési mező kialakítása, bővítése egyértelműen a sajtó alá rendező feladata, aki az idő- és térjelölőket, a tematikai egyezéseket keresve hoz létre szövegmezőket, például Kazinczy önéletírásaiban, akinek az életműve, a szövegforrások közötti nagyarányú átjárhatóság következtében, különösen alkalmas a funkció bemutatására.
Szilágyi Emőke Rita jéghegymetaforája képletesen azt szemlélteti, mi maradt ránk a régiség kulturális örökségéből, mi az, ami az utókor számára látható, és mi az, ami már elpusztult, napjaink kutatóinak, olvasóinak láthatatlan. Oláh Miklós levelezésében is tapasztalhatók a probléma nyomai, hiszen az időbeli távolság tovább nehezít a nem látható jelenségek magyarázatán, így azzal is szembesülnünk kell, hogy a (szándékos vagy akaratlan) szövegpusztulás következtében meglepően kevés tudható a kora újkori szerző levelezéséről, annak valós belső arányairól. Noha Ipolyi Arnold Oláh-forráskiadása biztos alapként funkcionált a kutatás számára, mindössze a jéghegy csúcsaként tartható számon, mert csak a korpusz egy részét közölte, elfedve a nyilvánosság elől a kiadatlan kéziratokat, nélkülözte az Oláh Miklós szerzői cenzúráit, szerkesztői megoldásait láthatóvá tevő kritikai jegyzetapparátust, s hosszú időre megrekesztette a levelezés módszeres feltárását is. Szilágyi Emőke Rita készülő kiadása, a tervek szerint három kötetben (az első 2018-ban jelent meg), e hiányosságok pótlására törekszik, a jéghegy mindezidáig láthatatlan részeinek megmutatására, miáltal Oláh Miklós kevésbé ismert, a nyilvánosságtól, az utókortól „elzárt” arcára is rálátást kaphatunk.
A tematikus lapszám záró tanulmányában Kappanyos András T. S. Eliot verseinek kétkötetes kritikai kiadásáról, szerkesztői megoldásairól, enciklopédikus jegyzetanyagáról szólván a magyarországi tudományos könyvkiadás eltérő, mindenkor a támogatásokra, külső finanszírozásra szoruló tendenciáira világít rá, minthogy a nemzetközi piacra való kitörés a magyar klasszikusok számára kevésbé (vagy egyáltalán nem) lehetséges. Kappanyos dolgozatában – de a tanulmányok többségében úgyszintén – kulcskérdés a tudománypolitika, az alulfinanszírozottság, a szubvenciónak való kiszolgáltatottság, hiszen egy kritikai kiadás sajtó alá rendezése költséges és időigényes feladat, a látványos eredmények felmutatására sokszor éveket, évtizedeket kell várni, ami aligha kecsegtető a finanszírozók számára. Vagyis már a kezdeti, tervezési fázisban alapvető feladat olyan, anyagilag megbízható munkakörülményt teremteni, ami lehetővé teszi a szisztematikus és produktív textológiai-filológiai munkát. Csakhogy ez nem minden esetben kompatibilis a kutatói függetlenséggel.
A szemle rovatban – a textológiai blokkhoz kevésbé kapcsolódva – Balajthy Ágnes, Z. Varga Zoltán, Vásári Melinda köteteiről olvashatunk recenziókat Melhardt Gergőtől, Benczi Boglárkától és Tinusz Fannitól.
Legyen szó hagyományos, papíralapú kritikai kiadásról, elektronikus platformú digitális, a genetikus szövegkritikát követő edícióról, magányos sajtó alá rendezői munkáról, vagy konzorciumi együttműködésről, a textológiai-filológiai szabályrendszerek, munkamódszerek, elvek, szemléletmódok változékonysága, viszonylagossága folyamatosan megújulásra, önreflexivitásra, lehetőségeik mérlegelésére készteti a diszciplína művelőit. Bárki is veszi kézbe a Literatura idei első számát, a tanulmányok végigolvasása után alighanem megbizonyosodik afelől, hogy az elmúlt évtizedek során milyen mértékű változáson ment keresztül a textológia, a segédtudomány státuszából hogyan vált szuverén tudományággá, hová kerültek az értékhangsúlyai. A virtuális tér nyújtotta lehetőségeket tekintve pedig úgy tűnik az alakulásnak még korántsem értünk a végére.
Literatura – Kritikai kiadások, 2021. év, 47. évfolyam, 1. szám
Hozzászólások