Juhász Márió: A konyhában meg Elmore James szól
„csak megyek, mintha választásom volna”
„meg akarták írni az összes giccses hazaút-verset”
Juhász Márió tehetséges, pályakezdő szerző. Ritkásan, rendszertelenül publikál, nem nyomul – inverz módon ezzel tűnik ki a debütálás kapujában tolongó-toporgó, mind népesebb mezőnyből, az úgynevezett fiatalokéból (ez esetben: első kötetük előtt állókéból).
Verseit, pályája megfontolt tempójú alakulását, amennyire tudom, így is követem. Első kötete előkészületeiről afféle „folyosói hírekből” értesültem – mielőtt még valami ádáz pletykahálózatot sejtene az olvasó, le kell hűtsem a kedélyeket: magam is sorozatszerkesztő lévén a FISz-ben, természetes módon kerül szóba időről időre, hogy melyik könyvsorozatban mely művek készülődnek. Juhász Márió könyve, A konyhában meg Elmore James szól pedig igencsak sokára jutott el a megjelenéshez.
Mindezekkel azt akarom csak mondani, hogy kritikám szubjektív jellege abból adódik, hogy szurkolok. Általában is, a mindenkori pályakezdő fiataloknak, de Juhásznak különösen, kötetét kíváncsian vártam, egyben reménykedve, hogy elolvasva majd lelkesen dicsérhetem. Dicsérni is készülök, lelkesedére is van okom – de ezek ellenkezőjére is.
Elvégre rögös utat járt be az olvasásélmény, mire többé-kevésbé pozitív eredményre konkludált. A vékonyka könyvet először kinyitva, az első pár oldal alapján, még a csalódásnál tartottam. Igaz, ez a csalódás keveredett valamiféle örömszerűséggel is, de a keserűbb fajtával. A kötet élén álló versek ugyanis, olvasatomban, olyan eminens megfelelési szándékkal mondják föl a „fiatal költők” számára leginkább követendőnek-követettnek tűnő trendet, mintha nem is verseskötetet, inkább afféle illusztratív szövegmutatványt olvasnék Az irodalmi közízlés központi ajánlatai huszonéves és kora harmincas, pályakezdő lírikusok számára című, ha egyszer elkészül, bízvást hiánypótló előírás-gyűjteményből. Kesernyés örömöm annak szólt, hogy a fantáziátlan divatkövetés nem szokott rosszat tenni a kortársi Parnasszusra bejutásra váró, rég sorban álló tehetségeknek, míg amit én olvasok szívesebben – a kvázi irodalmi köznyelvként megszilárdult minták, formák és tematikák mind szűkösebbre záruló kötöttségeinek kijátszási kísérleteit, alternatívákat –, sokkal kisebb eséllyel kínálgatja a siker lehetőségeit.
Előrebocsátom, hogy ez az általam vélelmezett, fegyelmezett stréberség a verseskötet későbbi részeiben, kisebb-nagyobb mértékben ellenpontozódik, ritkul, első (mármint az első oldalak kiváltotta) benyomásként viszont erős dózisban sugall lelombozó hatású fantáziátlanságot. Na de miben is áll ez a fantáziátlanság? Mindenekelőtt a generáció (mármint jóformán bármely, még fiatal generáció) enervált szplínjének, ványadt-erőtlen világfájdalmának reflektálatlan gomolygásában már első olvasáskor is utánérzésként, túlontúl ismerősen csengő, rezignált hangoltságú, (fél)szabadverses kivitelezésben. Ennek, persze, elmaradhatatlan attribútumaival, a kilátástalan és értelmetlen lézengéssel-csavargással, a félhomályos fény- és hangulatfestésekkel, a monoton hétköznapok és fojtottan önsajnáló nihilizmussal megélt bulizások (kiváltképp kámzsás másnapok felől visszaidéződő) közhelyes toposzainak sorjázásában.
Sőt, önmagában még ezzel szemben sem kéne legyen fenntartásom, hát miről írjon első kötetében az egyszeri, fiatal tehetség? Adja magát, hogy a világnak azon szegmenséről, amit többé-kevésbé ismer, belakott, amelyben otthonosan otthontalan. Lehetőleg ne a szerzőnek rójam fel, ha e tapasztalatköre sem nem túl eredeti, sem nem valami változatos. De Juhász Márió, például Párbeszéd című versében, éppen azt bizonyítja ékesen, hogy kopott alkatrészekből, hozott, (sokszorosan) elhasznált anyagból dolgozva is tud, ha nem is újat, de üdítően újszerűt létrehozni. Holott a szcenírozás szokványosabb nem is lehetne, a lírai alany egy vélhetően átmulatott éjszaka után valahol (többé-kevésbé) magához tér, majd konkrét és átvitt értelemben is fáradtan, még kissé zavartan „haza” indul – tehát céltalan bandukol. A díszletek már-már bántóan közhelyesek, „gyárak és olcsó restik” mentén baktat kiúttalanul, közben romantizálva felsejlő tévelygések-hibák („véletlen ágyakba botlasz”) kavarognak a fejében, miközben egy (persze, soha el nem küldött) levelet fogalmazgat magában a vers megszólítottja. Azonban mindez, a „minden egész eltörött” tapasztalata fegyelmezett tömörítéssel és az élmény „darabosságát” plasztikusan felidéző ökonómiával, találó nyelvi megoldásokkal operálva valahogy mégis frissnek, érdekesnek, eredetinek hat. (Nézzük csak meg a vers felütését, Juhász kedvelt megoldása – néha működik, néha nem, ez esetben igen – az a fajta in medias res indítás, mikor halvány lila gőzünk nem lehet, mihez képest „pont ugyanekkor” tér magához a versbeszélő, de nem is szükséges ennek fejtegetése, ha egyszer az, hogy mindezt „a németeknél, / pontosabban valami németeknél” teszi, minden lényeges tudnivalót sejtet a versindító állapotról és körülményekről.)
Azonban a kötet első felében az ilyen ügyes toposz-újrahasznosítás ritkaságszámba megy, elvégre rendre a félhomály–cigarettafüst-monotónia pállott egykedvűsége lengi be (reflektálatlanul, „megmunkálatlanul”) a felütést. Csak pár példa e közhelyes eredetietlenségre: „Napok óta ruhában alszom, / és este a mosdókagylóba rázom az aznapi zsebpiszkot” (5.); „De [hogy mihez képes de?, nem tudjuk meg] itt még mindig / a délelőtti áhítat, ez a bénító ütem, / ahogy a füst visszahull a csikkek közé” (6.); „Nincs hova tágulnia a szobának, / az élek érvényüket vesztik / a fényszennyezett lakáséjjelekben” (7.); „korán / homályos tekintettel / hajnali derengésben / nekilát a dolgok elrendezésének / mezítláb tapossa a csempe parketta / mindegyis linóleum tőzegfelületét” (8.). Stb.
Persze, napjainkban egy valamirevaló elsőkötetbe kell egy csipet szürrealizálás is, akár az érthetetlenség (blöff) veszélyét is kockáztatva: „Éjjelente felajzott idegenek erőlködnek az ágyunkon, / utódaik szépek, de piszkosak és gonoszak”, közli zárlatában a kötet nyitóverse (Kimunkált hétköznapjai), és ez bizonyára bír valami jelentéssel-funkcióval-értelemmel, vélelmezi a fejét vakaró olvasó, nem túl erős meggyőződéssel, de hasonlóan lilaködös benyomást kelt a Lakoma vagy az Utolsó utunk a szürkülő városban című darab is.
Ezek alapján nem csoda, ha fogyatkozó lelkesedéssel, növekvő szkepszissel haladtam tovább a kötetben, hogy aztán kellemes meglepetések sora érjen. A Bevezetés a című opusszal nem látványosan, mégis regisztrálhatóan két félre metszett versanyag első felében üde színfolt az Átkötés című vers, hát még a Jelenetek a cetlik életéből, melynek költészettel, írással, ihlettel kapcsolatos töprengései, ezek érzékeny, önreflektív jellege, ahogy pár másik, későbbi szöveghely is arról tanúskodik, hogy Juhász Márió nagyon is pontosan rálát saját szűkebb és tágabb értelemben vett helyzetére, jól észleli a kortársi fiatal líra lehetőségeinek szűkösségét és problémáit. E dilemmák színre viteléért bizonyosan kap majd a szerző innen-onnan némi összehúzott szemöldökkel kelt dorgálást, elvégre napjaink irodalmi közízlése nem jól viseli a „meghaladott” szövegirodalom ily mélyen elítélt rekvizítumait. Mégis fontos, hogy e reflektáltság a kötet versvilágát „háromdimenziósabbá” teszi, jelezve, hogy a szerző, ha még nem is feltétlenül találta meg (vagyis nem minden versében) átütő, saját és összekeverhetetlen hangját (ez, jegyzem meg, jellemzően nem is az első kötetek dolga, és mikor mégis kifejezetten erre törekszik már első könyvében egy-egy költő, gyakran inkább megmosolyogtató, modoros eredményekre jut – e sorok írója is így járt), aktívan keresi a „megoldást”. Például olyasféle dilemmákra, mint hogy „Tudniillik a mítosz része, / hogy a vers izzadva keletkezik, / bőrünkből kell kifacsarni, ébredéskor, / termékenyebb lázálmok után. // Nem lódult érzelmek, csak a higgadt / továbbgondolás együgyű fegyelme. / Beleolvasni nagy elődökbe. / Hagyni rohanni, rövid pórázon, / hogy rándul vissza / a buta képzelet hattyúénekbe” (20.).
Ezt pedig főleg a kötet második egysége képes bizonyítani, melyben jóval kevesebb a funkciótlanul ködösítő elvontság, a lózung- vagy közhelyszerűség, a toposz-újrahasznosítás, cserébe viszont kapunk szellemesen groteszk (Az idősebbik tél) és egy poénra (de jópofára) kihegyezett (Dac) bökverset és olyan invenciózus, egyedi-eredetibb darabokat (Pszeudobukolikus városköltemény, Soha nem jártam még Dél-Amerikában, M.G. fájdalmas éneke), melyek már jóval meggyőzőbbek szerzőjük originál tehetségét illetően is, a kötet legjobban sikerült költeménye, a nagylélegzetű Fal című pedig egyenesen Juhász legjobb formáját mutatja, s e költészet majdani folytatásának legrokonszenvesebb lehetséges útirányát sejteti.
S ami a lehetséges útirányokat illeti, ezekből legalább kettőt is látok Juhász Márió költészete előtt kirajzolódni. Mert hogy – az utóbbi évek, egy-két évtized tapasztalatai alapján – rövid távon a trendkövetés tűnik kifizetődőbbnek. Sok oka lehet ennek, én legalább hármat tudok (lehet, persze, abszolút félreértésben) detektálni: az internet és főleg a közösségi média totális access-hatását, a kortárs irodalmi mezőny (vegyesen jó és rossz hatásokkal is járó) folyamatos fiatalítási szándékának mind nagyobb hatásfokkal való működését (az irodalmi tehetséggondozás futószalag-effektusának és ezzel összefüggésben gyakran felelőtlenül kapkodó gyakorlati megvalósulását), és azt a folyamatot, melynek eredményeképp az elmúlt két-három évtizedben inkább a preferált témák terén változik-színesedik az irodalmi mainstream (a magánmitológia és a közéleti-közérzeti költészet reneszánszának felhajtóereje már apadóban, a szocio- vagy traumalíra/-próza, biopoétika, pop- és trashkultúra, a poszthumán és antropocén poétikák néha inkább csak felszínes, divatjelleggel érvényesülő térhódítása [még?] épp felfutóban), míg annak stiláris eszköztára, alaphangoltsága az ezredforduló környéki, utolsó nagyobb horderejű változás (mely leginkább a telepesek – már eleve nem megelőlegezetlen, az újdonság erejével ható – színrelépésével esik egybe) óta nem alakult valaminő sokat. Egy szó mint száz, e lírai sikerrecept egyre pontosabban leolvasható és kottázható, ebben pedig az írótáborok, szemináriumok, workshopok, műhelymunkák és számos egyéb amúgy remek és üdvözlendő lehetőség is bír némi uniformizáló hatással.
Juhász Márió első kötetében felsőfokú nyelvvizsgát tesz ezen irodalmi „köznyelv” használatából (azt már tudjuk be az én konzervatív dohogásomnak, mennyire bántják a fülem az olyan, helyenként előbukkanó, affektált szlengek és anglicizmusok, mint „bevédenek” vagy „mentik meg a seggem”), tehát kétség sem fér hozzá, hogy (ha akarja), különösebb erőlködés nélkül járhat be egy már kopottasra járt utat.
Azonban első kötete (s ez a szerző mellett bízvást szerkesztőpárosának és a kötet végi köszönetnyilvánításban említett előolvasóinak érdeme is, nem dobálva ki e versanyag jó értelemben vett „vadhajtásait”) mutat éppen annyi öntörvényűséget, eredetiséget, kreatívabb, egyedibb megoldások igényét, ígéretét is, melyek elegendő muníciót szolgáltathatnak ahhoz, hogy Juhász Márió hosszabb távon saját költői világot építve, felismerhető, eredeti lírai nyelvet teremtve tűnjön ki generációjából.
A konyhában meg Elmore James szól egyik lehetőséget sem zárja le a szerző előtt. Jó és rossz értelemben is egyenetlen versgyűjtemény, inkább lehetőségek tárháza, mint kész(re csiszolt) produktum. Ez adja legfőbb értékét és legrokonszenvesebb vonásait is – szerintem. Szurkolok, hogy e költészetet a későbbiekben sem (a papírforma szerint) mintakövetési képességéért, hanem inkább csakazértis a járatlan utak próbálgatásáért, a lehetőségek feszegetésének potenciálja miatt ismerjék el.
Juhász Márió: A konyhában meg Elmore James szól, Fatal Írók Szövetsége, 2021.
Hozzászólások